Eltűnő Gubacsi-sziget

Kevés dunai sziget eltűnését tudjuk konkrét évszámhoz kötni. A kezdetben Gubacshoz, majd Soroksárhoz, aztán a főváros XX. kerületéhez, végül ismét Soroksárhoz (XXIII. kerület) tartozó Gubacsi-sziget éppen ilyen. 1872-ben már előrehaladott állapotban volt a feltöltődése, de a gubacsi-zárógát 1872-es felépülése után azonnal kiszáradt a mellékága, azóta az urbanizáció lépésről-lépésre számolja fel azt, ami még megmaradt belőle. 

A Gubacsi-sziget 1775-ben (mapire.eu)

A Soroksári-Duna felső szakaszán Csepel és Soroksár között beszorul két viszonylag magas part közé. Nyugaton a Csepel-sziget legmagasabb vonulatát képező futóhomokos terület; a Királyerdő, míg kelet felől a Gubacs és Taksony közötti II/b folyóterasz határolja azt a kb. 800 méter széles öblözetet, melyben egykor legalább négy név szerint ismert sziget helyezkedett el. 

Volt egy ötödik is a Gubacsi-, Molnár-, és a két Zsidó-sziget mellett, ennek nevét azonban egyedül a III. katonai felmérés (1880) térképszelvényén örökítették meg. A Plesze-sziget már ekkoriban is a part részét képezte, egy darabka árteret, ami hozzáforrt a magasparthoz, ott ahol a Gubacsi-sziget elkeskenyedett. A Plesze feltehetően egy fantomsziget, egyetlen térképen sem ábrázolják a mellékágát, amely ha létezett is, a térképezés korára már feliszapolódott.

A Gubacsi-sziget 1880-ban. (mapire.eu)

Az öblözetet két átkelő határolja, északon a török-korban elpusztult Gubacs falu révátkelője, ahol később a szűkület miatt kedvezett a terep a Soroksári-Duna lezárásához, valamint délen a mai molnár-szigeti komp, a Soroksári-Duna legkeletibb pontja. Földtörténeti skálán a Duna viszonylag későn jelent meg ezen a tájon, földrajztudósok az idősebb folyóteraszokat innen jóval keletebbre azonosították, azaz a Duna medre fokozatosan, elsősorban tektonikai okokból vándorolt nyugati irányba. Mígnem a jégkorszak vége felé elfoglalta mai nyomvonalát és bevágódva kialakította a két partján fekvő fiatalabb kavicsteraszokat. Ezek a kavicsteraszok a Pannon-tó üledékeire telepednek, ezek elsősorban tómedencében kiülepedett homokból és agyagból állnak. Utóbbi fontos szerepet töltött be a Gubacsi-sziget fejlődéstörténetében. A magaspart mentén Taksonyig számos forrás fakadt, közülük az egyik mellé 1780-ban kis kápolnát építettek. Napjainkban is megvan az 1780 körül épült Mariahilf kápolna a Helsinki út Meddőhányó (beszédes földrajzi név) utca kereszteződénél. 

Amíg létezett, viszonylag nagy kiterjedésű volt a Gubacsi-sziget. A megszűnése előtti mederviszonyok alapkán számolva területe 1 négyzetkilométer volt. Alakja viszonylag elnyúlt volt (2,8 km hosszú), területe északon és délen kiszélesedett, míg a "dereka" karcsú volt, 200 méter széles. Mellékágának hossza meghaladta a 3,5 kilométert. Északi csúcsa a mai Vízisport  utca és közműhelytelep utca kereszteződésében lehetett, déli csúcsa pedig Soroksáron, a Tárcsás utca meghosszabbított vonalában. 

Nevét az északi csúcsánál fekvő magasparton, közvetlenül a Duna mellett lévő Gubacs faluról kapta. Ezt a falut már 1067-ben említik oklevelek, amikor a százdi apátságnak adományozzák. A tatárjárás idején feltehetően elpusztult, a pusztulás emlékét megőrizte a Tatárdomb földrajzi név, amely magában rejtette a templomos falu romját. Ezt a dombot ma már hiába keresnénk, pusztulását (vele együtt a faluhelyét is) közvetett módon a pannon agyag okozta. Gubacsot pusztaként a Grassalkovich család által újratelepített Soroksárhoz kapcsolták közigazgatásilag. Maga a faluhely 1897-ben a frissen megalakuló Erzsébetfalvához került (Pestszenterzsébet), de a sziget maradt Soroksár tulajdonában. 1950. január elsején Soroksár és Pestszenterzsébet XX. kerület néven Budapest részévé vált, de a kerület 1994-es szétválasztása után a sziget viszonylatában kisebb módosításokkal helyreállt az 1898-as közigazgatási határ. A környékbeli svábok a Kohlbacher Insel nevet használták, amely feltehetően személynévből eredhetett. 

Valószínűleg a Gubacsi-sziget a Duna fokozatos bevágódása miatt magától is lefűződött volna. Hosszú és keskeny mellékága a XIX. században is fokozatosan szűkült, de jóval lassabban ment volna végbe a sziget eltűnése emberi beavatkozás nélkül. Hosszas vita után 1872-ben lezárták a Soroksári-Dunát egy töltéssel a mai Gubacsi híd felett, alig 800 méterre a Gubacsi-sziget északi csúcsától. Árvízvédelmi szempontokkal indokolták a beavatkozást, amely fél évszázadra mocsarat csinált a Soroksári-Dunából. A gáton egy hajózsilip szolgáltatott némi átfolyást, de nagyságrenddel kevesebbet, mint korábban, amikor ez az ág a Duna vízhozamának 1/3-át vezette le. A zárás következtében a Soroksári-ág felső részén gravitációs módon leürült a meder és kiszáradt a Gubacsi-sziget mellékága. Ezzel együtt megszűnt az árvízveszély, csökkent a talajvíz szintje, azaz az emberi megtelepedés lehetősége, mely eddig csak a folyóterasz szintjén volt lehetséges és észszerű, kiterjedt a Gubacsi-sziget egész területére, sőt még a korábbi meder szárazulattá váló parti szakaszára is. 

A Gubacsi-sziget 1930-ban.

Talán a fővárostól való távolság miatt eleinte lassan ment a sziget beépülése. 1930-ban mindössze a Soroksár felé eső déli csúcson jelent meg néhány utcányi parcellázás a Sziget csárda környékén, ezen kívül mindössze egy szivattyúházat jelölnek rajta a térképek. Sokat elmond a mellékág vízvezető képességéről, hogy a HÉV vonalától nyílegyenes mederben vezették le a csapadékvizet egy árokban, ami keresztülvágta a régi mellékágat és a szzigetet is. A Gubacsi-sziget nagy részét ekkoriban feltehetőleg bolgárkertészek művelték, bár az erre vonatkozó adatok bizonytalanok, és a térképek a túlsó Csepel-parton jelölnek hasonló tevékenységet. 1940-re mindössze annyi változott, hogy a téglagyártól délre lévő Duna-szakaszon is megindult a parcellázás, kénes-sós gyógyfürdő és egyéb vízparti létesítmények épültek a folyóparton. Ez valójában nem a Gubacsi-sziget területén történt, hanem az egykori Soroksári-Duna kiszáradt medrében. Az ártéri parcellák ekkor még mindig kirajzolják a mellékágat, mint földrajzi határt.

A még nagyrészt beépítetlen Gubacsi-sziget 1940-ben

1950. január 1-től a Gubacsi-sziget Nagy-Budapesthez került, ezzel alapvetően felgyorsult a sziget "hasznosítása", azaz beépítése, ezzel párhuzamosan pedig a szigetre emlékeztető felszínformák elpusztítása. Az első jelentős beruházás a Dél-pesti Szennyvíztisztító Telep felépítése volt. A telep ugyan csak 1966-ban kezdett el működni, de az 1952-es terv szerint a Gubacsi-Duna-ág középső szakaszán kezdett el épülni. A bővülő szennyvíztisztító-telep és a mellette telepített véderdő eltüntette a mellékág kanyarulatát. (Érdekes módon az észak-pesti párja is egy dunai szigeten, a Palotain épült fel.) Az 1970-es évektől kezdve a telep északi oldalán ipartelep kezdett épülni, miközben a szigeten gazdálkodó TSZ épületei is megjelentek a Gubacsi-sziget északi részén. Tervezett munkálatok mellett a Gubacsi-Duna meder felszámolásában magánjellegű törekvések is szerepet játszottak. A teraszfelszínen álló ipartelepek és telephelyek hátsó udvarát a tulajdonosok különböző mértékben töltögettek, jobb esetben földdel, rosszabb esetben hulladékkal. 

1964, téglagyári gödrök a Gubacsi- Duna medrétől keletre.

Terjeszkedő feltöltések a régi mederben. 1964, (fentrol.hu)

Új bányaterület a Gubacsi-szigeten 1972-ben (fentrol.hu)

A Gubacsi-sziget északi csúcsánál már 1852-ben dolgozott a téglagyár, melyet 1867-ben Drasche Henrik vásárolt meg. Csak az 1970-es évek második felében zárták be, kéményeit 1979-ben robbantották fel. A téglagyár bányagödrei kezdetben a teraszfelszín alatt rejtőző pannon agyagrétegeket bányászták. A termelés fokozatosan haladt dél felé, majd a téglagyár utolsó évtizedében (1964-1972 között) új bányagödröt nyitottak a korábbi ártéren, amely belevágott a Gubacsi-sziget északi részébe. A bányagödrökben kisebb tavak alakultak ki talajvízbetörésből, a két nagyobbat Nádas-tónak illetve Kék-tónak hívták, és a környékbeliek horgásztak benne a tiltás ellenére. Az új bányagödör viszonylag rövid ideig termelt, azonban hosszan tartó hatása volt. Az 1980-as években a gödröket feltöltötték, és a feltöltés határa jelölte ki a XX. és XXIII. kerület határát az 1994-es szétválásnál. Tehát az 1965-1972 közötti bányagödör átkerült Soroksártól Pestszenterzsébethez. A feltöltött bányaterületen az ESMTK sporttelepe létesült, miközben a téglagyári épületek helyén a Mediterrán lakópark épült fel 2000-2005 között. 

A Gubacsi-Duna-ág felszínen meglévő nyomvonala 2022-ben.

Azóta a Gubacsi-szigeten sokasodnak az épületek, miközben az egykori szántóföldi művelés helyét átveszi az elvaduló növényzet. A jelen helyzet bemutatása, valamint a Gubacsi-sziget jövőjére való előrejelzés egy következő bejegyzés témája lesz.

Budapesti jégviszonyok a Dunán (1876-1950)

Elképzelhetetlenül távolinak tűnik az a korszak, amikor Budapesten minden második évben befagyott a Duna, és kevesebb mint 3% volt a valószínűsége a jégmentes teleknek. Pedig 1876-1950 között még ilyen jégviszonyok uralkodtak a Dunán. Lászlóffy Woldemár egyetlen szemléletes ábrába sürítette ezt az időszakot a Pécsi Márton által szerkesztett "Budapest Természeti Földrajza" c. kötetnek vízrajzi fejezetében. 

 Áll a Duna jege 1945-ben, vélhetően februári kép. (Fortepan #155524)

Elöljáróban érdemes áttekinteni a folyami jégképződés folyamatát. Jégképződés jellemzően akkor indul meg, ha a léghőmérséklet tartósan 0 °C alá süllyed. A nyílt vízfelületen a felszínen lehűlő víztömeg az áramlás turbulens mozgása miatt keveredik, sűrűsége miatt lesüllyed, ezért a jegesedés nem itt megy végbe. Hanem olyan helyeken, ahol az áramlás lassabb, a víz sekélyebb, esetleg a vízbe olyan tárgyak, létesítmények nyúlnak, melyek a víznél hidegebbek (hídláb, sarkanytú, vagy akár mellékágba dőlt fák). A parton képződő jég a folyó középvonala felé hízik, ahogy újabb részecskék fagynak hozzá. Ugyanez lejátszódhat a folyó fenekén, ahol a jég az üledékszemcsék felületén keletkezik, majd a kisebb fajsúlya miatt a felszínre emelkedik. A felszínre emelkedő, vagy a parti jégből leszakadó jégdarabokból úszó jégtáblák alakulnak ki, és ez az a pillanat, amikor a folyón megindul a jégzajlás (L. W. ábráján fehérrel ábrázolva).

A zajló jégtáblák formája hasonlatos a nagy vízililiom levelekhez. Kerekek, miközben a peremük valamivel magasabb, mint a középső részük. A magyarországi folyószabályozás egyik fő célja az volt, hogy ezek a fehér jégliliom-levelek gond nélkül levonulhassanak a folyón. Ugyanis a folyó természetes állapotában számos olyan hely volt, ahol fennakadhattak. Szigetcsúcsok, szűkületek, túlfejlett folyókanyarulatok igencsak kedveztek a fennakadásnak, ahol a feltorlódó és igen gyorsan összefagyó, feltorlódó jégtáblák mögött folyásirányban megindul felfelé a jég "beállása", azaz a Duna befagyása (L. W. ábráján feketével). Az összetorlódott jégtáblák miatt ez jellemzően egy durva, jégtörmelékkel borított felszín volt, csendes mellékágakat leszámítva a legkevésbé sem alkalmas mondjuk korcsolyázásra. Fontos elmondani, hogy a jeges árvizek nem akkor következtek be, amikor a zajló jég beállt, hanem, amikor a beállt jégre az olvadás idején "felülről" megérkezett a zajló jég és nem tudott továbbhaladni.

Lászlóffy Woldemár ábrája a Duna jegesedésének tartósságát ábrázolja Budapestnél 1876-1950 között telekre lebontva. Azaz az adott télen melyik nap jelentek meg a jégtáblák a Dunán, mikor állt be a Duna és mikor szűnt meg az adott jelenség. A téli hónapok harmadolva vannak, 10 naponként van az osztás, értelemszerűen novembertől márciusig, ugyanis októberben még nem, áprilisban már nem észleltek jeget a Dunán a vizsgált időszakban. Jobb oldalt láthatók a számszerűsített adatok; jégmentes Dunát mindössze kétszer (!!!) láthattak a fővárosiak, 1901/02, illetve 1947/48 telén. Ez a vizsgált időszak alig 2,7%-a. 

Ugyanezen időszak alatt 33 télen fagyott be a Duna (volt, hogy telente többször is), ami 44,6%-os értéknek felel meg. A leghosszabb befagyásos időszak a II. világháború elejére esett, 1938-1942 között öt egymást követő évben állt be a Duna. A második leghosszabb ilyen periódus négy tél volt 1893-1896 között. 1882-1886 között azonban öt télen keresztül csak zajló jeget jegyeztek fel, de befagyásról nem érkezett jelentés. 

A Duna jégviszonyai Budapestnél az 1876/77-1949/50 közötti teleken (Lászlóffy Woldemár)

Az ábráról gyakorlatilag minden lényeges statisztikai adat leolvasható. 

Legkorábban november 14-én jelent meg a jég a Dunán, az 1888-as évben, és március 25-én tűnt el legkésőbb, 1929-ben. Ugyanebből az évből jegyezték fel a legkésőbbi jégfelszakadást (március 19.), miközben a legkorábbi beállás december 11-én történt, 1879-ben. Ezek a legszélsőségesebb értékek. Az átlagos jégmegjelenés dátuma december 25., az eltűnés pedig február 15. A vizsgált időszakban a beállás jellemzően január 13-ra esett és egy hónap múlva, február 12-én már fel is szakadt. 1879-1880 telén a jeges időszak rekord hosszúságú ideig, 98 napon át tartott. Ugyanebben az évben volt a legtovább befagyva a budapesti Duna, 83 napon keresztül. Az átlagos időtartam ennek töredéke, jegesedés: 38 nap, beállás mindössze 13 nap volt.

Ez az adatsor már a múlté, belőle a Duna jelenlegi jégviszonyaira nem lehet következtetést levonni; a folyószabályozás és a melegedő éghajlat egyaránt felülírta. Éppen ezért szükséges lesz folytatni a táblázatot. Lászlóffy Woldemár ábrája ugyanis 74 évet ölel fel 1876-1950 között. 1950 óta pedig újabb 72 év telt el, azaz lassan itt az idő, hogy az új adatokat megvizsgálva összevessük az azóta eltelt változásokat; hogyan alakultak Budapest jégviszonyai 1950-2024 között? Ugyanis mindannyiunk percepciója az, hogy a jég egyre ritkább látvány a folyón telente, és teljes beállásra már csak a legidősebbek emlékezhetnek. 

Addig is a fenti táblázatnak találhatunk némi gyakorlati hasznot, pl. alaposan le lehet szűkíteni általa a fővárosi jeges dunás fényképek (kiemelten: Fortepan) készítési időpontját. 

Hogy nézne ki Budapest a Margit-sziget nélkül?

El tudjuk-e képzelni a városképet úgy, hogy csak a régi budai ágban folyik a Duna, miközben az egykori Margit-sziget szerves részét képezi a XIII. kerületnek? Feleakkora a Margit híd, miközben a többi híd is rövidebb, más formájú. Máshol épül meg a Parlament, városnegyedek épülnek a Duna régi medrében. Mindez ma elképzelhetetlennek tűnik, de Győri Sándor mérnök 1832-es terve alapján a Margit-sziget—a Szentendrei-, és a Csepel-szigettel együtt—megszűnt volna szigetnek lenni.

Elöljáróban megállapítható, hogy Győri Sándor terve megvalósulása esetén hasonló mértékű változást okozott volna a fővárosi városképben, mint Reitter Ferencnek a Nagykörút helyére tervezett Duna-csatornája, ezért urbanisztikai szempontból fontos megismerkedni vele. 

Ez a terv a Lánchíd építésével kapcsolatban merült fel. Gróf Széchenyi István 1820 óta foglalkozott komolyan a pest-budai állandó híd kérdésével. A híd létrehozásának technikai, PR és pénzügyi hátterének megteremtésével az ugyancsak 1832-ben megalapított Hídegylet foglalkozott. Győri Sándor, földmérő, mérnök és matematikus ebben az évben jelentette meg "A Buda s Pest közt építendő álló hídról" című könyvét, amely elsősorban két kérdésre kereste a választ: 1, szükséges-e a Duna szabályozása Pest-Budán a híd megépítése előtt, ill. 2. milyen híd épüljön. 

Számunkra elsősorban az első kérdésre adott válaszok érdekesek, mégpedig azért, mert olyan drasztikus módon alakították volna át a Dunát, ami nem is biztos, hogy megvalósulása esetén akár a folyószabályozás szempontjából jó ötlet lett volna. 

Győri Sándor részt vett a Duna felmérési munkáiban, matematikusként és földmérőként tagja volt az MTA elődjének, a Magyar Tudós Társaságnak. Fő munkássága a matematikai kifejezések magyarítása volt, ezek azonban nem mindig mentek át a köztudatba. A pesti hídról szóló munkájában is előfordulnak (sok helyen alaposan megnehezítve a megértést), így ez a kötet a nem csak a Margit-sziget felszámolása miatt, hanem a korabeli szaknyelv miatt is kuriózum. 

1832-ben a Duna Budapest térségében még jóval szélesebb volt, mint manapság. Ebben az évben még egyetlen dunai szigetet sem szabályoztak, nem kapcsolták őket a parthoz, mind valódi sziget volt ezen a szakaszon. Ekkor még nem épült meg a Széchenyi-féle hajógyár sem az Óbudai Kis-szigeten. A folyó szélessége meghaladta a 480 ölt (közel 1 km) a szigeteknél, miközben a Gellért-hegy tövében ez az érték 150 öl (~280 m) volt. A Margit-szigetnél a budai Duna-ág szélessége változó volt, északon keskenyebb (300 m), míg délen a Festő-sziget miatt fél kilométerre szélesedett ki. Ez volt az a kiindulási alap, melyet mindenki, aki folyószabályozással foglalkozott a korban, meg akart változtatni.

Röviden összefoglalva ez lett volna a terv: 

Hogy a felső szent Endrei, és alsó Ráczkevi szigetek közt egyesült Duna ágya a szent Gellért hegyi szűkülettől fogva a Margit vagy festő sziget csucsáig átaljában 150, egyebütt pedig a' felsőbb szigetek között, a' mennyire lehet közel 150 ölnyi szélességre szoritassék, a Pesten alól két ágra u. m. Soroksári és Promontoriumi ágakra oszlott Duna egyedül a' promontoriumiba nyomattassék, a' felső Vátzi és Sz. Endrei ágak közül pedig rendes ágynak csupán az egyik, mellyet vagy a' hydrotechniai, még ezután következendő mérésekből meg' határozandó resultaturnok, vagy egyéb tekintetek fognak javállani, tartassék meg. 

1. ábra Győri Sándor terve a pesti oldal szűkítésére (Pest, 1832)

Abban minden korabeli Dunával foglalkozó szakember egyetértett, hogy ezen a szakaszon a Duna egyszerűen túl sekély volt ahhoz képest, hogy milyen széles. Ez elsősorban a jégtorlódások és a jeges árvizek kialakulása miatt volt problémás, főleg a felső szigetcsúcsokon rekedt meg a zajló jég. Tehát a meder szűkítésének szükségességét nem vitatta senki, a vita az arányok kapcsán volt, és ebben Győri Sándor képviselte aaz egyik szélsőséget. Álláspontja szerint a jégtorlódások nem a szűk és mély szakaszokon alakulnak ki, mint például a Gellért-hegy alatti rész, ahol a Duna 150 ölre (~280 m) szűkül, hanem lejjebb, a Csepel-sziget csúcsánál, ahol széles, zátonyos mederben két nagyobb ágra oszlik a Duna vize. Győri Sándornak rendelkezésére álltak a korabeli legmodernebb mederprofilok, ahol a keresztszelvényekben medermélységet és vízsebességet is mértek. Neki ezekhez az adatokhoz hozzáférése volt, elsősorban azért mert ős maga is részt vett ezeken a méréseken, másrészt a könyvében lévő ábra igencsak hasonlít Vörös László 1833-ban publikált térképére (2. ábra - Alap ‘s Vizhelyzeti térképe Buda és Pest szabad királyi fő Városának).  

2. ábra Vörös László térképe 1833. (forrás)

A Győri-féle terv azon alapult, hogy a pest-budai Duna medre a közeljövőben jelentősen el fog fajulni. Álláspontja szerint az 1775-ös jeges árvizet okozó problémák, amely a tanulmánya megírásáig a legnagyobb árvíz volt Pest-Budán, nem csökkentek, sőt egyre gyarapodnak ezen a szakaszon. A mederelfajuláshoz még a Pozsony-környéki Duna-szabályozást is hozzávette. Szerinte a felülről meginduló szabályozás miatt az ott szűkülő és kimélyülő meder azt fogja eredményezni, hogy a Duna nagy mennyiségű kavicsot görget az alsóbb szakaszokra, ezért a pest-budai szigetek között jelentős hordalék-lerakódást és mederelfajulást jelzett előre. 

"Minekutánna a' Duna felvétele Posontól Pétervárig tökéletesen elvégeztetett (noha az óhajtandó minél elébbi keresztmetszés, és vízszintmérések még hátra vannak) ennél fogva a' Duna egész lefolyása 's annak minden körülményei ismeretesek, a' Duna regulátiójának fő principiumát könnyű meghatározni, melly a' felsőbb részekre nézve szükségesképen a' concentratio, a' víz erejének össze szedése, hogy a' felülről jövő kavicsot tovább hordani, a' maga ágyát ön ereje által szüntelen tisztán tartani, tehetős legyen. Ezen princípiumtól, melly szerint, jól meg kell jegyezni a' felső regulázás már el is kezdetett, mind addig, míg a' szerző ok meg nem szűnik, elállani nem lehet, ennek értelmében pedig, mivel a' lehordott kavics a' regulázás folytában kétség kivül elébb utóbb ide érkezik , Buda Pest között is összeszedés (concentratio) által való regulázást, az az, a' külön ágaknak egy ágyba és olly szélességbe leendő összeszorítását kell javaslani, melly által a' Dunának lehető legnagyobb ereje eszközöltessék. Mi okból tehát, a' két város között, mind azért, mivel ezen részt rendes partok formálása végett szükségesképen kerítésekkel kell a' víztől elválasztani, mellynek hossza a több vagy kevesebb szélesség által nem igen változik, mind azért mivel a' szent Gellérti szorulatnál vett mértékekből a' víz munkálatjára igen meghatározó következéseket lehet húzni; mind végre azért, hogy ezen szélesség alatt a' szent Gellérti legtartósabb víz-álláskor lenni szokott keresztmetszés a' Margit sziget alatti kis szigettel igen alkalmasan összeköttethetik: a' Duna szélesség mértekinek 150 öl, az az épen a' szent Gellérthegyi szorulat közép legtartósabb vízzel találtató mértéke, alább és felébb pedig a' Ráczkevi 's szent Endrei szigeteknél, hol az épen 150 ölre való szorítás felesleges és sokba kerülő szándék volna, a' sziget egyik ága ajánltatott, magára hagyatván a' már így összeszedett, megerősült Dunára, hogy ágyát továbbra ön ereje által elkészítse." 

Az elfajult meder "megregulázása" érdekében azt javasolta, hogy szűkítsék le a Duna medrét, és ne csak a pesti szakaszon, hanem Nagymarostól egészen a Csepel-sziget déli csúcsáig. A Szentendrei-sziget sorsával kapcsolatban bizonytalan, vagy a Váci-, vagy a Szentendrei-ágat tartaná meg, de a kettőt együtt semmiképpen. A főváros mai területén nem maradt volna egyetlen sziget sem, és ebbe beleértendő a Csepel-sziget is. Halálra ítélte tehát a Palotai-, Óbudai-, Hajógyári-, Fürdő-, Margit-, Festő-szigetet, valamint a Népszigetet is. Mivel Győri munkája elsősorban a leendő híd közvetlen környékére koncentrál, a tanulmányhoz mellékelt térképen csak a Festő-sziget déli csúcsa szerepel.

A Duna csatornázott medrében vezették volna le az egész vízhozamot, mégpedig a Gellért-hegy alatti mederszélesség kivetítésével az egész szakaszra, azaz a Duna szélessége mindenhol egységesen ezt a 300 méter körüli értéket venné fel. Elgondolása szerint azért is a pesti oldalról kell szűkíteni a medret, mert domború partként amúgy is feltöltődik, miközben a budai homorú partélt az erózió rombolja.

Mi történt volna a leszűkített Duna-mederrel? Győri terve szerint a Budapest-Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templomtól (Erzsébet híd környéke) és a Festő-sziget alsó csúcsától kiindulva két sor cölöpöt vertek volna le a mederben 150 ölnyire a budai parttól. A két cölöpsor valahol a Parlamentnél találkozott volna. A cölöpök közét kővel, agyaggal, kaviccsal töltötték volna ki, feladata az lett volna, hogy a budai-ágba szorítsa a vízhozamot a Margit-sziget mellett. A megnövekedett vízhozam kimélyítette volna a budai oldalon lévő medret, miközben a pesti oldalon megindult volna a hordalék lerakódása és a mederfeltöltődés. Győri terve ezen a ponton kapcsolódik a pest-budai állandó híd pénzügyi fedezetéhez. Mivel a pesti oldalon a feliszapolódás még így is lassan ment volna végbe, erre a folyamatra rásegített volna a két város kommunális hulladéka, amit a cölöpsor mentén feltöltésre lehet használni. Az így kialakított új pesti városnegyed körülbelül 100 ezer négyszögöl telket eredményezett volna a kialakított parkokon, utcákon, korzón és színháznak kiszemelt helyen felül. Átlagosan 40 pengő forint bevétellel számolt négyszögölenként, ennek eladásából lehetett volna finanszírozni a hídépítést. A Szentendrei-sziget és Pest közötti szigetek elrekesztését ugyancsak a létrejövő, elsősorban mezőgazdasági földterületek eladásával kívánta finanszírozni, de erre vonatkozó számításokat nem végzett.

Győri Sándor maga is tisztában volt a tervének gyenge pontjaival. 1, a mederszűkítés szükségszerűen együtt járt volna a vízállás megemelkedésével. Számítása szerint ez nem lett volna jelentős, és a meder bevágódása ellensúlyozni tudja majd. 2, a megnövekedett vízsebesség és sodrás erőteljesen pusztította volna a budai oldalt. Érdekes módon nem abban látta az oldalazó erózió megoldását, hogy kövezéssel meg kell erősíteni a partot, hanem rendszeres földvisszatöltéssel kellene orvosolni ezt a problémát.

Győri Sándor terve a pest-budai állandó hídra (1832)

Kritikát másoktól is kapott, de ezek már általánosabb kérdéseket feszegettek. Gróf Andrássy György és Gróf Széchenyi Istvánnak a' budapesti Hid-egyesülethez irányzott jelentésében azt kifogásolták, hogy a Dunától nyert óriási területet el lehet-e adni adott időn belül, illetve valós-e az a négyszögöl ár az akkori kereslet fényében. Azaz megkérdőjeleződött a híd-terv anyagi háttere. Továbbá azt sem tartották elfogadhatónak, hogy meg kelljen várni azt, hogy a Pozsony táján járó Duna-szabályozás elérjen Pest-Budáig. Ez ugyanis megkérdőjelezte a beruházás belátható időn belül történő megvalósulását: "...mert javaslata procrastinatióra vezet, a' mi — mondjuk ki egyenesen —- hazánk legkártékonyabb rossza." Ráadásul ezt felesleges is lenne megvárni, hiszen a világ számtalan hídját lehet felhozni arra, hogy szabályozatlan szakaszon is lehetséges állandó kőhidat építeni. 

Győri Sándor terve mindezen kritika ellenére is fontos vízépítés-történeti munka. Amit a meder elfajulásának kockázatairól írt mintegy előre vetítette az 1838-as jeges árvíz pusztítását. A Duna szűkítése a későbbi szabályozás során ugyancsak megvalósult. A Margit-sziget mellett mind a pesti, mind a budai partot beljebb vitték a Duna rovására, ráadásul a Margit-szigetet is felhizlalták a nyugati oldalon a Festő-sziget hozzákapcsolásával. Tehát a későbbi munkálatok bebizonyították, hogy meg lehetett egyszerre oldani, hogy a meder is szűküljön és a Margit-sziget is megmaradjon. 

Ajánlott és felhasznált irodalom: 

• Győri Sándor: A Buda s Pest közt építendő álló hídról 1832. 
• Gróf Andrássy György és Gróf Széchenyi Istvánnak a' budapesti Hid-egyesülethez irányzott jelentése.

29 láb 4 hüvelyk 9 vonal

Ekkora szinten tetőzött Budapesten a valaha mért legnagyobb (jeges) árvíz 1838-ban. Mit jelent ez az érték? Mihez képest volt ekkora a vízszint? Mit jelentene ez napjainkban? Ezúttal egy geodéziai kirándulást teszünk a múltba, egyben megismerkedünk az ország legrégebbi vízmércéjével. 

A bejegyzéshez vezető gondolatmenetet Zubreczki Dávid urbanista fényképe indította el. Ezen a képen a budapesti Vigadó téri hajóállomás jellegzetes épülete látható, amelyen kissé toldott-foldott megoldással, de szerepel szinte az összes jelentősebb budapesti árvíz magassága. Hiányérzetünk támadhat, hiszen éppen a legnagyobb árvíz tábláját nem találjuk. Hogy lehet ez? Talán nem férne fel az épületre? Vagy csak egyszerűen elfeledkeztek róla? Ez utóbbi már csak azért is valószínűtlen, hiszen nincsen olyan árvizes cikk Budapestről, amiben ne utalnának vissza az 1838. márciusában történtekre. 

Nagy pesti árvizek emléktáblája Fotó: Zubreczki Dávid

A "nagy" jeges árvíz 1838. március 15-én éjjel 11 órakor tetőzött 29 láb 4 hüvelyk 9 vonal magasságban. Anélkül, hogy mélyebben belemennénk az árvíz lefolyásának történetébe, néhány érdekes dolgot ki lehet emelni az árvíz szintjével kapcsolatban (melyről többnyire elfeledkezünk, vagy éppen nem kap megfelelő hangsúlyt). 

A jeges árvíz rekordszintű tetőzése egy jégdugónak köszönhető. Ez az összetorlódott és összefagyott jégtáblákból álló akadály keresztirányban gátat képezett a folyón, és alaposan lecsökkentette az adott keresztmetszeten átfolyó vízhozamot. A feltorlódó víz egy ideig a mederben gyűlt, majd miután a meder nem volt képes eltárolni ezt a víztömeget, kiöntött a magasabban fekvő ártéri területekre is. Olyan területek is ártérré változtak, ahol emberemlékezet óta nem jelent meg a Duna. 1838 márciusában, a zajlás megindulásakor több jégdugó is létrejött a Dunán, például a Szentendrei-sziget csúcsán, ennek következtében került víz alá Esztergom március 13-án. Még ugyanazon a napon Pest felett is megállt a jég, és a Duna elárasztotta Vácot és Szentendrét. Az újra meginduló jég 13-án délután 3-kor vonult le Pest és Buda között, majd nemsokára megakadt a Csepel-sziget csúcsánál található lágymányosi zátonyos szakaszon. A visszaduzzasztás következtében délután 6 órakor dőlt meg az addigi rekordnak és "rendkívülinek" számító 1775-ös vízállás. Este kilenckor átszakadt az ideiglenes gát valahol a mai Vigadó tér környékén. Majd másnap, március 14-én hajnalban a váci töltés is hasonló sorsra jutott a Ferdinánd híd környékén. Az átszakadással egy időben a jégdugó is megindult dél felé, de a Boráros tértől csak Soroksárig jutott, ahol valószínűleg a Molnár-szigeten akadt fenn újból március 14-én hajnali 4 óra tájt. A soroksári magaspart és a csepeli Királyerdő homokbuckái között gátat képező jégdugó újra visszaduzzasztotta a Dunát, és az emelkedő víz hajnali 5 óra tájában harmadszorra is átszakította a Pest szabad királyi várost védő töltést, ezúttal délen, a mai Művészetek Palotája környékén. A jégdugó végül március 15-én éjjel 11 órakor indult meg Soroksárnál és a főágban Budafoknál. Ez egyben a tetőzés időpontja is. Ezt követően Budán és Pesten fokozatosan apadni kezdett, miközben a Soroksár alatti balparti területekre rázúdult a jeges áradat. 

• Pest pusztulása a Csepel-sziget csúcsánál, a lágymányosi medertágulatban kialakult jégdugó miatt következett be, de az árvíz 29 láb 4 hüvelyk 9 vonal rekord magasságú tetőzését a Soroksárnál kialakuló jégdugó okozta. 
• A tetőző árvíz nagyságáról sokat mond az is, hogy ezt az értéket három töltésszakadás után mérték, miután a Duna kitöltötte a rendelkezésére álló szinte teljes árterületet. Egy töltések között tartott árvíz ennél jelentősen magasabb értéken tetőzött volna. 

A lágymányosi jégtorlasz (forrás: Némethy K. 1938.)

Érdemes röviden kitérni arra is, milyen szinten tetőzött az árvíz, hiszen az 1838-ban használatos mértékegységek, így a tetőzés 29 láb 4 hüvelyk 9 vonalas magassága sem sokat mond egy mai ember számára. Ennek tisztázása amiatt is fontos, mert sokszor ugyanazon könyvben, tanulmányban is egymásnak ellentmondó adatok szerepelnek; 1030 cm [1], 940 cm [2], 936 cm [3], 929,5 cm [4], 929 cm [5], 927 cm [6].  

1838-ban az alábbi hivatalos mértékegységek voltak használatban Magyarországon [7] [8]: 

1 bécsi láb = 12 bécsi hüvelyk = 31,608 cm 

1 bécsi hüvelyk = 12 bécsi vonal = 2,634 cm
1 bécsi vonal = 0,22 cm 

Ebből könnyedén kiszámolható a tetőzés szintjének relatív magassága: 

29 bécsi láb = 29*31,608 = 916,632 cm
4 bécsi hüvelyk = 4*2,634 = 10,536 cm
9 bécsi vonal = 9*0,22 = 1,98 cm

Összesen = 929,148 cm

Miután kiszámoltuk a tetőzés magasságát, meg kell válaszolnunk néhány fontos kérdést. Először nézzük azt, hogy hol mérték ezt a 929 centimétert és másfél millimétert? 

A mai Budapest területén legalább a XVIII. század közepe óta tudunk vízállás-észlelésről és a hozzá kapcsolódó állandó vízmércéről. A történelem során a budapesti vízmérce legalább hat alkalommal változtatott helyet. Hol Budán volt, hol Pesten, hol a parton, hol a Dunában, de egyik alkalommal sem került 500 méternél távolabb a mai Lánchídtól.

Napjainkban a budapesti vízállásadatokat a Vigadó téri vízmérce szolgáltatja. Budapest V. kerületében a Marriott Hotel alatt, a kezdőképen látható hajóállomástól néhány méterre délre egy széles lépcső vezet le a Dunához. Ennek északi oldalán található az a lapvízmérce (47.494890, 19.048405, 1646,5 fkm), mely 1933 óta a hivatalos budapesti vízállásadatokat szolgáltatja. Két évvel később a nagyvízi tag (580-880 cm) is átkerült ide az Eötvös térről. 1998 óta távjelzőként működik [9]. 

1869-1933 között a vízmérce volt Budán és Pesten is, legtöbbször a Dunagőzhajózási Társaság által kiépített első budapesti rakpart környékén állt, annak kikötőjében, vagy a kikötőhöz vezető hídon. 

Az 1850 és 1869 között használt hivatalos vízmérce ma is látható, érdekessége, hogy kettő is van belőle. A Lánchíd budai mederpillérének déli oldalán található a gránitfelszínre bevésett rovátkák formájában (47.498708, 19.042255, 1647 fkm). Nevezik Vásárhelyi-féle vízmércének is, annak ellenére, hogy semmi köze Vásárhelyi Pálhoz, hiszen a neves vízépítő mérnök 1846-ban, négy évvel a Lánchíd elkészülése előtt elhunyt. Az első vízmérce az avatás évében, 1850-ben került fel a budai mederpillérre, ez még a korabeli hivatalos hosszmértékben megadott bécsi öles skála volt. A nagyobb osztásközök távolsága 1 bécsi láb, a kisebbeké 2 bécsi hüvelyk volt. Később, ismeretlen időpontban felkerült mellé a méteres osztatú skála, ahol a kisebb osztásközök 10 centiméterenként váltották egymást. "Sempontjukat" (=semmi pont), azaz a 0 értéküket az addig mért legkisebb vízálláshoz igazították, de érdekes módon közöttük 8,4 milliméter eltérés van, mégpedig a méteres skála kezdőpontja indul magasabbról. Külön bejegyzést érdemelne annak kifejtése, hogy a lánchídi sempont abszolút magassága 1850 és 1950 között 7,8 centiméterrel süllyedt, geológiai és dinamikai tényezők (pl. a híd önsúlya) miatt [10]. 

A nádori vízmérce helyén emelt emléktábla (forrás: Wikipédia)

Mielőtt a Lánchíd felépült volna, a budai és pesti vízállásokat az ún. nádori vízmércén észlelték. Azt nem tudni, hogy ez a régi budai vízmérce (Ofner Pegel) mikor létesült. Egyes források szerint már 1749-ben állt a budai vár védműveihez tartozó vízi rondellánál, ahol a vár vízellátását biztosító királyi vízmű létesült (47.495402, 19.042498, 1646,65 fkm), annak tartozékát képezte [11]. A régi budai vízmérce pontos elhelyezése csak térképeken és helyszínrajzokon keresztül lehetséges, ugyanis a Várkert Bazár építésével összefüggésben 1877 augusztusában elbontották [12]. A geodéziai és hidrológiai szakirodalomban bőséges információt találhatunk a vízmérce elhelyezkedéséről, szintezéséről, jelentőségéről. Ez annak köszönhető, hogy évtizedeken, ha nem évszázadokon keresztül ez volt "Az Alappont", azaz a Budán és Pesten végzett minden szintezés kiindulópontja. Ezt a sempontot használták például a Duna Mappáció földmérői és térképészei, innen indult az első városi szintezés 1834-ben Vásárhelyi Pál vezetésével. Nevezték még "nádori" vízmércének is, nem véletlenül, hiszen a királyi várpalota kertje a XIX. sz elején a nádor birtokában volt. 

A budai királyi vízmű elhelyezkedése, 1819 (forrás)

A régi budai vízmércének otthont adó királyi vízmű épülete északról kapcsolódott a Várhegyről lefutó déli kortinafalhoz. Ez a fal ma is létezik, a Várkert Bazár része, rajta lépcső vezet fel a várba. Itt helyezkedett el az a vízemelő szerkezet, amely Duna vízzel látta el a Királyi Várpalotát. Az 1819-ben készült helyszínrajzon látható, hogy a kortinafal végében egy emeletes épület állt; földszintjén lakott a "kútlegény", az emeleten pedig a "kútmester". Az ablakból ráláthattak a kútgépház előtt álló mérceaknából kiálló vízmércére, így azt anélkül leolvashatták, hogy ki kellett volna lépni a házból. A királyi vízmű 1791-es felépülése előtt itt állt a vízi rondella, a mérceakna és a kútgépház ekkoriban az 1785-ben lebontott bástyán belül volt [12].

A nádori vízmérce (kékkel) elhelyezkedése
a budai királyi vízmű épületének előterében, 1819 (forrás)

A vízmű egy fenyőfából készült föld alatti csatornán át kapta a Duna vizet. Érdekes módon a csatorna futása hétszer tört meg, míg elért a mérceaknához. A csatorna mélységét a Duna akkor ismert legkisebb vízállása alatt építették meg a folyamatos vízellátás biztosítása érdekében. Ezt a csővezetéket 1818-ban kicserélték, mert a legkisebb vízállások szintje annyira lecsökkent, hogy kisvizes időszakokban a Duna vize már nem jutott be a csatornába, ilyenkor kézzel kellett betáplálni a vizet. Ebbe a csatornába mélyült a vízmű udvarán létesített négyszög alaprajzú mérceakna (lásd alábbi ábra) [12]. Az akna alja 7 méterrel volt a talajszint alatt, tehát a 7 méternél magasabb vízállás esetén a Duna feljött a királyi vízmű udvarába. Érdekes kérdés, hogy az ábrán jelzett 749 cm magas vízmérce oszlopkőről 1838. március 15-én éjjel milyen emberfeletti erőfeszítéssel (és pótvízmércével) olvasták le az aktuális 929 centiméteres tetőzési szintet, tekintve, hogy az ábra alapján 2,29 méteres víz állhatott a vízmű udvarában. Fennmaradt rajzok alapján a mérce legkésőbb 1817-től úszós-pálcás szerkezetű volt, azaz a kútlegénynek nem kellett minden észlelés alkalmával lemásznia az igencsak szűk aknába. Ettől az évtől kezdve a helyi napilapok rendszeresen közöltek vízállás jelentéseket a "nádori" vízmércéről. 1823. január elsejétől a mérce "0" pontját 119 milliméterrel süllyesztették, igazodva az 1822. évi alacsony vízálláshoz [13]. 

A mérce aknája a királyi vízmű csatornájában Edvy Gyula helyszínrajzán (1962)

(forrás és a kép nagyobb felbontásban)

1850-től hivatalos vízmérce szerepét átvette a Lánchídi vízmérce, de továbbra is használták szintezési alappontként, és a vízállás-észlelés is folytatódott rajta. Egészen 1863-ig, amikor "lejtméréssel" azaz szintezéssel összemérték a lánchídi vízmérce 0 pontjával, így 1863. évi október hó 28-ával a lánchídi vízmérce "0" pontját fogadták el új sempontként. Végül a Várkert alatti Duna-part rendezése során számolták fel a régi királyi vízművel együtt 1877 augusztusában. A feljegyzések szerint a föld alatti csatornákat dunai kaviccsal töltötték fel - azaz a mélyben ma is ott rejtőzhet a régi budai vízmérce aknája. 

Most, hogy sikerült tisztázni, hol állt az 1838-as árvíz idején használatos vízmérce, már csak egyetlen kérdés megválaszolása maradt hátra: milyen abszolút magasságban volt a vízmérce "0" pontja? 

Szerencsére nem kell régészeti módszerrel kiásni az aknát, hogy erre a kérdésre felelni tudjunk. Mivel a vízmérce jelentőségénél fogva központi szerepet töltött be a város életében, több alkalommal pontosan beszintezték. Amíg be nem illesztették a birodalmi szintezési rendszerbe, azaz magasságát nem viszonyították a petronelli alapponthoz, ez volt az abszolút 0 pont, magasságát 0' öl 0" láb és 0'" hüvelykben állapították meg. Amikor 1836-ban a dunamenti szintezés elért Budára is, és a vízmérce "0" pontját 163' 1" 6,75'", azaz 51,878 méterben határozták meg. Ez a kezdőfelület a Petronell-Carnuntum, Alsó-Ausztria közelében lévő I. számú szelvénykő felett önkényesen 10 lábbal felvett képzeletbeli síkja volt. Ez 144,682 méter Balti tengerszint feletti magasságnak felel meg (145,357 méter Adria felett). Azért innen számították, mert az osztrák részen eddig terjedt ki a vízrajzi felmérés, nem pedig Dévényig, azaz az országhatárig [14]. 1839-ben a jeges árvíz utáni városrendezés megkívánta, hogy pontos szintvonalas térkép készüljön Budáról és Pestről. Tenczner Károly ugyancsak a Petronelli-rendszerben végzett szintezése révén elkészült Pest város magassági térképe, rajta az újonnan épült töltésekkel és a városi csatornahálózattal. 

Mivel a Petronelli-rendszer ma már nem használatos, a vonatkozó későbbi szakcikkekben ezt átszámolták tengerszint feletti magasságra. De ebben is van egy csavar, hiszen az első országos szintezés (1878-1913 között) az Adriai-tenger középszintjét használta, 1960 óta viszont a szocialista országok áttértek a Balti-tenger alapszintjére. A két alapszint között 67,47 centiméter különbség van, az áttérés következtében csökkent Magyarország legmagasabb pontja 1015 méterről 1014 méterre, azaz a Balti alapszint van magasabban. Вendefу László 1951-ben közölt adatai alapján a régi budai vízmérce "0" pontjának abszolút magassága 1834-ben 96,63434 mAf volt, 1839-ben a Tenczner-féle szintezésnél pedig 96,6316 mAf [10]. A kettő közötti különbség mindössze 2,74 milliméter, azaz kb. 1 bécsi vonal. A süllyedés akár származhatott a jeges árvíz okozta károkból is. Ezzel párhuzamosan Edvy Gyula fenti helyszínrajzán 96,63 méteres értéket rajzolt be tengerre való utalás nélkül, de valószínűleg ő is még az Adriai alapszintet használta. 

Amennyiben a régi budai vízmérce adriai alapszintjéhez hozzáadjuk az 1838-as jeges árvíz tetőzési értékét (9,2915 m) megkapjuk az 105,923 (1839) - 105,926 (1834) méter közötti abszolút magasságot. 

Mielőtt rátérnénk a ma is használatos Balti alapszintre, egy gondolat erejéig maradjunk még az Adriánál. 1979-ben jelent meg Rajna György: Árvíztáblák Budapesten c. tanulmánya [15]. Ebben a 80 ismert 1838-as árvíztábla közül jó néhány mellé rendeltek abszolút magasságot is. Annak ellenére, hogy a kiadás évében már majdnem 20 éve a Balti alapszint volt használatban, ezek az értékek még a 105,92 méteres Adriai szint körül szóródnak. Elképzelhető, hogy az 1838-as jeges árvíz tábláit még nem szintezték be hivatalosan a Balti alapszintre. 

Eltűnt Árvíztábla Óbudán (Cserba Aurél 1974)

1974-ben a meglévő árvíztáblák egy részének magasságát tudományos módszerrel összevetették a tetőzés magasságával [16]. Ez a mérés ugyancsak az Adriai alapszintet használta. Mivel az ebben szereplő táblák csak részben egyeznek a Rajna-féle tanulmányban szereplőkkel, feltételezhetjük, hogy nem közös adatbázisból vagy felmérésből készült a két tanulmány. 

Lássuk tehát a Balti alapszint értékeit! Hogy ezt megkapjuk, először ki kell vonnunk a 0,6747 méter különbséget a régi budai vízmérce Adriai alapszinten mért sempontjának magasságából: 96,63-0,6747 = 95,9553 mBf Ehhez hozzáadva az 1838-as jeges árvíz tetőzésének relatív magasságát, megkapjuk azt az abszolút szintet a Balti-tenger alapszintje felett, mely alatt minden vízben állt 1838. március 15-én éjjel 11 órakor: 95,9553+9,29148 = 105,247 mBf, azaz 105 méter 24 centiméter és 7 milliméter. 

Ha validálni akarjuk a megkapott eredményt, nem kell mást tennünk, mint kivonni az árvíz abszolút szintjéből a Vigadó téri vízmérce mai sempontjának abszolút magasságát, amely jelenleg 94,97 mBf 105,247 - 94,97 mBf = 10,277 méter. Tehát az 1838-ban mért 29 láb 4 hüvelyk 9 vonal rekord magasságú árvíz relatív szintje a ma használt Vigadó téri vízmércén 10 méter 27 centiméter és 7 milliméter magasságnak feleltethető meg. Ezáltal kiszámolható az is, hogy az 1838-as jeges árvíz szintje 136 centiméterrel haladta meg a 2013-as rekord jégmentes árvizet, amelyet sikerült a töltések között tartani Budapesten. És egyben magyarázatot nyer az is, miért nem szerepel az 1838-as árvíz a Vigadó téri hajóállomáson; legfeljebb egy póznára téve férne rá. 

A Duna főeséspoligonja 1838-ban Kiss és Winkler szerint (1974)
(Az adatok Adria feletti szintben vannak megadva)

Végezetül fontos hozzátenni, hogy ez a számított érték a Duna egyetlen kitüntetett pontjára vonatkozik, méghozzá arra, ahol a régi budai vízmérce állt (ebben az esetben az 1646,65 fkm szelvényre). Ettől az értéktől távolodva folyásirányban lefelé csökkent a tetőzés abszolút magassága, folyásiránnyal szemben haladva pedig nőtt. A folyó esésviszonyai és a jégdugó visszaduzzasztó hatása tehát azt eredményezték, hogy Óbudán az árvíz 40-50 centiméterrel magasabb tengerszint feletti magasságon tetőzött, mint a Ferencvárosban [15] [16]. 

Ha valaki Budapesten járva szeretné felidézni, mekkora is lehetett az 1838-as jeges árvíz relatív, azaz utcaszintről számított magassága, kis hibáktól eltekintve jó támpontot nyújtanak a házak falán fennmaradt árvíztáblák. Ott, ahol ez nem adott, az árvízszintek kiszámított abszolút értékének ismerete segíthet egy szintvonalas térképpel párosítva. 

Felhasznált irodalom:  

[1] Töriblog: Az 1838-as dunai árvízről.

[2] Pallas Nagylexikon (Arafale-Békalen) 199. old. 1893.

[3] Révai Nagylexikon (Arány-Beke) 145. old. 1911.

[4] Tenk András, Dávid Lóránt: Geographical and GIS analysis of the great flood of 1838 in Pest-Buda. Geographia Technica 10 (1/2015)

[5] Lászlóffy Woldemár: Az árvíz műszaki leírása. In: Némethy K. (szerk.) A pest-budai árvíz 1838-ban. 1938.

[6] Bierbauer Virgil: Az 1838. Évi árvíz hatása Pest Építészetére. In.: Némethy K. (szerk.) A pest-budai árvíz 1838-ban. 1938.

[7] https://mek.oszk.hu/adatbazis/lexikon/phplex/lexikon/d/kisokos/184.html

[8] http://archfoto.tripod.com/mertekegys.html

[9] KDDVIZIG: Ismét üzemel a vízmérce házikó a Lánchídnál

[10] Dr. Вendefу László: A Duna sempontjának magassága az újabb - s régibb meghatározások alapján. Geodézia és Kartográfia 1951.

[11] Dr. Czagány István: A "királyi vízmű" története. Budapest 1981/9. 

[12] Edvу Gyula: A régi budai "nádori" vízmérce. Technikatörténeti Szemle 1. (1962.)

[13] Kuzmann Gábor: Hidrológiai észlelések a Duna budapesti szelvényében 1817-1875. Hidrológiai Közlöny 1981. 7. sz. 

[14] Hillier Domonkos: A Duna hidrológiai modelljének történeti vizualizációja. ELTE 2011.

[15] Rajna György: Árvíztáblák Budapesten. Tanulmányok Budapest Múltjából 1979.

[16] Kiss Albert - Winkler Gusztáv: Az 1838. évi árvízjelek hitelességének vizsgálata. Geodézia és Kartográfia 1974. 3. szám 

Zátonyok a Slachta Margit rakpart alatt

A folyószabályozások előtti állapothoz képest a Margit-sziget nyugati, azaz budai ágának szélessége alig kétharmadára csökkent. A meder szűkülése azonban már jóval korábban, a XVIII. században megkezdődött. Ne keressünk hidrológiai okot a változás mögött, a sekély, zátonyos meder jobb parti feltöltését az újlaki és óbudai lakosság önszorgalomból végezte. 

Hajóhíd, hajómalmok és vulkánok a Margit-sziget mellett 1766-ban. (forrás)

Nem is gondolnánk, hogy a malomipar mennyi hidrológiai kuriózummal gazdagította a Dunáról való ismereteinket. Mostani bejegyzésünk apropóját egy 1777-es és egy 1786-as helyszínrajz adja, amely az óbudai és újlaki Duna-szakasz hajómalmainak elrendezését rögzítette. Mivel ezek a szerkezetek igencsak együtt éltek a folyó vízállásával, nem lehetett akárhová telepíteni őket. Minél nagyobb volt ugyanis a folyó sodrása, annál jobban őröltek. Minél mélyebb volt a folyó, annál biztosabb volt a folyamatos munkavégzés, hiszen nem kellett attól tartaniuk, hogy szárazra kerülnek. Éppen ezért a jobb helyekért a molnárok komoly harcot vívtak egymással. A közösségüknek pedig elemi érdeke volt, hogy a vitáknak elejét vegyék és szabályozzák, ki hol őröltethet a Dunán. Ennek érdekében pedig helyszínrajzokat készítettek, hogy a molnárok tudják, hol van a helyük.

 

Parti zátonyok Újlak mellett 1783. (forrás)

Egy ilyen helyszínrajz készült 1783-ban, ahol a malmok elhelyezkedésén túl igazi vízrajzi kuriózumok bukkannak fel. Hogy képben legyünk, a helyszínrajz keletre van tájolva, azaz az észak helyén a kelet égtájat találjuk. Látjuk a Margit-szigetet és a Festő-szigetet (Stadt Insel) zölddel. Az újlaki part előtt azonban két világosbarna mederformát találunk. Ezek minden kétséget kizáróan parti zátonyok, melyek a budai-ág medertágulatában jöttek létre. Kisvíznél ezek a zátonyok szárazra kerültek, mégpedig olyannyira, hogy a lóval végzett hajóvontatás átkerült ide a magasabban fekvő hajóvontatási útról (Hufschlag). A térkép további érdekességeket rejt; megtudhatjuk róla, hogy honnan indult a rév a Margit-szigetre a budai oldalról és hová érkezett vissza az utas. Ez a két pont ugyanis nem esett egybe. 

Ugyanez a két zátony kissé sematikusabb ábrázolással megjelenik már hét évvel korábban is. Itt nem teketóriázott a rajzoló, csakis a lényeget ábrázolta. Szerencsére ebbe pont beleesett a két parti zátony is. Az egyik a Margit-sziget (Insula Leporum) északi csúcsával átellenben látható az óbudai oldalon, míg a másik a Festő-szigettel szemben helyezkedik el az újlaki parton. 

Hajómalmok és zátonyok Újlak mellett 1777-ben (forrás) 

Mindössze ezt a két helyszínrajzot sikerült megtalálnom az újlaki zátonyokról. Ezen felül további adatokkal szolgálnak a Duna Mappáció 1826-os leírásai Újlak és Óbuda területéről. Ezekből nem csak azt tudhatjuk meg, hogy Óbuda mezővárosa milyen hidrológiai körülmények következtében válik szigetté, hanem azt is, hogy bizony a jobbparti lakosok alaposan kivették a részüket a folyó szabályozásából. 

"A Dunának itt láttzó jobb partya mindenütt város alatt lévén átalyában jó karban van; a’ Commissionalis Epület alatt sarkantyukkal és karókkal van meg erősítve, melyeknek felső végei gerendákkal vagynak jó erőssen öszve foglalva. De másutt is a’ Duna partnál a’ hol legg inkább szükségesnek láttatott vagy jég török verettek, vagy kö Falak rakattak. E’ szerént itt a’ Duna part átalyában inkább nevekedik, mint fogy; még is mindazáltal a’ lenni szokott nagyobb ár vizekben felyül haladják kiönteseikkel a’ partokat, a’ mely egyébbaránt a’ Jeges ár vizeket ki vévén ritkán szokott megtörténni."

"A’ Dunának itt ábrázolt jobb partja több helyeken sarkantyúval van ki tóldva, hogy a’ viznek ereje a’ partoktól el vétetődvén a’ Városban kárt ne tégyen. Úgy is van mert a’ Sarkantyú belső vége irányában a’ viz folyás mentében a’ Duna szél iszapolódik, és partja nevekedik. Külömben is a’ part sehol sem töredékeny minthogy a’ Városiak szüntelen töltik, és nevelik."

Úgy tűnik korabeli mércével mérve a legkorszerűbb árvízvédelmi megoldásokat alkalmazták a Duna árvizei ellen, sarkantyúk terelték el a sodorvonalat, fából és kőből épült falakkal állták útját a jeges árvíznek. Ezen felül ott volt még megoldásként a feltöltés is. Legtöbbször azonban mindez kevés volt a sorozatban érkező, sokszor rendkívüli árvizek ellen.

Az Újlaki-ág hajómalmai 1760-ban (forrás)

Mint a fenti ábrán látjuk Újlak dunai oldalán a telkek eredetileg egészen közel végződtek a Dunához. (Az 1760-as helyszínrajz továbbá azért is fontos, mert egyszerű magyarázatot ad a kezdő képen látható vulkánok rejtélyére: Casa Piscatorum, azaz halászkunyhók.) Az itt lakók érthető okokból mind horizontálisan, mind pedig vertikálisan igyekeztek gyarapítani a földjeiket. Felfelé azért, hogy a Duna a lehető legkevesebb alkalommal jelenjen meg hívatlan vendégként, kelet felé pedig azért, hogy minél nagyobb legyen a telkük. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ha akadt némi építési törmelék vagy felesleges föld, azt szétterítették a telken, vegyesen a háztartási hulladékkal, amely ekkoriban jellemzően még szerves anyagot illetve kerámiát tartalmazott. Ez nem járt számottevő gyarapodással, legalábbis olyan ütemű feltöltéssel, mint később, a XIX. századi rakpartépítések során megvalósult. 

Hajómalmok és gőzhajók 1851-ben (forrás)

1851-ben még mindig megvoltak a hajómalmok, de felbukkant már a gőzhajójárat is, melynek egyik állomása a Császár fürdő (Kaiser Bad) előtt volt. Ez a járat folyásirány szerint felfelé, azaz hegymenetben egyenes útvonalon haladt, völgymenetben azonban egy hurkot írt le kikötésnél. A Császár fürdőnél, valamint az Óbuda-Újlak határán lévő öblözetben még mindig feltüntették a széles zátonyos partot, valamint a Margit-sziget és a Festő-sziget melletti ugyancsak sekély medret, melyet a gőzhajók igyekeztek mindkét oldalról kikerülni és a meder közepén haladni. 

Hajómalmok Óbudán 1878 előtt (Fortepan / Jurányi Attila)

Egészen a folyószabályozásig ezen a szakaszon a mai Frankel Leó utca volt az egyetlen utca a Duna és a Szemlőhegy között. 1882-ben már állt az a töltés a Dunában a Zsigmond tér és a Bem József utca között, melynek révén később további párhuzamos észak-déli utak is létrejöttek, például a Slachta Margit rakpart. Ez a töltés a III. katonai felmérésen Óbudai rakpartként (Alt Ofner Quai) szerepel és a Császár fürdőnél 140 méterrel, 370-ről 230 méterre szűkítette le a folyó medrét. A töltés és a part közé eső részt fokozatosan feltöltötték a part irányából, miközben a folyóról szépen lassan eltűntek a hajómalmok.

A budai töltés és az egykori partvonal nyomvonala
a Margit-sziget mellett 1882-ben (mapire.eu)

1892-ben a töltésen belüli területen épült meg a MÁV jobbparti körvasútja, a H5-ös HÉV előfutára. Kevesen tudják, de ugyancsak az egykori újlaki zátonyos Duna meder helyén áll a Margit híd budai hídfője, az Elvis Presley park, a Komjádi uszoda, valamint északabbra, Óbuda felé az Árpád fejedelem útja és az attól keletre eső parkosított terület. 

Feltöltött meder a Császár fürdő előtt. (mapire.eu)

Az újlaki part szabályozása nem párját ritkító példa, a budapesti Duna-szakaszt máshol is szűkítették, kiépítették, feltöltötték. Azonban a Slachta Margit rakpart alatt megbújó parti zátonyok és az itt élők évszázados küzdelme a folyóval figyelemreméltó történetét mondja el a Margit-sziget budai mellékágának. 

Brúnó és a budapesti szigetek

Különleges könyv jelent meg a napokban a budapesti Dunáról. Igazából irigykedhetnék is rá, hiszen már sokan reklamáltak, hogy miért nem lesz könyv verzió a Dunai Szigetekből. (Akár lehetne is, van rá elképzelés. Csak idő és pénz nincs.) A könyvírás valószínűleg olyan elven működhet, mint a természet; irtózik az ürességtől és igyekszik azt azonnal kitölteni a rendelkezésre álló meghódítatlan területeket. Ebben az esetben a "horror vacui" azt jelenti, hogy ha én nem írok dunai szigetes könyvet, akkor meg fogja tenni más. Jelen esetben Bartos Erika, a népszerű gyermekkönyv író élt a lehetőséggel, aki a Brúnó Budapesten sorozat ötödik kötetét szentelte teljes egészében a budapesti Dunának, felerészben (egészen pontosan 60%-ban) pedig a dunai szigeteknek. A maradék 40% a dunai hidaknak jutott, a különbözet miatt a borítón vigasztalódhatnak a hidak szerelmesei. 

Számomra az első hat fejezet teszik a legjobban ebben a 280 oldalas könyvben. Bartos Erika könnyeden és röviden összefoglalja mindazt, amiről lassan 11 éve írok a blogon és sosem érek végére. Szó esik mindenről, amiről itt a blogon már mindenki olvashatott; történelmi dunai árvizek, római romok, folyószabályozási létesítmények, térképek a szigetvilág utóbbi kétszáz évben bekövetkezett változásairól, némi kitekintéssel (északi tájolással) balra a Fekete-erdőig, jobbra pedig a Fekete-tengerig. A 3+-os gyerekek igen fiatalon megismerkedhetnek Luppa Péterrel, József nádorral, sőt Danuvius istennel is. Ez komoly dolog tudván, hogy emberek tömege éli le az életét Magyarországon, anélkül hogy akár egyikőjükről hallott volna. 

Brúnó és barátai kalandjain keresztül bejárhatjuk, vagy legalábbis megismerhetjük Budapest valamennyi szigetét és hídját. A valamennyit szó szerint kell értni, hiszen a Szigetmonostorhoz tartozó Tündér-szigettől egészen a 2018-ban az év dunai szigetének választott soroksári Molnár-szigetig bezárólag olyan apró és ismeretlen szigetek is felbukkannak, mint a Háros- és a Hunyadi-sziget ölelésében pihenő Szerelem-sziget, vagy a mitikus Fürdő-sziget. Természetesen a híres szigetek nagyobb hangsúlyt kaptak, de talán nem kell részletezni, hogy a Margit-szigetről miért szól egy külön fejezet.

A könyv második részében pedig olyan hidakról is olvashatunk mint pl. a K-híd, vagy a Népszigetre átívelő gyalogos híd. Régi fényképeken elevenednek meg olyan régi és rövid életű hidak, mint a Kossuth híd, Manci híd a Böske híd, vagy a Boráros téri hajóhíd. Mivel a szerző végzettségét tekintve építész, a részletgazdagabb rajzok a könyv második felében bukkannak fel.

Bartos Erika szerencsére nem kizárólag fotelből írta meg a könyvet. Az "Így készült a Duna-könyv" bejegyzésben tételesen felsorolja mennyi érdekes helyet járt be személyesen a könyv megírása apropóján, köztük olyanokat is, ahová még én sem jutottam el.

A könyvről eddig csak pozitív dolgokat írtam, de ennek is megvan az oka. A javítandó dolgokat ugyanis már a könyv megjelenése előtt megírtam. 2019. október 2-án este ugyanis levelet kaptam a szerzőtől, amelyben megkért arra, hogy szakmai szemmel nézzem át a készülő könyvet. Én ennek örömmel tettem eleget, rengeteg dolognak kellett utánanéznem, hogy minden adat a helyére kerüljön. Innen is tudom, hogy milyen hatalmas munka áll a könyv mögött. Amely egy remek ugródeszkaként szolgálhat arra, hogy a gyerekek már fiatalon megismerkedjenek a budapesti Dunával és annak a szigeteivel.

Jó hír, hogy a lektorálásért kapott tiszteletpéldányok egy részét olvasóink nyerhetik meg, már amennyiben neveznek az őszre halasztott dunai szigetes fotópályázatra!

Patak a Városliget alatt

A Városligeti-tó a Vajdahunyad várával. (Fortepan 76655, Erky-Nagy Tibor)

Pesten ma már csak a talajvíz-anomáliák árulkodnak arról, hogy a Rákos-patak mellett létezett egy másik vízfolyás is, amely hol felbukkant, hol eltűnt a térképekről. Később a város fejlődése maga alá temette és híre sem maradt egy lapos, kibetonozott tavat leszámítva. 

Mivel a Városligeti-pataknak több dunai vonatkozása van, érdemes egy külön bejegyzést szentelni neki, mivel tudtommal még egyetlen konkrét írás sem született róla.. 

A Duna balpartján, a főváros általánosságban Pestnek hívott részén több nagyobb patak ömlik a Dunába, például a Szilas-patak Káposztásmegyeren, vagy a Gyáli-patak Soroksáron. A történelmi, azaz 1950 előtti Pest területén azonban csak kettő volt; A Rákos- és a Városligeti-patak. Ez a két patak párhuzamos volt; egyaránt délkelet-északnyugati folyásiránnyal rendelkezett, sőt, a Városligeti-patak a Rákos-patak mellékvize volt. Hogy egészen pontosan hol volt a dunai torkolatuk? Ez egy jó kérdés, a tájtörténész vissza is kérdezhetne, hogy mikor? 

A már említett délkelet-északnyugati irányultság Budapest környékén ismerős lehet sokak számára, ezt a tektonikailag előrejelzett irányt követi a Pilis vonulata, a Göd és Dunakeszi között található völgyek, az Ördögárok és a többi. A Városligeti-patak esetében is elképzelhető, hogy ez az irányultság tektonikai okokra vezethető vissza, hiszen a Duna Budapesten a pleisztocén során ugyancsak délkelet, azaz Szeged irányában folyt, mígnem egy újabb tektonikai süllyedés valamikor a holocénban, azaz az elmúlt 12 ezer évben el nem térítette a folyót déli irányba. A pleisztocén korú folyómedrek ismerete már csak azért is fontos, mert a Városligeti-patak egy olyan térszínen folyt, amely körülbelül 120 ezer évvel ezelőtt alakulhatott ki. Ezt a térszínt, amelyet a földrajz a "II/b terasz" néven ismeri, a Duna hordaléka építette fel valamikor az utolsó előtti, riss eljegesedés idején. Később a Duna medre mélyebbre vágódott és a II/b terasz ármentes térszínné vált, legkésőbb az utolsó (würm) eljegesedés idejére. Elképzelhető tehát, hogy a Városligeti-patak egy korábbi pleisztiocén Duna-meder nyomvonalát örökölte meg, ahol a vízáramlás iránya a Duna-völgy mélyülése miatt az ellenkező irányba fordult.

Budapest ősvízrajzi képe a Városligeti-patakkal, az újpleisztocén végétől a szabályozásokig.
Összeállította: Góczán László
1. Holocén medrek 2. A XIX. század elejéig létező mocsarak
3. A XIX. század elejéig létező tavak 4. a jelenkori ártér határa

A II/a terasz kialakulása idején a Városligeti-patak valahol a Hungária körút-Kerepesi út kereszteződésében érhette el a Dunát. Miután ez a terasz is ármentessé vált az utolsó jégkorszak után a patak ezt a szárazulatot is bitrokba vette, immár a Városliget mai területéig. Ugyanitt, vagy kissé északabbra lehetett a Rákos-patak torkolata is. A jelenkorhoz közeledve a Rákos- és a Városligeti-patak egyesült vize olyan újabb elhagyott Duna-medreket vett birtokba, mint például a jól ismert Rákos-árok, amely a Nagykörút vonalán kerülte meg keletről Pest városát. Szerencsére A Rákos-árok még időben száradt ki ahhoz, hogy térképeken ábrázolhassák.

Horusitzky Henrik: Budapest dunabalparti részének talajvize és altalajának geológiai vázlata
Hidrológiai Közlöny 1935 (15. évfolyam) 

A földtörténeti áttekintés után vizsgáljuk meg merre kanyargott a Városligeti-patak, illetve hol maradt még némi nyoma a felszínen!

Óriási hibába esnénk, ha az egykori Városligeti-patakot a mai Rákos-patak alapján próbáljuk meg elképzelni. Hiszen ez alapján még a régi Rákos-patakról sem alkothatunk képet. Először is a Városligeti-patak vízgyűjtő területe jóval kisebb a Rákos-patakénál, így a vízhozama is jócskán elmaradt tőle. Nem is biztos, hogy patakként írhatjuk le, a Városligeti-patak elnevezés az utókor műve, valószínűleg olyasvalakitől kapta, aki patakként sohasem láthatta.

Érdekes módon a legkorábbi, XVIII. századi pesti térképek nem ábrázolják a Városligeti-patakot. A Városliget történetével foglalkozó írások is inkább homokdombok között megbúvó mocsárról számolnak be, melynek partján ökröket legeltettek. Ez a lapos, mocsaras völgy jellemezte leginkább a Városligeti-patakot, legalábbis addig az ideig, amíg a város terjeszkedése el nem érte. Forrása valahol a Kúttó-dűlőben lehetett, a Kőbánya-Kispest megállóhoz közeli Richter gyógyszergyár környékén. Tőle északkeletre magasodott az ugyancsak egykori dunai terasz, a kőbányai Óhegy a maga 148 méteres magasságával. Innen a Vaspálya úttal párhuzamosan tartott észak-északnyugati irányba, keresztül a posványos, széles völgy nevét megőrző Laposdűlőn, majd a már említett Hungária-Kerepesi út kereszteződésében fordult a Városliget felé. 

  

Lóversenytér a későbbi Népstadion helyén, nagyverseny előtti parádé.
Háttérben a Magyar Állami Földtani Intézet látszik. 1912. Fortepan 86058/Schmidt Albin

A lóversenytér (Rennbahn) a III. katonai felmérésen, 1880 körül. 

Egykori medre ott rejtőzik a Népstadion alatt, és ugyanez a medre még a felszínen volt, amikor a főváros nagyközönsége még lóversenypályaként látogatta. Horusitzky Henrik 1935-ben leírta, hogy a patak medrét a környékbeliek szemétlerakóként hasznosították. Korabeli térképek tanúsága szerint a lóversenytér közepén a meder tóvá szélesedett. Itt, a Népstadion környékén torkollott bele néhány kisebb vízfolyás a Herminamezőről és a Törökőr-dűlőről, valamint a köztemető felől "egy igénytelen kis erecske". A sportpályákat a Thököly utat keresztezve hagyta el és a Cházár András (korábban Bálint, majd Szent Domonkos) utca középvonalában érte el a Városligetet.

A Városligeti-patak Bálint utcai szakasza (maps.hungaricana.hu)

Az Ajtósi Dürer sort átlépve a Nagyjátszótéren csordogált keresztül, elhaladt a "Kertem" mellett, majd a Napozóréten egy kis öblözetet alkotott, egy kisebb szigettel, nyugat felé fordulva ömlött bele a Városligeti-tóba, amely a völgy egyik szélesebb és laposabb térszíne lehetett, ahol a szárazabb időszakokban is megmaradhatott a mocsaras pangó víz. Több ilyen része is volt a Városligeti-pataknak, emlékükről a fúrásokból előbukkanó tőzeges talaj árulkodik. Annak ellenére, hogy ez a tó maradt meg egyes egyedül a Városligeti-patakból, emberi alkotás, a mocsaras terület megtisztításával jött létre. Több szigetet is kialakítottak rajta, talán a legnevezetesebb az, amelyen a Vajdahunyadvára áll. Kifolyása a tó északnyugati csúcsánál volt. Valahol itt találkozhatott még természetes állapotában a Rákos-patakkal. Ez az állatkerti rész (Pálmaház, Nagy-tó) volt a Duna természetes árterületének keleti pereme, ahová a folyó utoljára az 1838-as jeges árvíz idején öntött ki.

A Városligeti-patak ligeti szakaszának sorsát az 1896-os Ezredéves Országos Kiállítás pecsételte meg, amikor az Ajtósi Dürer sor és a Városligeti-tó közé eső patakmedret az építkezések miatt feltöltötték. A feltöltés miatt a Városligeti-tó elvesztette a meglévő csekélyke vízutánpótlását. Ennek kiküszöbölésére 1894-1896 a Rákos-patak Szőnyi úti kereszteződésénél felépült egy vízkivételi mű, amely csatornahálózaton keresztül szállította a friss vizet a tóba. Ez az állapot 1971-ig tartott, ekkor készült el a Kisföldalatti meghosszabbítása. Az új nyomvonal földmunkái során a csatornát megszüntették, a tó vízutánpótlását azóta sem sikerüll megnyugtatóan rendezni. A Rákos-patak díszes "torkolata" ma is megcsodálható a vajdahunyadvári Jáki kápolna mögött (47.516254, 19.083642). 

A Városliget 1869-ben (maps.hungaricana.hu)

Mint láttuk, a Városligeti-patak a Rákos-patakkal egyesülve haladt eleinte dél, majd a város terjeszkedésével nyugati irányba. Később a Rákos-patak új medret alakított ki természetes módon a Vizafogó utcai új torkolata felé, a Városligeti patak pedig elveszett az egykori Duna-ágak mocsaras szövevényében. Ahogy a város terjeszkedett észak felé, és megépült a Vác-Budapest vasútvonal, a mocsaras terület rendezése elkerülhetetlenné vált. A Városligeti-patak mesterséges mederbe került; árokként vagy csatornaként, az utcák vonalát követve jutott el a Dunához. 1870-1880 körül ez a torkolati szakasz a következő módon alakult: A vasutat keresztezve a Lőportárdűlőn éles szögben befordult a Szabolcs utcába, még a Dózsa György úti kereszteződés előtt átvágott a XIII. ker. Rendőrkapitányság telkén, éles szögben keresztezte a Dózsa György utat, a metrómegállótól délre a Tisza utcánál vágott át a Váci út alatt, majd a Dráva utca végén torkollott a Dunába.

Ezt a szakaszt valamikor a XX. század fordulóján betemethették, ezután a Városligeti-patakot többé már nem ábrázolták Budapest térképeken. 

A Városligeti-patak torkolati szakasza 1870-ben (maps.hungaricana.hu)

A terjeszkedő Budapest felülírta a több száz ezer év alatt kialakult domborzatot, az árteret, árkokat, mocsarakat betemették, a homokdombokat elhordták. Ennek a tereprendezésnek esett áldozatul a felszínen a Városligeti-patak lassú folyású, helyenként mocsaras medre, de a feltöltések alatt a talajvíz jobbára a régi útját járja a Duna irányába. 

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• Horusitzky Henrik: Budapest Székesfőváros hidrológiai viszonyairól. Hidrológiai Közlöny 1921 (1. évfolyam) Értekezések és rövid közlemények.
• Horusitzky Henrik: Budapest Székesfőváros hidrogeológiai viszonyai. Hidrológiai Közlöny 1932 (12. évfolyam) 
• http://www.varosligetpark.hu/wp-content/uploads/2017/04/varosliget_torteneti_kronologia.pdf
• Magyarság, 1925. október (6. évfolyam, 220-246. szám) 1925-10-03 / 222. szám