A hódok második bejövetele

Alig két hete írtunk arról, hogy milyen hidrológiai folyamatok játszódtak le a Gödi-sziget mellékágában az elmúlt években. Részben volt szó arról, hogy a zátonyon fiatal csemete fűzfák fenyegetik a mellékágat teljes elzáródással. Nos, a természet válaszolt, ugyanebben a parti fűzerdőben, ugyanekkor vandál pusztítás nyomaira leltek. 

Körülbelül tucatnyi fiatal fűz hever vízbedőlve a Gödi-sziget északi csúcsánál. Vannak olyan magányos csonkok is, amelyeknek a felső része nem található már a parton, valószínűleg ezeket már elvihették. Messziről úgy tűnik, mintha szándékos természetkárosítás történt volna, és valljuk meg nem véletlenül ez jut először az eszünkbe, hiszen ez sokkal gyakoribb errefelé, mint a valódi ok. Közelebbről megszemlélve a pusztítást már a laikusok is kételkedni kezdenek, merthogy a törzseken nem vágás, hanem rágásnyomok láthatók. Márpedig vízparton semmi más nem képes fogaival kidönteni egy combnyi vastag fát, mint a hód. Hogy pontosabbak legyünk, jelen esetben az eurázsiai hód (Castor fiber). 

Merthogy létezik a kanadai hód is. Ők Észak-Amerikán kívül pl. Finnországban is élnek, ezek a hódok szoktak patakot duzzasztó gátakat és hatalmas hódvárakat építeni. Eurázsiai rokonaik az ilyen mértékű természetátalakításban nem jeleskednek. Fákat is csak télen döntenek és nem is mindegyiket. Mivel a hódok a folyó 20-30 méteres körzetén belül tevékenykednek, elsősorban az ebbe a sávba eső fák vannak kitéve a rágásnak. Itt is főleg  a fűz és nyárfélék (puhafák), míg például az égert kifejezetten kerülik. 

De miért döntik ki a fákat?

Ősszel a hódok étrendje drasztikusan megváltozik. A parton elfogynak a lágyszárú vízinövények, ezért a hódok máshol keresnek friss, tápanyagban gazdag hajtásokat. Az őszi átállás kritikus a hódok szempontjából, az emésztőrendszerük átalakul, ami a fitatalabb egyedeket igencsak megviseli. Késő ősszel és télen elsődleges táplálékforrásuk a fák vékony ágai és rügyei, amit viszont elsősorban a testalkatuk miatt képtelenek elérni. Hihetetlenül hangzik, de egy jól megtermett, tömzsi hód elérheti a 30 kilogrammos testsúlyt. Mit lehet ilyenkor tenni? 

Ki kell dönteni a fát! Egy combvastagságú fűzfa elcsócsálásához egy kifejlett hódnak egy éjszaka sem kell. A fák törzsén homokóraszerű rágásnyomok láthatók, az így elvékonyodott törzs könnyen törik és általában arra esik, amerre már amúgy is meg volt dőlve -  a vízbe. A vízben úszkálva a hódok már könnyedén elérik a rügyeket. A friss ágakat tutajokba gyűjtik, így ha esetleg a folyó (és vele a hódvár bejárata) be is fagy, a jég alatt is találnak táplálékot. 

A hódok állkapcsa igen erős, két szemfoguk állandóan nő. A fogakat borító narancssárga zománc ellenállóbb, mint a belül lévő fehér dentin, az eltérő kopás miatt éles vésőszerű élek jönnek létre, amivel könnyen el lehet majszolni egy fa törzsét. A hód nem egy vérengző állat, de volt már arra is példa, hogy emberre támadott, és a magharapott ember egyszerűen elvérzett. 

A hódok bundája egy időben keresett árucikk volt, a vízhatlan, sűrű és meleg prémből téli ruhákat és sapkákat varrtak. Ugyancsak népszerű gyógyszerészeti és kozmetikai alapanyag volt a hódpézsma, az a mirigy amellyel az állatok megjelölik a területüket. Ráadásul a konstanzi zsinaton, a XV. században a hódot "halnak" nyilvánították, ekkortól fogyaszthatóvá vált böjti időszakban is. Ez a három ok, megtetézve a folyószabályozások árterekre gyakorolt hatásával együttesen vezetett oda, hogy a hód százötven évre eltűnt nem csak Magyarországról, de Európa nagy részéről is.

Éppen ezért hatalmas meglepetés, hogy immár a Gödi-szigeten is hódnyomokra bukkanni.  

Érdemes tehát szólni arról is, hogyan zajlott a hódok második bejövetele Magyarországon. 

Magyarországon a XIX. század közepe és a XX. század utolsó évtizedei között az átlagember hódot legfeljebb állatkertben láthatott, a rendszeres vadászat és az árterek átalakítása nyomán. Hazánkban utoljára 1854-ben lőttek hódot éppen a Duna mentén, Ácsnál. 1856-1865 között még három alkalommal jegyezték fel, hogy valaki látott hódot, utoljára ugyancsak a Duna mentén Zimonynál. De nem csupán Magyarországról tűnt el ez a megtermett rágcsáló, hanem szinte egész Európából. Mindössze három elszigetelt populációja maradt fenn Norvégia Telemark tartományában, a Rhone alsó folyásánál, valamint az Elbán Dessau és Magdeburg között. 

A hódok elterjedése Európában

Amikor Magyarországon elkezdődött a hódok visszatelepítése 1991-ben, Európában már kissé jobban állt a helyzet. Svédországból 1873-ban tűnt el az utolsó páldány, de norvég egyedekkel már 1922-ben pótolták a hiányt. Bajorországba (1966) az elbai populációt telepítették vissza, ezt folytatták az osztrákok (1976) és innen került végül néhány elkóborolt (vagy árvíz által elsodort) egyed az 1980-as évek közepén Magyarországra, a Szigetközbe. Az első tudatos hód-visszatelepítésre 1991-ben került sor, ekkor hét bundás jószágot ereszettek szabadon a Hortobágyi Nemzeti Parkhoz tartozó Tiszafüredi Madárrezervátumban a Tisza-tavon. 

Pici hód. Fénykép: WWF

1997-ben a horvát Dráva-szakaszra telepítettek 29 Bajorországból származó hódot, ők később elterjedtek a magyar szakaszon és a környékbeli patakokon is. A Duna mentén spontán felbukkantak egyedeik a Szigetközben, Dunaalmás, Neszmély, Esztergom, Csepel-sziget, Paks környékén, ehhez adódik most hozzá a Gödi-szigeten tapasztalt hódelőfordulás. 1996-tól a WWF osztrák tapasztalatok alapján kezdte meg a céltudatos hód-visszatelepítő akciókat. Gemenc területén két év alatt 33 egyedet engedtek szabadon, 2004-re a számuk lecsökkent ezért újabb húsz hóddal toldották meg a populációt a Sió-torkolatnál és Béda-Karapancsán. A Duna-táj mellett kerültek hódok a Hanságba, a Felső-, Közép- és Alsó-Tiszára. A visszatelepítések után így nézett ki a hódok magyarországi elterjedése: 

A hódok előfordulása Magyarországon (WWF, 2007)

A legnagyobb hódpopuláció a Szigetközben él, itt a 2003-as állományfelmérés 280 egyedre becsülte a számukat, amely 80 különálló hód-territóriumot jelentett. Az egyes hódcsaládok fafajtól függően 0,5-2,5 kilométeres partszakaszokat tartanak ellenőrzésük alatt, melynek határait a pézsmamirigyük váladéka jelöl ki. 

forrás: Bozsér Orsolya

A magyar hódok közül kétégtelenül a leghíresebb a lágymányosi Kopaszi-gát hódja lett. Róla cikk is született az Urbanista blogon, köszönhetően annak, hogy Horváth Ádám az év természetfotósa versenyében a róla készült képpel "Kezünkben a Föld" kategóriában első díjat nyert. 

A Kopaszi-gát hódja. Fotó: Horváth Ádám

Előre borítékolható, hogy a hódok újbóli elterjedésével párhuzamosan egyre nőnek majd a partmenti telepített erdőkből érkező panaszok. Kidöntött fák, elpusztult fasorok, megcsócsált nemesnyárasok nyomán éleződni fog az ellentét a természetvédelem és az gazdasági érdekek között, főként azután, hogy ezek a bundás jószágok elkóborolnak a kontrollált betelepítések helyszínéről és olyan területeken is felbukkannak, ahol már egyértelműen kártevőként fognak tekinteni rájuk. Ilyen esetben sem a vadászat a megoldás, hanem a befogás és az ezt követő újabb áttelepítés. Fontos tudni, hogy a hód védett állat, így az általa okozott bármiféle kár a tulajdonost terheli a Természetvédelmi Tötvény szerint. Éppen ezért a tulajdonosnak kötelessége, hogy a birtokát megvédje a hódoktól.

Mindenesetre szeretettel várjuk olvasóink további bejelentéseit; hol láttak még hódokra utaló nyomokat a Duna mentén! Továbbá nagyszerű lenne, ha sikerülne a gödi hódot lencsevégre kapni!

Ajánlott és felhasznált irodalom:

Amit a hódról tudni érdemes - WWF füzetek 26.
Európa legnagyobb rágcsálója 
Bozsér Orsolya: Szigetközi hódparadicsom
V. Molnár Orsolya: Túl sikeresen telepítettük vissza a hódokat - Origo.hu