Az India-kutató indián tábora Kismaroson

A két világháború között a magyar Duna-szakaszon pezsgő vízi élet alakult ki. Evezősők, strandolók lepték el a partot, csárdák, csónakházak álltak a nyaralók szolgálatára. Ez volt a Római part fénykora, és ekkoriban született sok szépirodalmi mű is a témáról. És ez nem csupán Budapestre korlátozódott, nyaranta szinte mindenütt strandolók, vadevezősök lepték el a parti fövenyt. Így volt ez a Kismarosi-szigeten is, ahová akkor még csak csónakkal lehetett átjutni egy valódi indián táborba.

Baktay Ervin időskori képe (forrás)

A történetet éppen tegnap hallottam egy kismarosi dunás megbeszélésen, és hazatérve rögtön nekiálltam utánanézni a témának. Baktay Ervin könyve Kőrösi Csoma Sándorról egyik kedvelt könyvem, hiszen 1928-ban az író maga kereste fel a magyar utazó tartózkodási helyét a Himalájában. Éppen ezért kissé hihetetlennek tűnt, hogy nyaranta társaival "indiánosdit játszott" volna a Dunakanyarban.

Baktay Ervin Dunaharasztiban született, így a Duna szeretete valószínűleg gyermekkora óta elkísérte. A város emlékezetében is élénken él a híres magyar utazó emlékezete, a helytörténeti múzeum egy nagyszerű összefoglalást készített a Dunakanyarban játszódó indián kalandról.

"Az eddigiekben felvázolt kép az, amely a művelt olvasóközönség tudatában Baktay Ervinről él. Keveseknek adatott meg az a szerencse, hogy megismerhette egy másik arcát is, a homo ludensét, a „játékos ember”-ét. Müncheni tanulóévei alatt ismerkedett meg azokkal a tehetséges, bohém festőnövendékekkel, akikkel egész életre szóló barátságot kötött. Hazajőve csapongó szellemüknek megfelelő tartalmas közös szórakozást kerestek. Baktay kezdeményezésére és az akkoriban megjelenő „vadnyugati” filmek, valamint a fivére által Amerikából küldött „The West” sorozatban megjelent regények hatására 1924-ben elhatározták, hogy egy műteremben vad-nyugati „Saloon”-t rendeznek be és abban nagy „zrít,” hivatalos nevén „Wild West Zree Meeting”-et tartanak.

Tévedés volna azt hinni, hogy az Csupán afféle jelmezbál volt. Az összejövetelt nagy szervezkedés előzte meg, és komoly átéléssel kel-tették életre a 60- 70 évvel korábbi vadnyugat hangulatát. Nyomdai úton készített szellemes meghívókon idézték meg azokat, akiket méltónak találtak a meetingen való részvételre, melyen Csak a múlt századi pionír korszak stílusos ruházatában és felszerelésével lehetett megjelenni. Kiosztották a „szerepeket” melynek során Baktay Ervin Mr. Hooligan Bucktye a „Város” seriffje, Básthy István neves díszlettervező Stephen B. Long városi marshall, Haranglábi Nemes József festőművész Joe Bellstand, Walleshausen Ernő halászati felügyelő Üreg Halászsas nagyfőnök lett.

Sok más barátjuk is Csatlakozott a játékhoz, kik aranyásókká, Cowboyokká, a hölgyek pedig dámákká, esetleg rosszhírű leányokká változtak át. (Hogy a játékot mennyire komolyan vették arra az is jellemző, hogy e baráti kör tagjai a polgári életben is „vadnyugati” nevükön szólították egymást, s szinte sértésszámba ment, ha nem így történt.) A siker nem maradt cl és Baktay elhatározta a vadnyugati „Város” örök időkre való megalapítását. S valóban, az általa életre hívott játék több mint 70 év után, még ma is él.

Baktay és barátai - többségükben szabadfoglalkozású emberek lévén - a téli meetingek kellemes együttlétét nyáron az általuk annyira szeretett szabad természetben kívánták folytatni. Az észak-amerikai indiánok korábban megismert életformája vonzó volt Baktay számára. Színes egyéniségére nagy hatással volt az indián élet romantikája, Színpompás viseletük, ideális életformájuk.

Erről egy cikkében így írt: „Az észak-amerikai indián a világ minden népe között a legigazibb sportember, mondhatni született sportember, mégpedig a sport legnemesebb értelmében. Mert a Sport tisztult fogalma magasrendű etikát tartalmaz. Indián szempontból például az az igazi sportszerű magatartás, ha a vadász tökéletesen ismeri a természet életét, a vadak szokásait, jellemét, otthonosan érzi magát a természetben, segíteni tud magán minden körülmények között ‚viharban, fergetegben éppúgy, mint Szép időben, de ezt a sokoldalú ismeretét nem arra használja fel, hogy a természetet pusztítsa, szegényebbé tegye beavatkozásával. Az indián vadászetika például nem ismeri azt a büszkeséget, hogy «ennyi meg ennyi vadat ejtett el», hogy «ilyen meg olyan pompás példányt zsákmányolt». Ellenkezőleg: csak a parancsoló szükség készteti arra az indiánt, hogy a természet teremtményei közül egyet elejtsen. Az indián sohasem ejtett el több vadat, mint amennyire magának és családjának feltétlenül szüksége volt. S minden élőlényben isteni teremtményt, tehát testvérlényt látott... Az indián hagyományokban gyökerező felfogás a tökéletes gentleman és sportember fogalmának felel meg azzal a lényeges jellemvonással, hogy az indián mindezt nem civilizált, mesterkélt városi életben, hanem a természet ősi, romlatlan és sokkal viszontagságosabb környezetében valósította meg. Vagyis lelki értelemben valóban kulturált ember volt anélkül, hogy a materiális értelemben vett kultúra és civilizáció hibái, bűnei hozzátapadtak volna. S ez éppen azért volt lehetséges, mert az indián sohasem szakadt el a természettől, hanem minden idegszálával Isten szabad világába kapcsolódott. A természet szelleme, a természeti élet ősi szabadsága, de ugyancsak a természet parancsolta Szigorú önfegyelem s a közösség kötelességtudata jellemezte az indiánok életét mindaddig, amíg a fehér civilizáció erőnek erejével rá nem kényszerítette őket az Új, idegen, mesterkélt életformák elfogadására, megfosztva őket szabadságuktól.

Arra az időre, amit a természetben tölthetünk, kapcsolódjunk ki gyökeresen másik, városi, civilizált énünkből: legyünk lélekben gyermekek, tudjunk játszani, örülni a szépnek. Így válik az egészséges testi sportélet szellemileg is újjáalakító, regeneráló élménnyé.

E sorok írója hálát ad Istennek, hogy töretlenül él benne ma is, amikor már jól benne jár negyvenes éveiben, a fantáziát, játékot, önfeledt átélést kívánó kedve. A jószerencse megáldott barátokkal is, akik hasonlóan éreznek. Ez adta a gondolatot, hogy 1931-ben megalapítsam a mi «indián» táborunkat,"

Baktay Ervin a Dunán

Vallomásából kitűnik, hogy számára a „nagy játék” mögött mély filozófiai tartalom rejlett. Az álmokat hamar megvalósították. Alapos néprajzi tanulmányok után Zebegényben építették fel az első indián tábort, melyet Baktay már mint Heverő Bölény nagyfőnök vezetett, és mellette ott voltak barátai: Nyílhegy, Kis Hörcsög, Bozontos Farkas, Öreg Halászsas, Csillag- táncos, Kacagó Víz...

A táborban indián motívumokkal díszített kúpalakú sátrakban (,‚tipikben”) laktak, szabad tűzön főztek, s Ünnepi alkalmakkor maguk készítette indián ruhákat öltöttek. A tábori életet Szigorú elvek szabályozták (tagfelvétel, „harcos” avatása, Ünnepi szertartások, stb.) melyeknek mindenki örömmel tett eleget. Tág tere volt az önkifejezésnek is: a dicső tetteket, sport- eredményeket „tett-tollal” és „nagytett-tollal” jutalmazta a törzsi Tanács. Ezek a 2-3 hónapig tartó kis anyagi igényű, de annál gazdagabb szellemi örömöket nyújtó táborozások tökéletes regenerálódást nyújtottak a téli, városban töltött időszak után.

A zebegényi táborhelyről hamar kiderült, hogy túl könnyen megközelíthető a nemkívánatos látogatók számára, s ezért nem ideális. A törzs szigetre vágyott, s ez az álom is megvalósult. Nagy Zoltán erdőtanácsos a Dunakanyarban lévő Kismarosi szigetet, mint „indián rezervátumot” Baktay és törzse rendelkezésére bocsátotta. A törzstagok számára Új világ bontakozott ki. Beleélhették magukat az indiánok és fehérek csatáiba, valódi coltokkal, Winchester-puskákkal lőttek célba, íjászversenyeket rendeztek, tarka lovakon lovagoltak és maguk készítette indián kenukba ülve fedezték fel az - akkoriban még szinte érintetlen - Dunakanyar csodálatos szépségű szigetvilágát. 

A Kismarosi-sziget 1929-ben

De meg kellett küzdeni sátrakat döntő szélviharral, tarajos hullámokkal is, s az erőpróbák után az esti tábortűz mellett élvezettel iszogatták a fűszeres illatú grogot, énekelték az ősi indián és az újabb amerikai dalokat. A harmincas-negyvenes években jelentek meg Baktaynak az észak-amerikai indiánok életéről és az amerikai Nyugatról szóló regényfordításai, a Két kicsi hód, A rengeteg zarándokai, A vadon fiai, Cimarron, Hosszú Lándzsa emlékezései, és egy ifjúsági regény saját tollából, a Jancsi nyeregbe száll.

A második világháború után a Kismarosi szigetet az erdőgazdaság sűrűn betelepítette nyárfával, és így az táborozásra alkalmatlanná vált. Ekkor a társaság a Kisoroszihoz tartozó szigeteken talált ideális, háborítatlan táborhelyet. A környező világ sok szempontból megváltozott, de a törzs reneszánszát is élte. Új tagok csatlakoztak a nagy játékhoz, amely az Alapító szellemében a mai napig is folyik.

Baktay Ervin karizmatikus egyéniség volt. Kimagasló intellektusa mellett a természet erős, vezetésre képes egyéniséggel áldotta meg, mellyel lenyűgözte baráti körét. Nem csupán megalapítója volt a cowboy „Város”-nak és az indián „Törzs”-nek, de állandó vonzerőt is gyakorolt környezetére, melynek azok, akiket ő is elfogadott, szívesen engedtek. Indiai és amerikai indián filozófiájával új gondolatokat ébresztett, melyekkel jóval megelőzte korát. Hazánkban ma - más társulások keretében is - több százan követik példáját. Munkássága nem csak belföldön, hanem Európa szerte, sőt a tengeren túl is ismertté vált. Így szerzett tudomást Heverő Bölényről és törzséről 1937-ben az Amerikai Indián Szövetség mely tagjai közé választotta, és tevékenységét a szacsem (főnök) címmel honorálta."

A Baktay Ervin által megálmodott indián tábor lelke az alapító halála után is tovább élt. Cseh Tamás társadalomból kivonuló indiánjai például a Bakonyban leltek új otthonra.

A Kismarosi-szigetről pedig már a Forte üdülő is eltűnt, nem maradt utána semmi csupán néhány különös tuja és egy unalmas nemesnyár-ültetvény. Szerencsére Kisorosziban Lorencz József és Hegymegi Kiss Áron létrehoztek egy emlékszobát az "indián nyarak" emlékére, mely 2011-ig állt fenn. A fent idézett szöveg a sajnálatos módon megszűnt emlékszoba ismertető füzetéből származik.