A legújabb kutatások szerint a középkorban a Mohácsi-sziget nem volt az a mocsári, ártéri ősvadon, mint ahogy azt a török kiűzése után a térségben is megkezdődő térképezés ábrázolta. Okleveles kutatások alapján a mohácsi csata korában még tíz település állhatott a Mohácsi-, ill. a Baracskai-Duna közötti területen, de többségük még ugyanebben az évszázadban elnéptelenedett. Vélhetően a hadi cselekmények következtében, de az is lehet, hogy a Duna áradásai is szerepet játszottak a költözködésben.
 |
| Dunafalva római erődjének romja |
Pánya István "
A Mohácsi-sziget topográfiája" c. tanulmánya hiánypótló, ugyanis a szigetről viszonylag sok forrás ismert a középkorból, azonban ez az első részletes tanulmány a terület középkori településszerkezetéről és birtokviszonyairól. Abból a szempontból is érdekes lehet, hogy feltárul benne egy mostanáig ismeretlen tájhasználat; főleg akkor, ha a XVIII. századi állapotokkal vetjük össze. Számos eredménye pontosítja a már meglévő ismereteinket a szigetről, megcáfol bizonyos korábbi elméleteket, sőt új kutatásokat tesz lehetővé. Egy ilyen példát vizsgálunk meg mostani bejegyzésünkben; vajon meg lehet határozni a korabeli ártéri szinteket a települések elhelyezkedése alapján?
Ha valaki veszi a fáradságot és végigböngészi a Mohácsi-szigetről készült legkorábbi térképeket a 18. századból, valamint a 19. század elejéről arra lehet figyelmes, hogy ez egy ember által elhagyatott pusztaság, ahol mocsarak váltakoznak holtágakkal, szúnyogos nádasokkal és ártéri erdőkkel. Sokszor pontatlan, elnagyolt az ábrázolás, hiszen a sziget nehezen volt járható, kevés volt rajta a méréshez használható fixpont. Ez némiképpen egybecseng azzal a ténnyel, hogy a környékbeli lakosság gyakran talált itt menedéket a török időkben (lásd: Busójárás). Könnyű abba a tévedésbe esni, hogy ezt a képet vetítjük vissza a múltba, miszerint biztosan a középkorban is hasonló lehetett a helyzet. A Mohácsi-sziget esetében nem ez a helyzet, ezek a mocsarak, erdők és holtágak tíz elpusztult települést rejtenek, többnyire az ártérből kiemelkedő halmokon.
 |
| Az "üres" Mohácsi-sziget (forrás) |
A szakirodalom korábban egységesen ártérként jellemezte a Mohácsi-szigetet, amelyet az árvizek rendszeresen elöntöttek. Pánya István tanulmánya ezt a helyzetet árnyalja. Az árteret ugyanis geomorfológiai szempontból két részre szokás osztani, alacsony-, illetve magasártérre. Az alacsony dunai ártér a folyószabályozásig ki volt téve a folyó felszínformálódásának. Tulajdonképpen ez a legfiatalabb és legalacsonyabb szintje a Dunai teraszképződésnek. A legtöbb árvíz ellepte, jellemzően vizenyős rétek, folyókanyarulat-maradványok és egyéb ártéri formák tarkították. Ebből kifolyólag ez a térszín alkalmatlan volt tartós emberi megtelepedésre, ugyanis Pécsi Márton szerint Mohács térségében a Duna 0 pontjánál mindössze 4-5 méterrel helyezkedik el magasabban. E fölött egy idősebb szint található, a magasártér. Ezt csak a legnagyobb árvizek öntötték el; 8-9 méterrel van a Duna 0 pontja felett. Ez a szint már alkalmas az emberi megtelepedésre, eredetileg Mohács városa is ezen alakult ki. A falunyomok azonosítása alapján kijelenthető, hogy a Mohácsi-szigeten egy falu kivételével ezen a szinten jött létre településhálózat. Annak ellenére, hogy ez a szint elenyésző arányban részesedik a sziget egész területéből. Mindössze a magasabb folyóhátak, korábban lefűzödött medrek között megmaradó felszínek foltszerű mozaikja alkotja. Eredetileg mindössze egy, pontszerű ármentes terület volt a Mohácsi-szigeten: a váripusztai szirt, amelyet sajnos már dédapáink se láthattak, ugyanis már a rómaiak is bányászták az itt előbukkanó triász mészkövet. Ez a bányászat eltüntette a szirt felszín feletti részét, sőt részben a felszín alatt is kitermelték. Ennek ellenére mind a mai napig ez a Mohácsi-sziget "csúcsa" 91 méteres magasságával, amennyiben az árvízvédelmi töltéseket kizárjuk ebből a vetélkedésből.
 |
| Fosszilis övzátony (kukorica) és sarlólapos (víz). Jellemzően ártéri felszínformák |
A két ártéri szint, valamint a folyóteraszok a folyó esését követik, azaz abszolút magasságuk a folyás irányában csökken. Bajánál (1478,7 fkm) például a magasárteret 89-90 méteres szinten találjuk, addig Mohácsnál (1446,9 fkm) ez már csak 87-88 méteren van. Az alacsony ártér szintje hasonló ütemben "süllyed", míg Bajánál 86-87 méteren van, Mohácsnál már a 84-85 méteres szintek tartoznak ide.
Amennyiben abból indulunk ki, hogy a középkor embere sem szerette, ha lakhelyét rendszeresen elönti a Duna, akkor ésszerű következtetésnek tűnik, hogy a lakosság a sziget legmagasabb térszínein hozta létre a településhálózatot. Tehát, amennyiben összevetjük a települések elhelyezkedését a szintvonalakkal, akkor nagyjából ki fog rajzolódni előttünk a középkori magasártéri szint. Ugyanakkor a magasártéri foltok száma egyben meg is határozza a Mohácsi-sziget településeinek számát.
 |
| Felmohács és Vajas Lázár deák térképén, mellettük a mohácsi csata ábrázolása (forrás: wikipédia) |
Kezdjük a rómaiakkal, habár a sziget már előttük is lakott lehetett. Dunafalván található egy kikötőerőd, ami Lugio párja volt a barbár oldalán a Dunának. Építőköveit valószínűleg a vári-pusztai mészkőkibukkanás elbányászásával szerezhették. Értelemszerűen itt egy stratégiai jelentősségű kelet-nyugati irányú útvonalnak kellett lennie, amely védelmére Contra Florentiam felépült. Ez azt jelenti, hogy a római korban a sziget északi része járható volt közúton, legalábbis az év nagy részében.
A Lázár-féle térkép—mely az első részletes, fennmaradt térkép Magyarországról— két települést és egy feliratot ábrázol a Mohácsi-szigeten. Az 1528-os évszámú térképen településpötty jelöli Vajast és Felmohácsot. A Mohácsi-sziget topográfiájában azonban kilenc falu és egy pusztabirtok kerül említésre. Vajas ebben Páliport szinonimájaként jelenik meg. A tanulmány vízrajzi része tisztázza azt is, hogy a középkorban Vajasnak a Duna-Baracskai ágát nevezték. Mivel a mohácsi csatát követően, de nem annak következtében az összes település elnéptelenedett, a Tabula Hungariae az első és utolsó térkép, amely középkori településeket ábrázol a szigeten. A Mohácsi-sziget késő középkori településeit az alábbi ábra foglalja össze:
 |
| Elpusztult (karika) és létező (háromszög) települések a Mohácsi-szigeten |
Szembetűnő, hogy a középkorban a szigeten nem találni települést a Mohács-Dávod vonaltól délre, és a települések fele egy viszonylag szűk körön belül fordul elő a Mohácsi-sziget legészakibb részén. Ennek feltehetően természetföldrajzi okai lehetnek, bár nem teljesen egyértelmű mi volt ez a fő ok. Előfordulhat, hogy a sziget keskenyebb déli része teljes egészében az alacsony ártérhez tartozott, és jobban ki volt téve az árvizeknek, illetve a folyók kanyarulatfejlődésének, ezért állandó település ott nem jöhetett létre. A sziget déli részén a szomszédos, a Duna túlsó partjai álló települések birtokosai osztoztak. Ez alapján a sziget felszínének esése folyásirányban nem követte a Duna esését; előbbi értéke nagyobb az északon fennmaradt magasártéri szintek okán.
A Mohácsi-szigeten található települések száma attól függ, hogy mit értünk Mohácsi-sziget alatt. Például Szeremle csak azután került a szigetre, hogy
lezárták a Baracskai-Dunát és 1875-ben létrehozták Bajánál a Ferenc-tápcsatornát. A Baracskai-Duna kanyarulatfejlődése miatt a középkorban még a szigethez tartozhatott
Páliport révátkelője Bátmonostor és Szeremle között.
Töttös Bátával szemben feküdt, oklevelek szerint már a mohácsi csata előtt elnéptelenedett, előfordulhat, hogy nyomait részben el is mosta a Duna oldalazó eróziója. Másfél kilométerre Töttöstől keletre
Lak falu következett. A Baracskai-Duna kelet felé tartó medrétől délre kb. 88 méteres szintvonalakkal jellemezhető halmok egyikén állhatott. Tőle nagyjából délre, az egykori mészkőkibukkanás melletti Vári-pusztánál állt
Szembécs/Zsémbec település, ahol a Töttös család erődített udvarháza mellett révátkelő is működhetett.
 |
| Szembécs/Zsémbec falu helye |
Szembécstől délre egymáshoz viszonylag közel állt további két település, Póstelek puszta és Gerebecs. Utóbbi faluhelyénél egy meglehetősen érdekes felszínformát rajzolnak ki a szintvonalak. Régészeti emlékek nyomozásánál rendszerint a szabályos formák között a szabálytalanok a legérdekesebbek, a szabálytalanok között pedig a szabályosak. Gerebecs esetében az utóbbi helyzet áll fenn, a Duna lefűződött kanyarulatai, holtmedrei között egy mesterségesnek tűnő, négyszög alakú, 88 méteres magaslat található. Minden oldalról mélyedés veszi körül, amely látszólag független ez a környező medrektől.
 |
| Anomáliák a szintvonalakban |
A tanulmányban említett északi települések mindegyike kb. 88 méteres szinten épülhetett fel. Baja és Mohács között ezek voltak a legmagasabb térszínek a Mohácsi-szigeten. További három település a Mohácsi-Duna partján állt. Felszekcső, Felcsele és Felmohács település neve mind a dunántúli párjukból képződött. Kettőnek, Felcselének és Felmohácsnak ugyanaz volt a birtokosa, mint a túlparti Cselének és Mohácsnak, azaz közigazgatási kapcsolatban is lehettek egymással. Felszekcső és Felmohács ma is lakott, Dunafalva és Újmohács néven. E három település a Duna övzátonyain épült fel, valamivel alacsonyabb szinten, 87 méteres magasságban. A települések pontos járószintjeit régészeti kutatások tisztázhatják, de az bizonyosnak látszik, hogy a megtelepedésre alkalmas térszín a középkorban Mohácsnál a 87 méteres, Baja felé szakon pedig a 88 méteres szintvonal környékén kezdődhetett. További érdekesség, hogy ez a három "Fel" falu tartozott csak Baranya vármegyéhez, míg a többi hét Bodrog vármegyéhez. Mit jelent ez? Azt, hogy a középkorban a két vármegye között nem a Duna volt a határ, hanem az a sziget közepén futott Bátától Kiskőszegig (Batina).
Közös sorson osztoztak a Mohácsi-sziget települései. Feltehetően a mohácsi csata idején levonuló Dunai árhullám 1526-ban még megmentette ezeket a településeket a török áradattól, de annyi bizonyos, hogy többségük a század közepére elnéptelenedett és a török kiűzése utáni telepítések sem számoltak velük. Időnként előfordult, hogy a háborúk elől menekülő dunántúli lakosság Felszekcsőre és Felmohácsra menekült, de ezek a lakosok 1686 után visszaköltöztek és a szigeten csak időszakosan telepedtek meg különféle szállásokon, tanyákon. Ez a szétaprózott településszerkezet fokozatosan alakult ki, 1900 körül az árvízvédelem megvalósulása után kapott új lendületet, végül az 1956-os jeges árvíz pusztításainak apropóján számolták fel. A szigetlakókat ekkor terelték új községekbe, Sárhátra, Homorúdra, Hódunára, stb. Melyek szintje ekkor már nem feltétlenül kellett, hogy a magasártéri szintekhez igazodjon.
