46081

Ha Magyarország jelenlegi területét a Duna és a Tisza vízgyűjtője között felosztjuk ennyi négyzetkilométer jut a Dunának. Ez az országterület 49,53%-a, azaz éppenhogy kevesebb mint a fele. De ez nem volt mindig így... Az, hogy jelenleg a Tisza, avagy a "legmagyarabb" folyó vízgyűjtője részesedik nagyobb arányban Magyarország területéből tulajdonképpen két csatorna kiásásán múlott. Ha jobban meg szeretnénk érteni miért szorult a Duna a második helyre, egészen a Bácskáig kell elutaznunk.

A Kígyós-ér, (mostanában jobbára főcsatorna) Szerbiában (www.soinfo.hu)

Az éppen 25 éve kiadott Magyarország atlaszában talált adat hátterében rejlő változások miatt fel kell kapaszkodnunk egy hegyre(!), hogy déli irányban alaposan szemrevételezhessük a kiszemelt területet. Ez a hegy pedig nem más, mint a híres-nevezetes Ólom-hegy, az Illancs legmagasabb pontja a maga 172 méteres magasságával. Nem mondhatni, hogy turistaparadicsom lenne, sőt már az is kisebbfajta csoda, ha valaki 40 km-es pontossággal el tudja helyezni Magyarország vak (körvonalas) térképén. Ez kiküszöbölhető az alábbi videó megtekintésével: 

 

Az Illancs egy Bajától északkeletre található, Kiskunhalas felé ellaposodó homokbuckás terület, tőle délre terül el a nagyrészt már a Délvidéken található Telecskai-dombság. Ezt a két tájegységet a Duna holocénbeli vándorlása vágta le a Dunántúlról. Az Illancs déli lejtőjén erednek azok a vízfolyások, melyek eredetileg a Duna vízgyűjtő területéhez tartoztak, de mostanra emberi segítséggel átkerültek a Tiszához. Ez az emberi beavatkozás 1793-1802 között zajlott, amikor megépült a Dunát a Tiszával összekötő Ferenc-csatorna. E csatorna témáját már kimerítettük, ezért térjünk át arra milyen változást hozott e csatorna a vízgyűjtők életében. 

Természetesen a Tisza is a Duna vízgyűjtőjéhez tartozik, így akár azt is mondhatnánk semmilyen változás nem történt 1802-ben. Azonban az elkészült Ferenc-csatorna a monostorszegi (később a bezdáni) zsiliptől számítva már hivatalosan a Tisza "mellékfolyójává" vált. Egyúttal minden olyan vízfolyás és azok teljes vízgyűjtő területe is, ami ebbe a csatornába torkollott. A Telecskai-dombok megannyi északnyugat-délkelet irányú aszóvölgye mellett a legnagyobb ilyen vízfolyás az Illancs déli lejtőinek mocsaraiból eredő Kígyós-ér volt. Így ír erről a vékony patakról dr. Schwalm Amádé Bács-Bodrog vm monográfiájában (1909).

"A Kígyós-folyás (bara) a vármegye legnyugatibb vízere, Felsőszentiván és Csávoly között ered s a Ferencz-csatornába ömlik; Küllődnél (Kolluth) kiszélesedve tavat alkot. Ugyancsak nyugaton folyik a Mosztonga-bara, a mely Zombor, Baja, Bezdán között eredve, a Ferencz-csatornába, majd ebből kiágazva és Prigleviczaszentiván, Doroszló, Ráczmilitics, Karavukova, Déronya, Bácsbukin határait érintve, a Dunába szakad. Doroszlónál és Déronyánál medre tószerű.

Meg kell jegyeznünk, hogy a Kígyós-ér és a Mosztonga-bara tulajdonképen csak újabb idő óta szerepel, mint két külön vízfolyás; a Ferencz-csatorna megalkotása előtt az előbbi az utóbbinak volt a mellékága s a csatorna, a mely most elföldi a két vízér torkolatának helyét, részben a Mosztonga medrében fekszik."

Korábban a fokokat hívták barának a Bácskában, később pedig azokat a vízfolyásokat, melyek medre hajlamos volt az elmocsarasodásra és időnként tóvá fejlődtek, de ki is száradhattak. A leírás szerint ilyen bara volt a Dunába ömlő Kígyós is mielőtt a Ferenc-csatorna kettévágta. A déli része maradt a Dunáé, míg a felső szakasz immár a Tiszába szállította a főként csapadékból és hóolvadásból származó vizét. Erősen ingadozó vízszállítására példa lehet, hogy tavasszal a megduzzadt Kígyós-ér malmokat hajtott, míg nyár végén csak egy nádassal szegélyezett árok utalt a nyomára.

Ha régi térképeken nyomozzuk futását érdekes és meglepő dolgokra bukkanhatunk.

Az első katonai felmérés szelvényei egy képben foglalják össze a fentebb leírt vízhozambeli eltéréseket. Mivel a két térképszelvény felmérési munkálatai nem egy időben zajlottak 1784 táján így nem csodálkozhatunk, hogy míg az északi részt rajzolók szépen behúzták a patakot a szelvény határig, a déli rész térképészei pedig nem tudták folytatni, valószínűleg egy kiszáradt árkot láttak csupán ott, ahol egy patakot kellett volna találniuk. Ezért aztán a Kígyós-ér olybá tűnik, mint egy átlagos vízfolyás a horvát tengerpart mészkőhegységeiben. Azaz a föld nyeli el.

1798-ban, amikor még nem volt teljesen kész a Ferenc-csatorna így festett a Kígyós-ér felső szakasza, a mai országhatár környékén. A településnevek sokat változtak azóta, Szántovából Hercegszántó, Dautovából Dávod, Sztanicsicsból pedig Őrszállás lett (1920-ig). Krusevlyéből pedig Bácskörtés, majd bácskai svábok számára felállított koncentrációs tábor, mostanában pedig egy szellemfalu lett. A térkép jól kifejezi a vizenyős Kígyós-völgyet, melyet tavak és mocsarak kísérnek. 

A vízfolyás nevét a II. katonai felmérés 1858-as térképe magyarázza meg egyértelműen. Szó sincs ugyanis itt élő kígyókról. A Kolluttól (Küllőd) keletre kanyargó ér lefűződött kanyarulatai kígyózzák keresztül-kasul a tájat - innen ered tehát az elnevezés. 

A torkolat innen már nincsen messze. A monostorszegi Kalandos-szigetnél kiágazó csatorna alig három kilométer megtétele után veszi fel a Kígyós-eret. Az 1838-as árvíz alaposan átrendezte a környéken a Duna futását, a Kalandos-sziget keleti oldalán futó főág áthelyeződött a mostani helyére, így a Ferenc-csatorna vízutánpótlása komoly gondokkal küzdött. 1841-ben már előrehaladott állapotban volt a feliszapolódása, hajóval már nem is lehetett használni. A Kígyós-ér volt a legjelentősebb mellékvize a Dunát leszámítva. 

A víz pótlására új csatornát kellett ásni. Így vesztett el a Duna újabb vízgyűjtő területet a Tisza javára. 

A Mohácsi-sziget vízrajza (forrás)

Baján, a Deák Ferenc zsilipnél régebben másképpen festett a táj. A középkor folyamán volt, hogy a Baracsakai-Dunaág volt a főág, itt folyt le a Duna vízhozamának nagyobb része. Ez az ág Bátánál ágazott le és Kiskőszegnél (Batina) találkozott újra a másik főággal. A folyómedret ma már csak térképeken nyomozhatjuk, a helyén ásták ki 1875-re a Ferenc-tápcsatornát, hogy pótolni tudják a medervándorlás miatt kialakult vízhiányt. A két csatorna Bezdánnál találkozik, ahol a Sebesfoki hajózó és vízszabályzó zsilip engedi át a Bajáról érkező vizet a Tisza felé lejtő Ferenc-csatornába. 

Így történt, hogy a tápcsatorna mindkét oldali mellékvizei és azok vízgyűjtőterülete átkerült a Tiszához. Mivel ez a két parti terület nagyon különbözik egymástól érdemes velük is megismerkedni.

A Tiszához került bácskai Duna vízgyűjtő

A tápcsatona elkészülte után a "vízválasztó" egy mesterséges vonulat lett, a Nagy-Duna balparti árvízvédelmi töltése. Minden esőcsepp, amely a töltés bal oldalára hullott a Mohácsi-, vagy más néven Margitta-sziget belseje felé indult útnak. Ez a 277 km² belvizes terület a mentesítés előtt javarészt alacsony ártér volt 84-85 m tengerszint feletti magassággal. A Mohácsi-sziget két részre osztható, az északi 78 km² részre, ahonnan a belvizek gravitációs úton is képesek eljutni a tápcsatornába, valamint a délebbi 199 km²-es területet, ahol szivattyúzásra van szükség. 1899-1904 között épült ki a sziget belvizeit elvezető csatornahálózat, melynek gerince a Karapancsa-főcsatorna. A karapancsai szivattyútelep emeli át a sziget vizeit a Kadia Óduna holtágba, a Kadia vizeit pedig a hercegszántói szivattyútelep emeli át a tápcsatornába. 

Az Igali-főcsatorna és a Margitta-sziget vízhálózata

A tápcsatorna bal partja valamivel magasabb térszín. Itt a fő vízfolyás az Igali-főcsatorna, 297 km² vízgyűjtő területtel, mely a Baja déli határában eléri a 140 méteres magasságot, míg a torkolatnál 85 méterig süllyed. Az igali vízfolyást viszonylag későn, 1928-ra sikerült szabályozni, valamint a környező területeket lecsapolni. Összes hossza 40,37 kilométer, 29 mellékcsatorna táplálja. Közülük a két legfontosabb a Vaskúti- és a Csátaljai-csatorna. Garától délre felduzzasztották, itt található a garai halastó. Vizei Hercegszántótól északra torkollanak a tápcsatornába, miután délről érinti azt a 21 négyzetkilométeres öblözetet, ahol öt csodálatos folyókanyarulat generációt lehet tanulmányozni. 

A Kígyós-főcsatorna és mellékvizei

A Kígyós-ér és a Magyarkanizsánál a Tiszába ömlő Körös-ér közötti  homokbuckák tetején futó vízválasztó ezzel a két mozzanattal került át a Nagy-Duna partján futó töltés koronaszintjére. A három vízgyűjtő terület összes kiterjedése 1014 négyzetkilométer, ez került át a XIX. században a Tiszához. Ezzel a Duna vízgyűjtője 47095 négyzetkilométer lenne, azaz az ország területének 50,62%-a. Azonban nagyon valószínű, hogy a Tisza marad a legmagyarabb folyó.

Tévedett-e Hérodotosz és Sztrabón? - A Maros dunai torkolatának nyomában

"A Maros folyó neve Herodotnál Tiarantos, Strabonál Marisus, Tacitusnál Marisia, Ptolemaeus Alexandrinusnál Rhabo, Cellariusnál Rhabon; más íróknál Marin, Marum vagy Mariscus. Nagy jelentőségü, a mit róla Herodot és Strabo egyértelmüleg feljegyeztek, hogy t. i. közvetlenül a Dunába folyt..." - írta Fekete Zsigmond 1882-ben. Sorai gondolkodásra késztetnek. A Maros, mint a Duna mellékfolyója? Kénytelen voltam levenni az említett műveket a polcról, hogy utánajárjak ennek a földrajzilag felettébb valószínűtlennek tűnő elképzelésnek.

No. 1. Hérodotosz (Kr. e. 484-425) görög-perzsa háborújában (IV. 48.) ez található a Marosról:

"Az Isztrosz a legnagyobb ismert folyam. Vízbősége télen-nyáron egyenlő. Nyugat felől számolva ez az első folyó Szküthiában, azért olyan hatalmas, mert sok folyó folyik bele, de főként az az öt, amely Szküthiát átszeli. Először is az, amelyet a szküthák Poratának, a hellének Pürétosznak neveznek, majd a Tiarantosz, az Araszosz, a Naparisz és az Ordésszosz, amelyek szintén az Isztroszba ömlenek. Ezek a Szküthia földjén eredő folyók gyarapítják az Isztroszt"

A négy évszázaddal később élt Sztrabón (Kr. e. 64 - Kr. u. 23) már kissé lakonikusabb, Geógraphika hüpomnémata című földrajzi alapvetésében ez áll:

Rajtuk [dákok] keresztül folyik a Marisos a Danuiosba. (Strabon VII. 3. 13.)

 

A három Dacia, egy román térképen (a határokkal kissé nagyvonalúan bántak)

A Hérodotosztól Sztrabónig eltelt időszakban a Kárpát-medence és benne a Maros eljutott a majdnem teljesen ismeretlen területtől a Római Birodalom tágan értelmezett peremvidékéig. Sztrabón öregkorára Rómának sikerült már meghódítania a Dunántúlt, azaz Pannoniát. A dákok ellen ekkor már zajló háborúk miatt szükségessé vált a Dunától keletre, ill. északra elterülő területek földrajzi felfedezése. A kérdés, mely mindkét forrás kapcsán felmerül: vajon tévedhettek-e a szerzők? Feltehetőleg kereskedők, vándorok, katonák, hadifoglyok lehettek a forrásaik, hiszen akkora területet, melyet leírtak nem járhattak be személyesen. Így a válasz magától értetődő; igen tévedhettek. "Tévedésük" azonban eredhetett más okból is. 

Elképzelhető, hogy a Tisza alsó szakaszát hozzávették a Maroshoz. Ebben semmi különöset nem találhatunk, hiszen akkoriban nem ismerhették a két folyó pontos hosszát. Vízhozamukról sem lehettek pontos ismereteik, volt, hogy a Tisza medrében folyt több víz, volt, hogy a Maroséban (igaz, ez utóbbi ritkábban fodult elő). A Maros pedig Dacia elfoglalása után "római" folyóvá vált (még Szegeden is volt Partiscum néven római telep!), így nem lehetetlen, hogy éppen ezért a Tisza alsó folyását is a Maroshoz számították akkoriban.

Ez a nevezéktan öröklődhetett tovább később a magyar mondavilágba. A Maros dunai torkolatának motívuma felbukkan a Maros és az Olt legendájában is, ahol a szépséges tündér, Tarkő sziklája tövéből két folyócska indul apjukhoz a tengerbe. Természetesen ketten kétfelé. A kisebbik lány, az Olt eltévedt a Kárpátok bércei között.

"...-Ó, miért nem hallgattam édesanyám szavára! Itt kell elpusztulnom egyedül, elhagyottan, senki sem könyörül rajtam!

Ám egyszerre zúgást, morajlást hall, s ím látja, hogy hömpölyög felé lassan, méltóságosan egy rengeteg nagy folyó. És hallja Maros hangját:

-Jere, jere! Tarts velünk! Engem magába fogadott a Duna, ő elvisz épdesapámhoz, elvisz téged is!..."

Ha esetleg a Tisza alsó szakaszának átnevezése túlságosan prózai választ ad a Maros dunai torkolatának kérdésére érdemes megvizsgálni egy második lehetőséget is. Lássuk, mit mondanak nekünk a térképek!

No. 2. A Maros miután elhagyja az Erdélyi-középhegység völgyét, szinte nyílegyenesen tart nyugati irányba, ahol Szegednél a Tiszába ömlik. A hegység előterében szétteregetett hordalékkúpjába mélyedve kanyarog jelenleg hol szabályozott, hol természetes mederben. Ezt látjuk most. Ha a pár száz évvel korábbi viszonyokat  tanulmányozzuk, még a lecsapolások előtti korszakból, érdekes medrek tárulnak a szemünk elé.

Csanád vármegye a XVIII. században

Csanád vármegye XVIII. századi térképén jól látható, hogy a Maros Arad városa alatt elágazik, és egy mellékág szakad ki a jobb parton. Ennek neve Száraz-ér. Battonya és Tótkomlós érintésével valahol a Szeged és Hódmezővásárhely közötti mocsarakban veszett el. Vízhozamáról sokmindent elárul, hogy a XIX. században még hajóztak rajta, sőt vízimalmokat is hajtott. A Száraz-ér tehát a Maros bifurkációjának tekinthető, bár nem a Dunába ömlik, de mindenképpen említésre méltó. Ugyancsak a jobbparton, de a hegyek lábánál ágazott ki a Marosból a Ménesi-ér, mely Arad városánál csatlakozott vissza a főfolyóba, és vizeinek egy részét a Száraz-érbe engedte. Ez a vízfolyás már kevésbé volt jelentős, feliszapolódása előrehaladott állapotban volt már a II. katonai felmérés idején.

A Száraz-ér Tótkomlós határában

A Maros saját hordalékkúpján nem csupán északi irányban szakadt több ágra, létezett/létezik egy bifurkáció a bal parton is. Az Erdőhát lealacsonyodó dombvidéke számtalan széles jégkorszaki Maros-medret rejt, az egyik legszebb Vinga határában tanulmányozható. E völgyekre jellemző, hogy szélességükhöz mérten egy jelentéktelen vízfolyás csordogál csupán bennük. Olyan ez, mint az egykori Tisza-mederben csörgedező Ér Biharban és a Szilágyságban. Az elhagyott medrek ma a Temes és a Béga folyó felé vezetik vizeiket.

Széles völgytalpak a temes vármegyei Vinga határában

A Maros bal partján Fönlak [Felnac, Románia] település alatt szakad(t) ki az Aranka. Ma már nincsen közvetlen kapcsolata egykori főfolyójával, annak áradásait már régen nem vezeti le. Napjainkban az északi Bánság sík vidékének vizeit gyűjti össze és csatornázott, 117 kilométeres mederben vezeti Pádé [Падеј, Szerbia] mellett a Tiszába.

Az Aranka [Zlatica] Pádénál (fényképezte: Padej, panoramio.com)

 
A lecsapolások és csatornázás előtt előtt az Aranka a Maros "túlfolyója" volt. Nagyobb árvizek idején érkező hatalmas vízmennyiség egy része Fönlak mellett kiszakadt a főágból, majd hosszasan kanyargott mellette. Nagyszentmiklósnál fordult délnyugat felé. Elképzelhető, hogy ennek a víztömegnek egy része átkerülhetett a Temes és Béga egymástól alig elkülöníthető vízrendszerébe. A Temesről pedig tudjuk, hogy Belgrád alatt, Pancsovánál ömlött a Dunába. Ezen az úton tehát elképzelhető, hogy a Maros vize nem a Tiszán, hanem a Temesen keresztül érte el a Dunát.

No. 3. A Maros dunai torkolata után nyomozva nem hagyhatjuk figyelmen kívül az elmúlt 2 millió évben lejátszódott földtani változásokat sem. A pliocén közepén (9,5 millió éve) legnagyobb kiterjedését elérő Pannon- és Erdélyi-beltó fokozatos feltöltésében a Marosra jelentős szerep hárult. 

A Kárpát-medencén belül a legjobban megsüllyedt terület a Békési-medence volt. Itt a Pliocén pannon-tavi üledékek 5 kilométeres mélységben találhatók. Az északnyugati, északkeleti és keleti irányból építkező deltarendszerek éppen ezért valahol Orosháza környékén találkoztak. Hogy melyik delta melyik folyóé volt, azt nehézásvány elemzéssel lehet legegyszerűbben elkülöníteni. Mintegy 650-550 ezer éve, a günz eljegesedés idején a Békési-medence területén találkozott a Maros, a Tisza és igen, a Duna is, mely ekkor még a nem létező Balaton irányából tartott kelet felé. Ebbe a Dunába torkollott először a Tisza, majd utána a Száraz-ér mai nyomvonalát követve a Maros is.

A Maros dunai torkolata a günz-mindel interglaciálisban (ábra: Vízrajzi Atlasz 6.)

 
Ez az állapot körülbelül a mindel glaciálisig (475-430 ezer éve) tarthatott, innentől kezdve a Duna medre fokozatosan déli irányba tolódott el, talán éppen az északkelet felől érkező hordalékmennyiség hatására. Ezután a Maros már a Tisza mellékfolyója volt, bár hatalmas hordalékkúpján eztán is gyakran változtatta folyásirányát, mindig a leggyorsabban süllyedő térszín irányába. A Duna végül a Kiskunság kiemelkedése és a Kalocsa-Bajai süllyedék miatt hagyta el végleg Szeged környékét a holocén kezdetén. 

A pleisztocén kor günz és mindel eljegesedése idején az Ős-Maros az Ős-Duna mellékfolyója volt. A torkolat Szeged, Szentes és Orosháza által körbezárt területen lehetett. Ennek elsősorban az erősen süllyedő Békési-medence volt az oka. Amikor más területek kezdtek erőteljesebben süllyedni, az a folyóvízhálózat azonnali átrendeződését vonta maga után.

Így elmondható, hogy Hérodotosz és Sztrabón saját tudtukon kívül helyesen ítélték meg, hogy volt időszak, amikor a  Maros valóban a Duna mellékfolyója volt. Bár az erősen kétséges, hogy a jégkorszakból fennmaradhattak és továbbélhettek ezek a legendák. Létezhetett kapcsolat a Duna és a Maros között a középkor folyamán is, bár ez inkáb csak nagyobb árvizek idejére korlátozódott. Legvalószínűbb azonban, hogy a távoli vidékekről származó információk végül összekeveredtek és a Tisza alsó folyását ókori szerzőink nemes egyszerűséggel a Maroshoz vették.