A Szürkő-sziget első telepesei

"Dr. Petrik Béla, a Szürkő-sziget atyja" című írásunk szerencsére eljutott az egykori szigetlakókhoz és azok leszármazottaihoz. Közülük Lapikás Judit vállalkozott arra, hogy fél évszázad távlatából leírja milyen is volt az élet a Szürkőn. Hogyan változott a sziget, milyen nehézségekkel kellett megküzdeni az ott megtelepedő első nyaralóknak, kik voltak ők egyáltalán, hogyan kerültek oda és mi lett a sorsuk? Az írást a szerző családi fényképei illusztrálják. 

Írta: Lapikás Judit

1955: Egy kép az evezős múltból. A győztes férfi nyolcas egy Visegrád-Római-part verseny után. A kép azért érdekes, mert négy majdani "szigetlakó" rajta van, köztük maga Petrik Béla is: ő jobbról a negyedik, azaz a szemben ülők sorában jobbról a harmadik. (Ekkor még nem volt a sziget "Petrik-sziget" - ha az adatok helyesek).

A Pest Megyei Hírlap archívumában (1973. január 21.) is elérhető cikk  a "szigetlakók" körében hatalmas  felháborodást keltett, erre jól emlékszem. Akkoriban kezdődött a végtelen hosszú tulajdonjogi per a szigettel kapcsolatban.

1965: Készül az első, közös kút. Nem volt semmilyen gépünk, a fúrószerkezetet emberi erővel kellett 6 méteres mélységig lejuttatni. Középen egy vastagabb farönk szolgált a forgatásra, a nyomatékot pedig a hölgyek és a nyakukba kapaszkodó gyerekek adták.

A Szürkő-sziget a 60-as években kezdett benépesülni. Addig csak két-három telek volt rajta, köztük valamilyen vízügyi vállalat, egy idős horgász, egy igen kreatív ezermester, és persze maga Dr. Petrik Béla. Valószínűleg már nem sokan élnek az első telepesek közül, akik többnyire a 10-es, 20-as években született generációhoz tartoztak.  Petrik Béla szerette a nagy társaságot, élvezte az életet, vidám - és nagyon okos ember volt. 

1966: A sziget nyugati oldala, szemben a Szentendrei sziget a horányi hajóállomással és a Horány Gyöngye üdülő/szálloda épületeivel. A szigetnek ez a partja ilyen meredek, állandóan mossa a víz.

Mi úgy tudtuk, hogy amikor Petrik a szigetet megszerezte, az még csak egy zátony volt, növényzet alig volt rajta. (Azt, hogy kártyán nyerte volna, soha nem hallottam, ilyen szóbeszéd se volt). A fűzfákat és nyárfákat már ő ültette. Idővel a szigetből szinte átjárhatatlan őserdő lett, bozót, csalán és nád borította el. 

Petrik a 60-as évek első felében ennek a bozótos területnek egy részét használatba adta barátoknak, ismerősöknek, hogy cserébe rendezzék és tartsák karban a növényzetet. Ők kezdetben főleg az evezős társai voltak.  Az előzmény az volt, hogy a csapat nyáron minden hétvégén túrázni ment, néha épp a "Petrik-szigeten" sátoroztak. Népszerű uticél volt a sziget, mert a Római-parti csónakháztól mindössze 12 kilométerre volt (időben ez csupán 1,5-2 óra kényelmesen evezve. A szüleim az említett evezős csapat néhány tagjával együtt, Petrik Béla invitálására kerültek a szigetre, talán 1963-ban vagy 64-ben. A betelepülés valahogy úgy zajlott, hogy Petrik Béla vágta előttünk az utat egy kaszával, így jelölte ki nekünk az egyes területek határát két-két fa között.

Elsők között lett szigetlakó a legendás evezős bajnoknő és oktató, a magyar női evezés egyik megalapítója: Somkúti Ilona, akit mindenki Cica néni néven ismert. 2002-ben halt meg, hamvait evezősök szórták a vízbe a Duna közepén, a Margit-sziget mellett. Feltétlenül érdemes még megemlékezni a sziget „nagy öregjéről”, a kreatív, ezermester Sanyi bácsiról (az 1965-ös kútfúrós képen hátul áll, és irányítja a műveletet). De sokan voltak még, akik rengeteget tettek a szigetért, eljártak különböző szerveknél, összetartottak bennünket.

1967: Épül a ház. Saját kézzel csináltunk szinte mindent. Ebből a házból két egyforma készült, azonos terv alapján, szomszédos telkeken. Kettő azokból, amelyeknek építési engedélye is volt.

Nyáron sokáig evezve jártunk ki és sátorban aludtunk, tavasszal és ősszel Volán busszal Dunakeszire, esetleg a MAHART nagyhajóval Horányig. Egy ideig a komposokat rá lehetett venni, hogy különjárati díjért és egy kis borravalóért kitegyenek bennünket a szigeten. Azonban ezt valamikor 1970-72 körül megtiltották (bizonyára addig se volt legális). Így mindenki kénytelen volt beszerezni egy ladikot vagy kenut, és annak tárolóhelyet keresni a parti házaknál.  Elég körülményes volt onnan leereszteni a ladikot, majd egészen Gödig felevezni/felmotorozni, hogy a sodrással pont a sziget megfelelő pontján kössünk ki.

1968 A Szürkő-sziget erodálódott nyugati partja

Mi, 8-10 éves gyerekek, hatalmasakat barangoltunk a bozótosban, mert a sziget nagy részén sokáig megmaradt az őserdő. A keleti oldalon fűzfák, a nyugatin nyárfák voltak jellemzőek. Ez utóbbiak az ott töltött 20-30 év alatt veszélyesen hatalmasra nőttek. Hosszú évek alatt egyre több lett a kitisztított terület, ahogy a sziget benépesült.

A 70-es években érkezőknek már fejlettebb technikák álltak rendelkezésre, többet invesztáltak a telkekbe, így az északi és a déli rész látványa némileg különbözött. A déli rész szélesebb, de alacsonyabb felkvésű volt. Az északi részen, ahol mi is voltunk, a nyugati oldal volt kellemesebb, bár

ezt a partot erősen mosta a Duna, így a házak egyre közelebb kerültek a vízhez. A keleti oldalon húzódó mély lagúnákba hamar feljött a víz, viszont alacsony vízállás esetén itt nagyszerű, sóderes volt a part. Úgy tudom, minden árvíz több centiméterrel emelte a talaj szintjét. A hordalék vastag iszapréteget alkotott, és hetekig tartott, amíg kiszáradt, majd újra előbújt a növényzet.

1968 húsvét: Váratlanul hó lepte be a szigetet. Addig így még sose láttuk, télen nemigen jártunk ki.

A szigeten nem volt semmilyen közmű, eleinte még kút se. Mindent a túlpartról vagy otthonról kellett vinni. Aztán a telepesek megunták ezt a nomád életmódot, és nekiláttak házakat építeni.  Pedig az árvíz évente egyszer-kétszer elöntötte a szigetet. 1965-ben volt az egyik addigi legmagasabb árvíz, 8 méter feletti vízállással. Ezt vettük alapul a lábas házak felső szintjének magasságához. Egyszerű, többnyire egyszobás házak voltak ezek. Néhány téglából épült, építési engedéllyel, mások deszkából, vagy kész faházat vettek. De mind beton lábakon állt.  Fúrtunk kutakat is, jó minőségű volt a víz.

1974: Decemberi árvíz. A képen jól látszik a két egyforma ház, és háttérben egy másik. Az előtérben félig elöntött, sötét faépület is egy nyaraló, csak alacsonyabban fekszik, mint a többi.

Idővel sokan kedvet kaptak a ház alatti rész beépítésére. Ezzel romlott a házak árvíztűrő képessége, és folyamatosan figyelni kellett a vízállásjelentést is, hogy sikerüljön időben mindent felpakolni a felső szintre.

Természetesen szó se volt arról, hogy "jórészt jól kereső önálló kisiparosok, ügyvédek, mérnökök, minisztériumi osztályvezetők" lettek volna a bérlők, ahogy a cikk írja...  Jóval később épült ugyan egy-egy igényesebb ház is, egyeseknek motorcsónakja, vizisí-felszerelése is volt, de a sziget továbbra is csak a vizen át volt megközelíthető, autóval behajtani nem lehetett, közművek továbbra sem voltak, bár úgy tudom, néhány háznál az áramot valahogy megoldották. Voltak, akik ezt az elzártságot előnynek tartották, míg másoknak éppen elvette a kedvét.

1980: A sziget keleti partja. A hajóval ekkor már egy másik generáció evezősei érkeztek. Itt most a magas vízállás miatt nem látszik, de ezen az oldalon az év nagy részében szép, sóderes a part, remekül lehet strandolni.

A telkek jogi helyzetében komoly változás történt 73-74 körül, amikor kiderült, hogy a sziget jóval nagyobb, mint amekkora területtel a nyilvántartásban szerepel.  Erről a cikk részletesen ír. Petrik Béla tulajdonjogát megtámadták, és hosszadalmas pereskedés után végül a növekményt el is vették tőle, az állami tulajdonba került. Addigra azonban néhány telket magánszemélyeknek eladott. (Hamarosan ezután el is hunyt). A növekmény területet illetően tisztázatlan és ellentmondásos jogi helyzet alakult ki, és ez megakadályozta, hogy a többiek is megvásárolják a telküket, de új bérleti szerződéssel a szigeten maradhattak. A 90-es évek közepén úgy tűnt, bemozdul az ügy, ám Apám életében, 2006-ig semmilyen fejleményről nem kaptunk hírt. Az „őslakosok” gyerekei közül legtöbben már nem találták elég vonzónak a szigetet, elmaradtak. 

1982: Átkelés ladikkal. Miután a 70-es évektől a komp nem köthetett ki a szigeten, kénytelen volt mindenki valamilyen más megoldásról gondoskodni. Már szinte senki nem járt evezve, hanem autóval, amit Dunakeszin vagy Horányban hagytak. Mivel ez az ág széles, az ilyen ladik pedig lassú, nem volt egyszerű vele az átkelés.

Azt a kb. 10 evezős családot, akik a szigeten kezdetben megtelepültek, igen szoros barátság fűzte össze, és ez mindvégig megmaradt. Ma már szinte senki se él az eredeti társaságból. Amíg kevesen voltunk a szigeten, mindenkit ismertünk, a később jövőket azonban már csak akkor, ha közös ismerős hozta őket oda. A második generációból — ahová én is tartozom — néhányan ma is tartják a kapcsolatot.

Az első generáció a 90-es években már idősödött, egyre kevésbé tudta vállalni a megterhelő átkelést, a terület rendben tartását. Sokan átengedték a telket ismerősöknek. A sziget olyan embereknek (volt) eszményi, akik élvezik a barkácsolást, a fizikai megterhelést, a félnomád életmódot, és elégrugalmasak, hogy kezelni tudják az árvízveszélyt. A fiatalabb korosztályoknál ez a motiváció többnyire hiányzott – sőt addigra a „hétvégi telek”, mint műfaj is veszített a népszerűségéből. De még mindig előfordul, hogy felcsillannak szemek, amikor mesélek a szigetről…