Kéjlaki-Duna

Ne csodálkozzon a kedves olvasó, ha esetleg még nem hallott a Kéjlaki-Dunáról, sokan vannak ezzel így! Akár találós kérdés is lehetne, hol találjuk ezt a keskeny holtágat. Ha csak a róla készült felvételeket látnánk azt gondolnánk, valahol a Gemenc mélyén, vagy a Kopácsi-ártéren rejti egy sűrű ártéri erdő, holott ennél nem is tévedhetnénk nagyobbat... 

A Kéjlaki-Duna 1832-ben jött létre, amikor a folyószabályozások során levágták a Dunáról. Lassan kétszáz éve funkcionál tóként és ez rá is nyomja bélyegét a tájra. Mindössze egy kilométer hosszú és alig 60 méter a legnagyobb szélessége. 

Mivel már a legnagyobb árvizek idején sem érintkezik a Dunával nincsen benne vízmozgás, az eutrofizáció és feltöltődés előrehaladtával a nyílt vízfelülete egyre csökken. Belehullik a környező erdők lombja, minden évben elpusztul benne a nád, tölti a szél által belehordott por, mígnem egyszer teljesen elnyeli majd az ártéri erdő, de ez már nem a mi életünkben fog bekövetkezni. Vízutánpótlását kizárólag csapadékvízből szerzi, esetleg az árvizek szivárognak még át a talajrétegen a 140 méterre található főágból. 

Addig legalább még gyönyörködhetünk benne! Vadsága és természetközelisége ellenére viszonylag egyszerűen megközelíthető és a helyiek élnek is a lehetőséggel, viszonylag nagy számban járják be a két kilométeres ösvényt, amely megkerüli a Kéjlaki-Dunát.

Énekes és vízimadarak paradicsoma ez a szakasz, az apró őszapótól a legnagyobb testű hattyúkig sokféle madár fordul itt elő. Elegendő táplálékot biztosít számukra az erdő a nádas és a nyílt vízfelszín. 

Sétánk vége felé ideje rátérnünk a bejegyzés elején már érintett kérdésre: hol is található a Kéjlaki-Duna?

Bizonyos jelekből arra lehet következtetni már az ártéri erdőben is, hogy viszonylag sűrűn lakott terület övezheti. A rengeteg sétáló, a minden egyes lejáratnál üldögélő, napozó emberek nem magyarázhatók csupán az áprilisi nyári meleggel és verőfénnyel. A levegőt állandó zúgás tölti be, mintha a közelben forgalmas autóút haladna el. 

Sőt már a Duna-ág nevével is gond van, a helybéliek ugyanis sohasem hallottak erről a magyar névről, ők inkább Lusthauswassernak nevezik a partján épült ötszáz éves lakról. Ugyanis Bécs II. kerületében Lipótvárosban, azaz Leopoldstadtban járunk, a Práter erdő kellős közepén. Ami nem mindig volt a kellős közepe, ugyanis 1832-ig a Donaukanal itt folyt el a kéjlak tövében és ömlött nem messsze Freudenau felett a főágba. 

A Parkosított erdőben két éve már bejártuk a három megmaradt folyóág közül a legnagyobb Heustadlwassert. Egyetlen maradt hátra, a Mauthnerwasser, amely a Lusthauswassertől északra található. 

Lusthauswasser, Wien Prater 1989.

A bécsi Lusthaus könnyen megközelíthető a 77A jelzésű busszal. Már a végállomása is hidrológiai érdekesség, ugyanis a feltöltött mederre épült. A környéknek erős Margitsziget hangulata van, kellemes sörözők, vendéglők ölelik körbe a Pratersternhez hasonló csillagszerű, gesztenyefa sorokkal szegélyezett, sugárutas tájépítészeti megoldás kellős közepén magasodó Lusthaust. Maga a kéjlak az 1530-as években épüét és kisebbfajta csoda, hogy a Duna mederváltozásai ennyi időn keresztül békén hagyták. Nem úgy az angol-amerikai bombázók, 1945-ben az épület majdnem teljesen megsemmisült. 1948 után városi összefogással a XVIII. végi állapota szerint állították helyre. Ma éterem működik benne.

Ha Bécsben járunk érdemes ellátogatni ide egy-két órás sétára kiszakadni a nyüzsgésből. Eszünkbe sem jutna, hogy nem a vad ártéren, hanem egy világváros kellős közepén járunk.