Átmetszendő somosi sarkantyúk

Érdekes kísérletnek lehetnek szemtanúi, akik hajlandóak kigyalogolni a Surány-Tótfalusi határba, a Duna Váci-ágának partjára. Egy újabb, mérésekkel és áramlástani modellezéssel megtámogatott revitalizációs projekt keretén belül két szentendrei-szigeti sarkantyút fognak a tövüknél átmetszeni, amire eddig nem nagyon volt példa a magyar Duna szakaszon. Hogy mi ennek az értelme? A folyószabályozás által meglehetősen egyhangúvá tett parti zóna élőhelyeinek változatosabbá tétele, illetve az élővilágot fenyegető, a hajózás okozott ártalmak mérséklése.  

A surányi sarkantyú kisvizes időszakban, 2025. december 28-án (Vác -16 cm)

A jól megválasztott helyszín kellően távol esik minden lakott településtől, ahonnan esetleg negatív lakossági visszajelzések érkezhetnének. Közigazgatásilag az északi sarkantyú Tahitótfaluhoz, a déli pedig Pócsmegyer-Surányhoz tartozik, szemben a vogonok által tönkretett sződligeti part van.  A parton futó árvízvédelmi töltéstől egy ártéri erdő választja el, ami részben a sarkantyúk által megfogott hordalékon telepedett meg, a töltés túloldalán pedig a projektben részt vevő Fővárosi Vízművek ivóvízkútjai állnak, szabályos távolságban egymástól. 

A két sarkantyú egy 1953-as légifelvételre vetítve.

A két sarkantyú egy időben, 1953-1956 között épülhetett, ugyanis az alábbi, 1953-as légifelvételen még nincsenek rajta, holott a tőlük délre lévő sarkantyú-pár a Fegyveresi-szigeten ekkor már állt. 1956-ban már mindkettő megvan, látható részük nagyjából egyforma hosszúságú, azonban a tótfalusi sarkantyú majdnem a meder közepéig nyúlik, de a keleti vége kisvizes időszakokban is víz alatt van, csak a felszínen megjelenő örvények rajzolják ki. A surányi sarkantyú ugyan rövidebb, de joval nagyobb szerepe volt a hordalék megfogásában, tőle délre kb. 150 méter szélességű ártéri erdő nőtt fel, melynek északi része fokozatosan növekszik a sarkantyú irányába. Érdekesség, hogy rendkívül alacsony vízállás idején sem bukkan felszínre kavicszátony a két sarkantyú között, ott ahová az új zátony szigetet tervezik, ami más helyeken megfigyelhető, például a közeli fegyveresi-szigeti, vagy a gödi-szigeti sarkantyúknál. Ezt az alsó, surányi sarkantyút a tervek szerint nem az eredeti, hanem a jelenlegi tövénél metszik majd át, így az ártéri erdőt nem kell kivágni. 

Megtisztított munkaterület a szigetnek szánt surányi sarkantyún.

Favágás nélkül a projekt megvalósíthatatlan lenne, ugyanis nem csak a parti zónában, de mint sok más esetben, a sarkantyúkon is megtelepedtek a fák. Ugyanakkor a munkaterület megközelítése érdekében is végeztek már 2025 decemberében favágást, sőt, az árvízvédelmi töltés dunai oldalán is kialakítottak egy útvonalat, ahol az erdő korábban egészen a töltés lábáig ért.

A tótfalusi sarkantyú, és a mellette látható ismeretlen eredetű és funkciójú kőszórások

Következő lépés a sarkantyúk átmetszése lesz, amennyiben a vízállás is úgy akarja. Ez az elképzelés nem példa nélküli, idén már bemutattunk egy hasonló projektet a kolozsnémai szakaszról. Tudomásunk szerint jelenleg a kisvizes helyzet miatt a kotróhajók nem tudják megközelíteni a helyszínt, hogy megnyissák rajta a 25 méteres nyílást, közvetlenül a parttól számolva. A kitermelt anyagmennyiséget nem viszik majd messzire, a két sarkantyú között egy mesterséges zátonyszigetet alakítanak ki belőle, hogy megvédjék az új, gyors folyású, önmagát fenntartani képes part menti medret, ahol a tervek szerint a márna kedvenc élőhelyéhez hasonló áramlási viszonyokat hoznak létre (2-6 m mély víz, 1-1,5 m/s áramlási sebesség), miközben a mesterséges zátony és a két sarkanytú-csonk védi majd a sekélyebb vizekben fejlődő halivadékokat a hullámzástól. Utóbbi talán a legfontosabb felismerés, a dunai hajózás érdekében csatornává alakított folyóban a hajózás rendkívül ártalmas az ívóhelyek és a halivadékok számára, minden elhaladó hajó leszívó hatása elsodorhatja a halakat, a hullámzás kivetheti őket a szárazra, ez elől a homogenizált morfológiájú parton sehogy sem lehet elmenekülni. Nem véletlen, hogy a dunai halfauna egyik aranykora a COVID-időszakra esik, amikor nem jártak a Dunán a szállodahajók. 

A jelenlegi (fent) és a várható (alul) áramlási viszonyok összehasonlítása (forrás)

A tervezést tudományos, hidrológiai kutatás előzte meg; készült egy helyszíni mérésekkel megtámogatott hidrológia modell és egy digitális terepmodell a mederről, amelyen szimulálni lehetett az áramlási viszonyokat kis-, közép- és nagyvizes időszakra. Ugyancsak vizsgálták a hordalékmozgást, ennek ismerete nélkülözhetetlen a beavatkozás fenntarthatóságának szempontjából, hiszen ha a Duna továbbra is le tudja rakni a görgetett és lebegtetett hordalékát a kikotort szakaszon, akkor az újonnan kialakított meder szinte biztosan el fog záródni idővel. A várható eredmények alapján a kolozsnémaihoz hasonló mederszakasz jön majd létre Tahitótfalu és Surány között.  

Visszapillantás a tótfalusi sarkantyúra az ártéri erdőből.

Lehet azon vitatkozni, hogy a hasonló, természetmérnöki beavatkozásoknak van-e értelme, megéri-e az ilyen revitalizációkra elköltött, legtöbbször EU-finanszírozású pályázati pénz, vagy Jordán Ferenc véleményéhez hasonlóan jobb, ha békén hagyjuk a természetet, hogy a kívánt munkálatokat a maga belátása szerint végezze el, a dunai szigetek szempontjából azonban minden valószínűség szerint ez a beavatkozás létre fog hozni egy új, előzmények nélküli, mesterséges dunai szigetet (lehet majd neki nevet keresni, mi elsősorban a Somos-sziget elnevezést javasolnánk, ezért és ezért). Ez pedig elég indok ahhoz, hogy más revitalizációs projektekhez hasonlóan (Erebe, Kompkötő, stb.) a jövőben is nyomon kövessük (monitorozzuk) a munkálatokat, és azt, hogyan fogadja majd a Duna ezt az új szigetet. 

A projekt bemutatkozó plakátja ide kattintva érhető el.

Eltűnt csárda a megtalált szigeten

Folytatjuk a pócsmegyeri Somos-csárda történetét; Igaly István beszámolója után most annak nézünk utána, hogy mit lehet kinyomozni a csárdáról a légifelvételek, leírások és régi térképek alapján. Az eredmény vegyes, a csárda őrzi a nem egyszer sötét múltját, de felbukkan egy ismeretlen, régi sziget, amit jobb híján Somos-szigetnek neveztünk el. 

A Somos csárda 1826-ban, jobbra és balra az árvízjárta területek. 

Igaly István szépirodalmi jellegű leírásában is lehetett már konkrét történeti, természetföldrajzi részletekre bukkanni. Mivel az az írás úgy volt tökéletes, ahogy volt, a szöveg kommentálására itt kerül sor. Elmondása szerint a csárda egy domb tetején állt a Duna fölött. Ez a helyzet ma már nem áll fenn, a csárda helyén gödrök vannak, feltehetőleg azért, mert alápincézett épületet bontottak el és a feltöltéssel nem foglalkoztak különösebben a vízművek építkezései során. A térképek szerint az itteni dombok kb. magassága meghaladta a 105 métert, ami azt jelenti, hogy csak a legeslegnagyobb árvizek önthették el, annak ellenére, hogy majdnem közvetlenül a Duna partjára épült. A gödi vízmérce szerint a 2013-as rekord árvíz éppen elöntötte volna, az ugyanis 105,82 méteren tetőzött ezen a szelvényen. 

A csárda romjai 1953-ban a jegenyék mellett.

Közelében három jegenyefa állt a Duna partján. Ezt az állítást más források is megerősítik, de a légifotók szerint inkább négy lehetett. Ezek mintegy cégérként már messziről egyértelműen jelezték a csárda helyét a vízen járó hajósok számára, hiszen a csárda fennállásának idején nem létezett ártéri erő a parton, ugyanis az akadályozta volna a hajóvontatást. Ez a galériaerdő a légifelvételek alapján (lásd alább) viszonylag újkeletű, huszadik századi dolog. De nem csak a folyó felől rejtik fák a Somos hűlt helyét, tőle nyugatra egy 100 méter széles ültetett nyáras található, amely a domborzatra tekintet nélkül képez egy védősávot a vízművek területe számára. 

A csárda építésének időpontjára vonatkozóan nincsen biztos adat. Annyit tudni, hogy 1826-ban már létezik, viszont az első katonai felmérésen még nem jelölték. A Duna Mappáció kapcsán fennmaradt egy hidrológiai szempontból igen érdekes, 1826. augusztus 6-ra datált leírás: 

"A jobb Duna partja ezen a Táblán egész a Somos kortsmáig egyenlö magasságú, tsak nagyobb árviztul öntödik el a közel lévö partos földig, meneteles és meg gyepesedett, fövenyes karajú, homokos agyaggal vegyes földből álló. A Somos kortsmanal a jobb Duna partja magassabb a leg nagyobb viz állásnál, meredek, sárga homokos földből álló, iszapos karajú. [...] A nevekedö ár viz a jobb partján elöször a Nagy arokba onti magát a Somos kortsma alatt, és onnan felfelé folyván a Nagy árok lapossait önti el, azért a Tótfalussi lakosok tőtéssel gatolják a fel szolgáló vizet a Póts megyeri határnál mindazonáltal a jég szorúlás által okozott igen nagy ár viz útat talál, és sok hellyeken a Totfalussi Duna ár vizével öszveszakad." 

Mai magyarra fordítva és kiemelve a lényeget ez a leírás ugyancsak megerősíti azt az állítást, hogy a csárdát csak a legnagyobb árvizek érhették el, mert itt magasabb a Duna partja (majd ki is derül miért). Áradás idején a Somos kortsmától nyugatra, alulról kezdett el emelkedni a víz, ami egyezik a korábbi megfigyeléseinkkel, miszerint a lefűződő/lefűződött mellékágak áradás idején alulról töltődnek (pl. mostanában a szemközti Égető-szigetnél). Itt ugyanis volt egy hosszú árokszerű mélyedés, egy régen elhagyott dunai meder, amit már a közepes árvizek is rendszeresen birtokba vettek. Az árok futását a fehér vonalak rajzolják ki a légifotókon; ezek ugyanis olyan meredek partélek, ahonnan lepusztultak (vagy a földművelés miatt "leszántódtak") a humuszos rétegek és előbukkan alóla a világosabb színű folyami üledék. 

A Somos csárda hűlt helye 1961-ben

Ez a régi meder majdnem Vác városáig nyúlik fel északi irányban, ahonnan korábban kiszakadt Duna főmedréből. Vagyis kiszakadt az árvízvédelmi töltés megépítése előtt. Még pontosabban: azelőtt, hogy a Tótfalusiak megelégelték volna, hogy délről, Pócsmegyer területéről feljön a Duna és elönti a földjeiket. Holott építhették volna a pócsmegyeriek is ezt a töltést (melyen manapság egy út vezet a vízmű területére), hiszen a Szentendrei-Dunából ugyanezen az árkon keresztül érkezhetett árvíz északról Tótfalu felől is. Ez a Nagy-árok ugyanis a tótfalusi Kecske-sziget alatt kilépve átlósan keresztülszelte a Szentendrei-szigetet, időszakos árvízi összeköttetést biztosítva a két Duna-ág között. Méreteit tekintve egy elég tekintélyes árok volt, szélessége több mint 15 méter, mélysége pedig helyenként elérte a négy méteres mélységet a környezetéhez viszonyítva. Először nem a főágba torkollott, hanem a jobb híján Somosnak keresztelt sziget mellékágába, amely dél felé tartva végül a sziget déli csúcsán felépült Somos csárda mellett érte el a Váci-Dunát.

A Somos-sziget változatos domborzata terepen már alig, de térképen és légifelvételen még őrzi az egykori változatos, fattyúágakkal behálózott felszínt. A mezőgazdasági művelés során ez a felszín részben elegyengetődött. Legmagasabb pontja ármentes, 106 méternél is magasabb. Fő tömege éppen a Nagy-árokkal szemben található, dél felé fokozatosan lealacsonyodik. Viszonylag nagy sziget volt, hossza meghaladta a 2 kilométert, szélessége pedig a 700 métert. Megfigyelhető az is az alábbi szintvonalas ábrán, hogy az egykori partot kijelölő folyóhát nem a mostani parti töltés alatt húzódik a Váci-ág mellett, hanem a Somos-sziget mellékágától nyugatra található. Ezen a folyóháton még egy fokot is felfedezhetünk, ahol az árvizek kiönthettek a Királyvára-dűlő laposabb térszíneire. 

Hogy mikor fűződhetett le ez a mellékág, nem tudni. Mivel térképen már nem ábrázolták a Somost szigetként, esetleg fúrásminták elemzésével lehetne fényt deríteni a sziget múltjára, eltemetett rétegeire. Ebből kiindulva a Somos csárda már nem egy szigeten épült fel valamikor a XVIII. század végén vagy a XIX. század elején. 

A Somos-sziget domborzata EOTR szintvonalak és egy 1956-os légifotó alapján.

A Somos csárdát régi térképek szerint út kötötte össze Pócsegyerrel. A temető mellől indult és keresztülvágott északkelet felé a futóhomok buckákkal megemelt ármentes dunai teraszon. Fénykorát a hajóvontatás idejében élhette, majd miután a gőzhajózás elterjedt lassú hanyatlásnak indult. 1909-ben új bérlők vették birtokba, akik a vendéglátás mellett a jobban jövedelmező pénzhamisítással foglalkoztak. A hamis koronákat egy itteni jégveremben gyártották. Győri András, Ihoránszki Paula és egy Szőke Mátyás nevű lakatossegéd peréről a korabeli sajtó is beszámolt. A II. világháború után vadászháznak alakították át, erről tanúskodik a kezdő kép jelkulcsa. A háborúban megsérült, légifotók alapján a végzet valamikor az 1950-es évek közepén érte el ezt a csárdát a Duna partjáról. Lebontották. Területe ma a vízművekhez tartozik, ahol a töltéssel párhuzamosan sorjáznak a parti szűrésű ivóvízkutak. A Somos csárda helyét a jegenyefák alapján, valamint a helyén található gödrök alapján lehet beazonosítani. 

Igaly István leírása szerint szűkebb környezetében sokfelé találtak csontokat, ez alapján egy régészeti terepbejárást talán érdemes lenne szervezni. Talán néhány somos-szigeti hamis korona is előkerülhet...