Lángban álló dunai szigettenger - Archív felvételek Magyarország 1944-es bombázásáról

IN ENGLISH

Szorgos halál kutatja ezt a kort... 1944 késő nyarán és őszén amerikai bombázók által magyar célpontokról készült fényképeket tett közzé a Fortepan.hu honlap. Kettősség rejtőzik ezekben a felvételekben. Verőfényben fürödve hömpölyög a Duna, kavicsos partjain akár strandolókat is láthatnánk, ahogy a bárányfelhők közül kibukkanó bombázókat nézik, félig eltakarva szemüket. Odafentről pedig az amerikai fiatalemberek mint térképet látják Magyarországot, melyen piros kereszt jelöli az elpusztítandó létesítményeket. Gombnyomással oldják ki terhüket a repülőgépek, majd dolguk végeztével örülnek, ha ép bőrrel visszatérhetnek Itáliába. És az egyik gépen egy ijedt fényképész dokumentálja, hogy mennyit sikerült elvégezni az aznapi munkából.

A fortepanos képek közül csak azokat válogattam ki, melyek kapcsolatban állnak a Dunával. Az első képen az almásfüzitői "Magyarországi Vácuum Olaj Üzemek Magyar Királyi Kincstár kezelésében" elnevezésű - a háború előtt amerikai tulajdonban álló - olajfinomító látható az 1944. augusztus 9-i légitámadás után. Tőle északra az akkor még szabályozatlan Prépost-sziget, s rajta a korábbi fejlődési periódusok tanulmányozhatók. Az üzemtől délre elhagyott óholocén mederben feketéllik a víz.

A második képen Győr városa látható. A belvároshoz közelebb lévő gyártelepek már lángolnak, míg a mai Audi gyár melletti csatornát éppen felrobbanó bombák füstje takarja el.

Az almásfüzitői bombázás képei keleti irányból. A Duna mindkét partja Magyarország, háttérben az egyesített Komárom, az Erzsébet-sziget, valamint az embrionális állapotban lévő Szőnyi-sziget látszik. A kép jobb oldalán alul a Zsitvatorok vize feketéllik.

Az almásfüzitői olajfinomító felülről. Füst takarja el a Prépost-szigetet. A képen folyásirányban fölfelé az egykori Brigetiot övező Duna-meder íve látható, szemben pedig Pat derékszíj parcellái. A Duna aznap, augusztus 9-én Vácnál mért 474 centiméteres tetőzés után lassan apadt. A parton ezért nem látni fehéren csillogó kavicsfelszínt. A németek által leszerelt üzem területét a megrongálódott töltésen áttörő jeges árvíz öntötte el 1945 februárjában.

1944. szeptember 5-én a 464. bombázó csoport gépei támadják a szobi Ipolyon átívelő hidat. A híd sértetlen maradt a támadás után. Vácnál ekkor 184 centiméteres vízállást mértek, a partot két oldalról a sekély vízre jellemző homokos-kavicsos mederanyag kíséri. Háttérben a Garam torkolata, a Helembai-, Dédai- és Törpe-sziget. A meder közepén két fiatal zátony bukkan a habok fölé. Szobbal szemben a szántóföldektől csíkos parton mintha egy régi sziget körvonalai rajzolódnának ki.

Valahol Sződ fölött készülhetett ez a fénykép az égő Ferencvárosról. Jobbra a Szentendrei-sziget déli csúcsa éppen belóg a képbe, míg Budapesttől délre a Csepel-sziget tömbjét emeli ki a Duna két világos szalagja.

Pesthidegkút felől tekintünk a lángoló Budapestre. A Duna hidak még állnak. A bombázók elsősorban ipari létesítményeket, valamint pályaudvarokat és az utánpótlás szempontjából létfontosságú vonalakat támadtak. Az Óbudai-sziget ekkor még mezőgazdasági terület, mögötte az Északi összekötő híd jelöli a Népszigetet. A repülőgépek mögül éppen csak előbukkan a Margit-sziget.

A vékonyka Ráckevei Dunára hullanak a bombák a Gubacsi híd fölött. Pestszenterzsébet gyárai és vasútállomása lángolnak, füstjük eltakarja a Kis- és Nagy-Zsidó-szigetet.

A Csepel-sziget északi részén található Weiss Manfréd-féle ipartelep ekkor már az SS birtokában volt. A légitámadás a tőle északra fekvő kikötőt érte. Utólag fehér kerettel jelölték meg a célpontot a fényképen. Néhány bomba jutott a jobb partra is, a Budafok-Alberfalva vasútvonal mentén bombatölcsérek és füst látható. Valahol a parton ekkor még áll a Kutyavilla csárda.

Ez a kép néhány bombával korábban készült az előzőnél. Itt még nem lyuggatták ki a budafoki szántókat és a füst is valamivel alacsonyabban száll. A kikötő tiszta fekete vize élesen elüt a Duna hordalékosabb, világos színétől.

A Lágymányosi-öböl, valamint a Déli összekötő vasúti híd fölött készült ez a felvétel. Számtalan bombát nyelt el a Duna ott, ahol ma már az ELTE tömbje található. Az öböl fokozatos feltöltését jól mutatják a lerakott föld és építési törmelék által kirajzolt félkörök. A sziget északi csúcsán lévő szántóföldekre is jutott bombatölcsér, de a Kvassay-zsilip szerencsésen átvészelte a támadást.

A lángoló csepeli kikötő és a gubacsi ipartelepek  füstje egyetlen fekete felhővé keveredik. Mintha egy óriási vulkán tört volna ki a Csepel-szigeten. 

Szigetszentmiklós, Taksony és Dunaharaszti települések láthatók ezen a képen. A közelmúltban felépült Kvassay-zsilip révén alig csordogál víz a Ráckevei Dunában. A keskeny folyót két oldalról övező sötétebb területek jelölik ki a szabályozás előtti medret. A taksonyi Közönséges-sziget kiszáradt mellékága miatt már nagyrészt összeforrt a balparttal.

Az erdővel borított Beliczay-szigetről ismerhető fel, éppen merre járnak a bombázók. A sziget jól elválik a világosabb (szárazabb) dunántúli környezetéből. A Háros-sziget fele még belelóg a kép jobb oldalán, de a Kis-Háros-sziget még nem bukkant a hullámok fölé. Az amerikai bombázók a tököli katonai repülőteret támadják.

A bajai híd bombázása az egyetlen kakukktojás felvétel. A kép nem a fortepanról származik, hanem innen.

A még Magyarországhoz tartozó Újvidék madártávlati képe a Szerémség irányából. A szerémségi Péterváradtól északra már feltöltődött medrek övezik a Hadi-szigetet, melyet övzátony-sarlólapos mintázat csíkoz. Ugyancsak összeforrt a bácskai parttal a Kapitány-sziget és a kácsi Felber-sziget. A felvétel előtérében a nedvességtől feketéllő, összeolvadt Kamanci-szigetek (Ada Sremska Kamenica).

Kilátás a Bácska fölött repülő bombázókból dél felé, Pétervárad és a Szerémség irányában. Újvidéket fehér füst borítja. Az összes képről a támadó kötelékek közül egyet tudtam azonosítani, a 464th Bombardment Group-ot. A hadtörténeti elemzést nem vállalom, befejezésül inkább Radnóti szavait idézem:

Radnóti Miklós: Nem tudhatom...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg. 

(1944. január 17.)