Luppa Péter kéjutazása a Dunán

Luppa Péter nevét leginkább a pomáziak ismerhetik, mint országgyűlési képviselőjüket és helybéli birtokost, akinek birtokai közé tartozott egy Budakalászhoz tartozó dunai sziget is, ami mind a mai napig az ő nevét viseli, bár Luppa Péter korában még Mészárosként emlegették a mai Luppa-szigetet. Luppa Péternek van egy további kapcsolódási pontja is a folyóval, bécsi műegyetemista korában hat társával a Transsylvania nevű vitorláson végigutazta a Dunát Bécstől a deltáig, utazásáról naplót is vezetett, amit 1858-ban a Napkelet nevű újság közölt részletekben. 

Sajnos a Napkelet régi példányaihoz nehéz hozzáférni, ráadásul egyenként kellene kibogarászni a 11 folytatást, hacsak Bikár Fedóra, szentendrei származású újvidéki történész nem fűzte volna egybe mindezt. A "Luppa Péter és úti kalandjai" c. kötethez azonban ugyanannyira nehéz hozzáférni, mint a Napkelet korabeli számaihoz, a 2010-es kiadású kötetet csak nagy szerencsével lehet fellelni. Bikár Fedóra nem csupán a 11 részt kutatta fel, de részleteket talált más folyóiratokban Luppa Péter hazaútjáról, melyet szárazföldön tett meg Havasalföldön és Erdélyen át. A dunai hajóutat eredetileg Gyurgyevóig tervezték, de egy vázlat a hozzá tartozó rövid leírással arról tanúskodik, hogy Luppáék társasága elérte Sulinánál a Fekete-tengert. 

Általában jellemző, hogy minél nehezebb fellelni egy ilyen dunai útirajzot, annál érdekesebb a leírás. Luppa Péter esetében a leírás jelentősége fordítottan aránylik a ritkaságához. Ennek egyik oka, hogy a Napkelet annak idején csődbe ment, így Luppa leírása félbeszakadt nagyjából félúton, Orsovánál. Sokat levon az útleírás jelentőségéből, hogy a napló eleve könnyen fogyasztható, úti tárcának íródott, a kor divatja szerint. Egyes szakaszokról alig esik szó, például a Pozsony–Dunakanyar és a Pest-Buda–Dunaföldvár távolságot alig néhány sorban letudta. Három súlypontja van az írásnak, Pest-Buda, Belgrád és az Al-Duna, de csak az utóbbiban kap főszerepet a Duna. Pest-Buda és Belgrád leírása inkább útikönyvszerű városleírás a helyi nevezetességek és városlakók bemutatására szorítkozik. Jó néhány párbeszéd is tarkítja a szöveget, különösen az osztrák utas lakonikus megjegyzései teszik regényessé a könyvet. Luppa Péter ugyan expedícióként hivatkozik a dunai hajóútra, azonban a táj bemutatása mellett komoly hangsúlyt kapnak az élvezetek, a jó borok és a parti menyecskék. Ki is jelentették, hogy a vizet csak az utazásra használják, italuk inkább a bor és a rum volt. 

Van azonban a regénynek néhány fontos momentuma, ami jól bemutatja a korabeli Dunát. 1857. július 27-én indultak Bécsből a Donaukanalt átívelő Ferdinandsbrücke alól, amit manapság Schwedenbrückének hívnak. A két méter széles, kilenc méter hosszú, hat méter magas árbocú hajójukat Korneuburgban vették 276 forintért. Ez a hajógyár alig öt évvel korábban létesült a városka mellett és egészen 1993-ig működött, érdekes módon éppen a Szovjet felvevőpiac összeomlása vitte csődbe, hasonlóan az Óbudai hajógyárhoz. Luppa Péterék útja előtt egy évvel alapították meg a Duna Bizottságot, ez a szervezet felügyelte a folyó hajózhatóságát, és ugyancsak egy évvel korábban jelent meg a Pasetti-féle Duna térkép, melynek böngészése révén jó képet kaphatunk a folyó korabeli állapotáról. 

A folyó 169 évvel korábban még teljesen más képét mutatta, például a sodrás is jóval lassabb volt, a szélesen terpeszkedő Dunán ilyen mutatványokat is meg lehetett csinálni:

"Vácról elindulva, ellent nem állhatva a víz vonzó erejének, egyik társunk kötelet kötve derekára, belé veté magát, s úgy vonatott a négy evező s kifeszített vitorla által hajtott csolnaktól; de midőn egyikünk a kötelet titkon eloldozá, természetesen messze el kellett tőlünk maradnia. Már kissé meg is ijedtünk e tréfa rossz kimenetele miatt, mert a víz folyása ellenébe nem evezhettünk, midőn a dolog igen víg színezetüvé vált. Hátramaradt társunk t.i. ahelyett, hogy bármennyire megfeszített úszással sikertelenül igyekezett csolnakunkat elérni, szépen kiúszott a partra, a hosszú kötelet dereka köré csavarta, s partmentében, Robinzon Cruzóe-féle kosztümben elkezdett hatalmasan futni holmi arató emberek nagy bámulatára, s midőn már jóformán megelőzött, a habok közé veté magát, s azokat keresztülvágva hihetetlen gyorsasággal érte el csolnakunkat, melyre a fáradságtól pihegve kapaszkodott fel."

Vác alatt érdekes térugrás történik, mintha az Aranyember al-Dunai bolyongása elevenedne meg előttünk. Vác leírása után ugyanis Szentendre következik, majd az író szülőföldje Pomáz, ahol a hajósok Luppa Péter házában mulatozhatnak. Nem egyértelmű, hogy a Szentendrei-szigetet alulról vagy felülről kerülték meg, a leírás alapján felülről, de ezt már csak a fenti idézet a folyó sodrásáról is megcáfolni látszik. Szerencsére ez az egyetlen ilyen furcsaság az úton, hacsak nem számítjuk annak a hat utas különös ruhamosási szokásait:

"Az egészségre okvetlenül szükséges a tiszta ruha, s miután expedíciónkra elfelejtettünk magunkkal markotányosnét vinni, erről magunknak kellett gondoskodnunk. Valóban épületes egy foglalatosság volt a mi ruhamosásunk, melyet imígyen eszközöltünk: belétemetkeztünk t.i. egy ugrás által a Duna hullámaiba, s így egy ideig hajónk mellett úsztunk, míg tökéletesen átáztunk, ekkor aztán visszamászva csolnakunkba, kókuszszappannal tetőül talpig úgy bedörzsöltük magunkat, hogy valósággal tündér regebeli habembereknek néznénk ki. [...] Ilyképp beszappanozva ismét a folyamba ugráltunk, buktunk, s fickándoztunk mindaddig, míg nem a jóakaró természet maga tisztította meg ruháinkat. Öltözetünket azután magunkon szárítottuk meg." 

A tolnai átvágás kifejlődés közben, 1856-ban (forrás)

Dunaföldvár alatt, Tolnánál is találni egy hidrológiai érdekességet, valószínűleg Luppa Péter Transsylvaniája volt az egyik utolsó hajó, ami a Dunán behajózhatott Tolnára, ezt a hatalmas kanyarulatot 1852-ben levágták, és az utazás időpontjában már az új meder volt a főág, nem sokkal később alul és felül is elzáródott a tolnai kanyarulat. 

Alig nyolc nappal a bécsi indulás után augusztus 4-én a Transsylvania utasaival már Belgrádban horgonyoz, ez a város ekkoriban még török fennhatóság alatt állt, bár a szerb autonómia csírái is megvoltak, de a szerb fejedelem székhelye ekkoriban még Pozsarevácon volt. Érdekes betekintést ad Luppa leírása a török uralom utolsó évtizedéből, a vár és a város az általános lepusztultság képét mutatja, viszont ezzel párhuzamosan az árszínvonal a pest-budainak alig hatodát tette ki. 

"Oh Schreck, oh Unnatur!" - kiált fel Luppáék osztrák útitársa, miután Galambóc és Lászlóvára között megmásszák a Babakáj-sziklát. Innen kezd egyre inkább kalandossá válni az utazás, miután egyre távolodnak az európai értékrendtől. Nem sokkal később, egy török oldali falu meglátogatása során oláh martalócok fosztják ki a hajójukat. ugyan puskájukkal utánuk lőnek, de az oláh martalócok évtizedekkel megelőzve bizonyos geopolitikai folyamatokat, elkötik a Transsylvániát, amit az utazók csak önfeláldozó módon magukat vízbe vetve tudnak megmenteni. Sikeresen átkelnek az Izlás, a Kis-, és Nagy-Tachtalia sziklapadjain és örvényein, ami hatalmas teljesítmény, bár a Széchenyi-féle szabályozás után járunk már, de még negyven évet kell várni az újabb Vaskapu-szabályozásra. Vérbeli turisták módjára meglátogatják a Veterani-barlangot, belekarcolják nevüket Trajanus császár emléktáblájába is, de a legfontosabb hely már kimarad, Ada Kaleh-ról már nincsen szó, pedig biztos, hogy itt is kikötöttek, alighogy felbukkan Ó-Orsova, a leírás váratlanul félbeszakad. 

Bikár Fedóra munkásságának és szerkesztésének köszönhetően néhány későbbi töredék még előkerült, egy bolgár falu Vidin mellett és a sulinai világítótorony a Vasárnapi Újságban jelent meg 1860-ban. Remélhetően a bolgárországi-havasalföldi Duna-szakaszról szóló rész nem veszett el örökre, valahol még lappang belőle valami kézirat.