 |
| Ilyen lehetett a Duna 18000 évvel ezelőtt. |
Ha az ún. "Ságvár-Lascaux" interstadiálisban felkapaszkodhatnánk a Duna mentén magasodó Szent Mihály-hegyre, rá sem ismernénk a tájra. Az utolsó eljegesedés után némileg enyhült az éghajlat, lassan teret hódítottak az erdők. A löszben vékony fosszilis talajcsíkok jelzik, hogy megindult a talajképződés, a humuszosodás. Körös-körül a hegyek még alacsonyabban húzódtak, többnyire kopáran. A satnya fásszárú tűlevelű (luc-, vörös-, és cirbolyafenyő) növényzet csupán a szélvédett helyeken és a folyó mentén tudott megtelepedni. A metsző keleti szél a kopár felszínen állandóan fújt, magával ragadva a löszt, mely piszkossárgára színezte a látóhatárt. A hulló por gyorsan betemette a túlélésért küzdő lágyszárú növényzetet. A Duna szélesebb völgyében, egészen a hegylábfelszínig szétterülve kerülgette saját kavicsos hordalékát, mely több vékony ágra tagolta a lassan hömpölygő víztömeget. A tél ekkoriban a maihoz hasonlóan hideg volt, azonban sokkal tovább tartott. A nyári vegetációs időszak nagyon lerövidült, és a középhőmérséklet jóval elmaradt a mostanitól. Kevesebb volt a csapadék is.
 |
| Turitella |
Ha megfigyelőpontunkról türelmesen kémleljük az élettelennek tűnő túlsó partot, lassú mozgásra leszünk figyelmesek. A folyót végigkísérő alacsony dombhátról számtalan vékony füstcsík emelkedik rénszarvasbőrrel borított sátrak mellől. Ezek a sátrak az első "lakások", melyet ember emelt ezen a környéken. Körülöttük szanaszét dobált, kifehéredett csonthalmok hevernek. Az őszi és tavaszi időszakokban megelevenedő vadásztanyákon rénszarvasbőrbe burkolózott emberek, főként férfiak sürgölődnek. Egykori élelemforrásuk a hatalmas mamut ekkorra igencsak megritkult, így kénytelenek voltak áttérni a rénszarvas vadászatra. Az ősemberek közül van aki húst tartósít, más az elejtett állatokat nyúzza darabolja. Vannak akik a lenyúzott bőrt készítik ki éles szerszámokkal. És van aki a dombhát pereméről figyeli a túlsó partot. Vár valamit. Ezeket az embereket az utókor gravettieknek nevezte el, egy dordogne-i kőfülke nyomán. Elterjedésüket apró, jól megmunkált nyílhegyek jelölik. Nemcsak vadásznak, de bányásznak, varrnak, kereskednek, ékszereket hordanak. Éppen a Duna túloldalán, Szob fölött van egy táborhelyük ugyanebben az időben, ahol összegyűjtik az Ipoly menti miocén rétegekből előkerülő kecses Turritella csigák tömegét. Bőrzsákokban cipelik a Duna mentén nyugatra, a mai Ausztria területére. Itt egy Willendorf nevű falu mellett egy gravetti ősember kövér nőket ábrázoló szobrokat farag.
 |
| Rénszarvasok Lappföldön /fotó: Tim Allen, BBC/ |
Közben a túlsó parton a rénszarvascsordát vezető vezérállat lassan merül bele a folyó habjaiba, mögötte a dél felé vándorló rénszarvasok nagy csordája követi. A szigetekkel, zátonyokkal tarkított gázlón lassú az átjutás, de az egész folyó mentén itt a legegyszerűbb. Itt van kapcsolat a két parton elterülő középhegységek között. Mint egy lencse a fényt, úgy fókuszálja a rénszarvascsordákat az átkelőhely ide a Dunakanyarba, hogy átúsztatva a folyón a csordák újra szétszóródjanak a gyér füvű legelőkön. A vezérállat, vizes bundájától elnehezülve, az úszástól elfáradva vergődik ki a túlsó partra. A lesben álló vadászok csak erre a pillanatra várnak. Bunkóikkal hatalmas pusztítást végeznek az állatok között. Mai szemmel nézve ez nem is vadászat, sokkal inkább mészárlás. Azonban az akkori embernek nem volt más választása, ha életben akart maradni. Ahogy az évszázadok, évezredek múlnak, az éghajlat egyre melegebbé váik, lassacskán elmaradoznak a rénszarvasok, és a gravetti-vadászokkal együtt északra vándorolnak. Nyomaikat betemeti a szelek szárnyán érkező finom sárga löszpor.
 |
| A II./b terasz Dömös és Pilismarót között |
- Vác - téglagyár
- Verőce - téglagyár 2 elkülönülő telep
- Nagymaros - 4 elkülönülő telep
- Zebegény - 3 elkülönülő telep
- Pilismarót - Bitóc, Diós-dűlő, Templom domb, Pattantyús-nyereg, Öregek-dűlő, Bánom-Sárgadomb, Tetvesek
- Basaharc - Pál rét
- Dömös - Táncsics utca, Piroska-dűlő
- Szob - ékszercsiga gyűjtő telep
- Budapest - Csillaghegy
Feltehetőleg ennél jóval több vadásztelep állhatott annak idején a Duna mindkét partján. Többségük még a föld alatt pihen, míg más telepek a jelenkorig tartó lepusztulás áldozatául estek. Tekintsük át földrajzi szempontok alapján hová és miért telepedett annak idején a rénszarvasvadász népesség.
 |
| Dunai teraszszintek magassága a hosszelvényre vetítve. |
A Duna a legfrissebb kutatások eredménye szerint a pleisztocén kor elején jelent meg azon a területen, amit ma Dunakanyarnak nevezünk. Ekkor még sokkal lankásabb volt a táj. Egy 15 millió éve kihunyt tűzhányó romjai álltak itt, melynek nagy részét már tengeri üledékek, mészkövek fedtek. Egy alacsony dombságot képzeljünk el, melynek üledékeibe lassan, évről-évre mélyebben vágódott be a Duna, relatíve megemelve a környező térszínt. A Duna bevágódása mellett más földtani folyamatok is formálták a táj képét. A pleisztocénben indult meg a magyarországi középhegységek kiemelkedése. Ez egy lassú folyamat volt, de az eltelt két millió év alatt az évenkénti milliméteres elmozdulás is igen jelentős változásokat okozhatott a domborzat arculatán. A kiemelkedés ütemének mérésére számtalan módszer áll manapság a kutatók rendelkezésére. Ezek közül egy módszer tartozik szorosan a témánkhoz; a folyóterasz kutatás. A földtanban az a normális, ha egy rétegsorban a legidősebb kőzet fekszik legalul, míg a fiatalabbak mindig idősebbekre telepednek rá. A Dunakanyar teraszainál ez pontosan fordítva van, a legidősebb teraszanyag található a legmagasabb helyzetben és a legfiatalabb található közvetlenül a Duna szintjében. Ahogy haladunk az Alföld irányába, a teraszok lassan átfordulnak normál rétegzettségbe. Ugyanis a középhegységi területek emelkedésével ellentétben az Alföldi területek süllyednek, így a régebben lerakott terasz anyag megsüllyed, így a kövezkező periódus már erre rakódik.
 |
| A II./b terasz magassága a Duna 0 pontja fölött. |
Az utolsó eljegesedés (würm) idején lerakódott, a rénszarvasvadászok által lakott II./b terasz anyaga Visegrádnál körülbelül 5-7 méterrel van magasabban, mint azokon a helyeken, ahol nem játszódott le kiemelkedés. Erre jön még a lerakódott lösz, melynek jelenléte egyértelműen bizonyítja, hogy a lösz kiülepedésekor a terasz már ármentes terület volt. Ez nem jelenti azt, hogy a Duna egyes nagyobb áradásai ne pusztíthatták volna oldalról a laza üledéket. A Duna bevágódásával és a Visegrádi-hegység kiemelkedése következtében megváltozott a terület erózióbázisa, így a környező patakok esése is megnövekedett. Patakvölgyek szabdalták föl az egykor egységes folyóteraszt és mosták el helyenként az ősember telephelyeit. Ilyen kihantolódással kerülhettek jégkorszaki állatcsontok a Duna jelenkori kavicságyába. Napjainkban a felszabdalt II./b Duna terasz körülbelül 140-160 méter magas dombhátak formájában kíséri Északnyugat-Délkeleti irányban a Dömös-Pilismarót országutat. Összehasonlításul: a Dunakanyarban a mostani alacsony ártér pereme 106-107 méternyire emelkedik a tengerszint fölé.
 |
| Pilismarót és Dömös északnyugat felől /legfotok.hu/ |
Az, hogy Dömös és Pilismarót között ennyi régészeti emlék fennmaradhatott a gravetti rénszarvasvadász telepekről a Duna vándorlásának köszönhető. 18000 évvel ezelőtt még közvetlenül az ősember táborhelye mellett ágakra bomló folyó lassan a szemközti part felé vándorolt. Lecsúszott a saját maga által felhalmozott hatalmas mennyiségű jégkorszaki eredetű hordalékról és a Szent Mihály -hegy nyugati előterét kezdte el alámosni. Talán ezért van sokkal kevesebb gravetti lelet Szob és Zebegény között. 15000 éve, a pleisztocén végén a driász lehűlés következtében felhalmozódott kavicsanyagba újból bevágódott a Duna, kialakítva a II./a teraszt majd a holocénben a mai magas és alacsony árteret. Amikor a rómaiak meghódították az általuk Pannoniának elnevezett területet, őrtornyikat már a Duna most ismert folyása mentén építették föl. Ezzel újabb támpontot adva a hidrológusnak, geomorfológusnak és régésznek, hol is folyhatott annak idején a Duna.
Ajánlott és felhasznált irodalom:
Béres Sándor: Néhány adalék Dömös őskorához: a Piroska-dűlő és Pattantyús.
Gábori Miklós: Az ötvenezer éves ember. in.: A magyar régészet regénye. Panoráma, 1968.
Gáboriné Csánk Vera: Az ősember Magyarországon. Gondolat, 1980.
T. Dobosi Viola - Szántó Zsuzsa: A gravetti időszak hagyományos és radiokarbon koradatai. Arch. Ért. 128 (2003) p 5-16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése