A Szentendrei-sziget elpusztult települései

Egészen a török kor kezdetéig 10 név szerint ismert és egy névtelen település állt a Rosd-, újabb nevén a Szentendrei-szigeten. Közülük csupán négy maradt fenn. Az elpusztult települések közül néhány nevét megőrizte az utókor, településrészként, vagy éppen dűlőnévként, a többit csupán oklevelekből, vagy régészeti leletekből ismerjük. Mostani bejegyzésünkben rövid sétát teszünk a középkori Szentendrei-szigeten.

1, római romok. 2, elpusztult település. 

3, létező település. 4, a Szentendrei-sziget kiterjedése a középkorban

A Szentendrei-sziget északi csúcsa egy viszonylag magas homokhát, mely folyásirányban folyamatosan ellaposodik. Alakja emlékeztet a sivatagi barkánra, de itt nem csak a szél, a víz is közrejátszott kialakulásukban. Magjuk főként kavicsból áll, melyre a szél hordott homokot a szárazabb és hidegebb periódusokban. E térszínekből több is van, ezek jelölik azokat a sziget kezdeményeket, melyből a jégkorszak után egybeforrt a ma is ismert egységes Szentendrei-sziget. Ezek voltak az emberi megtelepedés első térszínei, ahol az árvizek nem fenyegették az ott élőket. Legmagasabb pontjaik meghaladhatják a 120 métert. 

Kisoroszi legmagasabb pontján a római korban egy kiserőd állt. A Kápolna-dombi erőd tövében jött létre a hagyomány szerint Kálmán király uralkodása alatt (1095-1116) Kisoroszfalva település. A Galíciából érkező rutén (orosz) telepesek királyi ajtónállók voltak, feltételezhetően a közeli Visegrádon teljesítettek szolgálatot. Annak ellenére, hogy a település első okleveles említése 1631-ből származik a cserépleletek alapján biztosan kijelenthető, hogy már az Árpád-korban is létezett. A török megszállás alatt (1588-1626 között) elnéptelenedett, majd újratelepült és átvészelte a felszabadító háborúkat.

Ármentes térszín és ártér találkozása Kisoroszinál

Nem volt ilyen szerencsés a Dunabogdánnyal szemközt, az Istvánffy-földeken feltételezett Bogdánrév falu. Történetéről csupán annyit tudni, hogy 1397-ben együtt említik a folyami átkelőhelyet és a falut, melyet valószínűleg a révész és családja lakott. A török kor elején néptelenedhetett el, utoljára 1623-ban említik pusztaként. Neve ezt leszámítva teljesen feledésbe merült. 

Tahitótfaluról sokan tudják, hogy a dunántúli Tahiból és a szigeti Tótfaluból jött létre, azt azonban már kevesebben, hogy ezen kívül még 4 középkori falu területét kebelezte be. Tahitótfalu mentségére legyen mondva, hogy a bekebelezés idején ezek a falvak már régen elnéptelenedtek. Két faluról, Tordáról és Vácrévéről már részletesebben beszámoltunk a Dunai Szigeteken. A lebontott Pokolcsárdától délre állt Vácréve első okleveles említése 1318-ból származik, 1623-ban pedig már pusztaként említik. Bogdánrévhez hasonlóan a neve sem maradt fenn, jelenleg egy erdővel benőtt sportpálya alatt nyugszik. Torda falu egy a Dunával párhuzamos homokháton épült templomos település volt. Nevét egy dűlő őrizte meg. A szántásból rengeteg cserép kerül elő mind a mai napig, köztük VIII. századiak is. Nem lehetetlen, hogy a honfoglalás előtti népek települése egészen a török időkig fennált. Lakói Tótfaluba költöztek be. Majdnem megérte a keresztény hadak győzelmét, 1685-ben írják le először elnéptelenedett faluként. Református templomának helye még az 1800-as években felismerhető volt. 

Ennyi maradt Tordából

Ugyancsak a Váci-Duna partján feküdt Szentgyörgy. A Torda-sziget felső részénél épített sarkantyúnál a kisoroszi szigetmaghoz hasonló homokhát magasodik. A parttól 200 méterre épült Szentgyörgy falu és a hozzá tartozó templom. Okleveles említését nem ismerjük, valószínűleg a török kor elején pusztulhatott el. Templomát és temetőjét régészek megtalálták, neve dűlőnévként él tovább. A helyszínen talált leletek itt is egy korábbi avar települést feltételeznek. Tahitótfaluhoz csatlakozott egy másik szentről elnevezett elpusztult falu, melynek neve ugyancsak dűlőnévként él tovább; Szentpéter. Cirpi római táborával átellenben magasodó Józsa-hegy nevű homokdombon a római korban őrtorony állt. Ennek tövében a névből következtetve a XIII. században jött létre település. A név alapján az is megállapítható, hogy templomos helyről volt szó, kőtemplomának maradványai az 1800-as években tűntek el végleg. A falut 1546-ban már kihalt helyként említik, helyén a XX. században nyaralók épültek. Maga Tótfalu pedig nem csupán túlélte a török megszállást, de 1686-ban Pest vármegye egyik legnépesebb települése volt, többen laktak itt mint Cegléden. 

Szentgyörgy falut rejtő fenyves

A terepviszonyok alapján elképzelhető, hogy Torda, Szentgyörgy, Tótfalu és Szentpéter között a középkorban időszakosan Duna meder húzódhatott nagyvíz idején. A Kecske-sziget déli csúcsától kiinduló árok egészen Sződligetig nyomozható, ehhez csatlakozott egy másik meder, mely Szentgyörgy és Torda között szakadt ki a váci ágból. 

Pócsmegyer hasonlóan Tótfaluhoz épségben átvészelte a török kort, folyamatosan lakott hely volt. Középkori templomát csak 1788-ban bontották le, festett köveit beleépítették az új református templomba. Pócsmegyer közigazgatási határain belül nem állt más középkori falu, viszont a XX. században létrejött Surány nyaralótelep manapság sok embernek szolgál állandó lakhelyül.

A Szentendrei-sziget alsó harmada Szigetmonostorhoz tartozik. Régi település ez is, amely kis költözködéssel ugyan, de túlélte a törököket. Létrejötte a Szent Szalvátor bencés(?) monostornak köszönhető, mely eredetileg az horány-alsógödi révháztól délre állt. Alapítását 1198-1221 közé teszik. Oklevelekben "rosdszigeti"-ként említik az itt birtokos Rosd nemzetségről. Ez a szigetnév a törökök megérkeztéig van használatban, ekkortól kezdik Váci-, ill. Szent András szigetének nevezni. Monostor falu a XVI. században költözik a mai helyére, azt nem tudni, hogy a monostor pusztulása, vagy árvizek következtében, bár az utóbbi valószínűbb. Többször elnéptelenedik, de a XVII. század közepétől folyamatosan lakják és átvészeli Buda ostromát is 1686-ban. 

Itt rejtőzik Bolgárfalu

Monostor gyakran együtt szerepel egy másik faluval az adóösszeírásokban. Ez Bolgárfalu, mely ugyancsak a Duna partján épült, szemközt Szentendrével és a Bükkös-patak torkolatával. Nevezték Polgárnak és Polgárdinak is, de ez nem más mint névtorzulás, hiszen nem polgárok, hanem bolgár telepesek lakták. 1592-ben már pusztaként említik, később sem települ újra. Jelenleg a falu helyét szigorúan őrzi a Vízművek, tilos a látogatása. 

Végül meg kell említenünk a legdélebbi települést is, melynek a neve sem maradt fenn. X-XIV. századi cserepek és egyéb leletek alapján gondolják a régészek, hogy a Szentendrei-sziget déli csúcsa lakott hely lehetett. Kifejezetten sok bronzkori lelet mellett római emlékeket is leírtak innen, sajnos a vízművek építkezései alaposan átformálták itt a terepet és a római emlékek már nem nyomozhatók. Buda 1686-os visszavívásakor a keresztény hadak egy földsáncot építettek a sziget déli csúcsára, hogy így biztosíthassák a megyeri átkelőt. 

Mivel a Szentendrei-szigeten nincsenek állandó vízfolyások érthető, hogy valamennyi település a Duna partján jött létre. Egyetlen kivétel Szigetmonostor, ez a település máig tisztázatlan okból költözött a sziget belsejébe a XVI. században. A megtelepedésre legalkalmasabb térszínek Tahitótfalu környékén találhatók, ez volt a legsűrűbben lakott terület, ahol egyes falvak egy kilométeres távolságon belül helyezkedtek el egymástól. Gyakran a középkori cserép leletek mellett nagy számban találni bronzkori emlékeket ugyanott. Ha az egyes települések továbbélése nem is bizonyítható, de valószínű, hogy eleink bölcsen ugyanazokat az ármentes halmokat népesítették be, mint előttük már oly sokan. 

FRISSÍTÉS!

Mindig nagy öröm, ha a bejegyzések másokat munkára inspirálnak, szerencsére ez történt ez alkalommal is. Takács Zoltán küldte az általa szerkesztett Szentendrei-sziget domborzati térképet némi kommentárral ellátva:

"Nagyon tetszett a Szentendrei-sziget elpusztult települései című bejegyzés. Korábban nézegettem Lázár deák térképét is, és ott láttam, hogy anno jóval több település lehetett a szigeten, mint ma.
A mostani bejegyzés alapján próbáltam elhelyezni őket hol, merre lehettek. Kiindulásként jobb híján a mai domborzatot vettem figyelembe. Nyilván ez közel sem egyezik az 500-1000 évvel korábbi domborzattal, de az tűnt fel, hogy a mai terepviszonyok szerinti legmagasabb részeken nem nagyon vannak, és nem is voltak települések. Illetve talán megfigyelhető pár a cikkben említett szigetmag is. Csatolok egy kezdeti képet, talán érdekes lehet."

Köszönjük a térképet, annyi hozzáfűznivaló lenne talán, hogy a sziget legmagasabb térszínei időszakosan mozgó futóhomok hamok voltak, amelyre középkori ember - ugyanúgy, mint ártérre - nem volt hajlandó építkezni. A térképen nagyszerűen kirajzolódnak a szigetmagok is, egy kivételével - Szentgyörgy is egy ilyen ősi magra települt. 

Végre kipucolták az Eötvös-kápolnát!

Tavaly fogalmazódott meg az ötlet egy Ercsiben tett kirándulás után, hogy ki kellene takarítani a Duna fölé magasodó Eötvös-kápolnát és annak kertjét. Az épület állapota elkeserítő volt és a kertben áthatolhatatlan bozót nőtt az évek során. A gazzal, bokrokkal, fákkal benőtt területen alig volt egy ösvény, amelyen nagy nehezen be lehetett menni az obeliszkhez. Az egykori kert kiterjedését és elhelyezkedését fel sem lehetett ismerni. Éppen ezért az előző kirándulás első évfordulóján kilenc lelkes ember felkerekedett, hogy kipucolja a dzsungelt a miniszter sírkertjéből.

A tavalyi látvány alapján kiszámoltam milyen szerszámok kellenek a gerillakertész-akcióhoz. Ásó, lapát, ágvágó, motoros fűkasza, metszőolló, seprű, gereblye, vasvilla, talicska, kapa, fejsze, fűrész és más kisebb eszközök. Mindenki hozta amit otthon talált. És került még egy platós autó is, mellyel mindezt a helyszínre lehet szállítani. Utóbbiért köszönet Andrásnak!

Mivel autóval megközelíthetetlen így ősszel a kápolna talicskába tettük a nehezebb szerszámokat és a 10 liter vizet. Vállra vettük ami nem fért bele, és útnak indultunk a finomító mellett vezető, tócsák alatt elterülő földúton. Az út néha eltűnt a szántóföldön, jobbról pedig tipikus falu és erdőszéli szemétlerakó kísért bennünket. Aztán a távolban megpillantottuk a Dunát szegélyező fasort és leendő munkahelyünket, a benne megbúvó kápolnát.

Úgy terveztük sötétedésig maradunk, de alaposan meg lettünk tréfálva. Miután előzetesen utánajártam milyen munkálatok zajlottak a terepen 2014-ben nem találtam semmit. Utolsó információm júniusi volt, amikor még mindig áldatlan állapotok uralkodtak a kápolna környékén. Ercsibe az ősszel új plébános került, aki két hét szolgálat után még abban sem volt biztos hol található az Eötvös-kápolna, de november közepén megnyugtatott bennünket, hogy a katolikus egyház felől nyugodtan mehetünk takarítani. A facebookon meghirdetett eseményen is csupán a megközelíthetetlen helyszín miatt kaptunk észrevételt.

Arról sajnos nem írt senki, hogy - a kinőtt sarjak mérete alapján - körülbelül 1-2 hónappal ezelőtt már kipucolták a kápolna környékét. Az elfűrészelt fatörzsek talajtól számított magassága alapján feltételezhetően közmunkások serege járhatott erre. A seregre a felhalmozott két ember magasságú és 8-10 méter hosszú gally-piramis utalt. 

Valahogy még most sem tudom megfogalmazni azt az ambivalens érzést, ami egyrészt a hiábavaló szervezés, másfelől az alapos takarítás láttán kerített minket hatalmába. 

Lássuk, hogyan is néz ki 2014 őszén az Eötvös-kápolna Ercsiben:

Az épület állapota nem romlott az elmúlt évben számottevően. A tetőt sürgősen meg kellene csinálni, mert az ilyen tátongó lyukak általában csak nőni szoktak, még ha nem is jön  közbe semmilyen katasztrofális időjárási esemény. A háttérben legalább már látszik az Eötvös-obeliszk, hála a letarolt akácsarj-erdőnek.

Az obeliszk környékére rá sem ismerni. A két oldalt lefutó lépcsősor előbukkant a bozót alól, szintúgy a kápolna dunai oldala. A szép kovácsoltvas kerítést most képzeljük oda (valószínűleg az eredetit már évtizedekkel ezelőtt beolvasztották a közeli Dunaújvárosban). A helyenként kicsorbult és ledőlt kőfal elemei még megvannak, szintúgy a tetőről lehullott palák és tetőlécek. 

Néhány akácfát meghagytak, hogy azért meglegyen a kert-érzés, de ezeken kívül minden fásszárú növényt gyakorlatilag teljesen kiirtottak. Reménykedjünk benne, hogy gyökerestül, különben már most lehet kezdeni az egy év múlva esedékes újabb gerilla-akciót.

A közmunkás-brigád olyannyira alapos volt, hogy egy-két kihúzott fűcsomón kívül semmiféle munkát nem hagytak nekünk, csak ezt a két zsák szemetet. A kisöpört belső térben is maradt két kupac sitt, úgy felkupacolva, mintha bármely pillanatban megérkezhet a konténeres. Az obeliszk mellett majdhogynem ápolt gyep váltotta fel a tüskés kökény, galagonya és tüskétlen som bozótot.

Így hát nem volt más hátra, mint elfogyasztani a magunkkal hozott közösségi kajákat, miközben a bátrabbak lemerészkedtek az obeliszk alatti Mária kegyhelyhez, ahol ugyancsak észrevehetően javult a tájkép. Az üresen álló félkör alaprajzú, növényzettel benőtt tetejű építménybe valaki nemrég frissen vágott virágot vitt. Most már nem kell megküzdeniük az ide látogatóknak a lelógó indákkal és liánokkal. Még a kőből kirakott lépcső is jól járható.

Az előbukkant lépcsősor téglái sok helyen kifagytak. Sajnos a növényzet irtása során sok el is mozdult a helyéről. Más helyen viszont szinte teljes épségben maradt meg a talaj és növényzet alatt. 

A tavaly novemberben részben megtisztított lépcsőn (lásd fentről a második kép) lehet talán a legjobban látni azt a hihetetlen nagy munkát, amit az itt dolgozók végeztek. 

Ugyan dolgavégezetlenül kellett levonulnunk a terepről, de a látvány valamelyest kárpótolt bennünket. Úgy tűnik Ercsi számára mégiscsak jelent valamit báró Eötvös József síremléke! 

Most, hogy legalább a kert már rendben van, nincs más hátra, mint jövőre meghirdetni egy teljes rekonstrukciót a Dunai Szigeteken és reménykedni benne, hogy amikor teljes felszereléssel kiérkezünk már egy teljesen felújított kápolna vár minket! :)

Mindenképpen figyelemmel fogjuk kísérni a kápolna sorsát a továbbiakban is.

A hiábavaló utazás ellenére köszönettel tartozom a lelkes megjelenteknek: Hajninak, Rékának, Zsuzsinak, a két Andrásnak, Lacinak, Balázsnak és Tibinek!

Kéz a szegényház falán

Meglehetősen régóta tervezek egy átfogó bejegyzést az 1838-as árvíztáblákról hiszen már rengeteg érdekes történet, régi fotó, emlék került elő velük kapcsolatban. A cikk megírásának talán éppen ugyanez az akadálya, hiszen folyamatosan találni újabb és újabb dolgokat. Például ezt a képet, melyet Villy küldött Esztergomból és Esztergomról.

Első ránézésre semmi különöset nem veszünk észre Majer István metszetén, amely az esztergomi szegényházat ábrázolja. 1839-ben épült, tehát a nagy jeges árvíznek nem volt alkalma megrongálni az épületet. Az viszont nagyon is elképzelhető, hogy a rengeteg földönfutóvá vált ember számára épült, akiknek az otthona éppen egy évvel ezelőtt semmisült meg. Mint ismeretes Pest után Esztergom volt a másik magyarországi város, amelyet szinte teljesen elpusztított a jégzajlás. Itt található Pest után a második legtöbb árvíztábla, melyeket már mi is bemutattunk (szlovákul is). Ebben a bejegyzésben szerepelt az alábbi felvétel. Hogy hol található ez pontosan? Az esztergomi szegények háza falán, éppen ott, ahová Majer István a metszeten berajzolta, a kápolna bejáratától balra, 61 centiméteres magasságban. 

Tudomásunk szerint Villy lelete az első olyan metszet, amely árvíztáblát ábrázol. Azt nem tudjuk, de valószínű, hogy az árvíztábla szintezési jelként már az eredeti tervrajzokon is szerepelt. Ugyancsak valószínű, hogy a közvetlenül az árvíz után épült/újjáépült házakra hatóságilag ki kellett tenni egy hasonló táblát. Ezt nem gyárthatták központilag, hiszen akkor minden tábla egyforma lett volna. Így szinte biztos, hogy minden tulajdonos egyenként szaladgált el a saját táblájáért a kőfaragóhoz. 

Talán mondanunk sem kell, hogy örömmel írunk minden hasonló felfedezésről! 

Amennyiben tetszett a bejegyzés,

Lehet ránk szavazni az idei Goldenblogon Tech/Tud kategóriában!

Valamint a Kutatók a Neten szavazás "Legjobb kutatói blog" kategóriájában!

A bukaresti béke és Magyarország új dunai határa

Az 1918. május 7-én Romániával megkötött bukaresti különbéke révén Magyarország elérte legnagyobb kiterjedését. Talán éppen az idő rövidsége és az új határok kitűzésének megszakadása miatt az újonnan megszerzett területekről nagyon kevesen tudnak. A Pangea blog épppen e fehér foltok eltüntetésére tesz kísérletet, velünk párhuzamosan, míg a Dunai Szigetek blog a dunai határ kérdését fogja megvizsgálni. 

1918 tavaszán a központi hatalmak szerettek volna mielőbb nyugalmat Romániában, ezért hajlandóak voltak - komoly engedmények árán - békét kötni. Hogy a megszállók engedékenynek mutatkozzanak a békét megelőző tárgyalásokon olyan feltételeket támasztottak, amiből nyugodt szívvel lehetett engedni, azért, hogy mindkét fél elégedetten álljon fel a tárgyalóasztaltól. A béke egyéb pontjai és határváltozásai közül csak a Dunát érintőkre térnénk ki. A Bufteában zajló előzetes tárgyalásokon az osztrák és magyar tárgyalódelegáció 15,9 ezer négyzetkilométernyi területet kapott volna, közte az egész Mehedinți megyét, ami azt eredményezte volna, hogy Vidintől északra létrejön a magyar-bolgár közös határ, azaz Románia elszigetelődik Szerbiától. Magyarországé lett volna Szörényvár, (Turnu Severin) az itt található fontos hajógyárakkal együtt, és Magyarországé lett volna az egész Vaskapu-szoros is. 

Volt már erre precedens a világtörténelemben, a pozsareváci béke (1718) után, amikor a török végleges kiűzésekor megkaptuk Kis-Oláhországot, azaz az egykori Szörényi Bánságot egészen az Olt folyóig. Ez az állapot 1739-ig állt fenn. 

Azóta azonban nagyot változott a világ és a magyar kormány sem támogatta az előzetes tárgyalásokon megjelölt határvonalat. Hogyan lehet ez? Úgy, hogy Magyarország nem kívánta a román nemzetiségű állampolgárainak számát növelni és mivel ekkoriban még nem volt divatban a tömeges kitelepítés csakis egy stratégiai célú hátárkiigazítás jöhetett szóba. Tanulván az 1916-os román támadásból a magyar fél igyekezett minél nagyobbra növelni a határ és a határmenti magyar városok közti távolságot, hogy több idő legyen felkészülni egy meglepetésszerű támadásra. Ez pedig azt jelentette, hogy végül összesen 3772 négyzetkilométer többnyire lakatlan és megközelíthetetlen erdő és hegyvidék került át Magyarországhoz végig a kárpáti határ mentén.

Ez egy átlagosan 5-6 kilométer széles sáv volt, ahol kb. 23000 ember élt. A határ kijelölése során a térképész alakulatok törekedtek arra, hogy a román falvak lehetőleg Romániánál maradjanak.

1914-ben a román magyar dunai határ a frissen megszerzett Ada Kaleh szigetétől közvetlenül keletre kezdődött, majd a Bahna- és a Cerovec-patak völgyében kezdte meg hosszú útját a Kárpátok bércein. 1918-ban Magyarország végül nem kapta meg Mehedinti megyét, sőt még Turnu Severint sem. Ennek oka az volt, hogy a magyarok nem szerettek volna egy ekkora román várost elcsatolni, annak ellenére sem, hogy ekkoriban Turnu Severin kb. felerészben németek által lakott város volt. Az új magyar határ Dudasu településtől délre, egy kis Dunába ömlő pataknál kezdődött, a település ugyan beleesett a békeszerződésben kijelölt sávba, amely körülbelül 200 métert jelentett a valóságban, azt az intervallumot, amelyen belül kellett pontos határvonalat kijelölni. Ennyi mozgástere volt a térképész alakulatoknak. A sávba került román falvakban legtöbbször megkérdezték a helyben lakókat, melyik országhoz kívánnak tartozni - válaszukat annak ellenére is figyelembe vették, hogy kivétel nélkül mind Romániát választották. Így Dudasu és (a térképről azóta rejtélyes módon eltűnt) Seretu falu is maradt az óhazában. Magyarország 12 kilométerrel tolta ki dunai határát, két új dunamenti településsel lett gazdagabb, úgy mint Varciorova és Gura Văii. Előbbinek már nyoma sincs, a Vaskapu erőmű felduzzasztásakor ez a település is eltűnt a föld színéről. Továbbá az Osztrák-Magyar Monarchia bérbe vett további három szigetet Turnu Severintől délre. 

Ezzel a stratégiai határkiigazítással Magyarország fél évre birtokba vette az egész al-dunai szorost és a Kárpátok legszélső dombvonulatáról látótávolságon belülre került a román síkság, Havasalföld. Hogy a későbbiekben mi történt a dunai határral, az már egy sokkal ismertebb történet.

Az 1918-as határvonal google alaptérképre rajzolva ezen a linken böngészhető: http://terinf.hu/dsz/

Amennyiben tetszett a bejegyzés,

Lehet ránk szavazni az idei Goldenblogon Tech/Tud kategóriában!

Valamint a Kutatók a Neten szavazás "Legjobb kutatói blog" kategóriájában!

A német Duna

1938. márciusában a német Duna-szakasz közel 1000 kilométer hosszúra bővült. Az Anschluss révén Németország egészen Dévényig nyújtózott a Duna-medencében, sőt novemberben két faluval még tovább. A Duna meghosszabbítása felett érzett örömükben szinte azonnal kiadták a Die Deutsche Donau c. képes albumot, mely érdekes módon nem a "Blut und Boden" ideológiájának szellemében íródott, és az egyeduralkodó politikai nézetet is csupán egyetlen árva horogkeresztes zászló képviseli.

A Fekete-erdőben kanyargó Breg

A könyv Berlinből került hozzám Sajó Tamás jóvoltából, akinek ezúton is szeretném megköszönni ezt a szép gótbetűs dunás könyvet. A könyv bevezető sorait eredeti nyelven a Donauinseln blogon lehet elolvasni. 

Kifejezetten személyes (gyermekkori) élményeken alapul ez a könyv, bár az íróját valószínűleg el kellett küldeni egy újabb dunai körútra, hogy újra bejárhassa az immár német Duna völgyét. Útján elkísérte egy fényképész is, aki a legújabb nemét fototechnológiával volt felszerelve, színes Agfa filmekkel. És éppen ez adja a könyv jelentősségét. A színes fényképezés ugyan komoly múltra tekintett vissza 1938-ban, de a tömeges gyártás alig 2-3 éve indult meg. Így nem túlzás azt állítani, hogy ezek a bejegyzésben szereplő képek az egyik legelső színes fényképek a Dunáról! 

A könyvben negyven felvétel szerepel kezdve a Bregtől egészen a burgenlandi "Pußtáig". Ezek közül válogattam ki és szkenneltem be azokat, melyen a Duna is szerepel. Talán nem sok ennyi kép, de általuk egyfajta időutazáson vehetünk részt egy olyan korba, amikor még lassabban csordogált az élet a Duna mentén. 

A Breg és Brigach találkozása, innentől Duna a Duna

A fiatal Duna

Híd Geisingen mellett

A weltenburgi áttörés

A kelheimi áttörés

A Lajos-csatorna, a Duna-Majna-Rajna csatorna elődje

Kilátás a Walhallából

Regensburg

Táj Vilshofen mellett

Tutajosok a Dunán

Kilátás a passaui várból

Kanyarulat Schlögennél

Linz

Kilátás Linzre a bal partról

Aggstein vára Wachauban

Dürnstein temploma

Ősz Wachauban

Spitz és a Tausendeimerberg

Die Deutsche Donau, ein Farbbild-buch von K. P. Karfeld und A. Artur Kuhnert 1939.

Herceg kötötte össze a két tengert

AUF DEUTSCH

Az 1846-ban átadott Lajos-csatorna, mely összekötötte a Majnát és a Dunát, emlékeinkben úgy él, mint az első olyan kontinentális csatorna, mely kapcsolatot teremtett az Északi- és a Fekete-tenger között. Kevésbé köztudott, hogy ezt 50 évvel megelőzően már létezett egy olyan csatorna, mely a Moldva (Vlatva) mellékpatakjait összekötötte a Dunával. Ennek maradványait nem Bajorországban, hanem a Cseh-erdő területén kell keresnünk.

Már a legnagyobb cseh király, IV. (Luxemburgi) Károly uralkodása idején felmerült a terv, hogy hajózó csatornával kössék össze a Moldva és az Elba folyón keresztül az Északi-tengert a Fekete-tengerrel. Ez a beruházás hatalmas gazdasági lökést adott volna a Cseh királyság országainak, mely ugyan nem rendelkezett tengerparttal, de folyói három tengert tápláltak. A technikai és anyagi feltételek azonban még nem voltak adottak egy ilyen hatalmas munka megkezdéséhez.

A XVIII. század békésebb éveiben azonban újból felmerült az ötlet. A tervezés és kivitelezés kiváltó oka kifejezetten prózai volt; a császári főváros, Bécs komoly tűzifa hiánnyal küzdött ebben az időben. Mindeközben a Cseh-erdő (Böhmerwald/Šumava) Bajorországgal és Ausztriával határos őserdei még érintetlenül álltak a szállítás nehézségei miatt. Az egész hegység egy lakatlan, úton megközelíthetetlen, zúgós, szeszélyes vizű patakokkal szabdalt terület volt. 

Egy helyi mérnök, Josef Rosenauer (1735 Kalsching/Chvalšiny - 1804 Krumau/Cešky Krumlov) azonban kidolgozott egy tervet, hogyan lehetne a Cseh-erdő fáit Bécs piacaira juttatni. Rosenauer a Schwarzenberg uradalomhoz tartozó hercegi vadászok felügyelőjeként kezdte, majd a szorgalma és tudása miatt Bécsbe küldték, hogy ott mérnöki tanulmányokat végezhessen. 1771-ben hazatérve erdőmérnökként és földmérőként helyezkedett el a (Csehország jelenlegi külügyminiszterét is adó)  Schwarzenberg család alkalmazásában. Munkájához tartozott az addig ismeretlen erdők, hegyek geodéziai felmérése, és azoknak a terveknek a kidolgozása melyek révén gazdasági haszon is nyerhető az itteni nyersanyagokból. A Schwarzenberg hercegek egy 47 hektáros területen fenntartották az őserdei állapotokat a tudomány és tanulmányozhatóság érdekében, megalapozván a korabeli természetvédelmet és egyben a Šumava Nemzeti Park magját. 

A Schwarzenberg-csatorna felső szakasza (III. kat. felmérés: maipre.eu)

Schwarzenberg János herceg megbízásából 1775-ben már készen álltak a tervek egy faúsztató csatorna megépítésére, mely a Cseh-erdő északkeleti oldalán kanyarogva, a hegység déli végénél dél felé fordulva kapcsolatot teremthet a Moldva folyó mellékpatakjai és a Haslach mellett a Duna-völgybe tartó Große Mühl patak között. 

A csatorna hosszmetszete

A munkálatok birtokjogi problémák miatt csak 1789-ben kezdődhettek meg. A passaui püspökségnek eddig az évig volt kizárólagos joga fát úsztatni a Große Mühl patakon, mely Engerhaltszell és Eferding (Linztől nyugatra) között ömlik a Dunába. Ezt a jogot a császár a Schwarzenberg családnak adományozta, ennek köszönhetően egy kisebb apátsági terület (Schlägl) megszerzése után megkezdődhettek a csatornaépítési munkálatok. 

A faúsztató csatorna kezdőpontja a bajor határ közelében eredő Lichtwasser/Světlá voda patak jobbpartján volt 918 méter tengerszint feletti magasságban. A csatornát nagyjából úgy kell elképzelni, mint egy - a hegység oldalában, nagyjából szintvonalban kanyargó - út mellett futó árkot, amely elég széles volt ahhoz, hogy egy méter hosszú rönköket lehessen rajta úsztatni.  

A Schwarzenberg-csatorna keresztszelvénye (forrás)

Egyszerre körülbelül 1200 ember dolgozott a hegyoldalban futó csatorna építésénél, gyakran elképzelhetetlenül nehéz körülmények között. A Cseh-erdő áthatolhatatlan őserdejében zajló munka talán a vadnyugati vasútépítéshez lehetett hasonlítható, ahol ugyancsak hiányzott bármiféle emberi infrastruktúra, utak, települések, stb. A munka ennek ellenére gyorsan haladt, az első évben elkészült az alsó szakaszon 29,3 kilométernyi csatorna a kiegészítő létesítményekkel, árkokkal, zsilipekkel, átereszekkel együtt. 1791-ig megépült a Jezerní patakig terjedő szakasz, amely Plöckenstein-i tóból eredt és amelyről Rosenauer azt remélte, hogy a tó vize kisvizes időszakban tározóként szolgálhat a faúsztatás biztosítására. A tervező mérnöknek a munkálatok során többször is komoly fejtörést okozott, hogy meglesz-e az elegendő vízhozam a csatornában, hogy fát is lehessen rajta úsztatni. 1793-ban a csatornát kibővítették a Jelení patakig, ekkor már 40 kilométer hosszú volt. Az első faúsztatást, azaz a főpróbát 1791-ben tartották, ettől kezdve folyamatosan "áramlott" Bécsbe az olcsó tűzifa. 

A kereslet és az árak növekedésével, Rosenauer terveinek felhasználásával további bővítés vált szükségessé. Josef Falta mérnök vezetésével 1821-22-ben épült meg a ma is megcsodálható 419 méter hosszú csatorna-alagút, mely egy hegyen vezette keresztül a tűzifa szállítmányokat. A bajor határig meghosszabbított Schwarzenberg faúsztató csatornarendszer egymagában 51 kilométer, a Große Mühl patakkal együtt összesen 90 kilométer hosszú rendszert alkotott.

A faúsztatás menete alkalmazkodott a természet ritmusához. A favágók télen dolgoztak, amikor a kivágott fákat szánon tudták szállítani a csatorna melletti telepekre. Ahogy a hó március végén/április elején elolvadt a patakok vize megduzzadt és a leszaladó vizeket a rajtuk keresztülvezetett mesterséges mederbe terelték. Tavasztól nyárig zajlott az úsztatás, addig, amíg kitartott a vízutánpótlás, bár azt is figyelembe kellett venniük, hogy legyen elég idő a fa számára, hogy télig kiszáradhasson. Körülbelül 200 ember felügyelte az úsztatást, nehogy a rönkök feltorlódjanak, elakadjanak. Egy jobb napon 900-1000 öl (~1,8 m) fát is le tudtak úsztatni. 1791-1889 között az összes leszállított fa mennyisége meghaladta a 7,8 millió köbmétert.

A faúsztatás révén fellendülő gazdaság rengeteg embert vonzott a vadonba, sorra alakultak új favágó-települések az erdőben. Ebben az időben alapították Huťský Dvůr, Nová Pec, Jelení Vrchy, Stožec, Nové Údolí falvakat. 

Faúsztatók régen (forrás) 

A csatorna paraméterei alapján nem volt lehetőség arra, hogy méteresnél hosszabb rönköket úsztassanak. Az alján 1,5-2 méter, felül legfeljebb 3,5-4 méter széles mesterséges medert 21 patak vize táplálta, rajta 87 híd ívelt át, vizét 80 zsilip szabályozta. 

Ahogy a XIX. században a vízi szállítás feltételei háttérbe szorultak a vasúttal szemben és a fa tüzelést felváltotta a szén a csatorna jelentőssége is csökkenni kezdett. Továbbá a csatorna szűknek bizonyult ahhoz, hogy rajta épületfának szánt rönköket úsztathassanak. Ezt a problémát 1887-ben oldották meg a csatorna egy 22,3 kilométeres szakaszának átépítésével, melynek révén lehetővé vált a 20 méteres fák úsztatása is.  Az épületfát már nem vitték a Dunáig, hanem egy 3,8 kilométer hosszú csúszdát építettek a Moldva folyó völgyébe Salnau/Želnava településhez, ahová 1892-ben már elért a vasút. 

Faúsztatók mostanában (forrás)

Ezt követően a csatorna rohamosan veszített a jelentősségéből. 1916-ban ment a legutolsó farakomány Bécs felé, a Želnava felé vezető csúszdát egészen 1962-ig használták. 1963-tól ipartörténeti emlékként benőtte az erdő és pusztulásnak indult. 1999-2001 között a Sumava Nemzeti Park felújította bizonyos szakaszait, ahol hagyományos német böhmerwaldisch népviseletbe öltözött favágók úsztatják a farönköket a turisták legnagyobb örömére. 

Ajánlott és felhasznált irodalom:

Schwarzenberger Schwemmkanal

Begegnung mit der Tradition auf dem Schwarzenbergischen Schwemmkanal

Támogassa szavazatával a Dunai Szigetek blogot az idei Goldenblog versenyen Tech/tudomány kategóriában!

Kömlőd löszdombjain

Ellentétben a Balaton-felvidékkel Paks és Dunakömlőd löszdombjai nem szerepelnek a turisták bakancslistáján. Pedig hasonló a két táj, csak éppen a kömlődi dombok meredek lábánál nem egy végeláthatatlan víztükör csillog, csak egy ezüst szalag: a Duna. És megvan itt is minden ami a Balaton-felvidéken, csodálatos kilátás, szőlőskertek, hétvégi házak, csinos falvak és madárfütty. 

Noha Paks és Dunakömlőd a Mezőföld területén, annak déli részén helyezkedik el a táj inkább emlékeztet egy dombvidékre és nem egy tipikus alföldi tájra. A Duna mentén ez különösen érződik, mert helyenként 30-40 méteres szintkülönbség alakult ki a jobb és a bal part között. A tereplépcső mezőföldi peremét a tektonikai vonalak mentén kialakult ÉNY-DK irányú völgyek tagolják. Egy ilyen mély völgy, a Vörösmalmi-árok mentén alakult ki Dunakömlőd település is. 

A Duna jobb partján emelkedő, meredek lejtők anyaga a jégkorszakok idején a folyók medréből erős szelek által kifújt kőzetliszt alkotja. Kínában ma is gyakori porviharok révén ülepedett le a felszínen, vastag rétegekben betemetve állatmaradványokat, egykori talajrétegeket. A lösz néven ismert kőzetet a benne lévő kalciumkarbonát cementálta össze, ennek köszönhető jó állékonysága, ezt csak a vízfolyások és az erős terhelés tudja megbontani. Magyarországon helyenként 40-60 méter vastagságban is előfordul, a legszebb rétegsor éppen Paks mellett tanulmányozható.  De ne szaladjunk ennyire előre!

Paks városának élő kapcsolata van a Dunával. Ennek legszebb tanúbizonysága szerintem nem a dunai színpad és a hozzá csatlakozó lelátó-szerű partbiztosítás, hanem a paksi halászati szövetkezet bárjája, ahol folyamatos az élő hal árusítás. Van itt csuka, ponty, keszeg kárász, a legkülönfélébb ragadozó halak. Egy fentről nyitható, vízzel elárasztott hajótestből lehet kiválasztani a nekünk tetsző példányokat. Minden dunaparti településen elkéne egy hasonló bárka, valószínűleg sokat dobna a magyarországi halfogyasztáson.

Pakson is voltak dunai szigetek, bár a nyomukat már nagyjából eltüntette az idő. Ráadásul a szemközti parton álltak, a kilométeresnél is szélesebb ártéren, mely a géderlaki révtől tart egészen az atomerőműig. E szigetekből csupán egy erdő látszik a városból. 

Ha 170 évvel ezelőtt néztünk volna a paksi dunapartról észak felé még egészen más Dunát láthattunk volna. A látóhatárt lezáró ártéri erdő még nem létezett, sem a kelet felől érkező Duna-meder. A reformkor végén, amikor a szabályozások megindultak a Duna még észak felől érekzett a városba, miután kikerülte a hírhedt imsósi félszigetet. Amikor 1841-ben átvágták ezt a jégdugó-képződésre kifejezetten hajlamos hajtűkanyart Paks városában világvége hangulat uralkodott. Komolyan tartottak tőle, a helyiek, hogy a keletről a városnak zúduló Új-Duna elpusztítja majd a partot. Ez szerencsére nem következett be, és a helybéliek talán meg is békéltek, amikor az addig a Duna-Tisza közéhez tartozó Imsósi erdő átkerült a város és Tolna megye tulajdonába. 

Paks egy képen: atomerőmű, Duna és löszdomb. Talán egy halászcsárda még hiányzik a képről. A várost Dunakömlőd felé elhagyó utak metszéspontjában, a kikötő fölött kezdődnek az igazán meredek löszdombok. A Duna által közel 10000 éve fokozatosan pusztuló és hátráló Mezőföld meredek peremmel szakad le a Dunára. Ennek a hatalmas löszdombnak az oldalában létesítették 1890-ben a paksi téglagyárat. Ennek a gyárnak, ill. az itt zajló bányászatnak köszönhetjük Magyarország legvastagabb lösz-összletét. Körülbelül fél millió év kellett ahhoz, hogy ez az 50 méter vastag réteg kialakuljon a hulló porból. Közben volt öt melegebb periódus is, ezeket eltemetett talajrétegek jelölik. A paksi téglagyár területét a Duna-Dráva Nemzeti Park szeretné országos védettségre felterjeszteni. 

A Dunától eltávolodva, földutakon Kömlőd felé barangolva bukkan fel a bevezetőben már említett Balaton-felvidék érzés. A téglagyár és Kömlőd között szőlőskertek, présházak tarkítják a dimbes-dombos tájat, miközben mögöttük itt-ott előbukkan a Duna ezüst szalagja és mögötte az imsósi rengeteg. Egy átlagos augusztusi hétköznapon tökéletes a csend errefelé és az is előfordulhat, hogy egy teremtett lélekkel sem találkozni ezen a két kilométeres távon. 

Dunakömlőd ugyan még mindig Paksnak számít (1978-ban csatolták a városhoz), de önkormányzatát tekintve akár független településnek is nevezhetnénk. Fontossági sorrend felállítását mellőzve két országos jelentősségű dolog található itt. Lussonium római erődje, mely a kuruc-labanc harcokban ismét csatatérré vált, valamint a Kömlődi Halászcsárda. Dunát szerető emberek számára mindkét helyszín kötelező. Lussoniumban remek tablókon mutatják be az erőd történetét és a dunai panoráma sem utolsó szempont. A Halászcsárda pedig nem véletlenül országos hírű, és még sehol máshol nem láttam az étlapon kecsegepörköltöt és roston sült vizát. Sajnos a vendégek száma megcsappant azóta, hogy elkészült az M6-os autópálya. 

Dunakömlőd egykor sváb falu volt, manapság azonban már nem maradtak német anyanyelvűek a községben. A hirtelen beköszöntő demokrácia 1955 lakost telepített ki innen pusztán származásuk miatt (jelenleg 1300 lakosa van a településnek). Egyedül a temető jellegzetes sírkövei emlékeztetnek a helyi németekre. 

Helyismeret nélkül igencsak nehéz megtalálni az utat Kömlődről az imsósi erdőbe. Az 55 hektáros természetvédelmi terület irányába egy főút és egy vasútvonal állja utunkat, melyen két átkelési lehetőség akad csupán. A vasúti töltés egyik oldala már gyakorlatilag Duna mederben végződik, amelyet nem víz, hanem áthatolhatatlan nádas tölt ki. Egykor itt folyt a Duna főága, amelyet az 1838-as jeges árvíz tanulságai miatt muszály volt megszüntetni. Az imsósi kanyart bármilyen jégzajlás érhette el, egészen biztos volt, hogy az el fog akadni ebben a kanyarulatban. A fölötte élők pedig már csomagolhattak is, garantált volt a jégdugó miatt medréből kiöntő folyó.

Az új mederbe kényszerített folyó hamar megszokta az új helyzetet és a régi meder gyorsan feltöltődött, elvékonyodott és ha nem az erdő, akkor a nádas nőtte be. Egyetlen helyen csillog még benne víztükör, a kulcslyukra emlékeztető terület északi részen halastavakat alakítottak ki. 

Az egykori imsósi meder égtájak szerint különféle arculatot mutat. A nyugati rész nádasai és az északi tavak mellett a keleti rész leginkább egy tál alakú hosszanti mélyedésre emlékeztet, ahol már mindent benőtt az ártéri erdő. A meder még felismerhető, két oldalán egy lejtőn lehet lejutni az iszapos, aljnövényzet nélküli mélyedésbe, ahol vízfolyásra utaló nyomokat nem találni. A mederben növő fák törzse alapján a szukcesszió nem lehetett olyan régen, bár elképzelhető, hogy az erdőművelés miatt alakult így. 

Imsós erdeit ugyanis már nem a természet, hanem az ember formálta azzá, amit ma láthatunk. Nyárfákon, szilfákon és egyéb ártéri fafajtákon kívül vannak itt különös fajták is. Talán nem is az "érdekes" a legmegfelelőbb kifejezés arra az erdei útra, ahol az egyik oldalon tuják, a másikon invazív (és módfelett büdös) bálványfák kísértek.

Az Imsósi erdő a Rákóczi felkelés alatt kapott stratágiai jelentősséget, amikor a Bottyán János vezette kuruc hadak a Dunántúl meghódítására készültek. Az imsósi rév majd később hajóhíd biztosítására felújították az 1300 éve minden hadászati jelentősségétől megfosztott lussoniumi löszdombot és új sánc épült Imsóson is. Ekkortól nevezték ezt a helyet Bottyán-sáncnak. A sánc 1706-ban került ismét királyi kézbe ettől kezdve stratégiai jelentőssége ismét elveszett. 

Az itt zajlott harcok emlékére kopjafát emeltek azon a helyen ahol a legenda szerint Bottyán sáttra állt, amikor az átkelést irányította 1704-1705-ben.

Imsóst és a Dunát ma is egyfajta sáncrendszer szakítja el egymástól; egy árvízvédelmi töltés. Ezen egy zsilip biztosítja a Mezőföld felől érkező vizek távozását. A töltésen egy út vezet vissza a Dunántúli löszdombok lábánál futó úthoz és egyben Kömlődre. 

A kömlőd-imsósi kirándulást nem is lehetne jobb helyen befejezni, mint a Halászcsárdában.