2023. szeptember 29., péntek

El a Dunától! — Áporka, Pereg és Lacháza költözése az árvizek tükrében

A XVIII. század során gyakran előfordult, hogy egész települések voltak kénytelenek elköltözni a Duna mellől, mivel a folyó árvizei szinte évente elöntötték a közvetlenül a parton épült falvakat. Sokszor a költözés sem oldotta meg a problémát, a későbbi árvizek az új faluhelyen is elöntötték a házakat. A jelenség az egész magyar Duna-szakaszt jellemezte a Csallóköztől egészen az Al-Dunáig. A Kiskunság északi részén, a Soroksári-Duna mellett négy évtized alatt három település is elköltözött. Áporka, Lacháza és Pereg sorsa nem egyedülálló, azonban a folyópart elhagyása mögött más okok is állhattak. 

Áporka, Lacháza és Pereg 1783-ban (forrás)

Kiskunlacháza és az 1950-ben Kiskunlacházához csatolt Pereg település jelenleg az 51-es főút mentén terülnek el, Pest vármegye déli részén, észak-déli irányban elnyúlva. Áporka a főúttól nyugatabbra található, ez a település esik legközelebb a Soroksári-Dunához, a távolság jelenleg 2,5 kilométer. Kiskunlacháza már három, Pereg pedig az út vonalát követve már 3,5 kilométerre távolodik tőle. Mint a bevezetőből kiderülhetett, ez nem volt mindig így. 

Áporka, Lacháza és Pereg 1731. (forrás)

Mindhárom település eredetileg a Duna partján állt, mielőtt 1735-1775 között sorban fel nem költöztek a biztonságosnak vélt magaslatokra. A költözés régi térképek alapján egy egyszerű kelet-nyugat irányú tengely mentén történt, azaz a lakosság az adott földrajzi szélesség mentén vándorolt keletre, és építette fel új házait. Ha ezt a tengelyt megrajzoljuk, az az érdekes kép rajzolódik ki, hogy mindhárom falu egy-egy dunai szigettel szemben helyezkedett el; Áporka a Cseke-sziget, Lacháza az Angyali-sziget, Pereg pedig a Balabán-sziget mellett. Geomorfológiai szempontból elmondható, hogy a 97,5-98,5 méteres, Balti-tenger felett mért ártéri szintet hagyták el a magasabb, 99,5-101 m.B.f szintért cserébe, amely nagyjából már ármentesnek volt mondható. A települések magjai, a templomok mind a folyóhát legmagasabb pontjain épültek fel. Pereg esetén az EOTR 10000-es térkép 100 méteres szintvonala éppen körülöleli a templom telkét. 

A költözés nem egyszerre és nem egy időben zajlott, de mindhárom eseményt egy vagy több dunai árvízhez szokás kötni. 1876 óta a Soroksári-Dunán az emberek csak a fejüket csóválják az árvíz szó hallatán, hiszen a vízszint ingadozása éves szinten alig haladja meg a 40 centimétert, de amikor a folyó még szabadon járt kelt ebben a mederben az árvízi fenyegetés szinte éves szinten ismétlődött. Ezért nem mondható, hogy a folyópart elhagyása egy konkrét árvízhez köthető, a legutolsó árvíz valószínűleg csak az utolsó, sokadik érv lehetett a költözés mellett. Különösen akkor érthető ez, ha végigtekintünk a Duna XVIII. századi árvizeinek történetén. Az alábbi felsorolás nem teljeskörű (ennél jóval több dunai árvíz vonult le a Dunán, gyakran évente többször is), alapvetően három forrásból táplálkozik, ezek fel vannak tüntetve a jelentősebb árvizek évszáma után. 

  • 1700. [3] június 17. Bécs, közepes árvíz
  • 1705. [3] július 16-25 Bécs, nagyárvíz
  • 1708. [3] Jégzajlás okozta árvíz, jelentős károk Bécsben
  • 1709. [1] [3] nagyon kemény tél, jeges árvíz
  • 1716. [1] [3] jegesárvíz és további két árvíz nyáron, a bécsi szakaszon
  • 1718. [3] március, közepes árvíz. Bécsben a jégzajlás olyan heves volt, hogy hidakat is összetört, károk házakban és kertekben is.
  • 1729. [3] február 9. Nagy (jeges)árvíz. A vadak Bécs városába menekültek, az árvizet az eső és az olvadás súlyosbította, az összes híd megsérült, az épületekben rendkívüli károk keletkeztek, Bécsben a jég mintegy 10,9 m magasra torlódott. Nyáron újabb, de alacsonyabb árvíz.
  • 1730. [1] [3 ]Május 19. Bécsben nagyárvíz eső és hóolvadás következtében, a Duna mindkét partját elöntötte, épületek víz alatt, néhány házat elsodort a víz. Júliusban újabb árvíz.
  • 1732. [1] [2] 636 cm felett, más adat szerint 695 cm magasan állt a víz Pesten
  • 1736. [3] Nagy áradás, Bécsben nagy károk, elpusztult földek. Július 18-20-án újabb árvíz nagy esőzések következtében. Rossau és Leopoldstadt külvárosainak lakói kénytelenek voltak csónakokkal közlekedni az utcák nagy részén; a bécsi nagy híd jelentős károkat szenvedett. 
  • 1741. [1] [2] [3] A pesti Ferencesek templomának oltára is viz alatt állt. Év elején Bécsben jegesárvíz. Június 5-21. újabb árvíz.
Kiskunlacháza elköltözik
  • 1743. [3] Januárban jegesárvíz Bécsben
  • 1744. [1] [2] [3] III. 10-én 712 cm (a Budapest lexikon szerint 812 cm) volt a tetőzés; 50 ház omlott össze Pesten. Bécsben különösen magas vízszint (az 1. emeletig/tetőig), nagy pusztítás nyolc napon keresztül. Minden híd és csónak/hajó megsemmisült, épületek megrongálódtak.
  • 1755. [1] Bécsben pusztító árvizek.
  • 1758. [3] Jégtáblák az utcákon, Brigittenau elárasztva, Schlagbrücke tönkrement, a bécsi nagy Duna-híd megrongálódott.
  • 1768. [1] [3] Nagy pusztítást végez Pest megyében. Bécsben az első emeletig érő víz, hidak és épületek pusztulása, jégtorlasz Erdbergben. Újabb árvizek május végén és július végén.
  • 1770. [1] [3] tavaszi és nyári árvíz
  • 1771. [1] [3] május-június árvíz, Bécsben lerombolja a hidakat.
Pereg elköltözik
  • 1775. [1] [2] [3] II. 16-én 765cm - a Budapest lexikon szerint 864 cm. - Pesten 611 ház dőlt össze, Kiskunlacháza könyékén Zsuzsanna-napi árvízként ismerik, az új település alsó részeit is elöntötte négy napon keresztül. Áporkát lerombolja. Bécsben a Duna elárasztja a part menti területeket és a Marchfeldet.
Áporka is elköltözik
  • 1776. [3] február 14. nagy jeges árvíz Bécsben, hidak pusztulása.
  • 1777. [3] június közepes árvíz, a Marchfeld víz alatt.
  • ...
A felsorolásból bizonyára érthető, hogy ha egy egész közösség dönt úgy, hogy elköltözik a Duna mellől és sosem tér vissza. A szinte évente ismétlődő árvizek, az évente többször is jelentkező árvizek minden egyes alkalommal költözésre kényszerítették a lakosságot. Habár jellemzően pár nap múlva visszatérhettek, és a legtöbb használati tárgy akkoriban szárítás után újra használható volt, de az élelem, a termény és az ingatlanokban keletkező károk ismétlődése végső soron szegénységbe taszította és tartósan ebbe a helyzetbe kényszeríthette a lakosságot. Ez a sivár kilátás kikényszerítette a költözést. Azonban hozzá kell tenni, hogy több esetben maga a lakosság költözött árvízveszélyes helyre a török kiűzése utáni időszakban. 

Áporka 1783. (forrás)

A három település közül valószínűleg csak Lacháza lakossága vészelte át a felszabadító háborúkat helyben, még ha időszakosan bujdokolniuk kellett az átvonuló seregek elől. Áporka sokáig csak praediumként szerepel a térképeken, mígnem 1761-ben, azaz Lacháza költözése után két évtizeddel, tizenegy Bars és Hont vármegyei nemes család kérvényezi, hogy Áporkán telepedhessen meg [4]. Tehát Áporka lakói mindössze 14 évig éldegéltek a Duna partján, de ez alatt valószínűleg nem egy árvizet kellett átvészelniük. Pereg (korábban Virágosberek) ugyancsak elnéptelenedett a török időkben és csak a török kiűzése után települt újra Ópereg területén, főleg szlovák jobbágyokkal. Ez az Ópereg Ráckevével szemben feküdt, az akkor még Peregi-szigetként ismert Balabán-szigettel szemben [5]. Egykori templomát feltárták a Peregi Parkerdő természetvédelmi területén. Pereg másodikként, 1770-1771-ben telepedett át Új-Lacháza déli szomszédságába. Áporka és Pereg esetében tehát gyanítható, hogy a lakosság eleve rossz helyre települt vissza, ahonnan a Duna rövid időn belül menekülésre kényszerítette a lakókat.

Ó-Pereg a Balabán-szigetnél 1772. (forrás)

Más a helyzet Lacháza esetében, hiszen Lacháza a török időkben végig lakott település volt a Duna-partján. A szabad kun területhez tartozó falu költözése nem köthető egyetlen árvízhez, és csak évek alatt mehetett végbe. Bél Mátyás még láthatta Lacházát a Duna-parton, de már ő is tisztában volt a földrajzi helyzetből adódó problémákkal: 
"A Duna Lacházát teljesen elválasztja Jenő-szigettől [Csepel-sziget] és igen gyakori kiöntéseivel nem csupán az amúgy is szűkös területét árasztja el és teszi tönkre, hanem menekülésre készteti a lakosokat is. Alig múlik el egyetlen tavasz, hogy szegénykék ne kényszerülnének a falujukat elhagyni, és ne lennének kénytelenek ide-oda bolyongva megvárni a csendes napokat, azaz a vizeknek medrükbe való visszatérését. [...] bár földjük termékeny mégis mikor a vetés a legnagyobb reményekkel kecsegtet, rászedi őket, gyakran már a csomókban álló termést és a boglyába gyűjtött takarmányt is elnyelte a hullámsír [...] merem állítani, hogy nem láttam ennél szerencsétlenebb falut az egész Kiskunságban." [6]
Az egyidőben létező Új- és Ó-Lacháza 1742-ben (forrás)

A legtöbb forrás szerint a végső lökést az 1741. évi árvíz jelentette, azonban több adat utalhat arra, hogy a költözés már 1735-ben megkezdődött és a két település párhuzamosan létezett. Mivel Lacháza kun jogállású település volt, a földesúri terhek elől menekülők közül sokan költöztek be a faluba. Ezáltal a dunaparti falu eltartóképessége csökkent, így az új lakosok egy része már eleve Új-Lacházára költözött be. Új-Lacházának 1742-ben már állt a temploma a mai helyén, 1739-től indul a református anyakönyvezés, és a kiskun kerületek esküdtei vélhetően már 1737-ben felavatták az új bírói épületet [7].

Az 1741/1742. évi árvizek ezt a folyamatot zárták rövidre, amikor végleg letarolták az Angyali-szigettel szemközt álló Ófalut. A régi faluhelyeket, temetőket megőrizte az emlékezet, későbbi térképeken rendre feltüntették őket, Antiqua colonia latin felirattal. Aztán lassacskán kikoptak az emlékezetből, sőt Áporka és Lacháza helyét be is szántották. Ópereg helyén ma erdőt találunk.

Végezetül, ha kitekintünk Magyarország egészére, egy hasonló volumenű költözködés zajlott le Baja környékén is, habár két-három évtizeddel később. Ez azt bizonyítja, hogy a Duna pusztító árvizei az egész évszázad során és még azon is túl kitartottak. Érsekcsanád, Sükösd, Kákony és Pandur falvak 1804-el bezáróan költöztek fel az ártérről a biztonságot nyújtó Homokháti peremre. Ebbe a sorozatba illett a bácskai Szonta költözése is, mely mögött az izlandi Laki vulkán kitörése után bekövetkezett klímaromlás állhatott. 


Felhasznált irodalom:

[1] Nagy Lajos Zoltán: A Csepel-sziget és a Ráckevei (Soroksári)-Duna-ág történeti földrajza. ELTE 2015.

[2] Rajna György: Árvíztáblák Budapesten, Tanulmányok Budapest Múltjából 21. (1979)

[3] Severin Hohensinner: Historische Hochwässer der Wiener Donau. Zentrum für Umweltgeschichte 2015. 

[4] Áporka 100 éves. A Hon 1875-03-09 / 55. szám 

[5] Hajdú Mihály: A Csepel-sziget helynevei. Akadémiai Kiadó, Bp. 1982.

[6] Nagy János: "Harc víz és tűz ellen" - természeti csapások Kiskunlacházán a XVIII-XIX. században, Fons XXII. évfolyam 2015.

[7] Péter László: Adalékok Kiskunlacháza történetéhez. Honismeret, 38. évf. 4. sz. (2010.)

2023. szeptember 18., hétfő

Az érthetetlen módon eltűnt Rácalmási Kis-sziget

Az áldozat meghalt még mielőtt megölték volna - írná a skandináv krimiíró, ha a Rácalmási Kis-sziget egy személy lenne. Halálának oka nem ismert, de legalább két tényező azt mutatja, hogy az túl korán történt, nem sokkal a folyószabályozás előtt

1. kép A Rácalmási Kis-sziget 1856-ban. (forrás)

Az elhalálozás talán túl erős kifejezés, a Rácalmási Kis-sziget a mai napig megvan, hozzáforrt a Nagy-szigethez. Eredetileg a Rácalmási-Duna-ágban feküdt (1586-1584 fkm), a löszös magaspart és a Nagy-sziget között. Déli csücskénél volt egy kisebb, névtelen sziget-szomszédja (ami érdekes módon néhány évvel túlélte). Kiterjedése észak-déli irányban meghaladta az egy kilométert, azaz a "kis" jelző csakis a szomszédja viszonylatában értendő. Egykori mellékágának vonalát kirajzolja a szigetre vezető hídtól déli irányba induló erdészeti út, ennek jobb oldalát kísérte hosszan a Rácalmási Kis-sziget. Északi csúcsa éppen a Soroksári-Duna torkolatával egy vonalban volt, míg déli csúcsa valahol a rácalmási Kecskés és Halász köz környékén lehetett. 

A II. katonai felmérés térképén 1858-ban. (forrás)

Régi térképeket böngészve a Rácalmási-mellékág kisebb szigetei hol feltűnnek, hol pedig hiányoznak. Nem rajzolták rá az első katonai felmérésre (1783), de a Duna-mappáción már szerepel. Ennek oka vélhetően a pontatlan ábrázolás volt, és nem az, hogy ez a sziget csak a XIX. század elején alakult ki a mellékágban. Feltűnik a Rauchmüller térképen (1834), Pasetti Duna-térképén (1.kép), két évre rá, a második katonai felmérésen, (lásd fenti kép), és végül egy 1866-os helyszínrajzon. Ez utóbbi az utolsó térkép, melyen a jelen ismeretek szerint megtalálható. Alig másfél évtized múlva már nem jelölik őket az egyaránt 1880-ban készült kataszteri térképen, és a harmadik katonai felmérésen sem.

Az utolsó térkép, ahol a kis sziget szerepel. 1866. (forrás)

Egy hasonló mellékági sziget feliszapolódása nem lenne túl nagy hír a dunai szigetek blogon sem, azonban van olyan két tényező, ami nemhogy nem magyarázza meg az eltűnését, hanem egyenesen megkérdőjelezi azt.  
  • 1872-ben jelentősen megnőtt a Duna vízhozama Rácalmásnál. Ebben az évben zárták le a Soroksári-Dunát Gubacsnál. Az ág vízhozama szinte teljes egészében a Budafoki-ágba került, közel egyharmadával megnövelve a vízhozamát. Igaz, hogy a kisebbik Rácalmási-sziget már a torkolat alatt volt, de a mellékága még a Budafoki-Dunaágból ágazott ki. A megemelkedő vízszint elméletileg meghosszabbította volna a sziget létezését, a mellékág vízszintjének megemelkedése által. De nem ezt történt.
  • Rácalmáson a folyószabályozás csak 1883/1884-ben kezdődött meg, a sziget eltűnése utánRácalmásnál a Duna rendkívül széles volt a folyószabályozás előtt. A 840-860 méter széles medret párhuzamművekkel és kőszórásokkal 480 méter szélességre szűkítették. Ezek koronaszintje a Duna 0 szintje felett két méterrel volt. A mederszűkítés mellett 100 méter széles vezérárkot kotortak, hogy a Soroksári-Duna vize le tudjon folyni, de a szabályozás nem érintette a mellékágat. A párhuzamműben hagyott rés hagyott elég helyet a vízáramlásnak, és keresztgát sem épült rajta. Híd igen, de csak 1945 után.

A III. katonai felmérésen, 1880. (mapire.eu)

Szigetek felszámolódhatnak természetes és mesterséges úton is, elmosódással, feliszapolódással, sőt elkotrással is. Mindkettő egyaránt lehet hosszabb és rövidebb folyamat. Mivel a Rácalmási Kis-sziget, nem sokkal, de már a folyószabályozás előtt eltűnt, feltételezhető, hogy—egy térképekről meghatározhatatlan—természetes folyamatról lehet szó, amely végül a mellékág feliszapolódását eredményezte. Ami szembe ment mindazzal, ami a Dunán történt beavatkozásokból következne. Az 1881-es kataszteri térképen a birtokhatárok egy ideig tovább őrizték a régi sziget alakját, a tulajdonosa 1880 körül a helyi birtokos Jankovich Béla volt. Később egy kavicsbányát mélyítettek az északi részébe, ezt valamint a mellékág felszínformáit talán még megtalálni a nagyszigethez forrt ártéri erdőben.


Továbbolvasáshoz:

Haldokló gyümölcsösök szigete Rácalmáson (2015)

Élet a Rácalmási-szigeten (2020)

A rácalmási Nagy-sziget környezettörténete és geofizikai vizsgálata (2022)

2023. szeptember 15., péntek

Hogyan került a Szentendrei-sziget Budára?

Buda török megszállásának egy érdekes hozadéka, hogy a város keresztény seregek általi ostroma révén viszonylag pontos képet alkothatunk a fővárosi Duna-szakasz viszonyairól. 1541-1686 között Buda öt sikertelen és egy sikeres ostrom színhelye volt. A keresztény seregeket hadmérnökök kísérték, akiknek feladatukként szabták, hogy dokumentálják a középkori magyar főváros stratégiai pontjait, földrajzi jellemzőit, hadmozdulatait főként a későbbi hadjáratok sikere érdekében. Csakhogy az ábrázolásba olykor-olykor hiba csúszott, ami nem feltétlenül csak a hadmérnökök rovására írható. Mostani bejegyzésünkben e hibák közül csupán a dunai szigetekre koncentrálunk, melyek sorrendjét néha igencsak összekuszálta a háború (és a térképészek) köde. 


1. kép Wahre contrefactur der Stadt Ofen und Pest wie es von den Christen belegert worden anno 1602. (forrás)

Az összekuszálás értelemszerűen az ostromok helyszínéhez legközelebb eső szigeteket érintette. Ez pedig a Margit-sziget, vagy más néven az Insula Leporum, azaz a Nyulak-szigete, illetve annak kistestvére, a Budai Kis-sziget, másik nevén a Festő-sziget. De kisebb mértékben belekeveredik a Csepel-sziget és az Óbudai-sziget is. A korabeli metszeteket készítők többsége két alapvető hibát vétett; rosszul feliratozta, illetve pontatlanul ábrázolta a Buda környéki dunai szigeteket. Mostani bejegyzésünkben a hibák bemutatása mellett igyekszünk a pontatlanságok mögötti okokat is feltárni. 

Budát már 1542-ben megostromolta egy királyi sereg, igaz sikertelenül, de legalább, a Margit-szigetet sikerült helyesen feltüntetni az ostromot bemutató, nyugatra tájolt metszeten. Történészek egybehangzó véleménye szerint ez az utolsó kép, ahol a Szent Margitnak és Ráskai Leának egyaránt otthont adó apácakolostort épségben ábrázolják. A sziget és a Duna viszonylatában fontos megemlíteni, hogy a szigeten található egyházi létesítménynek a padlószintje ebben a korban 102,7 m.B.f., azaz magasártéri szinten lehetett, ami nagy vonalakban egyezik a többi sziget járószintjeivel. Ugyancsak érdemes megfigyelni a Rákos-árkot, melyről a metszetkészítők a későbbi korokban néha tudták eldönteni, hogy micsoda; kövezett út, avagy egy lefűződő Duna-ág. Mind a szigeti romok, mind a Rákos-árok nyomvonala visszatérő motívumok Buda későbbi ostromairól készített metszeteken is. Ostromok a korai időszakban, pl. a 15 éves háborúban gyakoribbak voltak; 1598 után 1602-ben és a rákövetkező évben is megostromolták Budát a királyi seregek. 1603 után azonban hosszú hiátus következett, a következő ostromra csak 1684-ben került sor, alig két évvel a hatodik, sikeres visszafoglalási kísérlet előtt. 

2. kép Wahre contrefactur der Stadt Ofen und Pest wie es von den Christen belegert worden anno 1602. (forrás)

A legtöbb és legváltozatosabb metszet az 1602/1603 és az 1684/1686-os ostromokról készült. A földrajzi névanyag pontatlanságában azonban nem érvényesül a nyolc évtizednyi különbség, a korai metszeteken ugyanúgy előfordulnak, mint a török kiűzésének időszakában. Ebben a bejegyzésben elsősorban azokat a képeket gyűjtöttük csokorba, amelyen bár Buda és Pest szerepel a középpontban, de a tőlük északra ábrázolt sziget neveként a Szentendrei-sziget földrajzi név valamely verzióját tüntették fel. A vizsgált időszakok metszetei között hét olyat találtam, amelyen Buda közvetlen környezetében ábrázolták az Isola di S. Andrea valamilyen formában: olaszul, vagy németül, ábrán feltüntetve, vagy éppen a jelmagyarázatban. Ezek a képek többnyire délre vannak tájolva, azaz a Duna folyásirányába, déli irányba nézünk, de vannak kivételek is, Giovanni Giacomo de Rossi egyik metszete északra van tájolva, azaz megegyezik a ma ismert térképek nézőpontjával, egy kakukktojás (3. kép) pedig, bár keletre tájoltnak tűnik, de a Duna déli irányba hagyja el a metszetet. Az első két kép között szembeötlő a hasonlóság, míg más képek, mint például a 6. kép egészen különleges és egyedi nézőpontból ábrázolják Budát és Pestet. 

3. Kép Buda ostroma 1602. Bánlaky József (forrás)

Ha magát a szigetet vizsgáljuk, elsősorban a földrajzi pozíciója jön szóba. A Szentendreinek nevezett sziget déli csúcsa mind a hat esetben a budai Víziváros előterében látható előváros északi részével van egyvonalban. Ez nagyjából a mai Margit híd budai hídfőjének felel meg. Hétből hat képen csak a sziget déli csücske látszódik, de a kakukktojás, Bánlaky könyvében szereplő rajzon rajta van az egész sziget, sőt a Budai-ágban egy kisebb szigetet is láthatunk, amely ha nem a szerző fantáziájának köszönhető, akkor nagyon úgy néz ki mint a Margit-szigetbe olvasztott Festő-sziget. Több oka is lehet annak, hogy miért csak az egyik képen látható, de ezek, mint később látni fogjuk, nem köthetők a hidrológiához. Hétből hat képen ugyancsak feltüntették a balparti Pesttől északra húzódó régi fattyúágat, a Rákos-árkot, amely valahol a Margit-sziget térségében ágazott ki, és valahol a mai Petőfi híd térségében torkollott vissza a főágba. Ha csak a földrajzi szempontokat néznénk, könnyen rá lehetne vágni, hogy ez bizony a Margit-sziget, Hétből hat esetben stilizált az ábrázolása, ahol a kép rajzolója generalizált, és nem tüntette fel a kisebb mederformákat, mert azok a csata szempontjából nem bírtak jelentőséggel. De a helyzet nem ennyire egyértelmű.

4. kép Buda ostroma, Giovanni Giacomo de Rossi 1684. (forrás)

Ez a jelentőség azonban a Margit-sziget esetében fennállt, hiszen hadinaplók tanúskodnak róla, hogy ostromok esetén kiemelt szerepet kaptak a rajta átívelő hajóhidak, ütegek, sőt az 1686-os ostrom idején hadikórház is működött a domonkos apácakolostor romjaik között, melyet a régészeknek sikerült feltárniuk az ott eltemetett katonákkal együtt. A szigeti romok mindegyik képen szerepelnek, miközben azt biztosan tudjuk, hogy ha voltak is török-kori sáncok a valódi Szentendrei-sziget déli csúcsán, hasonló épületromokat ott nem találtak.

5. kép Vero Disegno Della Citta Di Buda overo Offen e Pest (forrás)

Külön bonyolítja a helyzetet a 6. kép, amelyre nem csupán a Budától északra ábrázolt Szentendrei-sziget lóg be, hanem délen egy másik sziget is, melyre a szerző azt írta, hogy Isola di S. Margherita, azaz Szent Margit-sziget. 
A Gellért-hegy és a Rákos-árok torkolata alatt. 
Budától délre. 

Ez magától értetődően nem azt jelenti, hogy a Szentendrei-sziget és a Margit-sziget a török korban fogta magát és folyásirányban elvándorolt nyolc kilométert. A szigetek akkor is ugyanott voltak, mint most, a probléma megoldásához néhány lépést hátra kell lépni, hogy lássuk a korabeli Magyarországról (elsősorban) nyugaton alkotott (tér)képet.

 6. kép Vero Disegno E Pianta Della Citta Di Buda overo Offen e Pest Giovanni Giacomo de Rossi 1683. (forrás)

Magyarország első teljes térképe Lázár deák nevéhez fűződik, mely nem sokkal a mohácsi csata után készült el, ugyanis az ütközet szerepel rajta, mint ahogy a török által felprédált területek határvonala is. Buda és Visegrád között három dunai szigetet ábrázolt, melyek közül szinte biztos, hogy a Szentendrei-sziget a legnagyobb, a két kisebb sziget mérete alapján az Óbudai- és a Margit-sziget jöhet szóba. A térképész itt is generalizált, pedig a hasonló morfológiájukból kiindulva valószínűleg hét dunai sziget létezett a Szentendrei-sziget déli csúcsa és Buda között 1526 körül. 

7. kép Buda és Pest, Jacob Koppmayer 1684. (forrás)

Ha végigböngésszük az 1526 és 1686 között kiadott Magyarország térképeket (mondjuk Plihál Katalin remek könyvében, Magyarország legszebb térképei 1528-1895) felfedezhetjük, hogy Lazius-tól kezdve (1556) folytatódik a generalizáció, lassan lemarad a Margit-sziget is, és már csak a Szentendrei-szigetet ábrázolják, gyakran az ismeretlen eredetű Insula Vizze földrajzi névvel. Időnként az is előfordul, hogy párban szerepel az Isola di S. Andreával, illetve az is, hogy településnévként tűnik fel a Vizze a szigeten belül, lásd 9. kép. A legvalószínűbb magyarázat az, hogy a generalizáció pedig odáig vezetett, hogy a Szentendrei-sziget maradt az egyetlen sziget Budától északra, amit a korabeli Magyarország térképeken feltüntettek. Az ostromról készült képeken a Szentendrei-sziget azért vándorolhatott Budáig, mert a metszetek készítői nem a földrajzi valóságot ábrázolták, hanem egy másik valóságot, a korabeli térképeken ábrázolt valóságot. Magyarul, a metszeteket készítők alkalmanként a korabeli térképekről puskázták a földrajzi neveket. 

8. kép Il Vero Disegno Della Citta Di Buda Metropoli dell’ Vngheria Et Di Pesto
Sitvato sopra l’altra riua Del Danvbio Hora recuperata dall’ Imperiali l’anno 1602 a di 9 d’ottobre. (forrás)

Ugyanez a magyarázat arra is, hogy miért vándorolt a Szent Margit-sziget a Csepel-sziget helyére; azért mert ismerünk olyan korabeli Magyarország térképeket, ahol ezt a helyzetet ábrázolták. És ezért nem rajzolták bele a Festő-szigetet sem a Budai-Duna-ágba. Ugyanakkor létezett egy párhuzamos valóság is, hiszen ismerünk olyan metszetet (8. kép), ahol 1602-ben pontosan és helyes névvel ábrázolták a Margit-szigetet. Főleg az 1684-1686-os ostromok idejére a szigetek elhelyezkedése, mérete és egymáshoz viszonyított pozíciójuk egyre pontosabban kezdték tükrözni a valós földrajzi környezetet (pl. Karl Joseph Juvigny), de még ekkoriban is előfordulhatott olyan katyvasz, mint például Nicolao Marcel La Vigne térképén, ahol az Óbudai Nagy-szigetből lett Szentendrei-sziget, a Csepel-szigetből Margit-sziget, a Margit-szigetből pedig valami más, amit sajnos az eredeti jelmagyarázatban nem lehet kiolvasni. 

9. kép L'Ungaria nuovamente descritta, et accresciuta di varie notizie da Giacomo Cantelli da Vignola (forrás)

Kérdéses, hogy a szigetek nevének felcserélése mennyiben zavarja össze az ostromok hadtörténetét kutatókat. Az alábbi szöveg alapján felmerülhet a kétely, hogy az alábbi események valóban a Szentendrei-szigeten történtek, vagy inkább a Margit-szigeten? 
Russwurm szeptember 17-én kapott hírt a török haderő közeledéséről. [...] Russwurm a Szentendrei-szigetre Ferdinand von Kollonich ezredest küldte a landsknecht-jeivel (lándzsás gyalogosokkal), akik a sziget déli végén sáncolták el magukat, és a bajorokat, akik a szigetet és magát a szentendrei hídfőt is biztosították. Október elején a Szentendrei-sziget mindkét oldalán hajóhidat vertek. Ez volt az ún. „felső” császári tábor. (forrás)

Ennek kibogozása azonban egy komolyabb tanulmányt igényelne. 

2023. szeptember 9., szombat

Barátságok a Dunán


Ezúttal egy 51 éves sajtófotó nyomába eredünk, mely nem árul zsákbamacskát: a hátulján feltüntették a pontos címet, dátumot, sőt még a tulajdonos újság pecsétje is szerepel rajta. 1972. október 14., Barátság II. kőolajvezeték áthúzása a Dunán, Magyar Hírek szerkesztősége. Mint sok más, korábbi esetben ez az egyetlen kép jóval több információt rejt maga mögött, mint amit felfed a Duna és a csővezeték kapcsolatáról. Közben persze egy-két dunai sziget is felbukkan.

A Barátság II. kőolajvezeték áthúzása a Dunán (saját gyűjtés + Magyar Hírek

Két nappal a fenti felvétel elkészítése előtt, 1972. október 12-én, egy csütörtöki napon, reggel kilenc órakor Százhalombattától délre kezdődött meg a 705 méter hosszú, 650 tonnás Barátság II. csővezeték áthúzása a Dunán. A korabeli sajtó így számolt be az eseményről:

9 órakor Nagy Géza építésvezető az URH-rádiótelefonon átszólt a túlsó partra: kezdjük! Ezzel egyidőben intett a 100 lóerős lánctalpas vezetőjének. Felbőgött a motor a szigetcsépi oldalon, s a karnyi vastagságú drótköteleket a roppant erő kiemelte a folyóból. A Dunán veszteglő uszálykaraván figyelte az eseményeket, a rendőr motorosok két órányi megálljt parancsoltak a vizen. A hajósok, a parton álló munkások, alkalmi és hivatásos fotósok, s a „hadművelet” irányítói feszült figyelemmel nézték a százhalombattai partot: mikor dugja vízbe a fejét a csőkígyó? Egy 720 méter hosszúságú szánkóra erősítették a folyón átvezető három 300, 400 és 600 milliméter átmérőjű vezetékeket, a csőnyaláb a Duna alatt együtt képezi a Barátság II.-t. A szigetcsépi oldalon egész műszaki haderő állt készenlétben: több tucat lánctalpas, csigák, drótkötelek, mintegy fél kilométeres témán biztosítva a csörlés sikerét. A két porton URH rádiók hangzavara, s a beszélők hangja szinte összefolyt. Kilenc óra egy perc (a lánctalpas ekkor már kétméternyit hátrálhatott) a folyó felett pattanásig feszültek az acélkötelek, amikor a százhalombattai partról jeleztek. Megindult a kígyó. [...] Kilenc óra három perc: a feszülő kötelek megpattantak (később kiderült a csőkígyóhoz csatlakozó acélbilincsek szakadtak ki) szörnyű erővel rángatóztak a parton, s csaptak a vízre. Gyökér Lászlót, a Mátraaljai Szénbányák gépészét, az egyik kötél megcsapta, súlyosan megsérült. [1]
Az esemény helyszíne az Ercsi és Százhalombatta között húzódó magaspart és a szemközti Csepel-sziget volt, ahol a vezetéknek egy igencsak meredek, 50 méteres szintkülönbséget kellett legyőznie. Éppen ezért a tervezők egy lankásabb völgyet választottak ki a vezeték számára az 1617 és 1618-as folyamkilométer között. Ezen a jobb parti, ármentes földterületen ma a MOL végeláthatatlan dunai kőolajfinomítója terül el, azonban történetünk kezdetén a terület közigazgatásilag Ercsihez tartozott, annak Krizsándolina, más néven Máriaháza majorságához. 

A kőolajfinomító építése 1962-ben kezdődött meg és 1965-ben fejeződött be. Fontos megemlíteni azonban, hogy mielőtt a finomító felépült, egy kőolajvezeték már létezett ugyanezen a nyomvonalon, a Duna alatt. Ugyanis a fénykép hátulján szereplő kettes sorszám feltételezi egy másik kőolajvezeték meglétét, amelyet építése idején még sorszám nélkül Barátság kőolajvezetéknek hívtak. Ellentétben a második számúval, ez nem kelet, azaz Kárpátalja felől érkezett, hanem északi irányból, Csehszlovákia felől. A 400 milliméteres vezeték Drégelypalánknál lépett hazánk területére az Ipoly medrén keresztül, aztán nagy ívben keletről megkerülte Budapestet és a fővárostól délre keresztezte a Dunát az akkor még nem létező finomítóhoz. Sőt azon is túl, hiszen eredetileg Kápolnásnyékig építették meg, ahol találkozott a zalai vezetékkel, további kiágazással Szőny (Komárom) irányába. 

Nyomvonala ugyanannál az ercsi völgynél keresztezte a Duna fő ágát, ahol a kezdő képen dolgoznak a gépek. Mivel azonban szemközt a Csepel-sziget található, a vezetéknek legalább még egy Duna-ágat kereszteznie kellett a sziget másik oldalán. Mivel az interneten a Barátság I. vezeték nyomvonalát eléggé elnagyoltan ábrázolták, ha egyáltalán találni róla képeket, korabeli térképeket érdemes felhasználni. A Duna Pozsonytól a déli országhatárig tartó egyik térképe dátum nélküli, de nagy valószínűséggel az 1960-as években készülhetett. Ezen szerencsére feltüntették a Barátság I.-es vezeték Soroksári-Dunán átvezető szakaszát, de a Barátság II. még hiányzik róla. Azaz a térképnek 1962 után és 1972 előtt kellett elkészülnie.

Nem véletlenül szerepel a TITKOS! felirat a szegélyén, egy ilyen nemzetgazdaságilag létfontosságú kőolajvezeték nyomvonalát nem tüntethették volna fel egy korabeli turistatérképen például. A Barátság I. vezeték északkeleti irányból közelítette meg a Soroksári-Dunát Dunavarsány és Taksony között. Itt nyomvonala megtörik, és a lehető legrövidebb úton keresztezi a folyó sodorvonalát a Gulyásicza- és a Domariba-szigetek között, a 21. folyamkilométernél. Ezután Szigethalom déli előterében tovább halad délnyugati irányba és csak Szigetcsép és Tököl határán fordul ismét nyugat felé, ahol eléri és keresztezi a Duna főágát, majd felkapaszkodik a magaspartra, a kőolajfinomítóhoz. 


A korabeli sajtóból napra pontosan ismert, hogy mikor kezdték meg a csővezeték lefektetését a főágban. Az Esti Hírlap 1961. október 7-én szombaton a következőképpen tudósított: 
A múlt napokban a szakemberek népes csoportja gyűlt össze Százhalombatta mellett a nagy Duna-ágnál, hogy kijelöljék a Duna alatt a világ legnagyobb, 4500 kilométer hosszú Barátság kőolajvezeték helyét. [...] Hétfőn a Hídépítő Vállalat dolgozói Százhalombatta térségében megkezdik a Duna medrének robbantását és kedden két méter mélységben megindul a kőolajvezeték ágyának kotrása. [2]
Tehát a munkálatok 1961. október 9-én kezdődtek meg, alig három nappal az alábbi fotó elkészülte után. A fentrol.hu honlapon található légifelvétel pontosan ott készült október 6-án, ahol a vezetéket 1961 őszén áthúzták a folyón. A jobb parton már ki is vágták a nyomvonal útjában lévő erdősávot. Az ősi időpont nem lehetett véletlen, a munkálatok során valószínűleg kihasználták az őszi kisvizes időszakot. A Soroksári-ágat csak a következő év tavaszán küzdötték le, amikor a főágban már lefektették a csöveket. A Barátság I. kőolajvezeték végül 1962. május 1-jén készült el. Beüzemelés előtt a Duna, az Ipoly és a Rákos-patak vizével töltötték fel először, hogy nyomás alatt kiszűrhessék az esetleges szivárgásokat [3]

A Barátság I. vezeték nyomvonalán kivágott erdő. 1961. október 6. (fentrol.hu)

Mint láttuk, a Barátság II. nyomvonalát ugyanott vezették át a Dunán, mint az elődjét, ennek oka az volt, hogy ezt is a százhalombattai finomítóba vezették be. Csakhogy a második vezeték keletről érkezett, nem északról, ezért a Soroksári-Dunán egy másik szelvényben alakították ki az árkot. Mivel a második csővezeték 600 milliméteres volt, ráadásul két másik csövet is lefektettek, ezeknek jóval nagyobb árkot kellett kialakítani a Duna medrében.  

A már beüzemelt Barátság kőolajvezeték, 1968. október 28-án. (fentrol.hu)

Gigászi, három hónapos munka volt a csővezeték ágyának kialakítása a Duna medrében. A laza üledéket kotrással termelték ki, de Százhalombatta és Ercsi térségében előbukkanó sziklapadot robbantással lehetett csak leküzdeni. A folyón átvezető három 300, 400 és 600 milliméter átmérőjű vezetékek számára egy 15 méter széles árkot alakítottak ki és a Barátság I. vezetékkel ellentétben nem kettő, hanem 5-7 méteres mélységig hatoltak le a mederanyagban. Ráadásul 50 méterre még egy biztonsági vezetéket is lefektettek, amely vészhelyzet esetén át tudja venni a fő vezeték szerepét. A Hídépítő és Siófoki Kőolajvezeték vállalat munkásai számára lakókocsiparkot alakítottak ki Dunaharasztiban.

A Barátság II. vezeték építőinek, a Siófoki Kőolajvezeték Vállalat dolgozóinak szállásául szolgáló lakókocsitelep. 
Fortepan / Urbán Tamás

A Barátság II. kőolajvezeték áthúzása a Dunán az átadás előtti utolsó mozzanat volt 1972-ben. Két nappal a kudarc után második nekifutásra, október 14-én kilenc újabb lánctalpas járművel (lásd a kezdőképen) és tizenkettővel több csőbilinccsel már sikerült a művelet. Százhalombatta felől a lejtőn a vezeték önsúlya is segítségére volt a dolgozóknak. Az előzetesen összehegesztett csöveken röntgennel vizsgálták az esetleges réseket, a lefektetett vezetéket pedig búvárok vizsgálták a mederben a visszatemetés előtt. A vezeték 1972. november 7-én (határidő előtt) készült el, alig 11 hónappal az első olajár robbanás előtt. Ugyanezen a szelvényen vezet keresztül az Algyő-Százhalombatta kőolajvezeték és a Százhalombatta-Szajol benzin- és gázolajvezeték.

A főágat keresztező csővezeték helyrajza.

Ellentétben a Barátság I. vezetékkel a II. számú nem kétszer, hanem háromszor keresztezi a Dunát. Ennek az az oka, hogy nem csak a Csepel-szigeten, hanem a Soroksári-ágban, Majosháza és Szigetcsép között található Domariba-szigeten is átvezették a csöveket a 25. folyamkilométernél, folyásirányban négy kilométerrel az első számú vezeték alatt. Ez a pont éppen Tököl és Szigetcsép közigazgatási határával van szemben, melyet a vezeték egészen a Csepel-sziget nyugati partjáig követ. Nagyjából félúton, a Csepel-sziget közepén találkozik a Barátság I.-el. 

A Barátság II. vezeték a Soroksári-Duna alatt. 1978. június 2. (fentrol.hu)

A Magyarok Világszövetségének képes kiadványában, a Magyar Hírekben 1972 őszén megjelent sajtófotó különlegességét az adja, hogy az oroszországi Szamaráig húzódó több ezer kilométer hosszú vezetéket utoljára látjuk a felszínen a betemetése előtt. A Duna medrében végzett hatalmas munkára már csak néhány átemelő szivattyútelep emlékeztet a part mentén, valamint a szigetcsépi Barátság utca a Bobonkov-szakadéktól északra.  

Források:

[1] Dunántúli Napló, 1972-10-13 / 242. szám

[2] Esti Hírlap, 1961-10-07 / 237. szám

[3] Népszabadság, 1962-04-30 / 100. szám

[4] Magyar Hírek, 1972-10-28 / 22. szám

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...