A Solti-Duna, és ami maradt belőle

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Solti-Duna. Egészen 1885-ig legalább olyan széles volt mint a Gellérthegy alatti Duna-meder, vagy a Margit-sziget melletti ágak. Aztán jött a folyószabályozás és a széles mellékág egy része nyomtalanul eltűnt. Mostani írásunkban egy 18 kilométeres teljesítménytúra után azt vesszük számba mi maradt meg a Solti-Dunából. 

2021. február 20-én, közepesen felhős időjárást jeleztek előre, de sajnos teljesen felhős maradt az idő. Ezért a képek egyfajta borongós hangulatot árasztanak, ami talán passzol is a Solti-Duna sorsához. A cikknek nem témája a Dunaföldvári-sziget, annak ellenére sem, hogy valamennyi képen szerepel. Legtöbbször betolakodó, a rajta felnevelt faültetvénnyel együtt. Ezek a területek még száz évvel ezelőtt is nyílt vízfelszínek voltak, kiszáradásuk azonban nem csak a feltöltődés, hanem a drasztikus (>1m) vízszínsüllyedés következtében is történt a dunaföldvári szelvényben. A Solti-Dunának jellemzően a nyugati részét érintette a feltöltődés, a keleti részén a hídtól északra és délre is található egybefüggő nyílt vízfelszín.

Nádas és függőavar a Solti-Duna egykori medrében

A Beszédes József híd útja Solt és Dunaföldvár között egy magas töltésen fut keresztül a Dunaföldvári-szigeten. 2000-ig volt vasúti közlekedés is a hídon, de a síneket azóta felszedték és a nyomvonalat a kerékpárosok kapták meg — a nyílt vizű Solti-Dunán átívelő vasúti híddal együtt. A töltéstől délre három kubikosgödörben nőtt nádas jelzi, honnan származott a töltéshez felhasznált anyag. A közöttük vezető erdészeti utakat jellemzően a környékbeliek használják arra, hogy feleslegessé vált dolgaiktól olcsón és egyszerűen megszabaduljanak. Ahhoz, hogy a feliszapolódott nyugati mederszakaszhoz lejuthassunk a Solthoz közelebbi kubikosgödör után kell lemászni a meredek töltésen. A pontos helyet kiszáradt nádas jelzi így február végén. Kifejezetten nehéz a terep, a nádas szinte áthatolhatatlan, a part meredek és csúszós, tele kidőlt fákkal, a fákra felkúszó liánokkal, a liánokon kialakuló függőavarral. Ahol ez nincs, ott a vadszerder támad. A töltéstől közvetlenül délre két ilyen nádassal benőtt lapos medret is találni. Ezekben még az 1965-ös térképek is nyílt vízfelszínt jeleztek. Közel fél kilométer után találkoznak, ezen a szakaszon már a partokra szorul a nád, miközben középen alacsony lágyszárú növényzet váltja fel a rendszeresebb vízborítás miatt. 

Vaddisznók által rendszeresen látogatott mederszakasz a Solti-Duna régi medrében

A tisztásként is felfogható mederre a vadászok is felfigyeltek, partján több vadászlessel is találkozni. Vaddisznóval szerencsére kevésbé, de a nyomaik ott vannak mindenhol. Nagyon érdekes látvány a kitúrt csigák fehér váza a fekete, szerves anyagban gazdag talajban. Ez a medermaradvány a széles Solti-Duna nyugati részének emlékét őrzi, mellette a Dunaföldvári-sziget magaspartja fut. Követve ezt a medret lassan elérjük a sziget régi déli csúcsát, melyet az alábbi műtárgy egyértelműen kijelöl. 

Áteresz, kilátással a főágra. 

Ez az áteresz tartja a kapcsolatot a főággal. Áradáskor itt érkezik friss víz, alulról töltve a medret, apadáskor pedig itt távozik a mellékág felduzzadt víztömege. Felette erdészeti út vezet át a sziget új déli csúcsa felé. Ahol ez a remek kis sziget várja a látogatókat. 

Hódcsemege-sziget

A Solti-Duna és a főág itteni kapcsolata a "bonyolult" szóval jellemezhető. Légifotón nézve nem látszik az a komplexitás, ami a lombkorona alatt fogad minket. A legalsó 400 méteres szakasz teljesen beerdősült, de a vízborítás is megmaradt. Egyfelől létezik egy csatorna-szerű meder, melyet két oldalról szorosan ölelnek körül a fák:

Erdei ösvény vízitúrázók számára

Ezen is épült egy áteresz a torkolathoz közel, széles kőszórással, hogy a Natura 2000-es területeket kedvelő crossmotorosok is elférjenek szépen egymás mellett. Benne műanyag cső biztosítja a kapcsolatot a főággal, de a két rész közötti vízszintkülönbség alapján ez a kapcsolat nem mindig egyértelmű: 

Út a szigetre, háttérben a Solti-ágban keletkezett egykori zátony pereme

A déli torkolatnál azonban van egy harmadik áteresz is, ami a régi meder keleti részének vizeit vezeti vissza a főágba a duna-tisza közi part mentén. Azaz, mint később kiderült ez ugyanaz a víztömeg, mint az előbbiekben láttunk. A két áteresz között egy széles ártéri erdő található, melyben eleinte elég jól lehet haladni a sok szemetet leszámítva, de a térszín fokozatosan süllyed, lassan megjelenik a jég, majd ez alatt a víz is olyan mélységig, amiben már gumicsizmában sem lehet haladni. 

Hódország zászlója

Ebben a közegben legfeljebb a hódok érzik otthon magukat. Leszámítva persze a már említett uszadék-szemetet, melyben egy elsüllyedt csónak is felbukkant. A szigeti oldalon követve ezt a vízben álló erdőt előbb utóbb belebotlunk egy mesterségesnek tűnő földgátba. Erre felkapaszkodva végre valódi mellékágat láthatunk, persze ez is csak harmada/negyede az eredeti Solti-Duna szélességének: 

A plusz 5 fok ellenére a jég még tartja magát

A Dunaföldvári-szigeten keresztül vezető töltés egyharmad/kétharmad arányban osztja ketté a szigetet, melyek közül a déli rész a kisebb. Ahhoz, hogy az északi rész egykori medrét is meg lehessen vizsgálni vissza kellett cuppogni a töltésig, abban reménykedve, hogy az északi részen jobb munkát végzett a feltöltés és könnyebb lesz a terep. Még a déli részen, az erdőültetvényben lehetett egyéb meder-maradványokat is megfigyelni, ezek markáns mélységük ellenére nehezebben nyomozható, hamarosan elvégződő szakaszok voltak. 

Kilátás a töltésre egy meder-maradványban feltöltött erdészeti útról

Megmászva az út töltését a Dunaföldvári-sziget melletti árokban folytatódott az egykori Solti-Duna legnyugatibb medre. A nádast hamarosan felváltották a tavasz első virágai. Az erdészet nyomai azonban egészen a meder pereméig kiértek; kitermelt fák tuskói sorakoztak a szigeti oldalon. A töltéstől északra a meder nagyobb arányban szűkült le, szélesebbek voltak a frissen telepített fa ültetvények is. A követett meder hamarosan kettévált; az egyik ment tovább északra, miközben a másik elkanyarodott a Solti-Duna felé. Utóbbit hamarosan elvégződött, még mielőtt visszatérhetett volna a Solti-Dunába. 

Tuskók jelzik a határt az ültetvény és az ártéri erdő között

A hídtól északra egy szakaszt leszámítva egyetlen fasornyira szűkül az ártéri erdő. Nyugaton az erdőgazdálkodás, keleten pedig az árvízvédelmi töltés miatt. Ehhez jön némi nádas és a nyílt vízfelszín. A kivételes szakasz éppen a híd felett található, ahol a már leszűkült Solti-Dunában is képződött egy zátony, ami később beerdősült. Ezt a zátonyt két tizenvalahány méter széles meder határolja, ami valljuk meg nem túl sok az egykori fél kilométer körüli szélességhez képest. 

Apadás jelei a jégben

A sziget északi csúcsa felé tartva, már majdnem az 1903-ban épült mellékágat elzáró gátnál található egy nagyon hangulatos medermaradvány. Íve még a legújabb légifelvételeken is kirajzolódik. A Solti-Dunától a keresztgát szigeti oldala felé tart. Körülbelül két, két és fél méter relatív mélysége lehet, de az utolsó szakaszán már felismerhetetlen. Helyenként még található benne víz, de szinte teljesen elborítja a beledőlt holtfa. Alsó szakaszán a folytonosságát egy erdészeti út szakítja meg, így ez csak egy holtmedernek tekinthető. 

Holtfák a holtmederben

Követve a meder képzeletbeli vonalát hamarosan eljutunk a keresztgáthoz. Ezt annak idején azért kellett felépíteni, mert a sziget csúcsán 1885-ben épített zárás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Szigeti oldalát elég nehéz megtalálni; egyrészt azért, mert falazott koronaszintje kicsorbult a jég, vagy a rajta nőtt fák kidőlése miatt. Másrészt pedig alaposan betemette a hordalék, két méteres magasságából helyenként pár tíz centi látszik csak ki. Érdekes lenne leásni az alapozásig, talán lehetne számolni egy éves feltöltődési ütemet ezen a nyugati szakaszon.

Száz éve itt néhány méter mély nyílt víz hullámozott, ameddig csak a szem ellát.

Ha követjük az el-eltünedező gát vonalát, kelet felé hamarosan kijutunk a nyílt vízfelülethez is. Meglehetősen kontrasztos a gát két oldala a sárgás, elszáradt nádassal, valamint a déli oldalon hullámzó vízfelszínnel. Itt kaphatunk legjobban képet a keresztgát paramétereiről. A túloldalon életmentő büfé található, mint egy délibáb a sivatagban, de szerencsére ez nem káprázat, valóban meg lehetett itt ebédelni.

A Janus-arcú keresztgát

A gáttól északra meglehetősen egyhangúvá válik a táj mindkét parton. A szigeti oldalon nemrég termelték le az erdőt, a korábbi állomány tuskói példás, de végeláthatatlan sorokban kísérik a nemrég ültetett fiatal fákat. A sziget északi csúcsa felé körülbelül egy kilométeren keresztül ez a sivatag-szerű, süppedős homokos-iszapos talaj kísér a letarolt tájon. Ha voltak is ezeken a táblákon kisebb medermaradványok, az intenzív művelés valószínűleg elegyengette már őket. A túlsó, dunaegyházi parton pedig szántóföldek húzódnak a már említett egy sornyi ártéri erdőn túl. 

Az 1885-ban épült zárás szigeti végpontja

Mindössze egy elvégződő kőszórás emlékeztet a Dunaföldvári-sziget egykori északi csúcsára. Terepen ma már lehetetlen megmondani hol kezdődött a Solti-Duna és végződött a sziget. Ez az 1885-ben épült zárás kapcsolta a szigetet a parthoz először, hossza kb. 900 méter volt. Erdészeti szempontból is fontos pont ez. Itt végződik a faültetvény és kezdődik egy hatalmas, háromszög alakú ártéri erdő, amely arról nevezetes, hogy teljes egészében a Solti-Duna egykori medrében nőtt fel. Helyenként nedves tisztások szakítják meg, ahol néha felgyűlik a víz. Ezek jelzik a terület legmélyebb pontjait. A vízutánpótlás származhat csapadékból, az átbukó árvizekből, valamint a záráson vágott egyik nyíláson keresztül.

Kapu a Dunának

Ez talán a Solti-Duna maradék vízrajzának legfurcsább területe. Az 1885-ös záráson vágott lyuk mögé beépítettek egy műtárgyat , ahol a Duna csak jelentősen leszűkített szelvényen juthat be a holtágba. Apadás esetén pedig vissza a főágba, de ez egyáltalán nem annyira egyértelmű. A műtárgy mellett egy erdészeti út keresztezi a Solti-Dunába vezető keskeny (akkor éppen száraz) medret. Az út mellett pedig valaki önszorgalomból beletolt egy kupac földet az árokba, talán éppen azért, hogy a holtág vize ne juthasson vissza a főágba. Mindenképpen érdekes megoldás, de azt nem tudni, hogy ez egy rendszeres beavatkozás-e. Mert ha ez így marad akkor egy potenciális következő áradás esertén ki kell szedni majd ezt a töltést, hogy a víz bejuthasson. 

"Itt úgyse jössz át!" 

Ezt a medret követve nagy ívben vissza lehet kanyarodni a Solti-Dunához. Eleinte 2-3 méter széles, de mindvégig van benne víz. Lassan szélesedik, miközben északról az ártéri erdőből újabb medermaradványok csatlakoznak hozzá. Ezekben a legritkább esetben volt víz, ha volt is, a beroskadt jég apadásra utalt, annak ellenére, hogy a főág ugyanebben az időpontban éppen áradt (13 —> 16 centiméter a földvári vízmérce alapján). 

Aprócska holtágacska

Felmerülhet a kérdés, hogy mi értelme van számon tartani ezeket a kiszáradt meder-maradványokat a Solti-Duna egykori medrében? Hiszen víz jobbára nincs bennük, mint láttuk meglehetősen keskenyek és az erdőgazdálkodás közvetlenül a partjuk mellett zajlik. 

A Solti-Duna északi szakasza

Talán a legfontosabb szerepük éppen a helyzetükből fakad. Környezetükhöz képest néhány méterrel mélyebben helyezkednek el, meredek partjuk a biztosíték arra, hogy az erdőgazdálkodás egy ideig még nem veszi birtokba. Ebből következik az, hogy a természet mentsvárai ezek, ahol az állat és növényvilág nincs kitéve az emberi hatásnak. Helyzetük alapján különböző élőlénytársulásoknak adnak helyet. Hosszú szakaszaik zöldfolyósóként kötik össze az élőhelyeket. Tocsogós részük itatóhelyként funkcionál, miközben a tekintélyes holtfa mennyiség a rovar és ezáltal a madárvilág számára biztosít táplálékforrást. A nyílt vízfelületek a halak és vízimadarak számára létfontosságúak, de pl. a hódok is itt találhatják meg számításukat. 

Búcsúpillantás a hídról a Solti-Dunára

Mivel a Solti-Duna szélesebb már nem lesz, jó lenne, ha ezek a meder-maradványok még sokáig szolgálnák a biodiverzitást a Dunaföldvári-szigeten. Annak ellenére is, hogy a jelenkori folyamatok éppen az ellenkező irányba tartanak. 

Eltűnt csárda a megtalált szigeten

Folytatjuk a pócsmegyeri Somos-csárda történetét; Igaly István beszámolója után most annak nézünk utána, hogy mit lehet kinyomozni a csárdáról a légifelvételek, leírások és régi térképek alapján. Az eredmény vegyes, a csárda őrzi a nem egyszer sötét múltját, de felbukkan egy ismeretlen, régi sziget, amit jobb híján Somos-szigetnek neveztünk el. 

A Somos csárda 1826-ban, jobbra és balra az árvízjárta területek. 

Igaly István szépirodalmi jellegű leírásában is lehetett már konkrét történeti, természetföldrajzi részletekre bukkanni. Mivel az az írás úgy volt tökéletes, ahogy volt, a szöveg kommentálására itt kerül sor. Elmondása szerint a csárda egy domb tetején állt a Duna fölött. Ez a helyzet ma már nem áll fenn, a csárda helyén gödrök vannak, feltehetőleg azért, mert alápincézett épületet bontottak el és a feltöltéssel nem foglalkoztak különösebben a vízművek építkezései során. A térképek szerint az itteni dombok kb. magassága meghaladta a 105 métert, ami azt jelenti, hogy csak a legeslegnagyobb árvizek önthették el, annak ellenére, hogy majdnem közvetlenül a Duna partjára épült. A gödi vízmérce szerint a 2013-as rekord árvíz éppen elöntötte volna, az ugyanis 105,82 méteren tetőzött ezen a szelvényen. 

A csárda romjai 1953-ban a jegenyék mellett.

Közelében három jegenyefa állt a Duna partján. Ezt az állítást más források is megerősítik, de a légifotók szerint inkább négy lehetett. Ezek mintegy cégérként már messziről egyértelműen jelezték a csárda helyét a vízen járó hajósok számára, hiszen a csárda fennállásának idején nem létezett ártéri erő a parton, ugyanis az akadályozta volna a hajóvontatást. Ez a galériaerdő a légifelvételek alapján (lásd alább) viszonylag újkeletű, huszadik századi dolog. De nem csak a folyó felől rejtik fák a Somos hűlt helyét, tőle nyugatra egy 100 méter széles ültetett nyáras található, amely a domborzatra tekintet nélkül képez egy védősávot a vízművek területe számára. 

A csárda építésének időpontjára vonatkozóan nincsen biztos adat. Annyit tudni, hogy 1826-ban már létezik, viszont az első katonai felmérésen még nem jelölték. A Duna Mappáció kapcsán fennmaradt egy hidrológiai szempontból igen érdekes, 1826. augusztus 6-ra datált leírás: 

"A jobb Duna partja ezen a Táblán egész a Somos kortsmáig egyenlö magasságú, tsak nagyobb árviztul öntödik el a közel lévö partos földig, meneteles és meg gyepesedett, fövenyes karajú, homokos agyaggal vegyes földből álló. A Somos kortsmanal a jobb Duna partja magassabb a leg nagyobb viz állásnál, meredek, sárga homokos földből álló, iszapos karajú. [...] A nevekedö ár viz a jobb partján elöször a Nagy arokba onti magát a Somos kortsma alatt, és onnan felfelé folyván a Nagy árok lapossait önti el, azért a Tótfalussi lakosok tőtéssel gatolják a fel szolgáló vizet a Póts megyeri határnál mindazonáltal a jég szorúlás által okozott igen nagy ár viz útat talál, és sok hellyeken a Totfalussi Duna ár vizével öszveszakad." 

Mai magyarra fordítva és kiemelve a lényeget ez a leírás ugyancsak megerősíti azt az állítást, hogy a csárdát csak a legnagyobb árvizek érhették el, mert itt magasabb a Duna partja (majd ki is derül miért). Áradás idején a Somos kortsmától nyugatra, alulról kezdett el emelkedni a víz, ami egyezik a korábbi megfigyeléseinkkel, miszerint a lefűződő/lefűződött mellékágak áradás idején alulról töltődnek (pl. mostanában a szemközti Égető-szigetnél). Itt ugyanis volt egy hosszú árokszerű mélyedés, egy régen elhagyott dunai meder, amit már a közepes árvizek is rendszeresen birtokba vettek. Az árok futását a fehér vonalak rajzolják ki a légifotókon; ezek ugyanis olyan meredek partélek, ahonnan lepusztultak (vagy a földművelés miatt "leszántódtak") a humuszos rétegek és előbukkan alóla a világosabb színű folyami üledék. 

A Somos csárda hűlt helye 1961-ben

Ez a régi meder majdnem Vác városáig nyúlik fel északi irányban, ahonnan korábban kiszakadt Duna főmedréből. Vagyis kiszakadt az árvízvédelmi töltés megépítése előtt. Még pontosabban: azelőtt, hogy a Tótfalusiak megelégelték volna, hogy délről, Pócsmegyer területéről feljön a Duna és elönti a földjeiket. Holott építhették volna a pócsmegyeriek is ezt a töltést (melyen manapság egy út vezet a vízmű területére), hiszen a Szentendrei-Dunából ugyanezen az árkon keresztül érkezhetett árvíz északról Tótfalu felől is. Ez a Nagy-árok ugyanis a tótfalusi Kecske-sziget alatt kilépve átlósan keresztülszelte a Szentendrei-szigetet, időszakos árvízi összeköttetést biztosítva a két Duna-ág között. Méreteit tekintve egy elég tekintélyes árok volt, szélessége több mint 15 méter, mélysége pedig helyenként elérte a négy méteres mélységet a környezetéhez viszonyítva. Először nem a főágba torkollott, hanem a jobb híján Somosnak keresztelt sziget mellékágába, amely dél felé tartva végül a sziget déli csúcsán felépült Somos csárda mellett érte el a Váci-Dunát.

A Somos-sziget változatos domborzata terepen már alig, de térképen és légifelvételen még őrzi az egykori változatos, fattyúágakkal behálózott felszínt. A mezőgazdasági művelés során ez a felszín részben elegyengetődött. Legmagasabb pontja ármentes, 106 méternél is magasabb. Fő tömege éppen a Nagy-árokkal szemben található, dél felé fokozatosan lealacsonyodik. Viszonylag nagy sziget volt, hossza meghaladta a 2 kilométert, szélessége pedig a 700 métert. Megfigyelhető az is az alábbi szintvonalas ábrán, hogy az egykori partot kijelölő folyóhát nem a mostani parti töltés alatt húzódik a Váci-ág mellett, hanem a Somos-sziget mellékágától nyugatra található. Ezen a folyóháton még egy fokot is felfedezhetünk, ahol az árvizek kiönthettek a Királyvára-dűlő laposabb térszíneire. 

Hogy mikor fűződhetett le ez a mellékág, nem tudni. Mivel térképen már nem ábrázolták a Somost szigetként, esetleg fúrásminták elemzésével lehetne fényt deríteni a sziget múltjára, eltemetett rétegeire. Ebből kiindulva a Somos csárda már nem egy szigeten épült fel valamikor a XVIII. század végén vagy a XIX. század elején. 

A Somos-sziget domborzata EOTR szintvonalak és egy 1956-os légifotó alapján.

A Somos csárdát régi térképek szerint út kötötte össze Pócsegyerrel. A temető mellől indult és keresztülvágott északkelet felé a futóhomok buckákkal megemelt ármentes dunai teraszon. Fénykorát a hajóvontatás idejében élhette, majd miután a gőzhajózás elterjedt lassú hanyatlásnak indult. 1909-ben új bérlők vették birtokba, akik a vendéglátás mellett a jobban jövedelmező pénzhamisítással foglalkoztak. A hamis koronákat egy itteni jégveremben gyártották. Győri András, Ihoránszki Paula és egy Szőke Mátyás nevű lakatossegéd peréről a korabeli sajtó is beszámolt. A II. világháború után vadászháznak alakították át, erről tanúskodik a kezdő kép jelkulcsa. A háborúban megsérült, légifotók alapján a végzet valamikor az 1950-es évek közepén érte el ezt a csárdát a Duna partjáról. Lebontották. Területe ma a vízművekhez tartozik, ahol a töltéssel párhuzamosan sorjáznak a parti szűrésű ivóvízkutak. A Somos csárda helyét a jegenyefák alapján, valamint a helyén található gödrök alapján lehet beazonosítani. 

Igaly István leírása szerint szűkebb környezetében sokfelé találtak csontokat, ez alapján egy régészeti terepbejárást talán érdemes lenne szervezni. Talán néhány somos-szigeti hamis korona is előkerülhet... 

A Somos csárda

Több mint 10 éve annak, hogy utoljára szóba került a Somos csárda a Dunai Szigetek blogon. Egy évtizede sajnos még nem állt rendelkezésre annyi elérhető forrás, mint manapság, de szerencsére az arcanumon előkerült egy hosszabb cikk a csárda történetéről, 1969-ból. A fénykorát a hajóvontatás idején élő csárda ekkor már legalább 10 éve összedőlt, helyén a vízmű épített ivóvízkutakat. Igaly István cikke újabb lökést adott a csárda történetének kutatásához. Két részes sorozatunk első részében az irodalmi szempontból is figyelemre méltó írását közöljük változatlan formában.

írta: Igaly István 

A surányi jegenyék úgy állnak az utcákban, mint hatalmas testőrök. A ligetes partrészek egy-egy ledőlt óriás fája, melyeket a teremtő, de ugyan akkor a romboló ember se bántott, sok-sok történetet láthatott, hiszen erről évgyűrűi tesznek tanúbizonyságot. Próbáltam én ebbe a naptárba belelapozni, néha el is tudtam olvasni a sokszázéves kalendáriumból a sorokat és sorsokat, néha csak úgy elképzelgettem. Aztán az idők újabb történeteihez hozzá-hozzáhallgattam már elég fiatalon, a paraszt barátaim, igen idős bátyókák és nénék igaznak vélt történeteit. Az egész régiekhez. hozzáálmodtam a csodaszépet vagy csodaérdekest.

Így vagyok ezekkel a történetekkel. így vagyok a Somossal is. Egészen igaz-e ez a történet, vagy nem, nem tudom. Úgy mondanám, mint a régi történelem íróira mondják: "Van bennük igaz is". Ők mindig a saját urukról hazudták a legszebbet. Hiszen ha nem tették volna, nem is írhatták volna. De gondolom, nem is fontos ez. A fontos az, hogy érdekesek, ízesek, kedvesen simogatóak legyenek, ahogy esti tábortűznél elmondjuk őket.

Bolondos szerelmek, kedves, pajzán tréfák, szenvedélyek, romantikus, régi betyárhistóriák találkoznak itt a múlt gomolygó ködében. Mint egy hatalmas kaleidoszkópba, úgy nézek a múltba és igyekszem az igazat látni a megtáncoltatott asztalka nélkül. Inkább egy jó pohár homoki segít a képzeletnek, mert állítom, nagyobb a varázsa, mint egy spiritiszta szeánsznak.

Ez a terület, amiről beszélek, az öreg Ister által réges-régen hosszúra épített Szentendrei-sziget Felsőgöd felé eső partrésze. Ma Suránynak nevezik, alig harmincegynehány éve. Hogy szép-e? Azt hiszem, hazánk egyik legszebb tája. Sok-sok mindent lehetne erről elmondani és lehet, hogy egyszer, ha erre felhatalmazást kapok, megint elmondok valamit "mielőtt elalszunkra". Most azonban a régi Somos csárdáról fogok mesélni.

Vegyük hát a tarisznyát, a tarisznyában az ételest, meg italost, a bicsakot, ollót, meg az egyéb himi-humit, no meg a horgászó dobozt a pergetős horgászkészséget, a szákot és a hajnali szürkületben induljunk el könnyedén, fiatalosan észak felé a Danubius partján.

Simogatóan gyógyító csend van. A pára-pamacsok tündértáncot járnak a Duna bársonyos hátán, hogy mikor a másik oldalon felbukkan a vörösképű óriás, mind egyszerre, mint egy balettben eltűnjenek a napsugarak aranyló hídjain. Fenséges látvány! Ballagva érem el a régi Kukora-csárdát, illetve csak a csárda helyét, /erről is sokat lehetne beszélni/ ahol egy elég koszos, még éjjeli kóborlásából elvadult kinézésű, kimosdatlan macska vadászik valami rejtélyes kicsiny állatra. Innen nemsokára elérem az idő elpusztította Szabóné-féle csárda helyét, majd kitárul előttem mint gyönyörű festmény, egy partrész Sződligettel szemben. A parthoz közel áll egy hatalmas lombozatú öreg fa, mintegy csodálkozva azon, hogy meghagyták a nagy idők. Elneveztem "Csendeske"-fának. Ő szokta betakarni álmaimat horgászás után. A kiugró partrész öblöt és csendes vizet képez, melyre egy dombocska fut rá lágy, puha hajlattal. A domb Dunához közelebb levő oldalán három gyönyörű jegenye, mintha mesebeli őrök lennének. Ezek vigyáznak a mögöttük levő Somos-csárdára, illetve arra, ami a csárdából megmaradt. E helyről látszik a váci Migazzi Dóm zöldes kupolája, az egész város, a hegyek, a tótfalusi templom tornya, lefelé a surányi és felsőgödi jegenyesorok. A Duna kis ága felé a pilisi hegyek és Leányfalu hegyoldalba vésett reliefje.

Bemegyek messze a Dunába benyúló, újonnan épített gátra és onnan dobom ki csalimat tízszer, hússzor, kisezerszer. Pörgettem, pörgettem semmi szerencsével. Ilyen is van. Megfürödtem, a napon megszáradtam, a "Csendeske" fa alá húzódtam, elővettem az ennivalót és megreggeliztem. Elgondolgoztam...

Az öreg folyam partja az 1800-as évek végéig vontató terület volt. A terhes, gabonás, tölgyfából készített szépmüvü hajókat a partról lovakkal vontatták. Az első vezérlovon ült a lovakat irányító ember, rendszerint a lovak tulajdonosa, a hajón a hajóbiztos, a kormányos és a hajó kiszolgáló személyzete. A hajóról tülökkel jelezték, hogy gyorsabban vagy lassabban haladjanak. Gazdag kalmárok hajói ezek, délről hozzák fel északnak a gabonát, az életet. Mindenki igyekezett, hogy lehetőleg gyorsan járjanak. Buda után Horány és Somos volt a pihenő. Horány a kis pihenő, Somos a nagy éjszakai pihenőállomás. Lévén Somos Budától 30 kilométer, igyekezni kellett, ha valaki jó pihenőt akart találni, mindenféle kapkodás nélkül. Ennek a résznek kikötésre jó fekvése lehetett akkor. Védett rész a kiszögellő fok előtt. A Somos-csárda messze esett Tótfalutól, Megyertől, Váctól. Legalábbis olyan messzire, hogy abban az időben zsandár és idegen ember által ritkánjárta csárda lehetett. Édesapám katonai térképén, melyen német és magyar nyelven vannak a megjelölések, jelezve van a Somos-csárda. A második világháború előtt vadászház volt. Voltam benne. Egy nagy szoba, ez lehetett az "ivó", kamra, konyha, egy jó nagy pince állt akkor még jó erős terméskőből építve. Az eredeti épület jóval nagyobb lehetett, ólakkal, istállókkal, színnel. A nagy szoba két ablaka a Dunára nézett és az egész öreg épület zöldes, mohos tetővel messziről látható volt, ahogyan büszkén és egyedül uralta a környéket. A csárdához 600 négyszögölnyi földterület tartozott. Amikor még vadászház volt, a vadászok e területen gyümölcsöst akartak telepíteni. El is kezdték a föld megforgatását, de abba kellett hagyni, mert a babonás földmivesek, annyi emberi maradványt, csontot, koponyát találtak, hogy semmi pénzért nem voltak hajlandók a munkát folytatni. Ez úgy 1940 körül volt. Itt találkozik a jelen és a múlt, de hadd folytassam tovább.

1936 körül egy öreg, akkor 80 esztendős bácsi ismerősömmel, aki Pócsmegyeren élt, poharazgatás közben elbeszélgettem, illetve hagytam beszélni és tisztelettel hallgattam, mert minden ember büszke arra, amit élete alatt összeszedegetett. Sok rémes történetet mondott el. Beszélt Somosról is, beszélt a békésen hívogató csárdáról, cigánylányáról, muzsikájáról, boráról, életéről, hamis tekintetű, sötétlelkü korcsmárosáról, akiről nem lehetett megállapítani, hogy betyár-e, vagy jóságos házigazda. Ebből, meg az előbb elmondottakból, meg amit még a jegenyék súgtak meg nekem, igyekszem összerakni egy régi nap történetét.

Az őszi esti szél a gomolygó ködben rongyokra szaggatta szét a tülök rikoltozó hangját. A hajóbiztos örült, ha meglátta a hivogató, még a ködön is átütő, parázsló zsarátnokként hunyorgó korcsmái ablakszemeket. Hajnaltól alkonyig a párás, őszi hideg csontig átjárta az embereket. Lehorgonyoztak. Mikor készen lettek és a hajót biztonságban tudták, a hajóbiztos, a kormányos, a lovak tulajdonosa és egyben vezetője, szent egyetértésben - melyet a közös sors a közös megpróbáltatások al. kitanak ki - a többi emberrel elindultak a lovakat vezetve fel a dombra a csárda felé.

Az ajtót, mely a konyhába nyilott, betaszitották és a vinyegével rakott kemence fénye messze kivilágított az udvarra. Fogadásukra ott álltak a sunyi korcsmáros, boszorkányfajta felesége, egy sötét képű béreslegény, egy muzsikus cigány és egy magas, feketehajú, nagyon szép cigánylány.

A lovakat az istállóhoz vezették, aztán bemenvén helyet foglaltak a tiszta szobában a nagy kecseklábu asztalnál. A jóízü disznóféle vacsora, az erős paprika, a becsapós homoki bor kellemes családias hangulatot árasztott. A hegedű halkan és csak annyira szólt, hogy a beszélgetést ne zavarja. A szép, mezítlábas, lábán karpereces, szénfeketehaju cigánylány kezdetben segitett a felszolgálásnál, hozzá-hozzásimulva mintegy véletlenül a marcona hajósokhoz. Nem sokat kell kérlelni, hogy táncoljon.

A hegedű sikoltani kezdett, a lány a táncban ősi, vad, buja érzelmeket ébresztett fel. A nagy kocsigyertyák fénye fantasztikusan furcsa árnyakat dobott a falra, ügy tűnt, mintha nagyon sokan táncoltak volna, mintha minden mozogna nagyon nagy lendülettel.

A hajóbiztos kedve kitárult, elővette a sokrétű, nagy pénzeket rejtő tárcáját s abból repült egy-egy nagyobb pénzmadár hol a cigánynak, hol a cigánylánynak. A többiek is dobálták ércpénzeiket, ki kicsit, ki nagyobbat, de azok le se hajoltak érte, csak mozgásukkal köszöngették. Most kezdődött a devernya. A kezdeti magyar dalok szép harmóniája a részegség bűvöletében összekeveredett a rác, a horvát guzlicás, citerás hangulatával. Már nem voltak ebben a világban. A szent, őrjöngő részegség proxizmusában a korcsmárosék azt etették és itatták meg velük, amit akartak.

A maszlagos nadragulya vagy más efféle a nagy, mackófejeket lassan lehúzta a földre hintett szalmára, ahol már álmaikban Dávid király hegedült a másvilágon. /A méreg valószinü nadragulya lehetett, mert a zebegényiek 60 évvel ezelőtt nadragulyás pogácsával kábították el a halakat./ Ezt nevezték "gebulyázás"-nak.

Reggelire elföldelték őket. A hajó értékes terhét kihordták, a hajót elsüllyesztették jóval lejjebb a forgónál, a lovakat elhajtották s Dunántúlon eladták. Aztán így mindent rendbe téve, a következő hajót a legnagyobb udvariassággal kiszolgálva vigyáztak, hogy senkinek hajaszála se görbüljön, de elmesélték, hogy milyen szörnyű szerencsétlenség történt egy hajóval ott lenn, messze a forgónál.

Körülbelül igy történhetett. Hogy hogyan lett végük, nem tudom, de valószinü, hogy a kiegyezés utáni időkben, amikor a betyárvilágot felszámolták, akkor enyésztek el. Helyüket egy ezermester pócsmegyeri parasztember foglalta el családjával, hogy bérlőként vagy tulajdonosként tovább üzemeltesse a fogadót. Ő volt a kiegyezés utáni idők egyik legügyesebb pénzhamisítója. Valószinü, hogy a bor tette azzá. Hogy miért a bor? Hát azért, mert a bora rossz volt és vagy a szőlő volt a rossz, vagy a gazda volt rossz a szőlőhöz, de förtelmes vendégüző bort mért. Akinek pénze volt, elkerülte, akinek meg nem volt pénze, az vitt és nem hozott, úgy hogy egy évig majdhogy éhen nem vesztek. No persze ehhez hozzájárult az is, hogy annyira tisztelték abban az időben a bort /nem az államot/, s igy nem mertek hozzányúlni, hogy azt jobbá tegyék.

Aztán egyszer más lett az élet a Somosban. Vácról hozattak bort a püspöki pincéből, azt pedig tudjuk a kis békától, hisz igy brekegi: "Papi bor jó bor, papi bor jó bor”. Jó ételt is főztek s előbb ritkásan, majd gyakrabban jöttek parasztok a földekről, ladikkal a túloldalról, no meg a halászok. De hogy az egyház se maradjon ki, kedden a kispapok, pénteken a nagypapok érkeztek rendszeresen halászlére. De még véletlenül sem cserélték fel a napokat, nehogy megszólják egymást. Vác katonaváros is, szóval csoda történt, jól ment a Somos. Gazdagodott a korcsmáros, no de volt is olyan rojtos, zöld sallangos, hosszuszáru, sárgára kiszívott, cifra faragásu, tiszteletet parancsoló, bajuszhoz és pocakhoz illő tajtékpipája, hogy egyszerre "nemzetes urnák" szólították. No nem is dolgozott, inkább csak dirigált. Barátságos, tekintélyes ember volt. Mondják, inkább komoly s csak akkor mosolyodott el ravaszkásan, finoman a bajsza alatt, ha valaki jó erősen a küszöbre lépett.

Hetenként egyszer átvitette magát a túloldalra és beutazott akkor még elsőnek tisztelt vasutunkkal Pestre. Ott különböző hírlapárusoknál újságot vásárolt, nagy pénzzel fizetett és elfogadta a sok csipri-csupri aprópénzeket. Átkocsizott a Lánchídon, fürdőbe ment, megebédelt az Arany Bárányban, majd kora délután bevásárolt és hazautazott a délutáni vasparipával. így történt ez hosszú időn keresztül, egészen addig, mig az egyik alkalommal, mikor éppen fizetett az újságosnál, hogy honnan, honnan nem, előkerült egy konstábler /ez volt a nevük az akkori rendőröknek/ és bekísérte a főkapitányságra. Tagadni nehéz lett volna. Hetek óta figyelték, ott hevertek az asztalon a bűnjelek, a hamis pénzek.

A hazautazás már másnap egy bizottság kíséretében történt. Mindent megtaláltak. A küszöb alá volt beépítve a pénzcsináló, nagyon ügyes présgép, melynek csak az kellett, hogy valaki rálépjen a küszöbre és máris szült egy szép és majdnem tökéletes pénzt. Nem csoda, hogy ilyenkor mosolygott a somosi korcsmáros: Győri Bandi.

Jó hosszú időre vonta ki a magyar királyi bíróság Ítélete a forgalomból Győri Bandit, ügy látszik, hogy nyirkos lehetett az állami szálláshely, mert büntetésének letelte után nagyon betegen érkezett haza Pócsmegyerre. Mondják, hogy asztma gyötörte és úgy igaz, hogy télen nem bírta a szobalevegőt és kint a trágyagödör mellett, magaásott veremben élt és egy reggel itt találtak rá holtan. Örököseire szép tornácos házat és egy darabka földet hagyott.

Beszélik, hogy később a Somos megszűnt mint csárda és a kóbor betyárok búvóhelye lett. Név szerint a Rózsa nevet is emlegetik, de ez nem valószinü, mert az országban való barangolásaim alkalmával sok-sok Rózsa-betyár vonatkozású elnevezéssel találkoztam, de ezek inkább kitalált, költött elnevezések.

Majd az idők kereke közelebb gurult hozzánk, a törvényes idők, a fejlődő, népesedő élet ártalmatlanná tette a romantikus házikót. Vadászház lett. Fazekas Pista barátom, akit igy mókáztak a gyerekek: "Halász, vadász, madarász, üres zsebben kotorász", lakott benne egy darabig családjával, mig a háború őket is vissza nem űzte a faluba, Megyerre.

A Somos aztán mint egy vak ember, a Dunára nyiló vak ablakszemeivel nem akarta látni azt a szörnyű világot, amikor a jegenyék felett gyilkolták egymást űzve a harci repülők, s az elaknásitott Duna másik oldalán, a váci országúton pedig a német gépesitett hadoszlopok vonultak.

Aztán, hogy annyi minden mellett mi fájhatott a hadvezetésnek ezen az öreg, romos, mohos sapkáju csárdán, ki tudja, de belelőttek egyszer-kétszer a másik oldalról. Mondják, hogy úgy nézett ki az első lövés után, mint egy nagy komondor, amelyik álló helyzetből leül a fenekére, de a második lövés után már nem volt feje a képzeletbeli kutyának.

Ember nem volt benne, de rengeteg mese halt meg vele akkor. No még valami vigasztalót: a három jegenye csonka ágai újra élnek, a "Csendeske fa" is megvan és a természet, a nagy rejtegető bevonta folyondárral, ami még a Somosból megmaradt.

A képek 2010. július 18-án készültek a Somos csárda hűlt helyén.

Forrás: Dunakanyar tájékoztató, 1969 (5. évfolyam, 2. szám) https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Dunakanyar_1969/?pg=131&layout=s

Adalékok Cirpi vízrajzához

Az egész egy légifotóval kezdődött. Ismét. Először egy elhagyott Duna-meder bukkant fel Cirpi-től keletre a szántóföldön, aztán belekeveredett egy közelebbi és egy kissé távolabb lévő patak is, amely hajlamos arra, hogy időnként eltűnjön. Végül előkerült Dunabogdány mellett egy legalább fél évszázada eltűnt öntözőrendszer, mely hangosabban beszél a domborzatról bármilyen szónál.

Egykori Duna-meder és folyóhát Dunabogdány-Váradok földjein

A különös nevű Cirpi az egyik legérdekesebb római katonai tábor a Duna mentén, több okból is. Körös-körül remekül belátni innen a környező hegységeket, északon a Börzsöny, nyugaton a Visegrádi-hegység, keleten pedig a Naszály zárja a látóhatárt. Egyedül dél felé nyitott a táj, amerre a Duna tovahömpölyög. Maga a római tábor négyszög alakú pozitív felszínformaként bármely légifotón, térképen azonnal szembe tűnik. Könnyű rátalálni a terepen is, ahol 4-5 méterrel emelkedik ki a körülötte elterülő síkságból, a Duna magas árteréből. Déli fala közvetlenül a Duna fölé magasodik, azzal párhuzamosan fut - jelenleg. A környező vicus-szal (polgári településsel) együtt egyik fontos eleme volt a római határvédelemnek egészen az V. század elejéig. 

A tábor ármentes térszínét később a középkori magyarság is felfedezte és hasznosította; a magaslaton Várad néven egészen a tizenöt éves háborúig létezett egy templomos falu [1]. Későbbi térképek "Alte Kirche" felirattal jelölték a helyét. A mélyben rejtőző romok szinte teljes ismeretlenségben pihennek a föld alatt, ugyanis 1930-ban volt itt az első és utolsó szakszerű régészeti feltárás. Mindebből egyenesen következik az is, hogy az illegális kincskeresők első számú célpontja ez a terület. Geomorfológiailag ugyancsak érdekes helyzetben van, egy mesterségesen megemelt magasártéri folyóhátra települt. 

 1. ábra Cirpi katonai táborának alaprajza az eddigi ásatások alapján (MRT)

Dunabogdány alatt jelentősen kiszélesedik a Szentendrei-Duna ártere. Ezen a torz trapéz alakú síkságon—melynek a leghosszabb oldalát nagyjából a 11-es út vonala alkotja—a Duna helyenként két kilométerre is eltávolodik a Visegrádi-hegységtől. Területe körülbelül 6 négyzetkilométer. Holocén képződmény lehet, abból kiindulva, hogy a Duna pleisztocén végi teraszai, mind a magasabb II/b, mind pedig az alacsonyabb II/a terasz a 11-es út vonalától nyugatra található a hegylábfelszínen [2]. Felfogható ez a sík vidék egy olyan hidrológiai csatatérként, ahol két kis patak egyesült erejével megfutamította a Szentendrei-Dunát. A csata feltehetően a pleisztocén kor (2,58 millió - 11700 éve) óta zajlik, amikor a Duna és a környező hegységkeret is egészen más szintben volt. 

Itt, Dunabogdány környezetében, éppen úgy mint az ország más részein, két ellentétes függőleges irányú tektonikai mozgás zajlik. Míg a középhegységek kiemelkednek, a síkságok jellemzően süllyednek. E két mozgás sebessége eltérő; míg a kiemelkedés kb. 0,2-0,35 milliméter/év  ütemben zajlik [3], addig az Alföld süllyedése átlagosan 0,2-0,3 mm/év. Utóbbit az emberi hatás tetézheti például a kőolajtermelés vagy az artézi vizek szivattyúzása által, így a süllyedés évi üteme évi 2-5 milliméterre is  módosulhat [4]. Ebből az következik, hogy az elmúlt kétezer évben a Visegrádi-hegység kb. 40-60 centiméterrel lett magasabb, a síkság pedig ugyanennyit süllyedt a római kori kiinduló szinthez képest. Természetesen ez csak laboratóriumi körülmények között lenne pont ennyi. A kiemelkedés ütemét a lepusztulás (külső erők; a szél, a csapadék, valamint az aprózódás és mállás) mérsékelte, miközben a síkság süllyedést az üledékképződés és felhalmozódás (lejtőhordalék, a szél által lerakott, valamint a Duna árvizeiből kiülepedő hordalék) ellensúlyozta. 

A Visegrádi-hegységre a Búbánat-völgytől egészen Szentendréig jellemző, hogy a hegyek közel húzódnak a folyóhoz, meredek lejtővel szakadnak le a mindenkori erózióbázis szintjére, tehát a völgyekben lefutó patakok nagy esésűek. Jelentősebb csapadék esetén a patakok munkavégzése megnő, nagyobb méretű görgetett hordalék szállítására is képesek lesznek. A patakvölgyek esésnövekedése már a hegység pleisztocén kori kiemelkedésével párhuzamosan megindult. Ekkoriban, a hidegebb periódusokban a ritkább növényzet a felerősödő fagyaprózódással kombinálva azt eredményezte, hogy a patakok kiterjedt hegylábi törmelékkúpokat halmoztak fel ott, ahol kiértek a síkságra, ami sok esetben a közvetlenül a hegyláb mellett folyó Duna volt. Azaz a törmelékkúpok a folyó medrében épültek fel, vagy az éppen aktuális dunai teraszszinten. A két felszínformát elsősorban az őket felépítő anyag alapján lehet megkülönböztetni, ezek a törmelékkúpok a hegység andezit, andezittufa vagy dácit görgetegeiből épülnek fel és nem dunai kavicsból [2]. 

2. ábra A Dunabogdány Hosszúföldek morfológiai képe a 120-as szintvonal alatt. Jelmagyarázat: kék: mai Duna-meder, sávozott kék: elhagyott Duna-meder, zöld szaggatott vonal: folyóhát, kék szaggatott vonal: völgyek, nyilak: hordalékkúpok, pöttyözött fekete: római kori település.

Ideje tehát, hogy megismerkedjünk azzal a két patakkal, amelyek a pleisztocén során átformálták a Duna-völgy arculatát Dunabogdány alatt! Az egyik viszonylag messze található Cirpi-től, ennek ellenére ez lehetett nagyobb hatással síkság kialakulására. Mostanában Száraz-patak néven ismert, régebben a település német lakói a Wiesengründl Bach nevet használták. Dunabogdány település keleti határában éri el a Dunát, felső szakasza a Csódi-hegyre vezető, elsősorban a kőbánya által használt út mellett fut. Hatása azért tűnhet nagyobbnak, mivel a Duna éppen a torkolatánál kezd eltávolodni a hegylábtól és egyben az ármentes térszíntől. Feltételezhető tehát, hogy a rövid, időszakos patak törmelékkúpja térítette el a Dunát kelet felé, a korábbi, a hegylábbal párhuzamos délkeleti irányból. Ez a hordalékkúp azonban nehezen nyomozható, mivel a település már részben "benőtte" és a csódi-hegyi bánya út- és vasútépítései is átformálták.

Több néven is ismert a másik, délebbi patak. Kezdetben egyaránt nevezték Hersschafts Bach-nak, azaz Uradalmi-pataknak és Bogon(ik)-pataknak egy tőle délre fekvő dűlő neve alapján. Manapság Kalicsa-patak szerepel a térképeken, azonban a Szent János (Csódi)-patak felvétele alatti torkolati szakaszát Ásvány-patakként is feltüntetik. Forrása az Urak Asztala csúcstól nyugatra, a piros turistajelzés melletti Zánkói-réttől északra található. Felső szakasza képezi a közigazgatási határt Dunabogdány és Tahitótfalu között, de az alsó szakasza kizárólag Dunabogdányhoz tartozik. Körülbelül 6 kilométer hosszú, esése ezen a távolságon majdnem 400 méter. 

Vízhozamát tekintve feltehetőleg a Száraz-patakhoz hasonlóan időszakos vízfolyás lehet, ugyanis 2021. január 17-én fagypont alatt mért hőmérsékleti helyzetben a dunai torkolata teljesen száraz volt, ameddig ezt meg lehetett állapítani; azaz a Tahi faiskola kerítéséig. Azonban ugyanebben az időpontban a Kalicsa-patak 11-es út hídja alatti medrében volt vízmozgás. Két lehetőség van: vagy az enyhülő időjárás miatti olvadás révén indult meg a víz, vagy pedig a faiskola hasznosítja a patak vízhozamát, ami így nem juthat el a Dunáig. 

A Kalicsa-patak közvetlenül a 11-es út felett ér ki a síkságra, ahol egy körülbelül 1 kilométeres sugarú hordalékkúpot épített a Duna árterében. Ezen a kúppaláston a patak rendszeresen változtatta a futását. Mostani egyenes vonalú medre mesterségesen ásottnak tűnik, annak ellenére, hogy a Dunabogdányról készült legelső térképeken 250 éve is ezt a medret ábrázolták. Torkolata 350 méterrel Cirpi alatt található folyásirányban. 

A Kalicsa-patak a 11-es út alatt,
és a száraz dunai torkolata

Visszatérve a már említett 1988-as légifelvételhez (3. ábra); ezen a képen árvízi helyzetben feltűnik a Kalicsa-patak egyik korábbi medre, valamint a régi dunai torkolata is. A kép készítésének időpontjában, március 30-án egy árhullám vonult le a Dunán. A dunabogdányi vízállások sajnos nem találhatók meg a Hydroinfo archívumában, de a nagymarosi igen. Egyetlen adat található erre a napra, 554 centiméter [5], ami meghaladja az elsőfokú árvízvédelmi készültségi szintet. Nagymaroson ez kb. 105 méter tengerszint feletti magasságot rajzolt ki, de mivel Dunabogdány folyásirányban lejjebb található ugyanez a vízállás alacsonyabb szintet rajzolt ki. 

Az aktuális vízállást szerencsére össze lehet vetni az EOTR 10 ezres szelvényein található szintvonalakkal, ami helyenként más domborulatokat rajzol ki, mint a Duna szintje. Ez alapján a Duna áradó szintje a légifelvétel készítése idején 103,5 méterrel lehetett a Balti-tenger szintje felett. Felmerülhet a kérdés, hogy miért fontos ez, illetve egészen pontosan mi az, amit erről a képről le lehet olvasni? 

Ez a kép elsősorban azért fontos, mert kirajzol egy korábbi Duna-medret, amelyet árvizek idején újra birtokba vesz a folyó. Ennek a korábbi kanyarulatnak az íve kevésbé volt fejlett, mint a mostani közel derékszögű kanyarulaté. Bizonyosnak tűnik, hogy a kanyarulatfejlődés során a Szentendrei-Duna ezen a szakaszon mélyen bevágódott a Szentendrei-szigetbe Tahitótfalu felett, miközben ez a régi medre fokozatosan lefűződött. Ezt a gondolatmenetet folytatva a kanyarulat fejlettsége Cirpi katonai tábora alatt is hasonló lehetett, azaz a Duna itt éppen ellenkező irányba, azaz a dunántúli part rovására fejlesztette a kanyarulatát. 

Ezzel kapcsolatban egyetlen bizonytalanság van, ez pedig az idő. Mikor fűződhetett le ez a meder? Megvolt még a római korban? Ha igen akkor elképzelhető, hogy a katonai tábor és a környező vicus teljesen más viszonyban lehetett a folyóval. Sőt ebben az esetben a Szentendrei-Duna kanyarulatfejlődése akár el is moshatta a tábortól nyugatra található római település déli részét. Ezt a római kori régészeti emlékek szóródása tudná bizonyítani, vagy éppen a leletek hirtelen megszakadása. A szintvonalak alapján a lefűződés már az amúgy is alacsonyabb vízállásokkal jellemezhető római kori klímaoptimum előtt végbe mehetett. A régi meder legmélyebb pontjai ugyanis 2-2,5 méterrel vannak a Duna jelenlegi 0 szintje felett. 

3. ábra Régi Duna-medrek 1988. március 30-án Dunabogdányban. 
A nyilak a kanyarulatfejlődés irányát jelölik.

Van azonban még egy fontos részlet ezen a légifotón. Hogy jobban megérthessük érdemes visszagörgetni a második ábrához. Ezen látható egy félkör alakú ív, amely nagyjából a Csódi-hegy tövéből indul és Cirpi táboránál végződik el. Első ránézésre mind a terepen, mind pedig a szintvonalas térképen folyóhátnak tűnik, azaz egy olyan felszínformának, amely a folyóval párhuzamosan fut, és a környezetéből 2-3 méterrel emelkedik ki mindkét oldalán. Folyóhátak úgy jönnek létre, hogy a folyó kilép a medréből és közvetlenül a parton rakja le a durvább szemcseméretű üledékét. Csakhogy ez az íves magaslat a hegylábfelszínre merőlegesen indul, azaz egy természetes folyóhát esetében a Dunának egy közel derékszögű kanyarulatot kellett itt leírnia kelet felé. 

Hordalékkúp nem lehet, hiszen a Csódi-hegyről ezen a szakaszon nem érkezik völgy a síkságra és a formája is nagyon elnyúlt; 3,5 kilométer hosszú. Egykori sziget sem lehet, ahhoz túl keskeny. Alakja kicsit hasonlít az egykori nagymarosi körtöltésre, amit a duzzasztómű érdekében építettek meg, de később elbontották. A mesterséges eredetre utalhat az alábbi térképrészlet is, ahol a folyóháton egy, a Dunából kivezetett öntözőcsatorna fut, melyből a szintvonalakkal merőlegesen kisebb mellékcsatornák szakadnak ki. Ezt a hálózatot közvetlenül a második világháború után építették ki, de viszonylag rövid életű volt, 1965 után sem térképeken, sem légifotón nem található. Az nem derült ki, hogy a főcsatornát mesterségesen megmagasított térszínen alakították ki, vagy csak a természetes, domborzat adta lehetőséget használták fel annak érdekében, hogy gravitációs úton öntözhessék a síkságot. 

Öntözőcsatornák hálózata Dunabogdánytól délre 1965 körül. 

Ennek a folyóhátnak két említésre méltó része van, az egyik a legdélebbi pontja, ahol Cirpi tábora épült fel. Ha egy gondolat erejéig visszakanyarodunk a Duna kanyarulatfejlődéséhez, nagyon valószínű, hogy a Duna a folyóhát legdélebbi, Cirpi alatti ívét elmosta. A másik kitüntetett hely pedig egy szakadás ezen a vonulaton a tábortól 250 méterre északra. Ez az a pont, ahol az 1988-as légifotón az árvíz kilépett még a régi Duna-mederből is és elöntötte a folyóhát mögötti területeket. Hacsak nem egy mesterséges kikötőről van szó ebben az esetben, akkor feltételezhető, hogy itt érhette el a Dunát a hordalékkúpját építő Ős-Kalicsa patak, amely északról várárokként védelmezte a római erődöt (lásd 3. ábra). A római leletek többségét a régi patakmedertől délre találták meg.  

Végezetül foglaljuk össze miről mesél ez az 1988-as árvízi légifotó. 

1. A Duna kanyarulatfejlődéséről. A Szentendrei-ág Cirpi-től fokozatosan vágódott bele a tőle keletre fekvő Szentendrei-szigetbe, miközben Tahi felett a homorú kanyarulat a dunántúli partot mosta alá. És mesél arról a lehetőségről is, hogy a Szentendrei-Duna esetleg elmoshatta a római kori település területének déli részét.  
2. Egy ősi folyóhátról. Ennek, mint láttuk nem csak régészeti, de vízrajzi jelentősége is lehet, hiszen egy ősi Duna mederrel lehetett párhuzamos, amennyiben nem mesterséges képződményről van szó.
3. A Kalicsa-patak egykori medréről. Amely egykor jóval északabbra torkollhatott a Dunába.
4. A Visegrádi-hegység patakjainak hordalékkúpjairól. Ezek olyan jelentős hordalékszállítást is produkáltak, hogy a Duna folyásirányát is befolyásolták. 

Talán, ha valami csoda folytán a közeljövőben megkezdődhet Cirpi szakszerű régészeti feltárása, ezek a hidrológiai kérdések is tisztázódhatnak, és talán a hidrológia is segíthet jobban megérteni a római kori tájat és a telep kapcsolatát a vízfolyásokkal. 

Irodalom:

[1] Magyarország régészeti topográfiája 7.köt. Pest megye régészeti topográfiája / szerk. Torma István. A budai és szentendrei járás. Akadémiai 1986 Budapest 

[2] Pécsi Márton: A magyarországi Duna-völgy kialakulása és felszínalaktana. Akadémiai 1959, Budapest. 119. p. 

[3] A földkéreg mozgásai in. Magyarország Nemzeti Atlasza 41. oldal.

[4] Joó István (1992): Recent vertical surface movements in the Carpathian Basin (Jelenkori függőleges felszínmozgások a Kárpát-medencében). Tectonophysics 202 (2-4):129-134 p. 

[5] http://www.hydroinfo.hu/vituki/archivum/nm1988.htm