Ahol a borostyánkőút keresztezte a Dunát

IN ENGLISH

Stopfenreuth neve valószínűleg nem tartozik a legismertebb Duna-parti településnevek közé, még osztrák viszonylatban sem, a faluszéli, tulajdonképpen már a távolabbi Engelhartstettenhez tartozó ártéri erdő még inkább világvégének tűnhet még Bécsből is, holott az ókorban itt vezetett keresztül a Dunán az európai kereskedelem egyik ütőere, a borostyánkőút. A hely kitüntetett jelentőségére az iszapszagú ártéri erdőben manapság már semmi sem utal, de ha a régészek megkapargatják egy kicsit a dunai üledékrétegeket, a mélyben római falakba ütközik az ásójuk.   

Az erődhöz tartozó torony, az általunk megszokott helyzettől eltérően ez a falon belül állt. 

Február 20-án jelent meg a hír az ausztriai Donauauen NP honlapján, miszerint a nemzeti park területéhez tartozó Stopfenreuther Au területén a Carnuntumi Múzeum és az Osztrák Régészeti Intézet régészei feltártak egy római kiserődöt. Azaz annak csak azt amit a Duna meghagyott belőle; egy rövid falszakaszt a tábor északi sarkán egy belső torony alapjával együtt. A Stopfenreuther Au nevű sziget a Duna bal partján található, azaz tulajdonképpen a Barbaricum területén, a mai Bad Deutsch-Altenburggal szemközt, de Carnuntum ókori légióstáborától kissé távolabb északkeleti irányban. Az ásatásokat a vegetációs időszak vége felé kezdték, hogy minél kevésbé zavarják az élővilágot, ugyanis a romok az ártéren fekszenek, 0,5-0,8 méter üledék alatt, melyet mára teljesen benőtt az ártéri erdő.

Jól megfigyelhető a finomszemcsés dunai üledék, ami vastagon ellepte a romokat.

A szeptemberi Borisz-árvíz kissé elnyújtotta és megnehezítette a munkát, de az ásatást novemberben sikerült befejezni, a kutatóárkokat visszatemették, és annak ellenére, hogy a római kiserőd (ellentétben Magyarországgal) Ausztriában 2021 óta világörökségi helyszínnek számít, a nemzeti park kérésére hagyják, hogy a növényzet újra birtokba vegye a szigorúan védett területet. Ezután következik majd a leletek kiértékelése, melyből fény derülhet az erőd építésének és pusztulásának körülményeire, és következtetéseket lehet majd levonni a korabeli hidrológiai viszonyokra, ugyanis a régészet jelenleg azt sem tudja biztosan megmondani, hogy ez a Duna által javarészt elpusztított római erőd a folyónak eredetileg melyik partján épült fel.  

A 2024. évi stopfenreuth-i ásatás kutatóárkai felülnézetből. 

Erőd-ellenerőd példákat a Duna számos pontjáról ismerünk a római kori Pannoniából, Brigetioval szemben ott állt az izsai Leányvár, Pestről ismert a Március 15. téri erőd, a kisebb kikötőerődökről nem is beszélve (Dunakeszi, Nógrádverőce, Dunaszekcső, stb.) Stopfenreuth-nál alig maradt valami a római erődből, de a meglévő falszakasz alapján egyértelműen látszik, hogy kiserődről van szó, nem pedig kikötőerődről, erre utal a fal íve és az ív belső oldalán épült trapéz alaprajzú torony, sőt a toronyalap helyzete alapján azt is feltételezik, hogy ez nem egy későrómai építmény, amikor a patkó alakú tornyokat az erőd falsíkjához képest kívülre építették. 

Az Ödes Schloss erőd és a révátkelés elhelyezkedése a III. katonai felmérésen (1870-es évek)

Habár az erőd maradványainak egészét ártéri üledék borítja, a romok nem voltak ismeretlenek a régészek előtt, még az 1860-as években is jelentős falcsonkok magasodtak a parton. Ott, ahol a Duna éppen elmetszette az erőd falát, a partra merőlegesen kihantolódott a kőfal keresztmetszete, melyet a helyeik több néven említettek, egyik elterjedt elnevezése az Ödes Schloss, azaz Pusztavár volt, ezt a nevet térképeken is feltüntették, voltak azonban hidrológiai szempontból beszédes nevei is, például Hungerstein vagy Durstkugel, amit magyarra leginkább Ínség-sziklaként lehetne fordítani, felbukkanásuk feltehetően rendre alacsony vízállásokhoz kapcsolódott. 

Elsősorban a közeli Carnuntum légióstábora (Bad Deutsch-Altenburg) és polgárvárosa (Petronell) iránti régészeti érdeklődés hozadékaként, a három kilométeres távolság ellenére, már viszonylag korán, a XIX. század végén (1896, 1898, 1900) megindulhattak itt is az ásatások, a kutatók ugyanis már akkor feltételezték, hogy a Carnuntumhoz kapcsolódó erődített folyószakasz (ripa) egyik fontos eleme lehetett. Az alábbi ábrán ugyanaz a falszakaszt ábrázolták, mint amelyet a 2024 őszi ásatás feltárt. A lelőhelyen megtalálták a leg. XV Apollinaris téglabélyegeit, erről a legióról tudni, hogy Kr. u. 9-61, majd 73-117 között állomásozott Carnuntumban, azaz vagy ekkoriban épült a tábor, vagy az építőanyagot másodlagosan építették be egy későbbi időpontban.

Az 1898. évi ásatás helyszínrajza.

Klosterneuburg és Pozsony között a Morvamezőn keresztül kanyargó Duna egykor komoly közlekedési akadályt képezett az észak-déli forgalom számára. Ezt a 60 kilométeres Duna-szakaszt nem lehet egységes főmederrel jellemezni, az ártér helyenként 4,5 kilométeres szélességre tágul, ahol a mellékágak, holtágak, zátonyok és szigetek állandóan változó mintázata gyakorlatilag egészen a folyószabályozásig ellehetetlenítette állandó átkelők létesítését. Carnuntumnál azonban kissé összeszűkült ez a dunai ártér, a félszigetként kiemelkedő Kirchenberg mészkőtömbje ármentes felszínt képezett közvetlenül a főág partján, miközben Stopfenreuthnál az ármentes térszín irányába 1,7 kilométerre szűkült az ártér. Ez még mindig viszonylag nagy távolság, de a római kor alacsonyabb dunai vízállásai lehetővé tették egy átkelő kialakulását, melyen az ókori egyik fontos gazdasági ütőere haladt át a Baltikum borostyánkő-lelőhelyei irányába. 

A Duna által leborotvált falszakasz csonkja.

Az 1896-1900 között zajló első régészeti feltárások idején az erőd falszakasza egy sarkantyút képezett a Duna Rosskopf-ágában, mögötte pedig a visszaforgó áramlás egy kisebb öblöt alakított ki az erőd belső részén. A Rosskopf-ág a XVIII. század végén még szélesebb volt, mint a Carnuntum magaspartját alámosó ág, a mostani főág. Általánosságban elmondható, hogy a folyó szakaszjellege miatt állandóan változó mederben folyt, nincs két egyforma térkép, ahol a szigetek zátonyok, vagy a partél ugyanabban a pozícióban lenne, éppen ezért a térképi ábrázolás ezen a szakaszon jóval pontatlanabb más, stabilabb partszakaszokhoz képest. A két ág összefolyása általában a Kirchenberg tövében volt, ahol a korabeli térképek tanúsága szerint révátkelés működött az egyesült folyószakaszon. A rév déli átkelőpontja állandó pozíciót foglalt el Deutsch-Altenburg északi részén, de az északi parton a révkikötő folytonos mozgásban volt, hol a Rosskopf-ág által körülölelt szigeten kötöttek ki, de többnyire az Ödes Schloss mellett tették partra az utazókat, ami arra utal, hogy az átkelőhely a borostyánkőút jelentőségének megszűnése után is tovább működött, igaz kisebb forgalommal.

A borostyánkőút nyomvonala Aquileia és a dunai határ között.

Földrajzi szempontok határozták meg elsősorban a borostyánkőút nyomvonalát Aquileia és Carnuntum között, az út egyrészt kikerülte a télen járhatatlan hegyvidéki területeket, másrészt a lehető legközelebb húzódott hozzájuk, ugyanis a lehetőség szerint minél keskenyebb vízfolyásokat kellett kereszteznie Pannonia provinciában, a Szávát Emonánál (Ljubljana), a Drávát Poetiovonál (Ptuj), a Murát, majd a Zalát Salánál (Zalalövő), a Rábát Savariától (Szombathely) délre, mielőtt elérte a Dunát Carnuntumtól (Deutsch-Altenburg) keletre. Ezen a ponton feltételezhető, hogy időszakosan egy hajóhíd biztosította a forgalmat, amit a középkorban és az újkorban révátkelés váltott fel. Ezt 1951 után felváltotta drótkötélpályán mozgó komp, amely autókat is szállított. Ez utóbbi egy viszonylag rövid momentum volt az átkelő történetében, 1973 januárjában felavattak az átkelő helyén egy új dunai hidat, amely 2012 óta Andreas Maurer alsó-ausztriai tartományfőnök nevét viseli, ez a mai napig egyetlen híd Bécs és Pozsony között. A római mérnökök helyválasztásáról sokat elmond, hogy a híd jelenleg pontosan ott keresztezi a Rosskopf-ágat, ahol a római katonaság közel két évezreddel ezelőtt felépítette a most feltárt kiserődöt. 

Hírek, képek forrása: 

• https://www.donauauen.at/aktuelles/news/das-roemische-brueckenkopfkastell-in-der-stopfenreuther-au
• https://de.wikipedia.org/wiki/Kleinkastell_Stopfenreuth
• https://www.lobaumuseum.wien/cms/erinnerung-an-die-rollfaehre-bad-deutsch-altenburg/

Az évszázad árvize Aschach-ban

1954. július 10-én tetőzött Felső-Ausztriában az "évszázad árvize" a Dunán, ez alkalomból néhány korabeli fényképet válogattunk Aschach an der Donau városkából. Az árvíz Magyarországon a Szigetközt érintette leginkább, az itteni árvízről érdemes elolvasni a vonatkozó bejegyzésünket.

A komphoz vezető híd az aschach-i Keresztelő Szent János templom tornyából fotózva.

Németország déli részén és Felső-Ausztriában ez volt a 20. század legmagasabb vízállása a Dunán, levonulása során 12 ember életét vesztette, az anyagi kár is tetemes volt. Összesen 1701 települést öntött el, és több mint 9000 embert kellett evakuálni. A legtöbb árvízkár Bajorországban, és Felső-Pfalzban keletkezett, ahol összesen mintegy 150 000 hektárnyi területet öntött el az áradás, ebből 57 888 hektár csak Alsó-Bajorországban, 51 286 hektár Felső-Bajorországban és 38 535 hektár Felső-Pfalzban. A teljes kárt mintegy 120 millió német márkára becsülték, amelynek csaknem egyharmada a mezőgazdaságban keletkezett. Jelentős károk keletkeztek továbbá a vízi- és vízépítési műtárgyakban, a szárazföldi közlekedési útvonalakban és az épületekben.

Ausztriában különösen súlyos károkat okozott az elárasztott Eferding-medencében és Linz környékén. Linz városának több mint 2000 hektárnyi területe került víz alá, és 5500 embert evakuáltak. Schärding am Innben 833 embert kellett kitelepíteni, és a város területén az összes kár 9,6 millió osztrák schillinget tett ki. Csak a partvédelmi és szabályozási szerkezetekben keletkezett károkat a Duna mentén 23 millió schillingre, az Inn folyó mentén pedig 40 millió schillingre becsülték.

Érdemes röviden kitérni az árvizet okozó légköri jelenségekre is, különösen annak fényében, hogy a nyári dunai áradások jelentős részét hasonló meteorológiai viszonyok okozzák. Az alpesi folyókon jellemző nyári árvizekhez hasonlóan az 1954. júliusi rendkívüli árvizet is egy úgynevezett V (római ötös) b időjárási mintának köszönhető hosszan tartó csapadék okozta. Ez egy atlanti-óceáni eredetű légtömeg, amely Franciaország déli részén átkelve a Földközi-tenger felett egy alacsony légnyomású gócot alakít ki, jellemzően a Genovai-öbölben, vagy a Baleár-szigetek térségében. A földközi-tengeri meleg, nedves légtömegek vagy a Szahara fölötti túlhevült légtömegek az alacsony nyomású terület frontján felcsúsznak az északabbra fekvő közép-európai hideg levegőre. Mivel a magas léghőmérsékletű déli áramlás sok nedvességet szállíthat, ez néha hosszan tartó csapadékfázisokhoz vezet, amelyek az Alpokban és a középhegységekben meglehetősen nagy mennyiségű csapadékot is okozhatnak.

1954 nyarán először északnyugati irányból érkeztek nedves légtömegek Dél-Németországba, az eső június 27-én eredt el. Július 1-jétől egy északkelet felé haladó mediterrán alacsony nyomású légtömeg heves és tartós esőzéseket okozott a Dunától délre eső területeken, 70-90 órán keresztül egyfolytában esett, nagyobb megszakítások nélkül, egy olyan földfelszínre, melyet már a június 27-i esőzés is alaposan telített.

Kurzwernhartplatz. 2. szám, a templomtól északra

Oberlandshag házai, a Duna túlpartján

Az esőzések a következő napokon is folytatódtak. Az özönvízszerű eső július 7-én reggel kezdődött egy következő, északkelet felé haladó alacsony nyomású légtömeg hatására, és kezdetben a Duna-vidék délnyugati és déli részét, valamint a Bajor-erdőt érintette. A Kelet-Európa felől érkező szubtrópusi légtömegek a csapadék növekedését okozták, amely már a bajor Duna-völgy északi részére is kiterjedt. Az Alpok térségében a csapadékot az orografikus felhajtóerő tovább fokozta. A csapadék csak július 10. és 11. között mérséklődött. Bajorország délkeleti részén július 7-11. között helyenként több mint 400 mm csapadék hullott, de a Bajor-erdőben is több mint 250 mm csapadékot mértek ebben a négy napban.

Labdarúgó körökben ezt nevezték Fritz-Walter-időjárásnak, ugyanis a német csapat kapitánya a 2. világháborúban elkapta a maláriát, ezért jobban szeretett hűvös időben játszani. 1954. július 4-én, amikor Bernben Nyugat-Németország Fritz Walter vezetésével legyőzte a toronymagasan esélyes Magyarországot a Labdarúgó Világbajnokság döntőjében, végig szakadt az eső.

Az 1954. július 7-i özönvízszerű esőzések gyorsan lefolytak az amúgy is átázott talajról; miközben a Duna és déli mellékfolyói ekkor már erősen áradtak. A heves és tartós esőzések következtében Regensburgtól keletre rendkívüli dunai árvíz alakult ki. A Duna és a Naab árvízcsúcsai egy időben (július 12-én) találkoztak. Az Isar is hozzájárult az árvíz súlyosbodásához, mivel tetőzése csak röviddel a Duna tetőzése előtt (július 11-én) érkezett, és árhulláma megnyúlt. Ezenkívül a Duna jelentős mennyiségű vízutánpótlást kapott a Hofkirchen és Passau közötti, kivételesen átázott területről. Az Inn, amelynek árvízi csúcsa július 10-én érte el Passaut, meghatározó volt a passaui dunai áradás szempontjából. Az Inn és a Salzach árhullámai jellemzően szinte egy időben futottak össze; szokatlan módon a Salzach torkolata alatti árhullámot a csapadék jelentősen felerősítette. Az Inn alsó szakaszán majdnem elérte az 1899-es árvízszintet, és július 10-én Passauban majdnem háromszor olyan magas volt, mint a Duna.

A dunai árhullám július 10-én tetőzött Passauban, és késleltette az Inn áradásának lefolyását. A passaui Schanzlbrücke vízmércén a visszaduzzasztás következtében új csúcsot regisztráltak, és a Duna következő felső-ausztriai szakaszán a vízszint is az 1899-es szint felett maradt egészen az Enns torkolatáig. Korneuburgnál például 5 centiméterrel maradt el az 1899-es rekordtól. Mivel az Enns és a Traun csak viszonylag kevés vizet szállított, és az alsó-ausztriai mellékfolyók lefolyási csúcsai már napokkal a dunai tetőzés előtt levonultak, a Duna alsó-ausztriai árhulláma kiegyenlítődött, mindez azonban nem volt elég ahhoz, hogy a Szigetköz és Győr városa Magyarországon megússza az árvizet. Érdekesség, Ausztriában az 1954. júliusi árvíz volt az utolsó olyan dunai árvíz, melynek nem állták útját vízerőművek, az első duzzasztógát 1956-ban készült el a jochenstein-i Nepomuki Szent János szobor szomszédságában.

A plébániatemplom mögötti utca házai

Aschach, Hiermanstraße

Aschach an der Donau városa a komoly károkat szenvedett Linz és Passau között fekszik (2161-2160 folyamkilométer), a Traun torkolatától nyugatra, azaz a rendkívüli esőzéssel sújtott terület keleti határvidékén. Az alábbi fekete-fehér képek egy azóta leszedett Facebook bejegyzés mentéséből származnak. Az ismeretlen fényképész az elárasztott jobb parton dolgozott, az árhullám különböző magasságaiból következtetve több napon keresztül követte nyomon az árvíz tetőzését és levonulását. A képeken nyoma sincs a nyári verőfénynek, a háttérben látható égboltot súlyos felhők ülik meg, az erdők felett ködpamacsok úsznak. Legtöbb kép Aschach belvárosában készült, sok képen szerepel a már lebontott jellegzetes hajóhíd, ami a folyó közepére telepített kompkikötőt kötötte össze a templom melletti térrel, de készültek fotók külterületen, illetve külvárosi gyárak környékén is.

Ami a képeken nem látszik: 1954-ben Felső-Ausztria kettős megszállás alatt állt. A Duna északi (bal) partján a szovjetek, a déli (jobb) parton, azaz Aschach-ban az amerikai hadsereg segített az árvízi védekezésben, de többek között a két fél közötti nehézkes kommunikáció és gyanakvás csak tetézte az árvíz pusztítását.

Ajánlott és felhasznált irodalom:

http://docs.dpaq.de/3976-hochwasser_passau_1954.pdf

https://www.dwd.de/DE/service/lexikon/Functions/glossar.html?lv3=102888&lv2=102868

https://undine.bafg.de/donau/extremereignisse/donau_hw1954.html

https://www.wien.gv.at/rk/historisch/1954/juli.html

Szigetvár Ausztriában

 IN ENGLISH

Spielberg vára a Dunán, Jacob Alt litográfiája

Nem feltétlenül a budai Ínség-sziklára kell gondolni, amikor dunai sziklaszigetekről esik szó, sokkal inkább a Babakáj-sziklára az Al-Dunán, vagy Jochenstein-re a német–osztrák határon. Sziget-vár is akadt a Dunán, talán Ada Kaleh volt a legszebb példány, erődfalaival, füles bástyáival csaknem kitöltötte az egész szigetet, amire épült, mígnem el nem süllyesztette a progresszió. Viszont létezik olyan dunai sziget is, amely egyszerre felel meg mindkét kritériumnak, szálban álló szirt, és vár is épült rá, méghozzá a Duna kellős közepén. Manapság ugyan kissé nehéz rátalálni Spielberg várára; a folyószabályozás eltüntette a Duna közepéről, egy ártéri erdő kellős közepén rejtőzik, Ausztriában, a Duna 2116. folyamkilométernél a bal parton, szemben Enns városával.

 Spielberg romjai 1840-ben (W. Mossman, W.H. Bartlett)

Spielberg vára Matthias Vischer rézkarcán, 1674 (forrás)

Spielberg vára 1650-ben id. Matthäus Merian metszetén (forrás)

Folyószabályozás nélkül igazi hidrológus vár lehetne, Duna-kutató földesurak számára ideális választás, mint egy jégtörő fix pont a Linz és Mauthausen között állandóan változó ártéri szigetvilág kellős közepén. A mederből kiálló gránitszirt mögötti lassabb folyású szakaszon zátonyok és szigetek alakultak ki, és alakultak át minden egyes árvíz után, új alakot öltve. A kisebb szirteken átbukó Duna zúgós, örvényes szakasza nehezítette a hajózást az északi mellékágban, egyben a vár felépülését is. 

Eredetileg Spielberg szirtje a jobb parthoz feküdhetett közelebb, ezt bizonyíthatják a rajta fellelt római emlékek is. Szemközt feküdt LAURIACUM legióstábora az Enns folyó torkolatánál, ahol annak idején a római veterán katonát, Szent Flóriánt malomkővel a nyakában lelökték a hídról. Az római emlékek fellelése sem kevésbé szomorú történet, az 1940/41-es ásatási szezont ugyanis a Mauthausenhez tartozó gusen-i koncentrációs tábor foglyai végezték. Azt megelőzően, az 1930-as években, a korszellemhez hűen, a romvár udvarán környékbeli nácik tartottak benne úgynevezett lovagi ünnepségeket.

Az Enns dunai torkolata és Spielberg vára a folyó közepén (Charles de Feignet rajza)

Spielberg vára közel ezer éves, legkorábbi része a XII. század első évtizedeiben épült fel. Feltehetően már az építése idején is dunai szigeten állt, ugyanis a birtokosai elsősorban nem lakóhelyként, hanem menedékvárként hasznosították. Háborús időkben ebbe a bevehetetlen erődbe menekítették családjukat, kincseiket és egyéb értékeiket. Talán ezért lehetett, hogy a tulajdonosai úgy bántak vele, mint egy tűzforró krumplival, az első fél évezredes története gyakorlatilag a folyamatos tulajdonoscserékről szólt. Volt magánföldesúri birtokban, tulajdonolták uralkodócsaládok, Babenbergek, Habsburgok, és volt többféle egyházi birtokban, közülük talán Regensburg volt a legtávolabbi birtokos, a Szent Flórián kolostor pedig a legközelebbi. 1619-ben dunai vámhely volt, de a vár lakói előszeretettel fosztogatták a gránitsziklák zúgóin hajótörést szenvedett dunai hajósokat. Érdekes módon a vár pusztulása nem ostromhoz, tűzvészhez, vagy a gyakori tulajdonosváltáshoz köthető, hanem éppen a legtovább birtokos Weissenwolff család nemtörődömségéhez, akik 1961-ig birtokolták a várat. 

A vár legrégebbi része az eredetileg öt emelet magas, késő román stílusban épült torony, melyet az 1500-as évek elején, a külső várfal felépítése idején két további emelettel magasítottak. A bejegyzésben található metszetek korát az 1840-ben összedőlt tetőszerkezete alapján is meg lehet határozni. A vár legjobb állapotban fennmaradt része a külső vár. Itt ugyanis a mai napig egy erdész lakik, aki elvégzi az alapvető karbantartási munkákat.

Az I. katonai felmérés idején (1773-1781)

A II. katonai felmérés térképén (1809-1818)

A II. katonai felmérés térképén (1869-1887)

A vár XVIII. századi fokozatos pusztulásával párhuzamosan zajlott az a folyamat a Duna-mederben, amely lassacskán eltávolította a várat a folyó közepéről. A főmeder a kanyarulatfejlődés révén áttevődött a vártól délre folyó Enghageni-ágba, a XIX. századi folyószabályozás már ezt az állapotot konzerválta, különösen sokat rontott a helyzeten az Abwinden és Asten között megépült duzzasztómű, a Spielberg várának otthont adó ártéri erdő ugyanis közvetlenül az erőmű alatt helyezkedik el, így a kiszáradás fokozottan éreztette a hatását. A szigetvilágot alkotó kisebb medrek feltöltődtek, a hordalékon pedig a mikrodomborzatot elfedő erdő nőtt. A folyamat betetőzéseképpen Spielberg várát közigazgatásilag 1997. január 1-jén hivatalosan átcsatolták Ennstől a balparti Langensteinhez. Spielberg vára jelenleg is magántulajdonban van, karbantartására, állagmegóvására helyi civil szervezet alakult 2013-ban.

Spielberg vára napjainkban, a gusen-i hídtól délre (Google)

Azonban, ha sikerül is helyreállítaniuk a várat, a Dunát már nem valószínű, hogy ismét nekivezetnék a magányos gránitszirtnek, így az ártéri várból nem lesz újra egy párját ritkító hidrológiai kuriózum; dunai sziget-vár. 

A Morvamező (majdnem) eltűnt szigetvilága

Abban, hogy a Klosterneuburg-Dévény között elterülő morvamezei Duna-szakaszon az elmúlt 250 év alatt a dunai szigeteknek "csak" 80%-a tűnt el, komoly szerepe volt az osztrák Konrad Lorenznek és Friedensreich Hundertwassernek. És ugyancsak szerepük volt a Donauauen Nemzeti Park létrejöttében, így jelenleg vízerőmű helyett a Bécs és Dévény közötti dunai szigetek intézményes természetvédelmi oltalom alá kerültek. 

A Duna és ártere 1780-ban és 2023-ban. (Mapire, Openstreetmap)

1780 körül, amikor az első katonai felmérés alsó-ausztriai szelvényeit készítették, a Klosterneuburg és Dévény közötti 59 folyamkilométernyi Duna-szakaszon összesen 193 szigetet és 46 zátonyt ábrázoltak. Azaz minden folyamkilométerre jutott nagyjából egy zátony és három és fél sziget. Ebbe beletartozott a bécsi szigetvilág, valamint a Morvamező széles ártere a régi magyar határig, Dévény váráig. Hogy ebből mennyi maradt meg napjainkra? 

193 dunai sziget Klosterneuburg és Dévény között 1780 körül.

Szigetek és ártéri erdők Klosterneuburg és Dévény között 1780 körül.

46 zátony elhelyezkedése Klosterneuburg és Dévény között 1780 körül.

A Wildislands projekt nemrég összeszámolta a dunai szigeteket, és kategorizálta őket természeti állapotuk alapján. Amennyiben ezt a — meglehetősen optimista — számítást vesszük alapul, akkor 2023-ban összesen 38 dunai szigetet találunk az 1938. és 1879. folyamkilométer tábla között. Közülük három tartozik a legértékesebb természeti területhez (A), 19 sziget természetvédelmi szempontból értékes, de ezeken már megfigyelhető az emberi beavatkozás (B), valamint további 16 szigetet már erőteljesen formált az emberiség (C). Túlnyomó többségük a Fischamend-Wildungsmauer szakaszon található és közös jellemzőjük, hogy a szabályozás után kialakult felszínformák.

38 dunai sziget a Wildislands projekt gyűjtése alapján.

A Wildislands projekt azonban szinte minden lehetséges szigetecskét beleszámolt, azokat is, melyeket a szárazföldtől el sem lehet választani, amelyeket gát, vagy párhuzammű kapcsol a parthoz, valamint az erre a szakaszra nagyon jellemző, sűrűn telepített sarkantyúk között kialakult zátonyokat. Ha egy kevésbé optimista, szigorúbb számítást végzünk, akkor összesen 17 szigettel számolhatunk (91,2%-os "fogyás" 1780-hoz képest), amelybe beleértendő a Wildislands által nem számolt mesterségesen kialakított bécsi Donauinsel és az Alte Donau-ban található Gänsehäufel is. 

Ez a szám jobb ugyan a Tullni-medence szigetpusztulásához képest, ahol a dunai szigetek 99%-át tüntette el a folyószabályozás és a vízerőmű-építés. Ebben az írásban arra keressük a választ, hogy miért alakult itt másként, holott ezen a szakaszon is épült vízerőmű, sőt a folyószabályozás a legdrasztikusabb megoldást alkalmazta Bécs környékén. 

A Morvamezőn keresztülfolyó Duna a magyar szakasz régi szigetközi vízi világával mutatott rokonságot. A fonatos, jól definiált főág nélkül folyó Duna ártere helyenként elérte a 4,5 kilométeres szélességet. Mindez komoly akadálya volt a hajózásnak, ellenben nagyon megkönnyítette a jégdugók kialakulását, folyamatos fenyegetést jelentve Bécs számára. Ugyancsak akadályozta a kapcsolatot a két part között, ami elsősorban Bécs városában okozott komoly fejfájást. Nem véletlenül épült fából az első bécsi vasúti híd, amit minden áradás pusztítása után újjá kelett építeni. A Duna ártere a morvamezei szakaszon aszimmetrikus, azaz a kanyarulatfejlődés miatt a folyó a déli, jobb partját mossa alá, egy jóval szélesebb árteret hagyva az északi part mentén. Klosterneuburg és a Bisamberg között nyílik ki ez a medence, majd Dévény és Hainburg között végződik el a Felső-Duna utolsó részmedencéje, de ez nem jelent éles határt a szigetek tekintetében; a hegyszorosban ugyancsak bőven találunk dunai szigeteket. 

Párhuzamművel elzárt mellékág Petronell mellett.

1780-ban a szigetek viszonylag egyenletesen oszlottak el a vizsgált szakaszon, azonban jelentős méretbeli különbségek adódtak közöttük; a Duna egyik mellékága Orth mellett egy 13 kilométer hosszú szigetet ölelt körül, de Bécs városában a Prater hasonló nagyságú volt. A nagyvízi mederben a szigeteken kívül is léteztek ártéri erdők, egy mozaikos, de jelentős területű, emberi megtelepedéstől mentes pufferzónát képezve a folyó felé. A morvamezei szakaszon ábrázolt zátonyok elhelyezkedéséből nem lehet általános érvényű következtetést levonni. Leginkább Mannswörth és Hainburg környékén csoportosulnak nagyobb számban, de fontos leszögezni, hogy ezek az ábrázolt zátonyok, amennyiben magasabb vízállásnál térképeztek egy szakaszt, ott értelemszerűen jóval kevesebb, vagy éppen sehány nem került a térképvázlatba.  

Régi párhuzammű maradványa Petronell és Bad Deutsch-Altenburg között.

Az első katonai felméréshez képest jelentősen átalakult (itt is) a dunai táj és az ártér, de korántsem olyan mértékben, mint a szomszédos Tullni-medencében. Mivel a morvamezei szakaszon található Bécs városa, az emberi beavatkozás folyamatosan jelen volt, de eleinte kizárólag az északi szakaszon fejtette ki hatását. A folyószabályozás Bécs városában az emberi megtelepedéssel egyidős volt, nagyobb fokozatba 1870-től kapcsolt, amikor már nem lokális beavatkozásokkal terelgették helyes irányba a folyóágakat, hanem egy drasztikus lépéssel felszámolták a kanyargó Duna-ágak és szigetek szövedékét, és egy nyílegyenes csatorna kialakításával szándékoztak szolgálni a hajózás, árvízvédelem, kereskedelem és városfejlesztés érdekeit. Mivel a szabályozás az alvíz felé haladt, a Morvamező szabályozását nem lehetett sokáig halogatni, ugyanis a Bécsnél levonuló jég az itteni szigeteken ugyanúgy fel tudott torlódni, veszélyeztetve a kezdetleges morvamezei árvízvédelmi töltéseket. 

Zátony Hainburggal szemben.

Először párhuzamművek között tervezték kialakítani a Duna új középvízi medrét, elsősorban árvízvédelmi célból. A mellékágakat lezárták, a párhuzamművek pedig megakadályozták a partelmosódást és elősegítették a jég akadálytalan levonulását. Az első kísérlet azonban nem volt eredményes, a középvízi mederben a kisvizek nagyon szétterültek, a legkisebb hajózó mélység alig 20 centiméterrel nőtt meg, miközben a párhuzamművek mentén zátonyok képződtek, és ezek ugyancsak akadályozták a hajóforgalmat. Éppen ezért kénytelenek voltak elvégezni egy kiegészítő kisvízszabályozást, egészen más elvek alapján, némi kanyargási lehetőséget meghagyva a Dunának. Ezt a kisvízi medret sarkantyúk építésével alakították ki, felváltva csoportosítva a jobb és bal parton. Ezek a sarkanytyúk a mai napig meghatározó elemei a morvamezei Duna-szakasznak, a part biztosítása miatt épített párhuzamművekkel együtt. Ezek együttesen gátolják a lejutást a folyóhoz, helyenként ipari jelleget adnak a tájnak, ahol természetes fövenyes, kavicsos partokat csak a lezárt mellékágakban, vagy a sarkantyúk között kialakult zátonykákon találhatunk. Árvízvédelmi töltés csak a bal parton épült, szinte mindenhol az ártéri erdőn keresztül, az északi részüket levágva az ártérről a folyókanyarulat-maradványokkal együtt. 

A hainburgi duzzasztómű makettje (forrás)

Mégis, minden beavatkozás ellenére a morvamezei szakasz Wachau mellett Ausztria másik szabadon folyó szakasza, ennek pedig elég egyszerű oka van, Ausztria lakossági tiltakozás miatt nem fejezte be a Duna lépcsőzését, és nem épült fel Hainburgnál az utolsó duzzasztó. A '80-as években a Braunsberg tövébe egy 16 méter magas gátat terveztek építeni, ehhez két és fél kilométeren új Duna-medret kellett volna ásni az ártéri erdőkön, szigeteken zátonyokon keresztül. Az erdőirtás hivatalos megkezdése előtt, 1984. december 8-án a fagyos időjárás ellenére több ezer osztrák természetvédő aktivista táborozott le az építési területen. Sokan ott is aludtak sátrakban, köztük a Nobel-díjas etológus Konrad Lorenz, aki a legismertebb ellenzője volt a beruházásnak. Ugyancsak a tiltakozókkal tartott Friedensreich Hundertwasser építész, aki a maga sajátos stílusában plakátot is tervezett a természetvédők támogatása érdekében. Mivel az osztrák kormány a beruházást minden áron meg kívánta valósítani, december 19-én a rendőrség elkezdte a terület kiürítését, melynek során erőszakot alkalmaztak, a természetvédők közül sokan megsérültek. A média által élő adásban sugárzott durva karhatalmi beavatkozás (Tag der Schande) miatt Bécsben tüntetések indultak meg, és az építkezési munkálatokat felfüggesztették. Két hónappal később népszavazást tartottak a kérdésben és hét évvel a zwentendorfi atomerőmű építését elutasító népszavazás után a hainburgi duzzasztó kérdése is lekerült a napirendről. Tiszteletben tartva a népszavazás eredményét, 11 évvel később éppen Hainburgban írták alá a harmadik osztrák nemzeti park, a Donauauen megalapításáról szóló nyilatkozatot. 

(Hundertwasser plakátja. forrás)

Mindenképpen meg kell azonban említeni, hogy a népszuverenitás Ausztriában fordított irányban is működik; 1991. május 14-16 között egy helyi népszavazáson a bécsi lakosság 72%-a szavazott igennel arra a kérdésre, hogy "Támogatja-e ön a Freudenaui kikötö körzetébe tervezett vízerőmű építését?" 1992-1998 között épült fel az utolsó dunai vízerőmű Ausztriában, a bécsi 1921. folyamkilométernél, melynek építésekor már a természetvédelmi igényeket is belekalkulálták. A hallépcső mellett gondoskodtak a lobaui ágrendszer, valamint a bécsi Alte Donau vízutánpótlásáról. Az erőmű építése a felvízen egyetlen dunai szigetet sem szüntetett meg, ezeket a korábbi folyószabályozók ugyanis már felszámolták. Az alvízen található, jobbára már a parthoz kapcsolt szigetek az átadás időpontjában már a nemzeti park kezelésében voltak. 

A Donauauen N. P. 93 négyzetkilométeres területe Bécs és Dévény között

A Donauauen nemzeti park honlapján rendszeresen számol be régi mellékágak megnyitásáról és egyéb szabályozási művek átalakításáról. Például egyes sarkantyúkat a partnál megbontanak, lehetővé téve a vízáramlást, átereszek létesítésével biztosítják a friss vizet a lefűződött holtágak számára. Ugyan a folyót alapvetően még mindig a szabályozás által épített kő létesítmények határozzák meg, de arra is van példa, hogy a leülepedő hordalékból új zátonyok és szigetek jönnek létre, és erre már nem a kotrás a reflexszerű válasz, hanem a természetes élőhelyek megóvása.

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• Tőry Kálmán: A Duna és szabályozása, Akadémiai, 1952.
• https://www.nationalparksaustria.at/de/news-detail-aktuelles/eine-besetzung-mit-wirkung.html
• https://noe.orf.at/magazin/stories/3168089/
• https://en.wikipedia.org/wiki/Danube-Auen_National_Park

Három mondat Haynau-ról

IN ENGLISH

Igaz nem sok köze van ahhoz a németországi Kassel-ben született Haynau-hoz, de létezett egy sziget ezen a néven a Duna osztrák szakaszán, nevezetesen Wallsee kastélyától nyugatra, nagyjából a 2023. év dunai szigete szavazáson jelöltként szereplő Mitterau/Ledererhaufen-nel szemben.

Haynau a Dunán (mapire.eu)

Most, hogy letelt a 150 év és már nyugodtan lehet írni erről az eredetileg Felső-Ausztriához tartozó szigetről, elöljáróban érdemes megemlíteni, hogy Haynau (más néven Hain Au, magyarul kissé semmitmondóan: ligetes dunai zátonysziget) sok osztrák Au-társához hasonlóan egy fiatal felszínforma, ugyanis Gemenchez hasonlóan ezen az eredetileg fonatos folyószakaszon a szigetek és zátonyok igen gyakran születtek, tűntek el, vagy alakultak át.

Haynau korábban egy nagyobb folyókanyarulat, Grünau déli részét képezte, csak később vált "független" szigetté, valamikor az 1870-es években, ugyanis elsőként a III. katonai felmérés szelvényein bukkan elő, míg a mai kötött, félsziget formáját pedig az 1965-1968 között felépült Wallsee-Mitterkirchen vízerőműnek köszönheti, ami végül is az alsó-ausztriai parthoz kapcsolta. 

Áttűnés: A régi Duna Greifensteinnél

Greifensteinnél azért nem bántak el annyira a tájjal mint Bősnél. A megújuló, zöld, környezetbarát, stb. vízerőmű kivitelezése során azonban így is sikerült egy jókora dunai szigetet holdbéli tájjá varázsolni, és a Duna is kapott egy szép új csatornát a már említett szigeten keresztül.

Josef Feid: Alkony Greifenstein váránál 1832. (forrás)

Ha az ember felkapaszkodik a Bécsi-erdő legészakabbi csúcsaihoz Greifensteinnél, először arra csodálkozik rá, hogy mennyire alatta van a Duna. Mintha Dömösi átkelésnél állnánk a Szent Mihály-hegy oldalában. Csakhogy ezek a magasalatok homokkőből vannak és nem vulkáni eredetű andezitből, bár ugyanúgy lösz borítja a hegylábat mindkét helyen. A kilátás egy részét kitakarja Greifenstein magántulajdonban álló vára, illetve a sűrű, a dunakanyarbeli száraz csertölgyesekkel szemben jóval üdébb erdő. Annyit azonban a faleveleken keresztül is látni, hogy valami nem stimmel a folyóval. A Gemencre emlékeztető, széles, zöld ártéri erdő élesen elkülönül a környező lakott, illetve művelt területektől, azonban ebben a széles ártéri erdőben nem kanyarog úgy a Duna, ahogy kellene, hanem egy nyílegyenes csatornában folyik. Valahogy úgy, mint Győr fölött a Mosoni-Duna a Püspökerdőn keresztül.

Erőmű a szigeten (forrás)

Wachau és a Bécsi-erdő között a Duna ártere kitárul és egy meglehetősen széles ártéren, mellékágak labirintusát alkotva bebarangolta az egész lapályt. Ezt a labirintust először a hajózás érdekében számolták fel. A mellékágakat elzárták, hogy minél több víz maradjon a hajóknak a főágban. Így tűnt el, vagy olvadt össze számos "Haufen", azaz kavicszátony Greifenstein mellett is, melyek közül a Biberhaufen volt a legnagyobb. Ettől még maradt egy nagyobb kanyarulat a vár tövében, közvetlenül a hegy lábánál. Egészen 1981-ig. 

Ekkor ért el ide is az osztrák Duna belépcsőzése, és a Biberhaufen nevű zátony kellős közepén felépült egy újabb vízerőmű. Ez nem tévedés, az erőmű valóban nem a Dunában épült fel eredetileg. Az építés oka állítólag a meder túlságos kimélyülése volt, ami azt eredményezte, hogy a széles ártéri erdő és a mellékágak egyre kevesebb vizet kaptak. A valódi ok valószínűleg inkább az energiaszükséglet volt, valamint másodsorban a medermélyülés, amiben az 1976-ban átadott altenwörthi erőműnek sokkal nagyobb szerepe lehetett, mint egyéb természetes okoknak. Ráadásul az erőmű építésével kicsit le is lehetett rövidíteni a Dunát, ráadásul azzal, hogy nem a mederben, hanem a Biberhaufenen kezdtek neki az építkezésnek, valószínűleg spórolni is lehetett. 

A szárazföldön felépült greifensteini erőmű körül 2,5 négyzetkilométeres területen létrejött holdbéli táj (Somorja és Dunacsún között nagyobb volt a pusztítás) magában foglalt egy új csatornát is. Miután felépült az erőmű, a régi Duna-ágat lezárták és a vizet ráeresztették az új csatornán keresztül a turbinákra. Azóta van áram, át lehet kerékpározni a túlpartra, a holdbéli tájon szépségtapasz gyanánt létesítettek pár faültetvényt erdő-imitációként, majd néhány évtizeddel később a halak is kaptak valami természetvédelmi EU-s forrásból egy hallépcsőt, amint le tudják küzdeni a 10 méternél nagyobb esést, ha nincs kedvük zsilipelni.

A Duna Greifenstein-nél a szabályozás előtt, 1850-ben (forrás)

Hasonlóan a Dömössel szemközti meredek hegyoldalhoz, Greifensteinnél sem volt egyszerű a közlekedés Bécs felé. Út vezetett ezen a szakaszon, de a Duna közvetlenül a hegy lábánál folyt Greifenstein és Kritzendorf között. Változást csak a Csehország nyugati részébe vezető Ferenc József vasút megépítése hozott 1870-ben, amikor a vasutat úgy kellett elvezetni a jobb parton, hogy lehetőleg a keskeny dunaparti sávban álló településeket ne kelljen lerombolni. Mivel az út már keresztülvezetett a falvakon, a vasutat "kijjebb", a Duna rovására kellett kialakítani. Greifensteinnél még megvan a felfalazott, árvízvédelmi töltésnek sem utolsó vasúti pálya, a patakok és a lakosság számára kialakított átereszekkel és alagutakkal. Kedvencem a "Harry Jarosch Durchgang", ami nem Hári János elgépelve, hanem egy létező személy; egy nyugdíjas osztrák szlalomkenus. Höflein-nél később feltöltötték 100-150 méteres szélességben a zátonyokkal tarkított "vasúton túli" medret és ezen a területen új családi házas övezet létesült.

A már szabályozott meder az erőmű építése előtt. (forrás)

A 11. században a passau-i püspökség által felépített greifensteini vár lépten-nyomon belezavar a kilátásba, ezért egyik képen sem lehet teljes szépségében megcsodálni a Dunát. Ausztriára igaz általánosságban, hogy nehéz úgy vízerőművet építeni, hogy ne legyen mellette valami vár. Persenbeugnál is hasonló a helyzet, ahol körülbelül 100 éve is arról panaszkodtak a helyiek Patrick Leigh Fermornak, hogy a vizák ezeken a duzzasztóműveken nem fognak tudni keresztüljönni. És tényleg, ez így is lett. Csak éppen nem az a helyzet, hogy Persenbeug váránál még van viza, az erőmű felett meg már nincs, hanem az, hogy ezer kilométerrel lejjebb sincsenek már a Vaskapu I. miatt. De hát ennek nincsen pénzben kifejezhető értéke, és amúgy is örüljön mindenki, hogy van áram. 

A régi Duna Greifensteinnél (2022. április 2.)

Greifenstein régi Dunájából gyakorlatilag egy tó lett. A vasúton túl kiszélesített parton park jött létre, vendéglátóipari egységekkel, melyek közül már csak a neve miatt is említést érdemel: a Friedel Gastro. Az erőműhöz sem kell nagyot kerülni, a vár tövében egy keresztgát épült áteresszel, ami megakadályozza, hogy a 10 méteres eséskülönbség miatt megszökhessen a víz a holtágból. A pataknyi vízhozam egy meglehetősen tájidegen vízesést képezve zúdul le a szádfal alatt kialakított kőszóráson. Itt ugyan nincs kinn a "halaknak behajtani tilos" tábla, de a vízitúrázókra szerencsére gondoltak és egy szép hosszú betonrámpa létesült a két víztest közötti szintkülönbség áthidalására. 

Igazából nem is olyan nagy baj, hogy nem épült erőmű Nagymarosnál — gondoltam hazafelé, de aztán eszembe jutott, hogy úgyis megépítik egyszer, ezért inkább a másik oldalra ültem a vonaton.

Zeiselmauer - Cannabiaca

Zeiselmauer egy álmos, alsó-ausztriai dunaparti osztrák falu képét mutatja az átutazóknak. Lakosságszáma alighanem fordított arányosságban áll a történelemben betöltött szerepével. Egyes feltételezések szerint itt született Szent Flórián, a tűzoltók védőszentje. A falu világirodalmi szerepéről tanúskodik, hogy szerepel a Nibelung-énekben, Kézai Simon fontos csatatérként említi, de felbukkant a falai között Walter von der Vogelweide is. Honnan ered ez a kitüntetett szerep? 

Zeiselmauer a XIX. században (Ludwig Halauska festménye)

Ha mindenképpen vissza kell menni a kezdetekhez, elég egyszerűen kijelenteni, hogy elsősorban a Duna miatt. A meglepő kijelentés mögött a földrajzi környezet meghatározó jellemzői húzódnak, hiszen a Duna alakította ki azt a patakvölgyekkel tagolt magaspartot, amely a Tullni-medence árterét kíséri a folyó déli oldalán. Ez az ármentes térszín, valamint a közeli patakvölgy keltette fel a római hadmérnökök érdeklődését, akik alkalmas helyet kerestek Noricum provincia legkeletibb segédcsapat-táborának, valamikor az első évszázad vége felé. 

Ma már nincs a településnek közvetlen kapcsolata a Dunával, mederváltozásai miatt már jóval északabbra folyik. A folyószabályozás és az 1985-ben átadott greifensteini vízerőmű által megzabolázott kanyargós folyóból egy csatornázott meder lett, melyet több kilométer széles, holtágakkal kísért ártéri erdő kísér, főként északról, ahol annak idején a markomann törzsek tanyáztak. Kelet felé a Bécsi-erdő (akkoriban Mons Cetius) vonulatai szűkítik le a Tullni-medencét, Greifenstein váránál a hegység már közvetlenül a Duna fölé magasodik. Az ókorban ez a vonulat képezte a határt Noricum és Pannonia között. Keletebbre, Klosterneuburg tábora Vindobona irányában már Pannóniában feküdt. 

Cannabiaca tábora a mai utcahálózatra vetítve. (forrás)

Miután Róma felszámolta és bekebelezte a kelta Noricumi Királyságot, és egységes provinciává szervezte a Dunáig terjedő területet, megkezdődött a dunai határ katonai birtokbavétele. A kelta népességet a Dunától délre romanizálták, miközben a bal parton a germán markomannok vették át a helyüket. Velük szemben, az első század vége felé épült fel Cannabiaca kb. 500 fősre tervezett segédcsapat-tábora a Duna fölé emelkedő kavicsteraszon, félúton Tulln (Comagena) és Klosterneuburg között. 

Első építési periódusában még földből és cölöpökből épült sáncok övezték a két hektáros, téglalap alapú tábort. Sáncfalai a két méter mély külső árokból kitermelt anyagból épültek fel. Négy kapuja volt a téglalap négy oldalán. A második században a tábort átépítették kőből. A sánc előterében kőfalakat emeltek, és a katonai épületek egy része is kőből épült újjá. Mivel a sánc megmaradt a kőfal belső oldalán ez viszonylag vékony volt, mindössze egy méter széles. Ez a vékonyka fal a felszínen tanulmányozható a zeiselmaueri községi iskola mellett. Anyaga főként a Bécsi-erdőben bányászott homokkő. Téglákat és tetőcserepet Vindobonából hozattak az építkezéshez. A katonai tábor lakott épületei alá padlófűtést építettek. A katonai táborhoz délről egy polgári település csatlakozott. Ennek nyomai egészen a Ferenc József vasút vonaláig nyomozhatók. Az ókor békésebb periódusaiban Cannabiaca több lakossal rendelkezett, mint manapság. 

Noricum dunai határvidéke (forrás)

Cannabiaca mai formáját a második átépítés során nyerte el. Ekkor a tábor legyező alaprajzú tornyokat kapott a négy sarkán, miközben a kapuk és a fal mentén további 8-8, patkó alaprajzú torony épül. Az erődítést a IV. század elején romló katonai helyzet tette szükségessé. Ebben a korban született itt Szent Flórián, akit később, már leszerelése után a légióstáborban, Lauriacumban az Enns folyóba dobtak malomkővel a nyakán (vannak olyan források is, mely szerint Flórián St. Pöltenben, azaz Aelivm Cetivmban született).

A barbár betörések következtében a táborban állomásozó katonaság létszáma folyamatosan csökkent. Valentinianus császár uralma idején, 370 körül a helyzet már olyannyira kétségbeejtő volt, hogy a 2 hektár területű tábor védelme a rendelkezésre álló csekély hadi létszámmal kivitelezhetetlenné vált. Emiatt a romos tábor északnyugati sarkában egy 20x21 méter alapterületű burgus épült, tíz méter magas, 1,9 méter vastag falakkal, és egy szűk kapuval, ahonnan a dunai határ ellenőrzése úgy-ahogy még megoldható volt. Ez egy általános jelenség volt ekkoriban a dunai határon, a közeli Traismauer (Augustianis) jóval nagyobb táborában egy hasonló burgus épült. Cannabiaca keleti kapuját ugyancsak egy erődített toronnyá építették át.

A római uralom körülbelül fél évszázaddal tovább fennmaradt ezen a határszakaszon, mint pl. a népvándorlásnak jobban kitett Pannóniában. A 400-as években még egyszer átépítették a burgust, és III. Valentinianus császár aranypénze alapján azt feltételezik, hogy Zeiselmauer területén a lakosság egészen 450-ig helyben maradhatott, a romos táborfalak között tengődve. Ez után körülbelül 80 centiméternyi humusz rakódott le a romokra, ami arra utalhat, hogy lakói végleg elhagyták.

A zeiselmauer-i római rommező később, a Karoling-korban, feltehetően Nagy Károly avarok elleni hadjárata után a passau-i püspök birtokába került, aki felhasználva a viszonylag jó állapotban fennmaradt keleti kaputornyot itt udvarházat alakított ki, a tábor központjában álló principia romjain pedig plébániatemplom létesült. Az erőd falait természetesen a kor gyakorlata szerint kőbányaként hasznosították, ennek ellenére Cannabiaca romjai Carnuntum mellett a legjobb állapotban fennmaradt római emlékek Ausztriában. 

Cannabiaca nevét a történelem viharai elsodorták. Zeiselmauer már egy későbbi, germán névadás, bár visszavezethető a romos antik falakra. Csak a XIX. században sikerült indirekt módon beazonosítani a tábor ókori nevét. Ami azt jelenti, hogy feliratos, helyben talált kövek ezt nem támasztják alá, de a Notitia Dignitataumban szereplő noricum-i tábornevek és távolságadatok alapján Cannabiaca nagy valószínűséggel megegyezik a zeiselmauer-i segédcsapat-táborral.

Ez annyiban tartozik a történetünkhöz, hogy a település világirodalmi említései során mindig a középkori, germán nevén nevezik. A Nibelung-ének "A" kéziratában Zeizenmûre az a hely, ahol Krimhilda négy napra megpihen, mielőtt Tullnban találkozna egy V. századi lovagi torna keretében Attilával. Tulln ugyancsak a középkori és nem az ókori nevén szerepel a költeményben. A kézirat pontos idézése pedig azért fontos, mert más kéziratok Zeiselmauer helyett egy nyugatabbra fekvő római katonai tábor, Traismauer szerepel, ugyancsak a középkori és nem az ókori nevén. 

[1272] Si was Zeizenmûre vntz an den vierden tac 

div molde vf der straze die wile nie gelac 

si enstvbe sam ez brvnne allenthalben dan 

da riten durch oesteriche des kvnic Ecelen man [...]

 [1276] Bi der Treisem hete der kvnich vz Hûnen lant 

eine burch wite div was wol bekant 

geheizen Zeizenmvre vrov Helche saz da ê

vn– pflac so grozer tvgende daz wetlich nimmer mer erge

Azt nem tudni, hogy Kézai Simon olvasta-e a Nibelung-éneket, vagy valahol máshol hallott Veronai Dietrich-ről, aki a germán mondavilágban sok helyen előfordul, még Skandináviában is. Az viszont tény, hogy Kézai a magyarok cselekedeteiben a hun ősök haditettei között felsorol egy Zeiselmauer mellett megvívott csatát, ami a római-germán seregek vereségével végződött, ahol a későrómai tetrarchia két tagja is életét vesztette.

"Miután tehát a hunok megismerték nyugat népének fegyveres erejét és bátorságát, összeszedve bátorságukat, s kiegészítve hadseregüket, Tulna felé Ditricus és Macrinus ellen indultak, hogy megütközzenek. Ditricus, mihelyt értesült jövetelükről, Zeiselmauernél szállt szembe velük, és reggeltől egészen a kilencedik óráig oly heves és ádáz ütközet dúlt, hogy Béla, Rőv és Kadocsa, a hunok híres kapitányai negyvenezer más harcossal együtt elestek ebben a csatában. Az ő holttestüket is elszállították innen, s a többi bajtársukéval együtt az említett szobornál hantolták el. A német seregből azon a napon elesett Macrinus is, valamint nagyon sok német fejedelem; Ditricust a homlokán egy nyíl sebezte meg halálosan; s szinte nyugat egész hadserege elpusztult vagy megfutamodott." (Bollók János fordítása)

Kézai 1280 körül lejegyzett művében a Nibelung-énekhez hasonlóan a középkori német és nem az ókori latin településneveket használja. Mivel az alsó hangon negyvenezer halottat eredményező zeiselmauer-i csatáról a hadtörténelem mit sem tud, feltételezhető, hogy Kézai egy nyugati forrásból választhatta ki ezt a helyszínt a képzeletbeli hun-római csata helyszínéül. Ha a Nibelung-ének volna ez a forrás, akkor egészen biztos, hogy az "A" kézirat valamelyik verziója lehetett, amiben Zeiselmauer szerepelt. 

Sokan a Nibelung-ének szerzőjének feltételezik Walther von der Vogelweidét, aki ausztriai származásából kifolyólag jól ismerhette a passau-i püspökség dunamenti birtokait. A költőlegendáról éppen Zeiselmauerből származik az egyetlen életrajzi adat, amikor 1203-ban a passau-i püspöktől egy szőrmekabátot kapott munkája ellentételezése fejében. Hogy milyen munka lehetett ez, nem tudni. Az biztos azonban, hogy a nevezetes esemény emlékére táblát avattak a "Vidám Paraszthoz" címzett, látszatra igen régi fogadó falán.

Cannabiaca tábora a mai utcahálózatra vetítve.

A XIII. század elején Walther von der Vogelweide még a mainál monumentálisabb romokkal találkozhatott. A felszínen látható építményeket sokáig még a történészek is középkori eredetűnek gondolták. Változást csak a Ferenc József vasút építése hozott, amikor a nyomvonal kialakításakor római eredetű leletekre bukkantak. Az első tervszerű ásatásra csak 1910-ben került sor. Azóta sikerült nemcsak a tábor méreteit, de az elnevezését is meghatározni, sőt az 1581-es dátumozású felirata miatt sokáig középkori eredetűnek vélt Körnerkasten magtárról is kiderült, hogy egészen az ereszig római konstrukció. A tábor keleti kapujának 4. századi átépítésével jött létre. Ez az épület jelenleg az egyik legépebb római épület a Duna mentén, jelenleg magántulajdonban van.  

A Körnerkasten, a porta principalis dextra helyén.

1970-ben Zeiselmauer község megvásárolt egy gazdasági épületet a település északi részén, nem messze a dunai ártértől. Egészen a lebontásáig fogalmuk sem volt róla, mekkora méterű római falak felhasználásával épült. A kiszabadított római falakat egy Valentinius császár idején épült kiserődként azonosították, majd a tervszerű ásatások után konzerválták. Cannabiaca északnyugati sarkában épült, egy korábbi legyező alakú saroktorony lebontása után. Az építés körülményeire utal a sok másodlagosan befalazott római kőanyag, köztük oltárkövek és sírkövek. A belső szerkezete fából épült, a földszinten nem voltak ablakai, csak egy szűk bejárata. A rekonstrukció (videó) szerint az alsó szinten raktár volt, felette a csekély számú katonaság szállása, míg a tetejét megfigyelőállomásként használták. Pusztulása valamikor az 5. század derekán történhetett.

A tábor ÉNY-i sarkában kialakított kiserőd.

Cannabiaca központja az ókorban a Principia épülete volt, azaz a katonai parancsnokság (videó). Itt találkoztak az észak-dél és kelet-nyugati irányú utak, ez az épület volt a császárkultusz helyszíne, és itt tárolták a csapatjelvényeket. Ennek déli maradványai jelenleg a zeiselmauer-i plébániatemplom alatt találhatók, az északi része a templom mellett Bécsből Tulln felé kanyarodó út alatt van. 

Mesterségesen kialakított patakmeder Zeiselmauertől északra, a Duna árterében.

Ugyancsak fennmaradt Cannabiaca északkeleti, legyező alakú saroktornya. Egy magántelek rendezett kertjében található jelenleg egy római sírkő szomszédságában, gondosan körbeszórva kaviccsal és körbeültetve virággal. Felmenő falai elérik a három méteres magasságot, eredetileg, a 4. századi átépítéskor — amikor utólag, kívülről építették hozzá a már létező táborfalhoz — még 9 méter magas lehetett. Ausztriában jelenleg ez az egyetlen ilyen építmény, ami a felszínen fennmaradt. 

Legyező alakú saroktorony egy magánház kertjében.

Zeiselmauer önkormányzati hivatalában kapott helyet egy helytörténeti kiállítás, amely hétvégente az épületben működő kisbolt nyitva tartásához igazodik. Ezen helybéli ásatásokból származó, Bécsből kikölcsönzött leletek láthatók. Tegulák, tetőcserepek, edények és fém használati tárgyak. Látható itt római sírkő, valamint egy jókora fantáziarajz arról, hogyan is kell elképzelni Cannabaca segédcsapat-táborát annak fénykorában. 

Kiállítótér az önkormányzat előterében.

Bronz dísz. Lelet Zeiselmauerből.

Zeiselmauer hírnevét valószínűleg annak köszönhette, hogy a viszonylag kis területen fennmaradt viszonylag monumentális romok a passau-i püspökség birtokába kerültek. A püspöki hivatalban az egyházi iratok mellett talán világi munkákat is másoltak, melyekbe beleszőhették Zeiselmauer emlékét, olyan eseményeket kapcsolva hozzájuk, amely jelentőségében megegyeztek az itteni romok méretével. Érdekes irodalomtörténeti vizsgálódás tárgyát képezhetné, hogy aztán Zeiselmauer híre hogyan jutott el Magyarországra, Kézai Simon krónikáshoz.

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• https://www.zeiselmauer-wolfpassing.gv.at/Tourismus/Roemische_Geschichte
• https://www.lernhelfer.de/sites/default/files/das_nibelungenlied.pdf
• http://www.nibelungenlied-gesellschaft.de/03_beitrag/weithmann/donau.html
• https://www.loc.gov/resource/gdcwdl.wdl_04116/?st=gallery
• https://www.cannabiaca.com/en/roemische-geschichte/
• https://torrejonestudio.com/en/project/fortress-at-the-roman-limes-zeiselmauer/
• https://de.wikipedia.org/wiki/Kastell_Zeiselmauer