Pislákoló rév Baracs és Dunaegyháza között

Régi katonai felmérések szelvényein gyakori jelenség, hogy az egyik térképlap szélén mocsár van, míg a szomszédos lapon már szántóföld. Ennek leginkább az az oka, hogy több év telt el a két térképezés között, és míg az egyik év csapadékos volt, a másik már meglehetősen száraz. A szomszédos térképlapok problematikája a Dunával kapcsolatban is előfordul, néhol másutt kanyarog már a folyó, mint akár évekkel korábban, azonban olyanra nincs analógia mint Dunaegyháza és Baracs között, ahol a balpartról induló komphajó már nem ér át a túlsó parti kikötőjébe. 

Mintha egy pislákoló lámpát néznénk, ez az egy ábra remekül összefoglalja a Dunaegyháza-Baracs révátkelés rövid történetét, melynek során hol feltűnik a térképlapokon, hol eltűnik róla, de az esetek többségében a balparti helyzet érvényesül, azaz jelölték. Hiánya leginkább ott feltűnő, mint például a Pasetti-féle hajózási térképen (1856), ahol a szomszédos dunaföldvári és apostagi kompátkelőket jelölték, és ez a hiányérzet csak fokozódik, ha az alig két évvel későbbi II. katonai felmérés lapjait nézzük, ahol megint látható. A kezdőképen ábrázolt állapot szerint a két part között 25 év eltérés van, 1880-ban elindul a komp, de 1905-ben már nem érkezik meg Baracsra. Mindeközben az 1910-es Duna helyszínrajzon megint felbukkan. 

Végigpislákotja a XIX. és XX. századot. 

Elképzelhető, hogy a révnek időnként nem akadt bérlője, mert esetleg nem érte meg üzemeltetni a kissé félreeső átkelőt? Vagy csak szimplán átsiklottak felette? Ki tudja...   

A baracsi Bottyán-sánc és a dunai átkelő 1771-ben (forrás)

Holott nem akármilyen révről van itt szó, annak ellenére, hogy sem a Duna egyik oldalán sem állt település közvetlenül, a jobb parti löszplatón eredetileg egy uradalmi puszta állt, melyből később Baracs település alakult ki a XX. század elején, míg a szemközti, árvízjárta part Dunaegyházához tartozott, de a révház 1,5 kilométerre volt ettől a szlovák lakosságú falutól. Félreeső helyzete ellenére országos rév volt ez, mint egy felirat tanúsítja 1872-ből, félúton Dunaföldvár és Apostag között, pontosan az 1565-ös folyamkilométernél. Pozíciója nagyjából 1704 óta állandó volt, ekkor a kuruc seregek létesítettek itt hídfőállást a löszplató peremén, előkészítendő Dunaföldvár ostromát északi irányból. Ezt a sáncot manapság Bottyán-várként jelölik a térképek. Ha volt is itt korábban átkelő, arról nem maradt feljegyzés, illetve a római korban vélhetően ez az átkelő még északabbra lehetett Annamatia katonai táboránál, a Baracsi Alsó-sziget felső csúcsánál. 

A Baracs-Dunaegyháza rév helyzete a mai állapotokra vetítve

Mint szinte minden folyószabályozás előtti dunai átkelő esetében, a Baracs-Dunaegyháza rév pozícióját is a hidrológia határozta meg. Átkelőhelyek jellemzően ott alakultak ki, ahol a két szemközti part viszonylag stabil helyzetben van, a folyókanyarulat-változások nem érintik, közel vannak egymáshoz, és nincsenek az útban dunai szigetek, amiket kerülgetni kellene. Dunaföldvár környékén azonban a geomorfológia és a szigetek alaposan megnehezítették a dunai átkelőhelyek létesítését. Baracs felett a folyószabályozás előtti Duna még egy kilométer széles volt, zátonyok szigetek tarkították az ellaposodó medret, míg Baracs alatt, Dunaföldvárral szemben ott találjuk a hatalmas Dunaföldvári Alsó-, vagy Nagy-szigetet. Ez utóbbit átkelés szempontjából nevezhetjük Dunaföldvár átkának is, hiszen a város sokkal többre vihette volna, ha ez a sziget nem létezik. Csakhogy Dunaföldvárt máshol nem lehetett felépíteni, csak abban a löszhegyek közti, a Dunához lefutó völgyben, ahol viszont normális dunai átkelőt nem lehetett kialakítani a sziget miatt. Földváron a sziget miatt két rév is kialakult, egy a sziget felett, egy pedig alatta, ezeket máshol nem is lehetett volna létrehozni, mint a város központját jelentő vártól 2 kilométeres távolságra. A Felső-rév, nem tévesztendő össze a baracsi átkelővel, a Felső-Öreg-hegy északi részén határát kijelölő völgyből indult, míg az alsó révet csak a rendkívül meredek és magas, a Duna által alámosott Alsó-Öreg-hegy tövéből indult, és alulról kerülte a szigetet Solt felé. Egyik földvári rév sem volt ideális helyen, nem egyenes vonalban keresztezték a Dunát, hanem a sziget csúcsán kialakult zátonyok miatt kerülőre kényszerültek. 

A Baracs-Dunaegyházi országos rév 1872-ben (forrás)

Ezzel szemben a baracsi rév a Duna egyik inflexiós pontján, hidrológiai szempontból ideális helyen létesült. Ugyan a baracsi Alsó-sziget mellékága miatt egy meredek völgyben lehetett csak megközelíteni, de a holtág lefűződésével párhuzamosan megjelentek parti útvonalak is a révhez. Településföldrajzi szempontból már kevésbé volt ideális a helyzet, és végül ez a szempont vezetett a megszűnéséhez is. 

A löszfal a baracsi Alsó-sziget déli csúcsánál

Kilátás a révállomás helyére a fölötte magasodó löszfal tetejéről

A révhez vezető útból egy vízmosás lett

Az 1565. folyamkilométer tábla, az átkelő egyetlen emléke és viszonyítási pontja.

Folyami átkelők esetében a révésznek az egyik parton volt a "székhelye", ebben az esetben a révház Dunaegyházához tartozott, az árvízvédelmi töltés hullámtéri oldalán állt. A baracsi parton egyik térkép sem jelöl állandó létesítményt, és a helyszínen sem utal semmi arra, hogy akár egy esőbeálló lett volna ott. Igazából semmi nem utal arra, hogy itt valaha valami állt volna, aki nem tudja mit keressen még a révhez vezető löszmélyút mellett is elmenne az ártéri erdőben ösvénnyé szűkülő földúton. Mindent benőtt az ártéri erdő, és nem csak a löszfal alatti rész, hanem a Duna medrét is, mivel a folyószabályozás során két sarkantyú épült a baracsi oldalon, köztük a kiülepedett hordalékon már tekintélyes magasságú ártéri erdő nőtt. A rév éppen a két sarkantyú között ért partot, ahol a löszfalba vájt út leért a partra a Bottyán-sánc északi árkában. 

Csakhogy a két sarkantyú között három völgyre is ráillene ez a rövid leírás. A legészakibb a legmeredekebb ösvény is egyben, merőleges hegyre és folyóra és egy löszplatóra visz fel. A legdélebbi egyenesen a Bottyán-sáncba vezet fel, míg a középső, az eldugott folyamkilométer táblával megjelölt löszmélyút volt a révhez vezető út, bár a V-alakú, bedőlt fáktól járhatatlan, vízmosásra emlékeztető csapásról nehéz elképzelni, hogy valaha itt szekerek ereszkedtek a Dunához. Valószínűleg a löszfal eróziója, a völgyben lefutó csapadékvíz alaposan átalakította az egykor tágasabb völgyet az elmúlt nagyjából száz év alatt.

Utolsó ábra a révről, 1930 körül

1928-1930 között Dunaföldvárnak sikerült végül megoldania a legnagyobb közlekedésföldrajzi problémáját, és hidat építettek keresztül a Nagy-szigeten Solt irányába. A híd felülírta a hidrológia szabályait, és egy olyan visszautasíthatatlan ajánlat volt az átkelők számára, amivel egy komp képtelen versenyezni. Itt már nem kellett kerülni, nem kellett fizetni, nem kellett esőben ázva kiabálni a túlpartra a révésznek. Baracsnál utoljára az angyalos vízisport ábrázolta a révet 1930 körül, az 1941-es országos felmérésen már nem jelölték.

Némi pislákolás után végleg kihunyt, és nyoma sem maradt.

A csépi rév vándorlásának hidrológiai okai

Miért, volt rév Szigetcsépen? - kérdezhetnék az elmúlt negyven évben születettek, akiknek esélyük sem volt már átkelni hazánk első villamosított kompátkelésén Majosháza és Szigetcsép között.

A Majosháza-Csép révátkelés 1856 körül. (forrás)

A Szigetcsép és Majosháza közötti rév nyilvánvalóan nem tartozott a (Soroksári-)Duna legfontosabb átkelőhelyei közé. Egészen biztosan nem volt olyan fontos, mint a váci rév, melynek vándorlásáról már 2011-ben írtunk, de annak ellenére, hogy már évtizedek óta nem működik, több szempontból is érdekesen alakult a sorsa. Mindkét település, Csép és Majosháza a XVIII. század során települt újra a török hódoltság után, ebben az írásban csak a rév újkori történetét tárgyaljuk, amikortól már térképes ábrázolások is fennmaradtak a helyéről. 

Csép és Majosháza között a Soroksári-Dunában két nagyobb sziget alakult ki, és nehezítette meg az átkelést; a Domariba északon, és a Csépi-, vagy régiesebb nevén a Csupics-sziget közvetlenül a két falu között. Utóbbi Cséppel párhuzamosan szinte a teljes medret elfoglalta 1,2 kilométer hosszúságban. Mindenkinek, aki át akart jutni az egyik partról a másikra meg kellett kerülnie ezt a szigetet. Korabeli térképek tanúsága szerint a révátkelő eredetileg a sziget déli csúcsát kerülte meg. 1856-ban a révátkelés vonalát alaposan megtörte a sziget, a révészeknek a kisebbik ágban először folyásirányban kellett haladniuk, majd miután megkerülték a Csépi-szigetet, folyásiránnyal szemben a majosházi part irányába. Mivel a rév két végpontja jellemzően fix pontként viselkedik hosszú időn keresztül, feltételezhetjük, hogy a sziget déli irányú növekedése egyre inkább megnehezítette a révészek dolgát, hosszabb útra kényszerítve őket, de annyira nem, hogy áthelyezzék délebbre az átkelést. 

A régi révátkelő nyomvonala mai légifotóra vetítve (mapire.eu)

A két végpont beazonosítása csak térkép alapján lehetséges, ugyanis itt már nagyjából másfél évszázaddal ezelőtt megszűnt az átkelő egy kataklizma miatt. A csépi révállomás a Dunasor végétől 100-150 méterre északra állhatott, a majosházi parton pedig nagyjából a Széchenyi sétány 170-es házszámai fedik le a kikötő helyét. A régi révátkelés sorsát végső soron a Csépi-sziget további déli irányú terjeszkedése okozta, ez hidrológiai szempontból azonban meglehetősen drasztikus folyamat eredményeképpen ment végbe.

1872-ben lezárták a Soroksári-Dunát, ami azzal járt, hogy megszűnt a sodrás, és a holtággá váló Duna északi rész leürült, a meder alaposan leszűkült. A sodrás megszűnésével a folyóág sokkal gyorsabban és gyakrabban fagyott be, ami télen ellehetetlenítette a komp működését, ilyenkor az átkelők egyszerűen átgyalogoltak a befagyott folyón. Szigetcsép térségében a leürüléssel járó folyamatok ha le is játszódtak viszonylag kevés változással jártak, a Gubacsi-zárástól való viszonylagos nagy távolság miatt. Azonban a Budafoki-ágba kényszerített vízhozam eleinte nem nagyon fért el a mederben, és az első lehetséges alkalommal, 1876 télutóján még egyszer visszatért. Tököl térségében a jeges árvíz átszakította az árvízvédelmi töltést és a Csepel-szigetet elárasztó víztömeg Szigetcséptől északra, feltehetően egy régi Duna-meder egy szakaszán talált utat magának a Soroksári-ágba. A víztömeg hatalmas energiája Magyarország legnagyobb vízmosását alakította ki, a Bobonkov-szakadékot, a kimosott termőföldet pedig a Csépi-sziget két oldalán rakta le, a mederben. 

Az 1880-ban készült kataszteri térkép egyszerre örökítette meg a múltat és a jövőt. Még látjuk az árvíz előtti parcellákat, és a kékkel jelölt vízmosást, amely néhány birtokos minden földjét elpusztította. Ez a hatalmas özönvíz ugyancsak elpusztította a Tökölre vezető utat, és áthelyezte a majosházi révet az új helyére, a már száraz lábbal megközelíthető, és a keleti oldalán alaposan megnövekedett Csépi-szigetre. Az mederben képződött laza üledékes posványt feltehetően a rajta megtelepedett nádasról, füzesről "Új vesszősnek" nevezték. Az alaposan leszűkült mederben a révészeknek már könnyebb dolguk volt a vízen, azonban az átkelésre váróknak jóval nagyobb távot kellett megtenniük a szigeten keresztül, ezzel szemben már Majosháza központjához jóval közelebb, a mai Jókai utca végében érhettek partot. Ettől kezdve itt működött a Szigetcsép-Majosháza komp, egészen a megszűnéséig. 

Szigetcsép-Majosháza új révátkelője 1880-ban. (mapire.eu)

A kompot 1975 körül a majosházi Kucsera család üzemeltette, akik eredetileg halászatból éltek. Eredetileg köteles komp működött itt, amit át kellett húzni az egyik oldalról a másikra, de csak akkor használták, ha szekeret, vagy autót kellett átvinni, kerékpárost motorost és kerékpárost csónakkal szállítottak. A révészeknek különösen sok dolguk volt a csépi Teréz-napi búcsú idején, misék, istentiszteletek idején, amikor a református csépiek Majosházára mentek, a katolikus majosházaiak pedig Csépre, misére, de rendszeresen használták a kompot a Majosházáról Budapestre, vagy Ráckevére igyekvők, akiknek több mint négy kilométert kellett gyalogolniuk a HÉV-ig. 

A Majosházi komplejárat a hajókikötő mólójáról fényképezve (Pahocsa Márta képe)

Kirándulókat szállító hajó érkezik a hajóállomásra a kompállomás mellett (Pahocsa Márta képe)

Kilátás a nádasba vágott nyiladékból a csépi oldalon (Pahocsa Márta képe)

A révész Pahocsa család, háttérben a majosházi Csepegő csárda épülete (Pahocsa Márta képe)

Sokszor előfordult, hogy az átkelésre várók egyszerűen átkiáltottak a túlsó partra és már jött is a révész, és volt, hogy az utasok maguk is húzták a köteles kompot. Azonban egy ötletes újítás révén történelmet sikerült írniuk, Magyarországon először itt helyeztek üzembe elektomos meghajtású kompot: 

"A Pest megyei Kishajózási Vállalat Majosháza—Szigetcsép átkelő szakaszon elsőként elektromos motorral hajtott kompotállított üzembe tavaly (1974.) szeptemberben. Ötletes újítás eredménye volt ez a komp; a vállalat egyik dolgozója, Donner László román gyártmányú akkumulátoros targoncamotorral szerelte fel az új, nagy komptestet. A villanykomp egy perc alatt átér Csépre, két üres, egy telerakott vagy teherautóval is, személygépkocsiból hat fér rá. Tizenhárom tonnát bír el" [1].

A Majosháza-Szigetcsép komp, 1978. június 2. (fentrol.hu) 

A híres komp látható az üzembe helyezés után alig négy évvel készített légifelvételen, azonban az újítás nem tartott sokáig, a komp feltehetően a következő évtizedben megszűnt. Helybéliek beszámolója szerint az eset hirtelen történt, valamikor 1979/1980 vagy 1982/1983-ban. Volt aki látta, amint elviszik a kompot, talán javításra, de többé nem hozták vissza. 1986-ban, egy tavaszi felvételen már nem találni a kompot. (Ellenben a hamisszínek remekül kirajzolják a nádasba burkolt Csépi-sziget központi részét, valahogy úgy, mint láttuk azt a soroksári Molnár-szigetnél.) A korabeli sajtó nem tudósított az eseményről, ezért csak találgatni lehetne a megszüntetés konkrét okairól, de azok nem valószínű, hogy hidrológiai okok voltak. A révhez vezető szigeti utat hamarosan benőtte az aljnövényzet, aztán az erdő, a révállomás számára kialakított horgonyzóhelyet pedig visszahódította a nádas. Vajon maradt bármi nyoma a révátkelésnek a helyszínen?

A Csépi-sziget "piros magja" és a megszűnt révátkelés egy hamisszínes felvételen,
1986. május 14-én (fentrol.hu)

A Majosi út nyílegyenesen vezet a szigetre, ahol a holtágon már töltés vezet át, északi oldalát benőtte a vízi növényzet, de a déli oldalon még látható nyílt vízfelület, bár a medret az árvíz óta itt is tovább szűkítette a két oldalról támadó nádas. A szigetre érve a révhez vezető út rögtön elveszik a bokrok és fák között. Eredetileg egyenesen a sziget közepéig tartott, majd ott élesen dél felé fordult és a sziget középvonalán haladt, majd egy balos kanyar után elérte a régi partot, ahonnan egy feltöltésen keresztül ért el egy kibetonozott placcig. Tehát a csépi révállomás a Soroksári-Duna régi medrének kellős közepén létesült. 

A révátkeléshez vezető "út" 2024. augusztus 3-án.

Ez az út manapság nemhogy járhatatlan, de nyoma sem maradt. Az egyetlen felismerhető szakaszt a régi szigetperemen találni meg, ahol a járművek egy mélyedést alakítottak ki az eredeti térszínben. A régi mederben az utat két oldalról alaposan megtépázott nyárfák kísérik, de ez az út is elveszik, ahogy közelítünk a Dunához. Miután sikerült átverekedni magunkat az utolsó bokrokon, enyhén jobbra egy néhány négyzetméteres kibetonozott terület, és a két szélén álló kikötőbak vasoszlop jelzi, hogy megérkeztünk. A betonterület nagy részét már benőtték a lágyszárúak, feltehetően a maradéka is eltűnik éveken belül. 

A révátkelés legfeltűnőbb emléke.

Tetővel fedett beállónak, vagy épített révházikónak maradványait nem találni nyomát a betonplacc környékén, ez, és a kompról írt 1975-ös Pest Megyei Hírlap riportja arra enged következtetni, hogy a révészek a majosházi oldalról dolgoztak, a kompot a lakott terület mellett horgonyozták le. 

A nádason túl Majosháza háztetői

Innen azonban nem látszik semmi a szemközti kikötőből, a nádas legalább 60 méteres mélységben nőtte be a csépi partot, ezen a helyen a révészeknek korábban is nyiladékot kellett vágniuk a csónak és a komp számára. Miután az átkelés megszűnt, a nyiladékot rövid időn belül visszahódította a természet. Érdekesség, hogy a Jókai utcai buszmegállót mind a mai napig Rév-állomásnak hívják Majosházán.

Köszönettel tartozom a kiegészítésért a szigetcsépi és majosházi olvasóknak, akik személyes történeteikkel gazdagították ezt az írást. Emlékül ajánlom a különböző korokban itt dolgozó révészeknek, ők név szerint a következők: Piróth Gyula, Bednanics János, Nagy István, Pahocsa László és a Kucsera család. 

[1] https://adt.arcanum.com/hu/view/PestMegyeiHirlap_1975_07/?query=szigetcs%C3%A9p+majosh%C3%A1za+komp&pg=151&layout=s 

Végül lerombolták a Horányi csárdát is...

Már nem menthető meg a Horányi csárda. 2024. július 25-én már csak a romjai láthatóak a révállomás mellett. Hosszas szenvedés után, a tulajonosok elhanyagolása miatt kimúlt a szebb napokat látott csárdaépület. Élt legalább 257 évet. 

A lerombolt csárda, 2024. július 25-én.

Végső stádium, 2024. április 27.

A lerombolt csárda faragott kövei, 2024. július 25-én.

Végső stádium, 2024. április 27.

1767. (forrás)

Szellemek a csárda északi kertjében

Szellemek a vízen

Szellemek a teraszon

Buki. Pokol. Somos. Széchenyi. Dunakeszi. Bivalyos. Illik. Macskacsárda. Kutyavilla. És most a Horányi is. Dunai csárdák, melyek mind nyom nélkül eltűntek. Emléküket eltörölte az idő, a hanyag tulajdonos, porig rombolta az enyészet. A róluk készült képeslapokon megmerevedett szellemek kezében végleg megállt a kanál, kihűlt a halászlé, és bámulnak az örökkévalóságba. Aztán majd a képeslapok is elporladnak és nem marad semmi a tájképet évszázadokon keresztül meghatározó épületből. A révre várakozó autósoknak már nem tűnik fel a romba kényszerített csárda helyén álló sittkupac, megy mindenki a dolgára, mint ahogy az sem tűnt fel, hogy az idejét múlt vendéglőt felváltó "modern" hajógyárat évtizedek alatt hogyan verte fel a gaz, hogyan lett a kockás terítővel megterített asztalokon gyöngyöző fröccs illatával díszített teraszból egy balkáni szeméttelep, ahol már csak a rozsda csámcsog hiénaként a szanaszét dobált fém alkatrészeken. Hiába, a fejlődés elől nehéz kitérni. Még akkor is, ha valamit ilyen jól megépítenek. A téglának gyanított falakból masszív terméskövek omlottak ki, és nem sokat tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy ezek a sokszor megsétáltatott sziklák már épületeket alkottak Ulcisia Castrában, aztán itt, a közeli ártéri erdőbe telepített kikötőerődben, majd átcipelték őket a falunak is nevet adó monostorba, s aztán újra vissza a csárdába, hogy a kétezer éven keresztül építőanyagként szolgáló anyagot haszontalan sitté alakítsák át. Ha valaki el is tesz egy-egy bélyeges téglát emlékbe, egy generáció múlva már arra sem emlékszik senki, honnan származott egykor. Végül is mindegy. A sírgödörnek vélt romokat maroknyian állják körbe, még kevesebben hullajtanak könnyet érte. Béke poraira.

Isten veled, Horányi csárda.

Dunáról a Sárvízre - A Gógai rév másfél évszázada

Kácsor László Gemenc könyvében található egy fekete-fehér kép a Gógai révről. Az egyszerű vízparti idillt ábrázoló fotó különlegességét az adja, hogy kortalan. Készülhetett volna akár tavaly is, esetleg ötven, kétszáz éve, vagy régebben is, ha festmény lenne. Mivel a Gógai rév térben pontosan elhelyezhető, ebből következően az épület és maga a fénykép kortalansága némi utánjárással keretek közé szorítható. 

A gógai révház a Sióval

Még a legelején érdemes tisztázni, hogy a képen nem a Duna látható. Hanem a Sió. Vagy a Sárvíz. Attól függően, hogy mikori térképet nézünk. A fénykép készítése idején már valószínűleg Siónak hívták. Régen persze ez is Duna volt, de a taplósi kanyarulat árvágása, majd a Doromlásnál ásott vezérárok alaposan átrendezte a tájat és egy dunai révből sárvízi révet csinált. Vagy sióit. Mindez nem hangzik túl egyszerűen, de hát a Gemenc vízrajza alapból bonyolult téma, amire még jött az emberi beavatkozás hatása is. Kissé rombolja az idilli képet az a tény, hogy a gógai rév létesítése is annak a következménye, hogy az ember drasztikusan belenyúlt a tájba. 

Emberek komppal kelnek át a Dunán a Gógai (Kutyatanyai) révnél. 1958. augusztus 17.
MTI Fotó: Bereth Ferenc

A Gógai rév már más érdeklődését is felkeltette, aki vette a fáradságot, utánanézzen a rév történetének és az épületek sorsának, ezért érdemes itt kezdeni az olvasást. Most röviden csak arra szükséges kitérni, ami onnan kimaradt.   

A bejegyzést ihlető fénykép történetéhez hozzátartozik, hogy Kácsor László 1976-ban megjelent könyvében a szerző saját felvételeként van megjelölve, azonban ugyanez a kép egy 1981-es Népszava cikkben [1981-05-20 / 116. szám] is felbukkan, ahol Járay Rudolf/MTI szerzőt tüntették fel mellette. 

1800-ban járunk. Történetünk és a képen látható révház helyszíne ekkor még a Duna bal partja, Bogyiszló falu közigazgatási határain belül, azaz a Duna-Tisza-közén. Tolna mellett még a Nagy-Duna folyik és a mezővárostól délre egy hatalmas, túlfejlett kanyarulat található. A Duna itt messze belevág a Sárköz árterületébe kikerülve a Taplósnak nevezett földnyelvet, amely ekkor már alaposan elvékonyodott a folyó romboló hatása miatt, és közel van az átszakadáshoz. A déli irányú kanyarulatfejlődés egyre nehezebb helyzetbe hozta azokat, akik gyalogosan, vagy szekérrel Bogyiszló és  Szekszárd között közlekednének a Dunán keresztül vivő legrövidebb úton. A taplósi földnyelv végén volt ugyanis a régi révátkelés. Bogyiszlóhoz tartozott a Taplósi csárda, vele szemközt állt Korsóföld diversorium. 

Épülő és pusztuló partok a régi Bogyiszló-Szekszárdi révnél, Korsóföldnél, 1816-ban. (forrás)

Jó lett volna, ha mondjuk száz évvel korábban felfedezik a fényképezést, akkor talán erről a révátkelőről is lenne használható fénykép. Egy biztos, térképeket már ekkoriban is készítettek és a mérnöki szemléletű szelvényeket ellátták dátummal és magyarázattal. Készült a taplósi kanyarulatról is ilyen térkép, amiből megtudhatjuk, hogy az ember nem várta meg míg a földnyelv magától átszakad, hanem 1816-ban némi földmunkával a Taplósi-fészigetből Taplósi-szigetet csináltak. 1816-ban ezzel párhuzamosan értelmét vesztette és megszűnt a korsóföldi átkelő is, a képeken látható diversoriumok az alábbi térképen láthatók utoljára. 

Rév-vándorlás 1816-1842. (forrás)

Mivel az átvágás környezetében még évekig érvényesült a Duna erőteljes romboló hatása, ahogy az új nyomvonalat birtokba vette, ezért egy darabig nem létesülhetett ezen a szakaszon új révátkelő. Létezik egy 1834-es, viszonylag részletes térkép a területről, ahol nem jelölnek semmi hasonlót. 1856-ban viszont már felbukkan az épület és a révátkelést jelölő szimbólum, csakhogy akkor már szigorú értelemben nem beszélhetünk dunai révátkelésről, ugyanis a Tolnai-Duna-ágat már levágták. 

A gógai rév felbukkanása (forrás: 1834, 1856)

Hogy a térképek nem tévednek és viszonylag jó intervallumot adnak meg a gógai rév keletkezéséhez, arról Rádi József "Kalocsán Gemencről" című könyvében szereplő mondat ad bizonyosságot. A gógai-, bogyiszlói-, vagy más néven kutyatanyasi révet a Kalocsai Érseki Uradalom hozta létre a Duna főágán, 1842-ben. Ekkoriban az érseki uradalmi erdők a Duna mindkét oldalára kiterjedtek. Góga a Duna-Tisza közén volt, és ugyanúgy Bogyiszlóhoz tartozott, mint az onnan nemrég leszakított Taplós. Gógával átellenben, a Duna túloldalán volt Bárányfok, Sárosalja és valamivel délebbre a nevezetes Borrév. Kutyatanya helyzete bizonytalan, a térképek mindkét parton jelölték a Gógai révnél. 

Gógánál körülbelül egy évtizedig működhetett a dunai révátkelés. 1852-ben Doromlásnál új vezérárokba terelték a Dunát, levágva a tolnai kanyarulatot. Ezzel megszűnt Tolna mezőváros élő kapcsolata a Dunával, és Bogyiszló egyik napról a másikra átkerült a Dunántúlra. Ezzel a Tolnai-szakasz holtággá vált, amit ugyanúgy le kellett valahogy küzdeniük az átutazóknak. Tehát a révállomás tovább funkcionált, habár az erőteljes feltöltődés miatt évről-évre rövidebb távot kellett megtennie a révésznek a két part között. Hogy a gógai rév ezután sem szűnt meg, egy újabb emberi beavatkozásnak volt "köszönhető". Legkésőbb 1856-ban az addig Báta felé kanyargó Sárvíz folyót egy egyenes árokkal belevezették a Taplósi-Holt-Dunába. A beavatkozást nem a holtág revitalizációja tette szükségessé, hanem az, hogy a lehető leggyorsabban levezessék a Sárközt gyakran elöntő vizeket. Ezáltal a Gógai rév átkerült a Sárvíz partjára, és még évtizedeken keresztül segítette az itt átutazókat. 

A gógai rév 1980-ban és 1989-ben (fentrol.hu)

A Gógai rév épülete ma már nincsen meg. A helyszínen némi sittkupac emlékeztet arra, hogy itt valaha épület állhatott. Sorsáról így írtak:

"Ezeknek a volt réveknek már csak halvány emléke él. Ezeken a réveken át faanyagot, szénát szállítottak, sőt sokszor állatokat is (Csanádi-rév), és az erdei munkások egy része is még rendszeresen használta. A régi réveket a kalocsai érsekség állandó, fizetett uradalmi révészekkel üzemeltette. Az érsekség által üzemeltetett ilyen rév volt a kutyatanyai, gemenci, feketeerdei, érsekcsanádi (csak a bátai részben). Ezek a révek kompokkal és nagy ladikokkal üzemeltek, 1945 után már gépesítve is (az érsekcsanádi). A korábban üzemeltetett kompokat a Sión húzták (kutyatanyait), a dunaiakat nagy evezőkkel hajtották és kormányozták. A révek időközben tanácsi kezelésbe kerültek (érsekcsanádi, bátai, kutyatanyai). Erdészeti kezelésben a Sión a kutyatanyai maradt meg legtovább, a tolnai Duna áttöltése után azonban végleg megszűnt."

Évszámot azonban nem írtak a megszűnéshez. A fentrol.hu légifotói sem adnak pontos támpontot ehhez (bár nem kizárt, hogy idővel fognak, ahogy kerülnek fel újabb felvételek), 1980-ban még ott látjuk behavazott tetővel, azonban a rossz felbontású 1989-es képen mintha már elnyelte volna a bozót. 

A Gógai rév tehát közel másfél évszázadon keresztül üzemelt, ez idő alatt három folyót is kiszolgált. 10 évet a Dunán, és további 140 évet a Sárvíz, majd a Sió partján (érdekes, hogy a régebbi térképek a torkolati szakaszon Sárvizet írnak, az újabbak Siót — ezek időbeli elhatárolása a jövő feladatai közé tartozik). Kortalan fényképe révén őrzi egy letűnt Duna-táj emlékét. Munkáját pedig átvette az M9-es autópálya.

Ajánlott és felhasznált irodalom: 

• Kácsor László: Gemenc. Gondolat 1975.
• Rádi József: Kalocsán Gemencről. Kalocsa 2012.
• https://nabuhad.blogspot.com/2020/06/kutyatanyai-rev.html
• https://nabuhad.blogspot.com/2020/06/taplosi-holt-duna.html#more
• https://elbiferrum.blogspot.com/2019/03/goga.html
• https://elbiferrum.blogspot.com/2010/11/goga-es-taplos.html
• https://elbiferrum.blogspot.com/2019/05/taplos-es-goga-kozt-avagy-egy-alkotoi.html

Gyerünk a Pokolba!

Vác az egyik legszebb, ha nem a legszebb dunai panorámával rendelkező magyar város. Kár, hogy a Duna fölé magasodó sikátorok mögött emelkedő templomtornyokat koronázó dombvidék legjobb, több száz éves kilátóját 2005-ben lebontották. 

Pokolfürdő vendéglője 1935. (Fortepan 62240 A R)

Ha valaki teljes képet szeretne kapni Vácról át kell lépnie a város közigazgatási határait és kompon Tahitótfaluba kell mennie. Ma már be kell érnie a parton való bámészkodással, de régebben ezt kulturált körülmények között egy fröccs, ill. sülthús társaságában is megtehette. Ugyanis itt, a Duna túloldalán állt a Pokol Csárda, vagy régebbi nevén a váci révcsárda, amelynek teraszáról a vendég beláthatta az egész kanyarulatot, amelynek homorú oldalán színpadként magasodik a barokk műemlékeiről híres város. 

Wirtschaftshaus und überfuhr (W.H.) 1778.

A Dunai Szigetek blog indulása óta kitüntetett figyelem jut a dunai révcsárdáknak. Azaz leginkább a hűlt helyüknek, ugyanis ezek az hossz és keresztirányú dunai forgalomra telepített épületek kihalófélben vannak. Sajnos 2005 óta a Pokol csárda is nem más, mint egy kihalt példánya ennek az épület-fajnak. Ugyancsak kitüntetett figyelmet kapott a Pokol-csárda közvetlen környezete, hidrológiai és régészeti szempontból is. Itt állt a középkori Vácréve falu, nem messze innen található a parton heverő tegulákról felismerhető Bolhavár, innen északra, a nadrágszíj-parcellák alatt lapul a török-korban elpusztult Torda falu, amely település nevét egy közeli sziget őrizte meg. Volt szó a Révész-sziget nevének változásairól, és ez a téma vissza is vezet minket a Pokol-csárda név eredetéhez. 

A Pokol csárda épülete és a révátkelés új lehajtója 1961 május 25-én. (fentrol.hu)

Gánti Tibor "Eltűnő szigetek" c. könyvéből ismerjük a csárda névadásának egyetlen történetét. E szerint valamikor az 1880-as években az addig egyszerűen váci révcsárdának nevezett vendéglátóipari egységnél egy lampionos felvonulás idézte meg Kháron, az alvilág révészének útját a pokolba. A résztvevők a váci oldalon található Buki-szigetnél szálltak csónakba és a rakétákkal, lámpásokkal megvilágított éjszakai égbolt alatt eveztek át a csárdához. A busójáráshoz hasonlítható átkelés olyannyira sikeres volt, hogy nem csak a csárda, de a felette található szigetre is átragadt a "Pokol" mint újdonsült földrajzi név. Amit jó nagy betűkkel fel is festettek a csárda alatti támfalra. 

Különösen pikánsnak tűnhet ez a név tekintve, hogy a túlsó parton magasodott a dunai panorámával rendelkező váci püspöki palota. Gánti Tibor érdekes története szerint az 1940-es években különösen bántotta a püspök szemét ez a látvány, de a vendéglő bérlője nem volt hajlandó megszabadulni az ismert márkanévtől, ezért halványan lemeszelte a pokol feliratot, így az el is tűnt meg nem is. 

A váci püspökség más módon is kapcsolódott a csárdához. Egyes források szerint a rév és a csárda 1700 óta a püspökség tulajdonában volt, 1713-tól kezdődően pedig a város bérelte. A bérleti szerződést három évente újították meg. E forrás szerint a révcsárda legalább 320 éves lenne idén, de elképzelhető, hogy már korábban is fennállt.  Más források szerint az egykori révcsárda a Zichy család tulajdonában volt a XVIII. században, amit ugyancsak a város vett bérbe és adott tovább alhaszonbérlőknek. Ez a két állítás természetesen nem zárja ki egymást. 

A csárda épülete közvetlenül a révátkelő tahitótfalusi oldalától délre helyezkedett el. A komp éppen a csárdánál tette ki az utasokat. Ha folyamkilométer alapján szeretnénk betájolni, akkor az 1679-es táblát kell felkutatni. Ez a terület alapvetően dunai ártér volt, a nagyobb árvizek, ugyanúgy mint a szomjas és éhes vendégek, rendszeresen tiszteletüket tették az épületben. Talán csak a régi tulajdonos, vagy a bontást végzők tudnák megmondani, hogy milyen építőanyagból álltak a falai, de egészen biztos, hogy nem vályogtéglából épült, hiszen azt akár egyetlen jeges árvíz romba dönthette volna, de arról, hogy valaha összedőlt volna az épület nem találtam feljegyzést. 

1963. BAUER SÁNDOR Fortepan 109863

Héjjas Pál és Horváth M. Ferenc: Régi képeslapok - Old postcards - Alte Ansichtskarten, c munkájában így ír a váci fejlesztésekről az amúgy Tahitótfaluhoz tartozó területen: 

A csárdát, a hozzá tartozó 20 kat. hold területtel együtt 1903-ban vásárolta meg a város Éles Gusztáv budapesti lakos örököseitől. 1904-ben verandát, tekepavilont és 2 tekepályát építettek, továbbá voltak itt teniszpályák és tornaeszközök is. A Váci Sportegyesület kérésére még ugyanebben az évben területet jelöltek ki labdarúgópályának, mivel „az ifjúságnak a testgyakorlatban és a testedző játékban gyakorlása valóságos közérdek." 1922-ben fürdőzésre alkalmas területet jelöltek ki. A háború előtti nagyobb beruházásként 1938-ban lelátót építettek a sportpályához.

A sportpályáról remek képek találhatók a Fortepanon, ahol éppen a budapesti német birodalmi iskola sportrendezvénye zajlik. 

Kilátás a Barátok templomára 1963. BAUER SÁNDOR Fortepan112726

"Gyerünk a Pokolba!" szólt a váciak mondása. Egyszerre élvezhették a kellemes időtöltést, és a remek kilátást a városukra. A csárda mellett egy hat holdas erdő terült el, amely megfogta a nyugati és északnyugati szeleket. Az 1900-as évek elejétől több idegenforgalmi beruházás is zajlott a területen, melyek egy ma arra járó számára teljesen elképzelhetetlenek, hiszen közülük már minden az enyészeté lett.  

"Vác szórakozó-, és nyaralócentruma a Duna túlpartján lévő Pokol-sziget volt. Rendszeres kishajó-forgalom kötötte össze a két partot. A Fürge nevű csavargőzös, illetve a komp hétvégenként váciak sokaságát szállította át a szigetre. Itt lehetett strandolni, a vendéglőkben étkezni, sportolni, vagy futballmeccsen szurkolni a kedvenc csapatnak. Voltak, akik a homokos fövenyű strandra készüllek, míg mások csak sétálni, tekézni vágytak. A strandfürdő mellett panzió, weekend-telep és csárda is várta a vendégeket.
A csárdánál rendezett nyári mulatságok népünnepély-jellegűek voltak. A zene és a tánc mellett különféle játékokkal, versenyekkel, tombolával gazdagították a műsort a rendezők. 1890 augusztusában a Pokolban tartottak népünnepélyt a váciak. Kishajókon jutottak át a túlsó partra, ahol már hangos cigányzene várta az érkezőket. A sátrakban — vendéglősök helyett — váci leányok kínálták a különböző finomságokat, köztük az ízletes váci borókai. A program színes volt, körhinta mellett különféle versenyeken - rúdmászás, hengerlejtés, evezős verseny, úszóverseny - is összemérhették ügyességüket a vendégek. A legizgalmasabb természetesen a szépségverseny volt. Az estet tánc — táncverseny — és tűzijáték zárta. " 

Csukovits Anita - Forró Katalin szerk.: Duna. Az ember és a folyó 2008.

Étlap 1934-ből. (forrás)

"Az épület déli oldalán hatalmas uj födött tánczterem áll, s az előtte elterülő kerthelyiségben van két födött kuglizó, a dunaparton pedig egy díszes kilátó pavilion. A Pokol csárda előtt, közvetlenül a Duna partján fekvő és kőfallal ellátott magas teraszról, mely a forró nyári napokon már a korai délutáni óráktól kezdve árnyas és hűvös, festői látvány nyúlik az ősrégi püspöki városra, a Mátra végső nyúlványaira, Nógrád és Hontmegyék messze kéklő hegyeire s fejedelmi folyónkra. A csavargőzös minden fél órában szállítja az utasokat s a MÁV budapest-marcheggi vonalán közlekedő vonatok menetrendjéhez is alkalmazkodik. Minthogy a kikötő éppen a Pokol csárda mellett áll, azt az utas közönség el nem kerülheti. E mellett, minthogy a kisduna mellől 30 percznyi kényelmes séta után elérhető a Pokol csárda, a szent-endrei sziget nyaralói számtalanszor felkeresik a Pokol kényelmes helyiségeit, hogy az onnan nyíló felséges kilátásban gyönyörködjenek, s a tiszta és pormentes levegőt élvezzék. A fővárosi, váczi közönségnek, a szigetrészi nyaralóknak legkedveltebb kiránduló helye a Pokol csárda, mely azonban télen, ha a Dunát hatalmas jégpánczél borítja, szintén keresett hely." 

Váci Hírlap 1912-02-04 / 10. szám

A Pokol csárda dunai homlokzata a lebontás előtti években (forrás)

CSÁRDA, CSÁRDA, POKOLCSARDA!

Csárda, csárda, Pokolcsárda,

Ki keresztelt ily furcsára?

De mit kérdem, hiszen értem:

Csalfa volt egy kis lány régen,

Poklot érzett itt utána

A gazdája, bús gazdája...

Csárda, csárda, Pokolcsárda!

Csárda, csárda, Pokolcsárda,

Beléd jöttem én is máma,

De ha nem is iszom itten,

Pokol éget úgyis itt benn .

S a szívemnek e poklára

Kárba vesz a borod, kárba,

Csárda, csárda, Pokolcsárda!

Csárda, csárda, Pokolcsárda,

Minden csárda a világba !

Azzá tette egy kis angyal,

Ki szebb, mint a kelő hajnal,

Csak a hűség nem barátja,

így maradtunk árvaságra,

Csárda, csárda, Pokolcsárda !

Csárda, csárda, Pokolcsárda,

Mit kacsintgatsz a Dunára ?

Te is bele kívánkozol ?

Ott vár a másik pokol!

A pokolnak nincs határú

Se itt, se a másvilágba,

Csárda, csárda, Pokolcsárda!

Szepessy László.

Az új "csárda" torzója 2010-ben. 

A második világháború után a csárda második fénykorát élte. Annak ellenére, hogy strandja a Révész- (Rabok-, Pokol)-sziget lezárása miatt eliszaposodott helyt adott nemzetközi főzőversenynek és ha igaz a városi legenda maga Nyikita Hruscsov is tiszteletét tette itt egy ebéd erejéig, amikor 1964 áprilisában a Rákóczi kirándulóhajó kikötött Vácott. 

Jó lett volna leírni végszóként, hogy "Még megmenthető lenne a Pokol-csárda!", de ez ma már elképzelhetetlen. Több mint három évszázadon keresztül szolgálta az itt átkelőket, révészeket, hajóvontatókat, a strandolókat, kirándulókat, nyaralókat, váciakat, tótfalusiakat, vagy a messze földről érkezőket. 2005-ben bontották el, legalábbis egy 2004-es googleearth felvételen még látszódik. Ma a helyén egy üres, emeletes épület áll. A rév sem áll meg már mellette, a folyószabályozás feliszapolta a híres strandját, a sportpályát és az úttörőtábort benőtte a dzsumbuj. Ha ember vetődik is erre már nem a panorámában gyönyörködik, hanem inkább menekülne mielőbb erről a gyászos helyről, ahol már nincs semmi, ami marasztalná a dunai vándorokat. 

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• https://vacikocsmak.cafeblog.hu/2015/03/16/pokol-csarda-bezart-etterem/
• http://www.tahitotfalu.hu/portal/pdf/ujsag/18-01.pdf
• http://www.dunakanyar.hu/hirek_14849_Vacnal-atadasra-kerult-a-Bodor-Major-Hajoallomas.html
• http://www.chemoton.com/images/pdf/GantiTiborEletmu_18.pdf

Kommentben várjuk olvasóink emlékeit a "Pokolról", egészen biztos, hogy sokan emlékeznek még az itt töltött időkre!

Révállomások romjai Kisorosziban

Kisoroszi két északi révállomása

2007. január 5-én, egy pénteki napon szűnt meg a révátkelés Kisoroszi és Kismaros között. Másnap az utolsó hajó már azért érkezett Kismarosba, hogy felszedje a stéget és magával vigye a Szentendrei-szigetre. 

Kismarosi révállomás, a túloldalt Kisoroszi homokdombjai (Fortepan 31257)

Annyi bizonyos, hogy már 1930-ban is közlekedett kishajó járat Kismaros és Kisoroszi között, amelyet főként kirándulók és a kismarosi vasútállomásról Budapestre ingázó kisorosziak vettek igénybe. Az utolsó időszakban a hajójárat évi 6 millió forint veszteséggel működött, ezért az üzemeltető kisoroszi önkormányzat a járat megszüntetése mellett döntött — írta a Vác online annak idején. 2007. január ötödikén lejártak az utolsó bérletek és másnap már semmi nem emlékeztetett arra, hogy itt valaha révátkelés működött. Azaz valami nyom mégiscsak maradt, ennek eredtünk nyomába 12 és fél évvel a megszűnés után.

A Szentendrei-sziget Pest megyén belül viszonylagos perifériát alkot megközelíthetetlenségével. Egyetlen híd ível át rá Tahitótfaluban, egy másik pedig áthalad felette Szigetmonostortól délre. Közúti kapcsolatok híján a lakosok kénytelenek a révhajókra támaszkodni, ha a külvilággal szeretnének kapcsolatot tartani. Hét helyen lehet átkelni menetrend szerint járó hajóval a szigetre, ezek közül három autókat is szállít. Autókat szállított a kisoroszi rév is, mármint az, amelyik a dunántúli oldallal tartotta a kapcsolatot. Mostanában itt is csak személyforgalom maradt. Kisoroszinak azonban volt még két másik révállomása is a főág mentén. De miért kellett kettő, ha mindkettő a szemben található egykor sváb lakosságú Kismarosra vitte az utasokat, ahol a lakosságszám csak 1960-ban lépte át az ezer főt?

A Fecske Kismarosnál (forrás és forrás)

Kifejezetten érdekes ennek a két révállomásnak a története, ugyanis elhelyezkedésüknek természetföldrajzi és hidrológiai okai voltak. Ahogy az első képen, az "Angyalos vízisport" térképen láthatjuk volt egy hosszabb és egy rövideb útvonal is Kismaros felé. Kisoroszi régebben hangsúlyosabban kapcsolódott a Szentendrei-Dunához, mint mostanában, amikor a település nyaralóövezete észak felé terjeszkedik. Az elsődleges révátkelés Visegrád-Szentgyörgypusztára közvetlenül a falu közepéből indult, annak ellenére, hogy a révállomást jelző közúti tábla egy kilométert ír egy kb. 120 méteres szakaszra a Nepomuki Szent János szobor közelében. 

A két északi révállomáshoz ezzel szemben valóban egy kilométert kell gyalogolni, a Klapka utcán, a Bárány közön, majd szélfútta, folyómarta homokdombok között, végül egy nedves réten keresztül, ahová már a kisebb árvizek is kiöntenek. 

A kisoroszi felső révállomás romjai

Meglepetésként hatott, hogy a felső révhez egy töltésen futó lebetonozott járda vezet, amikor az ember egyszer csak rábukkan egy ártéri erdő kellős közepén. Amióta ezt az útvonalat nem használják birtokba vette az erdő és egyre több szúrós bokor hajol rá. Holott tökéletesen alkalmas útvonal lenne kajak-kenu szállítására. Ezt az ösvényt követve eljutunk a felső révállomáshoz - pontosabban annak maradványaihoz. 

Az 1690-es folyamkilométer tábla alatt találunk egy kerítéssel körülölelt fedett karámot, egy fém esőbeálló vázat, egy oszlopot, amint talán egykor a menetrend táblája állt, valamint egy lépcsőt lefelé. Kevés fantáziával is el lehet képzelni, hogy itt 13 éve még emberek várakoztak arra, hogy megtéve a 900 méteres hajóutat, átjussanak Kismarosra. 

A kisoroszi felső révállomás lejárata

Az alsó, régebbi révállomás épületének megtalálása már koránt sem ilyen egyszerű, annak ellenére sem, hogy a kezdő térképünk jó támpontot nyújt hozzá. Ezt az épületet ugyanis már széthordták, nyomát benőtte az erdő. Csak hosszas keresgélés után, iszalagon, csalánon és földig hajló fákon átvergődve sikerült maradványaira rábukkanni egy almafa és bodzabokor társaságában — a térkép által jelölt helyen. 

A kisoroszi alsó révház épülete 1960-ban.

Mindössze az alapja maradt meg, némi téglatörmelékkel, ami a negyven centi magas alapfalakon kívül szóródik szét. Körülbelül 3*4 méteres alapterületű lehetett. Dr. Deák József 1960-ban készült képe szerint nyeregtetős volt, kéményéből következtetve fűtötték is. Az alapfalak között megtalálható még az épület hátsó részének beton teteje (a kép bal oldalán). Helyzete alapján még az is előfordulhat, hogy éppen a melette növő fa ugyanaz az almafa, ami manapság elrejti a romot. 

Innen valamivel rövidebb úton át lehetett jutni Kismarosra, a légvonalbeli távolság 700 méternél rövidebb volt. Azt nem tudtam eldönteni, hogy a révész itt lakott-e, vagy csak egy esőbeálló volt, talán az idősebb helyiek tudnának erről felvilágosítást nyújtani. Ezen ismeretek hiányában alternatív lehetőség volt, hogy a régi légifotókat nézzük át, hátha szerepel valamelyiken az épület.

A kisoroszi alsó révállomás romjai

A fentrol.hu segítségével korábban is sok felmerült kérdést, bizonytalanságot sikerült tisztázni a Dunával kapcsolatban, ez szerencsére most sem volt másképp. A legkorábbi felvétel a területről 1961-ben készült. Ezen jól látható a felső (bal oldali) kikötőhőz vezető fehér betonút, de a hajóállomás nem ott van, hanem az alsó átkelőnél. Itt van a stég is egy hajóval, valamint kissé távolabb a révállomás apró épülete. A kép tanúsága szerint 1961-ben még mindkét átkelőhely használatban volt, éppúgy mint 30 évvel ezelőtt. Ezen a képen viszonylag magas a vízállás, nem látszódik ki a Verőczei-sziget északi csúcsán, egy keresztgát miatt képződött hatalmas homokzátony. Amikor ilyen magas volt a vízállás az alsó kikötőt használták, de amint apadni kezdett a kishajó alacsony merülése ellenére sem tudott már itt kikötni, ezért a felső kikötő lépett működésbe. Érdekes kérdés, hogy az utasok, kirándulók honnan tudták, hogy melyik helyre kell menniük. Elképzelhető, hogy volt egy vízállás, amely alatt az egyik, felette pedig a másik rév funkcionált. 

1961. május 25. Hajóállomás az alsó révnél.

1975-re kissé átalakult a táj, a keresztgát megtette a dolgát. Immár látjuk miért volt szükség két révállomásra. A sivatag-szerű homokzátony kialakulása a Verőczei-sziget nyugati csúcsán ellehetetlenítette az alsó kikötőt. Az épület még áll, de valószínű, hogy már igen rossz állapotban lehetett ekkor is, hiszen már a közepes árvizek is elérhették. 1975-ben már sem a stéget, sem pedig a hozzá vezető ösvényt nem látjuk. A főágban tehát valamikor 1961-1975 között változott meg annyira a hidrológiai helyzet, hogy a két révállomás helyett csak egy maradhatott. 

1975. Hajóállomás a felső révnél.

Újabb harminc év elteltével újra változott a táj, a homokzátonyt meghódította az ártéri erdő. Az a parti fasor, amely elválasztotta a Dunát a mezőgazdasági területektől egy helyenként 300 méter széles erdővé terebélyesedett. A Verőczei-sziget gyakorlatilag beleolvadt ebbe a több mint 80 hektáros  dzsungelbe, amely teljes egészében egykori (feltöltődött) Duna mederben nőtt fel. Ennek a dzsungelnek a szegélytársulása nyelte el az alsó révállomás romjait. 

Várhatóan ez lesz a sorsa a 2007-ben, gazdasági és nem hidrológiai okokból bezárt, felső kikötőnek is. 

2005. Még jár a kishajó...

Kisoroszi ennek ellenére nem maradt révátkelő nélkül; Szentgyörgypusztára még mindig jár a kishajó, de ez már egy másik történet.