Csak kevesen tudják, hogy Ráckevén állt évekig múzeumként az ország legutolsó vízimalma, amely azóta sajnos elsüllyedt és tönkrement. Ezt a malmot Gyurcsik-malomnak hívták, és 3/4-ed részben a családom tulajdona volt, ezért nagypapámtól már korábban is sokat hallottam a malmokról és a molnárok életéről. A legtöbb ember örömmel kutatja családja múltját, honnan jöttek, hol éltek, mivel foglalkoztak, mit dolgoztak. Ezért hát örömmel fogtam neki ennek a kutatásnak.
írta: Nagy Attila (1995)
 |
| A Gyurcsik-malom Ráckevén (fortepan.hu) |
A kenyér becsülete a molnárok tisztelete
A mindennapi kenyérnek nagy a becsülete, és ez még inkább így volt a múltban. Már a gyerekeket is arra szoktatják, hogy mindet megegye. Egyes vidékeken a leesett kenyeret még meg is csókolják, amikor felemelik. A kenyér értékét mutatja az is, hogy sok szólást ismerünk vele kapcsolatban. Például aki dolgozik, az kenyeret keres; a jó embert kenyérre lehet kenni; és aki megöregszik, az megette a kenyere javát. A kenyeret ugyanakkor régen nem csak a dolgozó parasztnak, hanem a búzát megőrlő molnárnak is köszönhették, ezért őket is nagyon tisztelték. "Ha a legtöbbet a rideg pásztor próbált, ha a legtalálékonyabb a "mezzei ember" volt - a legtehetősebb a vízimolnár. Pontosabban a molnárgazda, akinek saját malma zsolozsmázott a vízparton vagy a víz hátán."
A malmok történetéről
Az ember táplálékának évezredek óta tekintélyes részét képezi a gabona, főként a belőle készített liszt. A gabonaszemekből eleinte mozsár, később kézi őrlőkő segítségével nyertek lisztet. Az Kr.e. 1. században lett önálló mesterség a molnárság. A magyarok letelepedése után még a nők forgatta szárazmalmot használták. Malom szavunk -nyelvészeink szerint- francia kölcsönszó. A malmok építése a kézművesség különválásának idején, a 14. században vált általánossá. A vízimolnárok a legtöbb helyen a középkor derekán céhekbe tömörültek. A céh ügyelt a molnárok közötti rendre, törvényt szabott, védte és büntette tagjait. A 16. században a malmok menhelyek voltak, ahol az üldözöttek és a bűnözők is oltalmat találtak. Éppen ezért a molnárság bizalmi állás, a molnármester "hit alatt álló", esküt tett tekintélyes ember volt.
 |
| Emeletes hajómalom Mohácson |
A malmok a 18-19. században a népi társasági élet központjai is voltak. Az őrlésre várakozók rendszeresen megvitatták gondjaikat, bajaikat, a molnárok pedig továbbították a híreket a falu lakóinak. Emellett a malom nagyon értékes volt, a múlt században egy közepes méretű felért 16 hold földdel.
A malmok építéséről a faragómolnárok gondoskodtak, akik a vidék adottságaihoz alkalmazkodtak. Kisebb vízfolyások mellé patakmalmot, a vízszegény Alföldön szélmalmot, a szélesebb bővizű folyókra — mint a Duna, Dráva, Maros, Vág és a Tisza — hajómalmot építettek. "A hajómalmok tulajdonosai a legritkább esetben voltak egyúttal molnárok is. A szegényebb néposztályhoz tartozó helyi lisztesmolnárokat le is nézték."
Ráckevén is a Duna vize nagy bőséggel szolgáltatta a vízi energiát, ezért már a 15. század közepétől kelepeltek a folyó hátára ültetett vízimalmok, az ún. "tombácos" hajómalmok.
"1546-ban az ország helységei közül Keviben [Ráckevén] működött a legtöbb malom, szám szerint huszonkettő." Ezek közül Dimitre Zselik és Bárány Albert szpáhik is hajótulajdonosok voltak.
"A város kézművességére jobbára csak a nevekből következtethetünk Skaricza Máté és néhány más adat mellett: (...) Ráckevén 1546-ban hét Molnár nevű férfit írtak össze, de tudjuk, hogy 22 egykövű 1559-ben 19 egykövű malom működött a Dunán, ahova sokkal több molnár kellett."
A török kiűzése után, 1728-ban a molnárok is -a többi mesterséghez hasonlóan céhet alapítottak. "Ráckevén a molnárok legkorábbi articulusát (szabályzatát) III. Károlytól kapták 1728-ban, majd az idő változtával az újabb szabályzatot I. Ferenctől nyerték 1817-ben."
A malomipar virágkorában a ráckevei molnárság nagyon híres volt. Még Esztergomból is érkeztek ide inasnak. Persze a környékbeli falvakból is jöttek elszegődni.
A helybeliek a szabadságharcból is kivették a részüket: "Az írni-olvasni tudó legények néha csúfolódó verseket másoltak és terjesztettek, ezért -a francia forradalomtól félve- 1793-ban meg is büntették egyiküket. 1848. március 24-én a helyi szabadságünnepen a molnár-legények is ott voltak a 600 helyi újonc között." Egy itteni molnár azt is feljegyezte, hogy a lórévi révnél volt Görgey nagy honvédtábora. Ekkoriban gyakran meneteltek át a városon honvédcsapatok, és trénszekerek százai vonultak a rév felé.
Aztán a századforduló körül megépítették a Ráckevei-Dunára a Kvassay-zsilipet, majd később a tassit is, és a folyónak itt már nem volt folyása, ezért a hajómalmokat át kellett költöztetni a Nagy-Dunára.
A molnárcéh
A középkor derekán a csizmadiák, szabók, szűcsök, szappanosok, szíjgyártók, gyertyamártók, kovácsok, bognárok, tímárok, vargák és a molnárok érdekeik védelmében céheket alapítottak, így őrizték meg Ráckeve hajdani városi jellegét Mivel Ráckevén a legtekintélyesebb mesterség a vízimolnárság volt, ezért a legfontosabb céhnek is ők számítottak, néha még a városi vezetéssel is szembeszegültek.
Ráckevén csak a török kiűzése után, 1728-ban alakult meg a molnárcéh. Ez valójában érdekvédelmi szervezet volt, mely szigorú szabályokkal biztosította az iparűzés nyugodt feltételeit. Ezek a szigorú követelmények meghatározták, hogy ki lehetett tag, mennyi összeg volt az évi hozzájárulás, kik mikor kaphattak segélyt. Ezenkívül a céhek lehetőség szerint maguk szabályozhatták a vízhasználatot, a hajómalmok kikötését, helyeit, sorrendjét. Szigorú szabály volt az is, hogy az egyes gabonafélékből mikor és mennyi vámot lehet kivenni. Különösen tiltott volt a kuncsaftok elcsábítása, mert a fő szabály az volt, hogy a gazda ahhoz vigye őrletni gabonáját, akitől a legjobb minőségű lisztet kapja.
A céh jövedelme a tagdíjból (évi 1 Ft), az új mesterek taksájából és a büntetéspénzből állt. Ez utóbbiból gyűjtötték össze a legtöbbet. A céh kidolgozott szabályzatát a helytartótanács vagy az uralkodó hagyta jóvá, és hivatalosan a városi magisztrátus, de valójában az uradalmi prefektus ellenőrizte.
1728-ban III. Károly oklevéllel ismeri el a ráckevei molnár céh elöljáróit és a legkorábbi articulusát (szabályzatát). Az egyikben ezt követelték meg a molnárinastól:
"Kis korongot orsóival együtt helyesen megcsinálja és azt helyére felállítja. Az keresztvasat a malomkőbe helyesen belé vágja és az malomkövet feltéve lisztnek eressze, és azon egy mérő búzát kenyérnek emberül megőröljön." A ráckevei Árpád Múzeumban is találtam még részleteket az articulusból. Íme, ezek közül néhány:
- Articulus Vigesimus: A Falukrúl bé hozott örlést akár honnét légyen a vidéki buza, né merészellye edgyik Molnár is el vinni, hanem sorrúl vigyék bé egy Malomra, amennyi jut osztály szerént.
- Articulus Secundus: Mivel Fellyül meg nevezett Czéh Catholicus, Lutheranus és Calvinista Molnárokbúl áll, arra való nézve, hogy közöttük ennek utána annyival is inkább az egymáshoz való szeretet, egység, s békesség megmaradhasson. Ha molnár Czéhben akarna állani, akármelyik Relligion legyen az három közzül bévetettessék a Czéhben." Valóban a molnárok között megvolt a vallásszabadság, hiszen a nagy ünnepeken, pl. húsvétkor és karácsonykor a református molnárok is együtt mentek a katolikus templomba.
- Articulus Septimus: Légyen köteles egyik Mester ember a másikat illendőképpen meg böcsülni, mind a Czéh házánál, mind más helyekenn is. Holott penig edgyik a másikat átokkal, szitokkal illetni tapasztaltattik tehát az ollyatén rágalmazo fél elsöben is a czéhben két forintra marasztaltassék, másodszor ismét négyre büntessék.
- Articulus trigesimus secundus: Hogyha valamely Czéhbeli Molnár, vagy Czéh házához, vagy utakon vagy is piarczon edgy ümögben vagy gatyában járna és menne, mind annyiszor valamennyiszer rajta tapasztaltatik tizenkét pénzre büntessék hasonlóképpen a ki pálczával a Czéh házához bé menne, vagy más fegyverrel, avagy a Czéhnek házánál multatáskor, a Czéh borát negédességbül el öntené tizenkét pénzen meg marasztaltassék, aki pedig haragjábúl a Czéh Asztalára, Ládájára, a vagy Articulusira ütne kézzel, vagy akár mivel is, első cselekedetiért huszonöt pénzre büntessék, ha pedig többször is elköveti, az ollyatén Molnár ötven pénzen marasztassék meg a Czéhben.
 |
| Céhlevél a Ráckevei Hajómalomban |
Bő gatyában tilos volt járni, ugyanis az paraszti viseletnek számított.
A céh valóban ügyelt a jó erkölcsre is. Büntette a részegeskedést, a lopást, verekedést, a céh lejáratását, a házasságtörést, a pipázást, a hosszú hajviseletet és - mint előbb olvashattuk- a molnárhoz illetlen öltözéket.
A céh tagjai közé való felvételnek is megvoltak a szigorú követelményei. Akik ezeket az írott és íratlan szabályokat nem tartották be, azokat fel sem vették vagy kizárták a céhből. Ha már felvettek valakit, akkor kiálltak mellette, mert nagyon összetartott ez a társaság. A tagok között megtalálhatjuk a társadalom több rétegét is, a parasztokat és a polgárokat.
Kezdetben, a 18. században a céh választott vezetősége a céh mesterből, atya mesterből bejáró mesterből és a szolgáló mesterből állt. A céh mestert az uradalom három jelöltje közül választották.
Később, a 20. században már a vezetőséghez a céhelnök, az alelnök, jegyző, szolgálómester, két bizalmi és 6 tagú választmányi tagság tartozott. Ezeket a tisztségeket három évenként választották, kivéve a szolgálómestert, akit évenként. A céhben évente négy gyűlést tartottak, elsősorban télen. A szervezetet a céhmester irányította, az atya-mester a legényekre ügyelt.
"A gyűlést az elnök házában tartották, ugyanis a céhház elnökről elnökre szállt. Itt külön szoba volt a tagok számára, amely egyszerűen volt berendezve. Asztalok s körülötte padok és a céhmester széke volt."
A gyűlésen intézték el hivatalosan dolgaikat, utána egy kicsit iddogáltak.
"A helyiségekbe feltett kalappal, cigarettával vagy pipával nem léphettek be, mert az tiszteletlenségnek számított. Ha mégis megtörtént, akkor egy fertály [negyed] bort kellett fizetnie az illetőnek. Ezt persze többször is megtették, hogy minél többet ihassanak."
A gyűlések közötti időszakban minden kérdésben a céh elnöke döntött, melyről a "következő gyűlésen köteles volt beszámolni és a pénztárosnak szigorú ellenőrzés után a céh vagyonáról elszámolni."
De létezett Ráckevén egy másik molnárcéh is, az Ifjú Molnár Céh, melynek 80-100 tagja a legényekből állt. Elöljárója a mestercéh atya mestere és a legények közül választott dékány mester volt. A tagdíj, azaz a "kántorpénz" évi 1 Forint volt. A céhes molnármesterek száma Ráckevén is fokozatosan nőtt, erre vonatkozó adatokat a ráckevei múzeumban találhatók:
1813. 64 fő
1827. 97 fő
1840. 73 fő
1869. 97 fő
1872. 101 fő
A 20. században a céh már gazdasági szempontból nem volt nagy jelentőségű, s mint szervezet sem volt már olyan erős, mint régen, de tiszteletből vagy talán hagyományokból ápolták a régi szokásokat.
"1950-ig az öregedő molnárok még mindig megbeszélték problémáikat, együtt dolgoztak, együtt jártak templomba, s ha közülük valaki meghalt, zárt sorokban vonultak a temetésére."
Még ma is, ha egy leszármazott meghal, a temetésre kiviszik a céh zászlaját és a lámpákat.
Ki lehetett mester a céhben?
Sok időnek és hosszú munkának kellett eltelnie amíg az inasból legény, majd a legényből mester lett.
A vízimolnár élete az inaskodással kezdődött. Sokan választották ezt a mesterséget, mert a molnár adta a kenyeret és ők kerestek a legjobban is.
"A szegődés többféle módon történt. Azok a molnárcsaládok, akik fiukat is molnárnak szánták, általában otthon tartották a gyereket."
"Azonban aki nem akarta elkényeztetni a fiát, vagy azt akarta, hogy többet lásson, tapasztaltabb legyen, az más molnármesterhez szegődtette a fiát. A parasztcsaládoknál szintén jelentkezéssel történt a felvétel."
"A szegődés 14-16 éves korban történt, amikor már bírta a gyerek a zsákot." Ezzel szemben előfordult, hogy valaki később kezdte és még katona korában is inas volt. Az inasokat általában három évre szerződtették, "általában bért nem kaptak. A mesternél teljes ellátást, így télre való lisztet, kosztot kaptak."
"Az inas a mester családjában családtag volt."
Az első évben még nem igazi molnármunkákat végzett, erről több forrás is beszámol:
"Az első évben először söprögetett, majd könyebb munkánál segített. (A vékákat cserélgette, vizet lapátolt a hajófenékről szapallal). Ha szabadnapos volt, akkor a molnárnénak segített, még pelenkát is mosott."
"A feleségnek is segítettek: vizet és fát hordtak a főzéshez."
Ugyanakkor a Ráckevei Újság 1995. szeptemberi számában az olvasható, hogy az inasok mezei munkát végeztek: aratást, szántást, favágást.
"Egy év után már az egész malmot rábízták."
Az inas szabadulásakor ünneplő ruhát kapott és ezután következett a társpohárivás: "A leendő legény fizette a nem kis mennyiségű bort, ugyanis kilenc bögrével ivott a céh volt és jelenlegi vezetőiért, majd személyenként a legénytársakért. Ők pedig voltak vagy negyvenen-ötvenen. Így aztán az inas eszméletlen részegségben lett legénnyé."
A legény tehát már tapasztaltabb volt az inasnál, de ez nem volt elég, tovább kellett gyarapítania szakmai ismereteit. Ő már képes volt önálló munkára és a vám negyede, majd harmada illette meg. "A régi időkben, amire már alig emlékszik valaki, a legények számára kötelező volt a vándorlás, vagy más néven a fektolás.." Ez minden mesterségnél így volt, a molnároknál három évig tartott. Ezalatt járták a hazai és a külföldi városokat, és sok molnárgazdánál szerencsét próbáltak. A vándorlásról tanúskodnak a vándorkönyvek, melyekből találhatunk néhányat a ráckevei Árpád Múzeumban is. Ezekben a könyvekben sok bejegyzést és pecsétet láthatunk.
"Ha a molnárlegény hosszabb időt töltött egy városban vagy egy faluban, akkor a szolgabíró elé járult, aki beírással és a város pecsétjével igazolta, hogy a legény vándorlása idején ezt a várost is meglátogatta."
Ezután a legény tovább vándorolt és máshol is szerencsét próbált. Persze nekik is volt némi szabadidejük és ilyenkor Ráckevén a molnárlegények virtuskodásból zsákot emeltek a Duna-parton vagy gerendát a Zöldfa vendéglő udvarán.
A legényidő eltelte után következett a remeklés.
"Máshonnan hívott mesterek előtt kellett malomkereket ácsolni, malomkövet vágni, azt vasra helyezni és megadott lisztminőséget őrölni. A vétett hibákért fizetni kellett," illetve "három hét hosszabbítást kaptak, amely idő alatt még egyszer el kellett készíteni a remeket." A remeklést "az elnök, alelnök és 6 tagú bizottság ellenőrizte." De ezzel az esemény még nem fejeződött be. "A remeklés eszemiszommal ért véget. Ökröt vágtak, 2-3 disznót öltek, 20-30 tyúkból főtt a leves és közben megittak megszámlálhatatlan mennyiségű bort. Hogy ki fizette? - természetesen a remeklő legény. S ha túl volt mindezen, 25 forint befizetése fejében bejegyezték a mesterek közé, feltéve hogy már volt háza, vagy malomrésze. A szegényebb legény gyakran úgy jutott malomhoz, hogy özvegy mesternét vett feleségül, vagy benősült valamely malmos gazda családjába."
Ez így volt régen, de a századforduló után már vizsgáztatták a legényeket. Ilyenkor az Ipartestület áthelyezte a legényt egy másik mesterhez 24 órára, ahol ő egy teljes őrlési folyamatot végzett el. Ebből állt a vizsga.
"Az 1917-20-as évekig a céhelnök szabadított, majd a jog a járás szolgabírájára szállt át." Így hát előfordult, hogy egyesek kétszer szabadultak. Azonban nem minden legényből lett mester, volt aki élete végéig legény maradt. Így is jól járt, hiszen keresett a vámon ő is, viszont nem volt felelős a malomért. Mégis a legtöbben igyekeztek mesterré válni, hiszen ez több pénzt és nagyobb rangot jelentett.
 |
A Gyurcsik-malom szökés közben
|
Ünnepnapok
A molnárok élete természetesen nemcsak hétköznapokból, hanem ünnepnapokból is állt. Ilyenkor kipihenték a mindennapi munka fáradalmait, nagyot ettek-ittak, vigadtak. A céh életében a legvidámabb esemény január első hete, más források szerint január 10-e volt, amelyet "céh ünnepélynek" vagy céhmulatságnak neveztek. Ilyenkor a céh kasszája kiürült.
"Az esti bált megelőző reggelen a céhtagok a templomban voltak, utána trombitaszóval a katolikus plébánia elé vonultak. Ilyenkor a céhládát vitték magukkal, amely selyemkendővel volt letakarva. Ezt négy molnár tartotta, akik pedig fehér díszes kötényt viseltek. Ezen a felvonuláson szónoklatot is tartottak."
"A bált a Sas-vendéglőben vagy a Mittermáyer-vendéglőben tartották, attól függően, hogy melyik volt szabad."
"A bál este kezdődött, amelyre a molnárlegények egy-egy lányt is meghívtak, akiket természetesen a szülők elkísértek."
"A vendéglősnek nem kellett főznie, mert a molnárasszonyok hoztak magukkal kenyeret, sonkát, kolbászt. Ebből azután mindenki ehetett, még a vendégek is."
"A zenét minden bálban a szomszédos falu, Szigetbecse trombita- és rézfúvószenekara szolgáltatta."
"A táncolókat a cifraruhás táncmester irányította, csárdást, valcert és lassúkat táncoltak."
"A céhszabályokat szigorúan figyelembe véve még a csendőrnek is le kellett vennie a sapkáját a bálban."
A vízimolnárok második legnagyobb ünnepe május 16-a volt.
"Ezen a napon emlékeznek meg védőszentjükről, Nepomuki Szent Jánosról. Erről a szentről Ecsődy István mondta el a nép között élő legendát:
A legenda szerint Nepomuki Szent János egyik magyar királynőnek gyóntatópapja volt. A király kíváncsi volt, hogy felesége mit gyónt a papnak, és ezért magához hívatta. Mivel a papi eskü köti őket a titoktartásra, így nem árulhatta el, hogy mit gyónt a királyné. A király hiába vallatta, sőt fenyegette Nepomuki Jánost, ő mégis hajthatatlan maradt. Végül az uralkodó mégis meghozta az ítéletet, hogy ha nem vall, a Dunába dobatja. Az esküjéhez hű pap inkább vállalta ezt a büntetést, minthogy a királyné bűneit elárulja. Az egyház ezért szentté avatta, a vízimolnárok pedig védőszentjükké fogadták."
"Az előbb leírt legendának egy másik változata is van, amely sokkal jobban megközelíti az igazságot, mint az előbb említett. Ezt az egyház is így állítja. Nepomuki János királya és királynéje cseh nemzetiségű volt. A papot nem a Dunába, hanem a Moldvába dobatta be a király. S megint jön a néphit. Amikor a vízbe dobták, akkor a csillagok leszálltak az égből s körülfogták. Nem engedték elsüllyedni, hanem a mennybe emelték fel."
Erről az ünnepről a helyi múzeumban is olvashatunk. Május 15-én, a János-nap előestéjén tartották a Jánoska-eresztést. A molnárünnepen vízifelvonulás volt: két nagyobb dereglyét, később dereglyét és kompot zöld ágakkal, lampionokkal díszítettek. A vezérdereglyén utazott a zenekar és innen lőtték fel a tűzijátékpetárdákat. A komp orrába, díszes asztalra állították a Szent János-szobrot, mögötte pedig a mesterek foglaltak helyet, magukkal hozva a malomlámpákat. Az így kivilágított két hajó az Angyali-sziget felső végétől indult. A kastély előtt lőtték fel a tűzijáték-petárdákat és sütötték el a mozsarakat, így tisztelegve az uradalmi prefektus előtt. A folyó sodra által vitt hajók a molnár-platzon, a Molnár Háznál (Molnár utca alsó vége) kötöttek ki, ahol borozás, később vacsora mellett mulatságot rendeztek.
Más forrásból:
"Nepomuki Szent János tiszteletére tartott mise hivatalosan is a molnárok miséje volt, ilyenkor a miséző pap mellett négy molnár tartotta a gyertyatartót, ők helyettesítették a ministránsokat."
"Az ünnepi szertartáshoz illően oltárt kerültek. A templom ilyenkor molnárzászlókkal, gyertyatartókkal volt feldíszítve."
Persze a húsvétot is megünnepelték a molnárok.
"Húsvétkor volt borszentelés, ilyenkor megkerülték a főoltárt és utána történt meg a borszentelési szertartás. A misepénzért és az oltár rendbentartásáért 3-4 forintot kellett fizetniük a plébánián,
amit kántorpénznek neveztek."
Bizonyos értelemben a temetés is ünnepnek számít.
"Erre mindig a szolgálómester hívta össze a tagokat. A céhházban gyülekeztek, ahol rendezett sorokban a temetési lámpákkal, gyertyatartókkal és a céh zászlajával a halottas házhoz vonultak. A szertartás után a céh tulajdonában lévő Szent Mihály lován négy molnár vitte ki a temetőbe a halottat. Ezután a gyászoló család halotti toron látta vendégül az összegyűlt vízimolnárokat. Ilyenkor egy fertály [negyed] bort fogyasztottak el csendes beszélgetés közepette." Ez a szokás még ma is él a régi céhtagok családtagjai körében.
 |
| Ráckeve templomai |
A molnárok között hagyomány volt a templomba járás is. A templomi körmenetek alkalmával közösen vonultak az egyenruhájukban. Az ünneplő ruhájuk a legfinomabb szürke posztóból készült, mivel a molnároknak a szürke volt a színük, mert azon kevésbé látszott a liszt.
"A vízimolnárok általában minden vasárnap megjelentek a templomban. A kóruson volt biztosítva a helyük, ahol még a padok is saját tulajdonukat képezték. Külön oltáruk volt, amelyet plüss oltárterítővel takartak le, a falra malomkereket festettek."
A céh vallásosságát bizonyítja továbbá, hogy a céhzászlót a gyermeket tartó, trónon ülő Mária képe, illetve a viharba került tanítványok és Jézus jelenete díszíti.
Folytatás következik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése