Egymilliós magyar város a Duna-deltában? Ez utópia a javából. Ráadásul Jókai Mór tollából.
Annak idején még nagyapám tanácsolta, hogy olvassam el A jövő század regényét, ha már annyira szeretem Vernét. Elolvastam. Többször is. Talán ez volt az egyetlen olyan utópisztikus regény, melynek a végén azt kívántam
bárcsak így lenne most is, ahogy a regényben, ellentétben akár Orwell-lel, akár Huxley-val.
Lehet nagyon távolról közelíteni a Dunához, ez most egy ilyen eset.
1959 táján járunk, a valóságban is nagyon hasonló vonásokat mutató Oroszország éppen ekkor mért megszégyenítő vereséget az Osztrák-Magyar Monarchiára és Habsburg Árpád királyra. A vert sereg nem térhet haza, száműzetésük helye a Duna-delta. A magyar találékonyság és Tatrangi Dávid találmánya diadalmaskodik a természeten, a mocsár helyén hét év múlva egymilliós várost találunk, amolyan 42 négyzetmérföldes kelet-európai Szingapúrt.
Jókai nyelvezete sokak számára szinte érthetetlen, hemzseg az idegen kifejezésektől. A Duna-deltára vonatkozó résznél azonban kincseket is tartalmaz a szöveg, hiszen a környező Dobrudzsa ekkor már nem török vidék, éppen az oroszok birtokolják, de az éppen létrejövő Románia is szeretne kijutni a tengerhez. Jókai éppen ezért a török névanyagot vette át. Ennek egyik szép példája a Chedrile-sziget, mely a szomszédos tengerparti településről kapta nevét. Most Szent György a település neve. Eredeti nevére már senki nem emlékszik.
Az alábbaikban teljes terjedelmében olvasható a deltára vonatkozó rész (kiemelések tőlem), mint dunai utópia. Készítettem hozzá két házilag összebarkácsolt térképet a jobb érthetőség és a látvány kedvéért.
 |
| A Duna-delta és Otthon város fantáziatérképe a regény keletkezése idején |
"Hét év múlva, tehát még hamarább, mint alapítója jósolá, egymillió lakosa volt Otthon városának. Ha ugyan szabad városnak nevezni egy negyvenkét négyszögmérföldre kiterjedő telepet.
És mégis város az, rendszeresen alkotva, szabályszerűen beosztva, melynek önmagát továbbfejlesztő életműszeres növekedése elevenen szemlélhető, mint az agavé virágkoronájának növése, mikor száz év alatt egyszer virágzásnak indul.
Aki folyam mentében utazik a tenger felé, midőn
Tulcsát elhagyja, s a
Szulina-folyamágon végighalad a calori-gép-hajóval, kétoldalt egy szakadatlan kertvilágot lát maga előtt. A buja növényzet csoportosulása meglepő. Öt világrészből lettek fölkeresve a haszonhajtó és dísznövények, mik ez éghajlat alatt meghonosíthatók, mik a választott földeknek különös kedvencei, s a sikerült kísérlet elárasztja az európai zöldségpiacokat eddig ismeretlen főzelékek és gyümölcsök halmazával, miket a kultúra megnemesített.
A kertek közepében egyes családok számára való házak vannak, beárnyékolva gyümölcstermő fákkal, befuttatva virágdús folyondárokkal; a kertek eleven sövényén szabadon tenyésző újfajta selymérek gubói sárgállanak, mint fényes selyemgyümölcsök, s a háttérben, mintha a hajdani redanokat gúnyolnák, törpe váracsok, lőrésekkel: azok méhesek. A folyam felszíne sem néptelen. A partok mellett tutajokra épített kunyhók libegnak, mikből falkái a szelíd szárnyasoknak rajzanak elő, amik nappal az olajnövények között járnak, s az ártó bogarakat szedik le azokról, éjszakára pedig dobszóra úsznak haza libegő flottiláikra.
Ez a kertipar városa.
A független, saját tűzhelyének élő földrész kedvenc ipara ez, mely munkáját tízszerte jobban jutalmazza, mint a szántásvetés.
A mezőgazdaság most már csak a tudománynak és a tehetségnek való. Az Otthon állama szűk területén szaporodó népével nem bízhatja magát az időjárások véletleneire; nem szabad azon aggódnia, hogy vajon jól míveli-e a földét a kisgazda, mit vet bele, jókor veti-e el, jön-e rá eső, nem veszi-e föl a víz árja, nem lepi-e meg a rozsda, learatják-e a termést idején, nem jön-e nyomtatásra esős idő, nem megy-e kárba az egész termés. – Az Otthon államának minden évben szüksége van a maga „jó” termésére.
Az egész
Léti-sziget egy mintagazdaság, melyet a részvényes állam nagyban kezel saját vállalatára. Itt a hozzá való földet is teremteni kellett.
Legelőször is csatornázással a mocsárt lecsapolták; a nagyobb tavakat szivattyúzógépekkel merték ki, s ahol a föld árja járta a térséget, ott keresztülfuratták az alsó vízátnembocsátó rétegeket; a tőzeget leégették róla; gőz-rigolozógépekkel megforgatták a talajt, alagcsövekkel összehálózták az alréteget, s a mezőt keresztül-kasul szeldelték öntözőcsatornákkal. Akkor azután a gőzekékkel láttak hozzá. Ha túl nedves volt a talaj a szántáshoz, az alagcsöveken át keresztülfűtötték, ha száraz volt az időjárás, a csatornákon át elárasztották, ha késő tavaszi fagy fenyegette a vetést, ismét meleg gőzt bocsátottak rá a talajból; gabonavirágzáskor termékenyítő cafrangkészülékkel söpörtek végig a kalászos mezőn, a rozsdát kiirtották kénsavas permeteggel, amit kaucsukcsövekkel vezettek el a vetésekre, az ártékony rovarokat szitált mészpor hintésével ölték el, ha a mezei egerek szaporodtak el, azokat az alagcsöveken át rájuk bocsátott szénennyel fojtották meg; mesterséges trágyával, trágyalé öntözéssel sokszorozták a növény termőerejét, s ha jégeső, pusztító fergeteg jött, villanyvezető tornyaik segélyével félreterelték azt a mívelt földről a tenger felé.
Ily földmívelés mellett a Léti szigete egyedül képes volt az új világváros milliónyi lakosságát ellátni kenyérrel. Ez volt a város tárháza, csupa raktárak, gazdasági épületek, összefüggő csoportokban; a buja mezőkön meghonosított háziállatok, gyapjúadó nyájak, a lankaságokban gyapot és dohány, a dombosabb fennsíkon szőlők, miknek bora a kezelés mellett a világpiac keresett árucikkévé lett. Ez a „mezőgazdászati város”.
Továbbhaladva, a kerti lakokat a
Moise szigetén s a szántóföldeket és gazdasági épületeket a Létin kezdik fölváltani más alakú épületek, tömör, vörhenyes falak, bolthajtás alakú tetők, zománcos, fénylő külsővel; a keresztül-kasul szögellő csatornákat fölváltják éppen úgy összepóklábazott vasutak, mik egyik épülettől a másikig, s mindannyian a folyamparthoz futnak.
A földipar városa átalakul gyárvárossá.
Hanem a mostani gyáraknak hiányzik már az a fertelmes tulajdonságuk, hogy füstöt, bűzt terjesszenek maguk körül, s bemérgezzék vele mérföldekre a levegőt, s kényelmetlenné tegyék más halandókra nézve a lakást. A mostani gyáraknak nincsenek már magas kéményeik. Azok a magas, füstokádó minarék mind eltűntek; csak alacsony kürtők és gőzcsövek vannak. A gyárak nem fűtenek többé kőszénnel. Tatrangi az olvadhatlan hyalichorcsövek lerakása által kivihetővé tette az eddig lehetetlennek hitt keresztülfúrását az egész földrétegnek, s megkísérlé aztán kútfúróival a föld primer alakulásainak rétegeit is átszakítani, míg lemélyeszté olvadhatlan ércüveg csöveit a földkebel központi tűzhelyéig, önkénytes volkánt csalva elő az ősgránit burkolat alól. S az végtelen horderejű találmány lett. E „tűzkürtő” tetszés szerinti lemélyesztése által az egész emberiség egy nyomasztó rémtől lett megszabadítva, attól a rémgondolattól, hogy mi lesz a világból, ha egyszer elfogy a kőszén, elpusztulnak az erdők, mi ad akkor a télnek meleget, a gépeknek éltető erőt. – A föld maga. Tatrangi tűzkürtőit a kerek világon mindenütt oly vívmánynak fogadták, minő Amerika föltalálása volt. A gyárak gépei megszűntek kőszenet fogyasztani, mindannyi tűzkürtőket furatott a föld mélyéig, s onnan vette tüzelőszerét. A föld alatti tűzhely gázokat is adott, miket vegytani átalakítás mellett világítógázul lehetett használni. Otthon város minden házába a tűzkürtők csövei vezetnek, télen azok adják a meleget, éjjel a világítást, a tűzhelyen azok főznek, fagyos időben azok melegítik át a zord idő fenyegette kerteket és vetéseket, rossz nyárban azok érlelik tökéletességre a szőlőfürtöket, s mozderővel látnak el minden gyárat, tűzzel minden üstöt, tropikus légkörrel a fedett díszkerteket.
Ilyen fedett díszkertek az Otthon város belső főutcái.
A gyárvároson túl kezdődik a „kereskedelmi város”.
Három roppant széles Duna-ág folyik végig rajta: a
Kilia,
Szulina és
Szent György-Duna. Mindenik folyamág két partja vert kövekkel kirakva, húszölnyi szélességben a kereskedelmi áruk rakpartjául szolgál, melyen vasutak vezetnek végig, s jövő és távozó hajókra szállítják át az árucikkeket. E partokról másfél ölnyi magasban emelkednek a hosszú aszfalt- és ruggyanta sétányok, terebélyes fáikkal; s e sétányok mentében a végtelen palotasorok, kereskedelmi ügyszobákkal földszint, raktárakkal a föld alatt, árutermekkel az emeleteken, s a nagyszerű vendégfogadók.
A belváros a Moise-sziget közepét foglalja el; s ennek van három főutcája, mely egymást, mint egy csillagkereszt szeli át. Mindegyik utca harminc öl széles és egy mérföld hosszú; a középpont, melyen összetalálkoznak, egy hatszögű tért képez, melyet kétezer lépésbe kerül körüljárni. És mind ez egyenes főutcák, mind a tér maga, ichorüveg boltozattal vannak fedve, a főtér hatszögű kupolája hatszáz lábnyira magasodik ki a szimmetrikus palotatömegek közül, egy gloriettel a tetején, melyből éjszaka villanyfény ragyog szét a városon, s tizmérföldnyire elvilágít a tengeren, a közeledő hajók elé. A fedett utcákban nincs soha sár és por; nincs több szél, mint amennyit mesterséges szellőztetés idéz elő, kétoldalt délszaki fák örökzöld lombjai árnyékolják be a sétányokat, télen az utcák alagcsöveken át fűtve vannak, s nyáron felülről lebocsátott hideg lég tartja azokat hűsen. A hatszögű tér járdáit egy tündéri szép fasor futja körül; egyetlen sor eleis-pálma, melynek fényes levelei valami üdítő illatot párolognak ki, hasonlót a violák szagához, s ez örökké betöltve tartja a roppant boltozat tériméjét, s megtisztítja a léget az emberi kigőzölgés bűzeitől. Ez a tér a városház tere. A hatszögű épület hat szárnya egy egész építményt képez, melynek hat kapuját a keresztülszelő három utca bejáratai alkotják. A tér közepén kolosszális szökőkút, s e kút körül a város hírhedett élelmi bazárja. Ez egyik nevezetessége Otthon városának. Egy gyümölcs- és élelmiszerpiac, melyen az öt világrész és a szigetországok minden élvezhető gyümölcse azon frissen, ahogy törzséről leszakíttatott, összehalmozva található: a főnixpálma datolyafürtei, a cariota édes liszttartalmú kobakjai, a palmyrapálma óriási diói, miknek külső húsos héja édes borízű, belső magszéke friss aludttejhez hajaz, s ha megszárad, finom sajtnak ízlik; a félmázsás lodoiceák, mintha nagy tökök hevernének ottan, a ceyloni csodapálma dundi gömböcei, mik csak éretlenül ehetők, a vérveres tahiti almák; az üdítő belimbik, a szentjánoskenyér alakú ingefára húsos hüvelyei, a kenyérfa pikkelypáncélos cipói, a mangifák aranyszín tojásai, a rózsaillatot és mézédességet egyesítő csirimáják, a duránci húsú guyaveszilvák, a szájban szétolvadó piriquao-barackok, a fahéjfűszeres nialéaszőlők, a kínai olajfa illatos bogyói, a paradicsomfügék, a dinnye alakú gerezdes abacatok, a kemény héjú, kék zománcú mangosztánalmák, miknek belső húsa ízre és olvadékonyságra a fagylalthoz hasonlít, a granadill paradicsomalmái, a pandanusz kenyérbélű, ananász alakú gubói az év minden szakában felhalmozva találhatók e gyümölcsbazár tágas csarnokaiban, mik a múlt századbeli ronda kofasátrakat mesevilágba száműzték. Itt vannak kirakva célszerű állványokon az újkor nagy tökélyre mívelt európai kertiparának főzelékei mellett a többi földrészek ínycsiklandó zöldségtermékei is, a káposztapálma hajtásai, a jávai kacsangbabok, a finom húsú szóják, lisztes gesztenyeízű bataták, a török kobakok és tojásgyümölcsök, a jávai savanyú nanka, a malabári dzsambuk, az olajos pisztácok s mindazok a csodálatos ehető növények, miket egy kelet-indiai wayong egy előkelő pangerang asztalára szolgáltat; mik közül nem hiányozhatik a dinnyefa gyümölcse, a carica papaya, melyről minden gazdasszony tudja már, hogy annak a levétől a legkeményebb hús is porhanyóvá lesz anélkül, hogy tűzre tennék. – Húsneműekben is egész világtárlat van itt; s az árueladó székely menyecskék, a pirospozsgás debreceni, szegedi, komáromi kufárnők oly nyelvkészséggel tudják ajánlani árucikkeiket, mely szakképzettségükről tanúskodik: itt egy delikát elefánttalp kínálkozik, egy rózsapiros jegesmedvecomb szomszédságában, melynek versenyt támaszt az úri asztalra való jakpúp; az árusnők készek megmagyarázni a vevőnek, melyiket hogyan kell elkészíteni; a kínai salangin fecskefészekből hogyan lesz csemege, az ausztráliai csőrös állatnak minő pác kell; ajánltatnak különösen a pekári- és tajaszu-malackák; aki nagyobb állatot keres, az utasíttatik a szomszéd boltba, hol éppen most zsiráfborjúkat mérnek ki, olyan a húsuk, mint a rezge; ugyanott fiatal vízilovak szügye is kapható; a többi részéből „pemmikánt” csinálnak; egy Brassóból idetelepült örmény nő különösen nagyra van igen keresett szumátrai kappanjaival, amik kávén híznak; hitelesség kedvéért mindegyiknek meg van hagyva a zúzája a benne levő emésztetlen kávészemekkel; ugyanennél található gyakran a nagyon keresett „pangerang-kávé”, mely akként jön létre, hogy egy ínyenc állat, a „musang”, a kávégyümölcsöt megeszi, a magját azonban nem tudja megemészteni, azt hátrahagyja, a jávaiak aztán ezt összeszedik utána, s ez az állatvilági körutat bevégzett kávé valami fejedelmi italt ád mind illatra, mint zamatra nézve. Azért hitelesség okáért együtt is szokták árulni az eredetét igazoló album graecummal, mellyel tömör koprolitokat képez: az angolok arannyal fizetik azt.
Másik boltban mindenféle italokat árulnak, ott kapható a török „sorbeth”, az amerikai „blackdrink”, az arab „bombik”, mely egyszerre szomjat és éhet csillapít; a hűsítő „kínai víz”, a kávégyümölcsből készült „kiser”, az indus „ananászital”, a tengeri szőlőből sajtolt „korzián”, a málna- és mézből párolt „malinnik”, a borassuspálma cukros nedve, a kellemesen csípős „gawral”, a four croya virágmustja és százféle neme a gyümölcsboroknak – csupán igazi bort és égetett pálinkát nem találni a boltokban. Ennek előállítása és árulása a részvényállam kizárólagos joga, aminek okait és céljait majd megtudjuk később.
És aztán az élelmi bazár valamennyi csarnokában láthatók azok a kis fürgenc lények, amik az emberek legnagyobb ellenségének hatalmas pusztítói, a kis ghekkók azok, mik a legyek ellen folytatják a folytonos harcot. Ezek a szelíd gyíkok, tapadó talpacskáikkal összevissza futkározzák a falakat, az állványokat, hosszú nyelveikkel elkapkodják a legyeket, a dongókat s tisztán tartják tőlük az élelmiszereket, vannak is ezért a kufárnők előtt nagy becsületben.
Aki azt gondolta, hogy az élelmi bazárt a város középpontjába helyezze, jól számított.
Az emberfogó csábszerek közt leghatalmasabb csalogató az, hogy „hol lehet jót enni”. Ez bele van nőve a hazáról való fogalomba, nem hiába részesül oly tiszteletben a „tűzhely”. A szakácskönyv igen nevezetes közjogi kódex. A gourmandvilág elismerte Otthon városát az ínyencség Mekkájának.
Másik előnye a világvárosnak a tisztaság. Egy olyan helyre építve, melyet ősi időktől fogva a járványok posványbölcsőjének ismert mindenki, az alapítóknak minden emberi tudományt segélyül kellett hívniok, hogy telepüket egészségessé idomítsák. A szükség kényszeríté őket a lehetetlent is valósítani. Ez sikerült. Az Otthon városában nincs szemét, nincs kloaka, nincs gyármoslék. Az mind trágyává alakíttatik, mielőtt emberölő gázaival a levegőt megfertőztethette volna, s a piszok megtér rendeltetése helyére a szántóföldre, s lesz belőle arany: a méreg a földbe vegyül, s feltámad mint kenyér.
A főtér hat oldalát hat palota képezi; egyik a bank épülete, másik a szerződések háza és tolmácsi hivatal, harmadik a börze, a többi három az igazgatóság három külön osztályáé.
Ha az utazó a keleti utcában egy légnyomatú hengervasúton az imperialéra felül, egy örök világtárlat vonul el kétfelől mellette. Ipar- és terménycikkek, divat és gyakorlati találmányok, tudomány és művészet csoportosult tárlatai váltják föl egymást panorámaszerűen; míg az utca véget ér, s akkor ott áll az utazó előtt a század legmerészebb építkezési műve: egy három mérföldnyi hosszú raktár, mely a Sulina-Duna-ágtól a Szent György-Dunáig nyúlik.
Ez az Otthon város kincstára.
Itt rakodnak le a részvényállam mindenünnen érkező légjárói, s innen indulnak ki új árukkal megterhelve. Innen hordják szét a Dunán, a tengeren járó hajók s a vasutak vonatai a felhalmozott árucikkeket Európa egyes országaiba, mert az Otthon állama az európai részletkereskedésbe nem avatkozik; ő csak a világrészek között tartja fenn a közvetítést, s a nemzetközi kereskedés hasznait engedi az egész világban szétoszolni.
A hosszú kereskedelmi raktár, melyben együtt van az öt világrész, képezi a város homlokzatát a tengerpart felől, mely összeköttetésben áll a kiépített mólókkal, amik a hajdani zátonyok helyén emelkednek, s most védett kikötőül szolgálnak a hajóknak. A
Chedrile-sziget ez idő szerint mulatókertté átalakítva, kedvenc helye az idegeneknek.
A Szent György-Duna-ágon a rakpartról egy alagút visz keresztül. Általában mindenütt vasból öntött alagutak visznek át egyik partról a másikra, mik könnyebben és gyorsabban elkészíthetők, mint a hidak. Hidat nem építettek az Otthon város folyamain sehol, azért, mert mikor a Duna nagy áradásban van, a hajókat csak eléjük kötött aerodromonokkal lehet víz ellenében felvontatni, s ezeknek járását a hídjármák akadályoznák; hanem alagút minden utca nyílásából vezet át a túlpartra. A Szent György-parti fennsíkon van a Duna-delta őserdeje; most pompás népkertté átalakítva, melyet a világ minden építési ízlése szerint alkotott nyári lakok díszítenek. Ez a „fényűzés városa”.
A
Porticskája-Duna-ág végre hajóépítéshez készített dokkokhoz idomítva, gabonatartó silókkal végigrakva, elvezeti a kíváncsi utazót a
Razin-tóba, melynek nincs közlekedése a tengerrel; e tóban a részvényállam mesterséges haltenyésztést űz nagy sikerrel, a zátonyokon osztrigatelepek ápoltatnak, a sziklás öblökben a szivacstermesztést üzdelik, s egy kavicsos talaján az őstónak a gyöngytermő gyöngyér meghonosításával tesznek kísérletet.
 |
| Otthon a Duna-deltában (Jókai Mór regénye alapján) |
.JPG)
