Neszmélyen a folyószabályozás párhuzamművek rabláncára fűzött három dunai szigetet. A második és a harmadik eredetileg a folyó szlovák oldalához tartozó Dunaradvány és Dunamocs szigete volt, nevüket ma is ez a két település adja. A lánc végén található Mocsi-sziget most már Süttőhöz tartozik közigazgatásilag, de ez a három sziget körülölel egy negyediket, a Neszmélyi Alsó-szigetet. Ha létezik valahol alsó sziget, akkor kell lennie egy felső szigetnek is, ez a lánc első tagja folyásirány szerint.
 |
| Neszmély 1962. október 27. (fentrol.hu) |
A fentrol.hu-n található a szigetről egy remek kisvizes pillanatfelvétel, amely egyrészt bemutatja a folyószabályozás okozta mederbeli változásokat, amikor a folyó még javában próbálta megtalálni az elveszett egyensúlyát. A mérnöki szemlélet mellett a légifotó megörökíti a folyóparti települések azóta eltűnt, a Dunával együtt élő archaikus gazdálkodási formáit is, melyből 1962-ben már nem sok volt hátra.
Ebben az írásban a kép kerete adja meg az írás keretét is.
Nagyjából félúton járunk ekkor a folyószabályozás megkezdésétől számítva. Több mint hatvan évvel ezelőtt, 1962. október 27-én, már körülbelül 80 év telt el a párhuzammű felépülése óta. A Gerecséből lefutó patak alatt megkezdett, háromnegyed kilométer hosszú kőszórás valamikor 1880 és 1887 között épült fel, annak érdekében, hogy a medertágulat fő ágában kisvízkor is maradjon elegendő víz a hajók számára, illetve a szigetcsúcson lehetőleg ne akadjanak fel a jégtáblák. Ez azzal a mellékhatással járt, hogy az emberek száraz lábbal is bejuthattak a Felső-szigetre. Szigetcsúcsból ekkoriban három is volt. A Neszmélyi Felső-sziget csúcsánál egy félhold alakú zátony formálódott szigetté, miközben ettől a zátonytól délre, a mellékágban alakult ki a helyiek által Árvaházinak nevezett szigetecske. Ezek a félhold alakú zátony miatt egy ponton megtörik a párhuzammű, a kőszórás rövidebb szakasza már laposabb szöget zár be a főági sodorvonallal.
A süttői vörös mészkőből készült kőszórás alaposan átrendezte a folyó hordalékviszonyait. Külső oldalán két elkülönülő parti zátony alakult ki, köztük egy szűkülő csatornával. Neszmély felőli oldalán mély vizet látunk, ami elsőre furcsának tűnhet: miért nem a főági oldal a mélyebb? Azért, mert a kőszóráson magasabb vízállás esetén átbukó Duna vízesésként mossa ki mögüle a hordalékot és halmozza át beljebb a mellékágba. Ami aztán felhalmozódik a lassabb áramlású részeken, a szigetek között, a parton. A felhalmozódásban segítségére volt az 1910 és 1920 között, ismeretlen célból felépített keresztgát, amely gyakorlatilag kacsaúsztatót csinált az egykori Duna-ágból. Itt megismétlődik az előbb vázolt jelenség, alatta kimosódás, kicsivel lejjebb már a felhalmozódás jelei látszódnak.
Hordalék nem csak a Duna irányából jutott a lezárt mellékágba. A települést a folyótól elválasztó vasútvonal hídjai alatt a csapadékvizek időszakosan szállítottak szeméttel vegyes iszapot. A nagyobb vízmosások, és a palást alakú hordalékkúpok szépen kirajzolódtak 1962-ben. Vannak jelek arra is, hogy a hordalék-felhalmozódás nem egyirányú antropogén folyamat volt, hanem történt kivétel is. A kavicskitermelésre utaló nyomok a parti sávban arra utalnak, hogy a hordalék-elszállítás is antropogén folyamat volt; a neszmélyi lakosság a dunai kavicsot a házuk végében termelte ki a házalaphoz. Érdekes megfigyelni, hogy a gödrök elsősorban a legkönnyebben megközelíthető partszakaszon mélyültek, pl. a református templom alatti parton. E két ellentétes folyamat közül már csak a felhalmozódás maradt meg, habár a parton felnőtt ártéri erdő és aljnövényzet szűri a hordalékot, a nagyobb vízmosások völgyei a mai napig felismerhetők a parton.
Amennyiben semmi nem változott volna 1962 után a kőszórások állagában, a mellékág nagy részén ma már erdőt találnánk. Az erdősülés a szigetcsúcson végbement, a két kisebb sziget összeforrt 2023-ra, azonban a mellékágban nem ment végbe a feltöltődés, mivel mind a párhuzamművet, mind pedig a keresztgátat megbontották (utóbbit két helyen is). Ezáltal jóval gyakrabban jut friss víz a neszmélyi ágba, viszont aki a szigetre készül, jobb ha visz magával valami csónakot.
Az emberek szigettel való kapcsolata a párhuzammű megépülése előtt is szoros volt. Már a késő rézkorból is találtak rajta leleteket, ami egyértelműen jelzi, hogy ha csak időszakosan is, de meglehetősen régóta hasznosították, ezáltal formálták a szigetet eleink. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy az árvizek csak ritkán borították csak el. Ez jellemzően a magasártéri szintet jelöli ki.
A magasártéri szintnek a történelmi időkben más indikátorai is voltak; Ádám Szilvia kutatásai szerint a meglehetősen árvizes XVIII.-XIX. században a Neszmélyi Felső-szigetre különös módon a szántóföldi művelés volt a jellemző. A gabonában pedig semmi nem tud olyan kárt tenni, mint egy nyáreleji zöldár. Legkésőbb a XX. század elejétől kezdve változott a hasznosítás módja; a szántókat felváltották a kiskertek, kaszálók és az dunai ártérre jóval jellemzőbb gyümölcsösök. Az öreg alma- és szilvafáknak ma már csak írmagja maradt meg a szigeten, ugyanis a II. világháború után felhagytak a műveléssel, sőt a fák egy részét ki is vágták. Ez csak később, az 1980-as években történt, az 1962-es pillanatfelvételen a fák még megvannak. És megvannak még a tóvá szelídített holtágban úszkáló libák, kacsák, és békésen fürdőznek a jószágok a sziget kavicspados főági oldalán.
Őket végül nem a Duna mosta el, hanem a téeszesítés.
