Véget ér a szeptember, és véget ért a 3. Duna Expedíció. A kutatók már úton vannak hazafelé, a minták a laboratóriumok felé és a kutatóhajók saját kikötőik felé. A munka ezután négy fal között zajlik majd, az eredményeket jövőre várhatjuk. A másfél hónapos úton új barátságok, tudományos eredmények születtek, és hatalmas öröm volt, hogy hacsak másfél napra, de a Dunai Szigetek is részese lehetett a kutatómunkának. Sokat gondolkodtam mivel is lehetne méltóképpen lezárni ezt az expedíciót, végül arra jutottam, hogy talán a legkézzelfoghatóbb, leglátványosabb kutatási terület fogásaival: a halakkal. Róluk úgyis alig esik szó, ellenben a honlapon is elérhető galéria tanulsága szerint olyan halak is a csónakba kerültek, melyekről ezidáig legfeljebb könyvekből (vagy még ott sem) hallottam.
Az expedíció legnagyobb fogása ez a menyasszonyi ruhába burkolózott 2 méter hosszú lesőharcsa (Silurus glanis) volt, melyet a magyar szakaszon, Szob közelében ejtettek zsákmányul.
Az expedíció egyetlen halfajra volt életveszélyes, ez pedig nem volt más, mint a dévérkeszeg (Abramis brama). Mivel ez az egyik leggyakoribb dunai hal, feltételezhető volt, hogy minden mintavételi ponton előfordul, és így vérük és májuk jó összehasonlítási alapul szolgálhat a Duna egész hosszára.
Fiatal kecsege (Acipenser ruthenus), alcsaládi szinten rokon a vizával, amely sajnos teljesen eltűnt a magyar szakaszról. A kecsege nem védett Magyarországon.
A bagolykeszeg (Abramis sapa) meglehetősen gyakori hal, minden nagyobb álló és folyóvízben előfordul. Fenéklakó hal, a dévérkeszegekkel együtt szokott horogra akadni.
Az osztrák halas csapat zsákmányolta ezt a pompás márnát (Barbus barbus). Szemre is bőven meghaladja a 40 centiméteres legkisebb kifogható méretet. Tiszta, gyors folyású szakaszokat kedvel, ahol a kemény aljzatról szerzi táplálékát. Fényképezés után természetesen szabadon engedték!
Ugyancsak fenéklakó hal a paduc (Chondrostoma nasus), fő élőhelye a kavicszátony.
Legfeljebb 12 centiméteres hosszúságot ér el egy kifejlett vágó csík (Cobitis elongatoides). Magyarországon védett, eszmei értéke 2000 forint! Alkonyatkor indul táplálékot keresni a folyók iszapos és homokos aljzatú szakaszain.
Fiatal horgászként nagyon szerettem volna fogni egy igazi dunai ingolát (Eudontomyzon mariae), amelyet akkoriban úgy angolnaméretűre saccoltam. Azóta sem sikerül élőben, még akváriumban sem látnom ilyen halat, de most már legalább tudom, hogy legfeljebb 21 centiméter hosszúra nőhet meg. Annyiban hasonlítanak a dunavirágokhoz, hogy ívás után az ingolák is elpusztulnak. Magyarországon fokozottan védett, eszmei értéke 100000 forint!
A vágó durbincs (Gymnocephalus cernua), Magyarországon igen gyakori halfaj, folyókban és tavakban is előfordul. Általában 15 cm hosszú, de már láttak belőle 25 centiméteres óriást is. A vízszennyezésre kevésbé érzékeny, mint rokona, a széles durbincs, a mélyebb, homokos aljzatú vizeken a legkönnyebb összefutni vele.
Az érdekes nevű dunai galóca (Hucho hucho) testfelépítését tekintve a pisztrángra, életmódja és táplálkozása alapján a balinra, latin neve szerint pedig a vizára (Huso huso) hasonlít. Régebben csak a Duna felső és középső szakaszán élt, napjainkra a Rajna és Rhone vízrendszerében is előfordul. Hengeres alakú hal, fokozottan védett! Veszélyeztetett faj, eszmei értéke 100000 forint.
2013-ban az év hala volt a képen látható menyhal (Lota lota), más néven kutyahal. Ugyan nem védett, de a 20 centiméter alatti példányokat vissza kell engedni. Előszeretettel tartózkodik alámosott partokon belógó gyökérzet közelében, melyből a Duna szabályozása óta sajnos egyre kevesebb van.
A folyami géb (Neogobius fluviatilis) eredetileg a Fekete- és Azovi tenger sekély, partmenti zónájában élt, innen terjed szét Európa-szerte. 1970-ben fedezték fel a Balatonban, azóta a Visztula vízrendszerébe is jutott belőlük. Éppen ezért invazív fajnak számít.
Herman Ottó "látott hala" a garda (Pelecus cultratus) főleg a Tihanyi-félsziget hegyi halászairól híresült el, akik onnan irányították a halászhajókat attól fügően, hogy a garda-rajok merre haladtak. Nagyon lapos hal, könnyű felismerni a felfelé álló szájáról. Lassú vizeket kedvel, a vízfelszínre hulló rovarokkal táplálkozik.
Egészen mostanáig fogalmam sem volt róla, hogy ilyen halak is élnek a Dunában. Ő a Fekete-tengeri tűhal (Syngnathus nigrolineatus) Maximális 22 centiméteres hosszát elérve sem túl feltűnő. Tengeri hal, sekély, dús növényzetű vizekben él, az édesvizű folyók torkolati szakaszain jelenhet meg.
A szilvaorrú keszeg (Vimba vimba) egész Európában gyakori, legszebb nevű alfaja azonban az Északi-tengerbe futó folyókban találhatók: (Vimba vimba vimba). Rajokban él lassú folyású szakaszokon. Magyarországon gyakori halfajnak számít.
A német bucó (Zingel streber) sügérféle, a sekély vizű kavicszátonyok lakója. A folyószabályozás, mederkotrás révén élőhelyei szerte a Duna mentén veszélynek vannak kitéve. Ritka és védett faj, eszmei értéke 100000 forint.
A német bucót könnyű összetéveszteni a magyar bucóval (Zingel zingel), avatott halbiológusok a pikkelyük, és úszóik alapján határozzák meg őket. A szennyezésre kevésbé érzékeny, azonban a felduzzasztott szakaszokról eltűnt. Jó hír, hogy az expedíción sikerült találkozni ezzel a két halfajjal. Mindkettő nagy természeti értéket képvisel.
Búcsúzik a 3. Duna Expedíció Vilkovóban (Ukrajna). A negyedikre 6 év múlva, 2019-ban kerül sor.
Képek forrása: http://www.danubesurvey.org/photos/fish-photos
Ajánlott bejegyzések:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése