A fiatalon kimúlt földvári Krokodil

IN ENGLISH

Helyreigazítás! 

A Dunai Szigetek blogon 2024. június 7-én megjelent írásunkban (Sziget a földvári csalántengerben) valótlanul állítottuk, hogy a dunaföldvári Felső-Öreghegy tövében található dunai sziget neve Felső-Öreghegyi-sziget lenne. Ezzel szemben a valóság az, hogy egy 1910-ben készített dunai helyszínrajzon a Krokodil-sziget földrajzi név szerepel. Minden olvasónktól elnézést kérünk és ezentúl becsszóra a Krokodil-sziget elnevezést fogjuk használni, mert ez mennyire menő már. 

Krokodil és löszfal együtt egy dunaföldvári képeslapon.

Tiktokvideókhoz szokott olvasóink számára röviden összefoglalva: a dunaföldvári Felső-Öreghegyi-sziget Krokodil-sziget először egy 1850-es térképen bukkant fel zátonyként, alig négy évtized után egy keresztgáttal a jobb parthoz kapcsolták, ezután erőteljes feltöltődés indult meg, ami azt eredményezte, hogy a Krokodilt manapság elég nehéz terepen becserkészni. A hosszabb szövegekhez szokott olvasóinkat pedig szeretettel várjuk a következő bekezdésben is:  

A Krokodil-sziget és keresztgát az ekkor még fátlan löszfalak tövében

Dunaföldvárnál a Duna erőteljesen bevágódik a jobb partjába, fokozatosan pusztítva az Öreghegynek nevezett löszdombot. Ez a domb az erózió hatására idővel két részre szakadt, a Felső-, és Alsó-Öreghegyre, a kettő közötti laposabb térszínen tudott megtelepedni Dunaföldvár. A Duna eróziós hatását jól érzékeltetik a várfal magasságú és meredekségű löszfalak, bár ezek többségét eltakarja az utóbbi időkben felnövekedett ártéri erdő. 

Először 1850. május 12-én ábrázolták a Krokodil-szigetet, mint névtelen zátonyt. Elképzelhető persze, hogy előkerül majd ennél is régebbi térkép, amelyen szerepel, de annyi bizonyos, hogy a legkorábbi térképek az 1850-1860-as években mind hosszú, keskeny zátonyként ábrázolták, legyen szó hajómalmok elhelyezkedését, mederviszonyokat ábrázoló, vagy éppen földhasznosítási térképekről. A zátony északi csúcsa a Duna legnyugatibb bevágódásától majdnem egy kilométeres hosszúságban a földvári Szent-Ilona templomig húzódott. Ezen kívül volt egy alsó zátony is a meder közepén Dunaföldváron, nagyjából a Beszédes József híd szelvényében, amit később elkotortak, mert akadályozta a hajózást.

1850. május 12. A hajómalmok miatt a mélyben rejtőző zátonyok is fontos szereplői a földvári dunás térképeknek. (forrás) 

Neves zátonyként először 1910-ben ábrázolták a Krokodil-szigetet, azonban a földrajzi név a környékbeli sajtóban már korábban, 1889-ben felbukkant, többnyire hajmeresztően valószerűtlen történetek kapcsolódnak hozzá. Elsőként a Szekszárd Vidékében írnak róla, de az itt megjelent ezoterikus hangvételű írás a földrajzi név említésén kívül vajmi keveset árul el a sziget történetéből, azon kívül, hogy már ekkor ezen a néven ismerték ezt a darabka földet:

"Valami boszorkányvárról is beszélnek, mely a hajógyár közelében, a Krokodil-sziget táján van a Duna mélyében. Itt csöndes nyári éjeken gyermekek sírása hallható s időnként lángok csapnak fel a vízből. Etl Pepi legközelebb szekszárdi sziverősitőt hoz magával, mivel azt felrobbantani szándékozik..." (forrás) 

Tíz évvel később, egy bádogoslegény halála kapcsán már bővülnek a hidrológiai ismereteink a különös nevű szigettel kapcsolatban: 

Oktalan vakmerőségnek esett áldozatul Dunaföldvárott Szavalovics Vilmos 26 éves bádogos legény. Több társával ugyan meglehetősen ittas állapotban a Dunára mentek fürödni s noha úszni jól nem tudott, a földvári Duna legsebesebb részén nekivágott a víznek, hogy az úgynevezett »Krokodil« szigetet elérje. Bátorságát azonban életével fizette meg, mert az ár elragadta s mire segítség jött a hullámok eltemették. Holttestét [1899. július] 27-én fogták ki Duna-Földvárott. (forrás) 

1910. A földvári Krokodil név egyetlen felbukkanása térképeken

A leírásból valószínűsíthető, hogy 1899 nyarán még nem készült el a T-sarkantyú a szigeten, hiszen a bádogoslegény nyilvánvalóan nem az úszást választotta volna még ittasan sem, amennyiben be lehet gyalogolni a szigetre száraz lábbal egy kőszóráson keresztül. Továbbá megtudjuk, hogy ekkoriban a sodorvonal még a löszfalak tövében húzódott, alaposan megnehezítve a földvári part mentén úszással kísérletezők helyzetét. De a szigettel kapcsolatos legszürreálisabb írás 1911-ben jelent meg, amelyben írott formában utoljára említik a szigetet "Krokodil" néven: 

Krokodil a Dunában. Dunaföldvárról jelentik nekünk ezt a kissé hihetetlenül hangzó hírt: Schvarcz Sándor fakereskedő alkalmazottjai éppen a Dunában lévő talpfák kiszedésével foglalkoztak, amikor a deszkaszálak közül egy hatalmas krokodilus bújt elő. A munkások először megrémültek a fogait csattogtató hüllőtől, de aztán amikor a nyugalmában megbolygatott krokodilus rájuk vetette magát, fejszéikkel agyonverték. Érdekes, hogy a Dunának éppen ezen a részén — ahol a krokodilkaland történt — van egy sziget, amelyet már évek óta „krokodil-szigetnek“ neveznek. Valószínűnek tartják, hogy a veszedelmes hüllő egy — a nemrégiben itt járt — állatseregletből szökött meg. (forrás) 

A tragikusan kimúlt krokodilus esete, amennyiben évekkel korábban történik, akár magyarázatot is adhatna a földvári sziget különös nevére, de ebben a sorrendben ez egy igencsak meghökkentő történet, melyhez hasonlóról még csak nem is olvashattunk eddig. Ezt követően a "Krokodil" földrajzi név eltűnik a forrásokból és a térképekről egyaránt. 

1930. Sziget hízik a T-sarkantyú két oldalán

A Krokodil-incidens idején már létezett a szigetet a parthoz kapcsoló T-sarkantyú, amely rövid időn belül megpecsételte a sziget sorsát, cserébe megakadályozta a Felső-Öreghegy további erózióját. A folyó sodorvonala távolabb került a már alaposan alámosott parttól és a kőszórás által szűkített meder jobb híján mélyülni kezdett. 1930-ban úgy tűnt, hogy a keresztgát a mellékág vizét részben a zátonyon keresztül kényszerítette vissza a főágba, ami a Krokodil-sziget kettészakadását eredményezte. Ekkoriban a teljes sziget körülbelül 400 méter hosszú lehetett.

1959. szeptember 28. 

1959. szeptember 28-án Budapesten mért 181 centiméteres alacsony vízállásnál már kirajzolódnak azok a mederbeli képződmények, melyek beerdősülése jelenleg meghatározzák a sziget képét. Megfigyelhető az északi csúcsánál kezdődő zátonyképződés, valamint a keresztgát alatti feltöltődés. A légifelvételen a sziget még mindig két elkülönülő részre tagozódik, ami néhány évvel később is hasonló állapotot mutatott azon a Duna térképen, amely az 1910-es térképen kívül egyedüliként tartalmazott rá vonatkozó névanyagot. 

A Felső- és Alsó-zátonyok 1963 körül

Ez a Duna térkép valamikor az 1960-as évek első felében készülhetett. Részletes adatokat közöl a Duna korabeli állapotára vonatkozóan és elsőként ábrázolja a szigetet a félbetört jégkrém formában. A nyél az Alsó-, a jégkrém lényegi része pedig a Felső-zátony. Kék félholdak jelölik a mederben képződött, jobbára vízzel borított zátonyt az 1562-es folyamkilométer táblával szemben. A térképen ábrázolt forma a legkevésbé sem emlékeztet természetes módon kialakult szigetre.

1966. szeptember 15. 

Ugyan a kőszórást bejelölték az 1930-as vízisport térképen, de a folyószabályozási műtárgyat valószínűleg már közepes vízállásnál is elborította a Duna, ahogy az az 1966-os légifelvételen is látható. A folyó a löszfalak tövéig kitölti a medrét, éppen úgy, mint a szabályozás előtt. Ekkor Budapesten 385 centiméteres vízállást ír a Hydroinfo archívuma, és a sziget és a part között nem látszik semmi, ami megtörné a vízfelület szürke egyhangúságát, ahogy a sziget kopár egyhangúságát is csak néhány fa tarkítja. 

A beerdősült zátony 2005-ben. 

Összehasonlítva az 1966-os és a jelenlegi helyzetet, a növényzet térhódítása szembeötlő. Ez a folyamat szinte mindenütt hasonló módon játszódott le a Duna magyarországi szakaszán: a folyószabályozás miatt bekövetkező medermélyülés réven egyes parti területek egyre gyakrabban kerültek szárazra, lehetővé téve a növényzet megtelepedését és szukcesszióját. Nem volt ez másként Dunaföldvár térségében sem, ahol Magyarországi viszonylatban az egyik legnagyobb mértékű medermélyülés ment végbe. Mivel a folyamat visszafordíthatatlan, mint ahogy az agyonvert krokodilt sem tudták volna a rakodómunkások visszahozni az életbe 1911-ben, úgy a Krokodil-sziget sem valószínű, hogy valaha újra valódi dunai sziget lesz, ahogy igazából nem is volt az sohasem. De ez nem feltétlenül probléma, hiszen az ártéren felnőtt csalántenger egy egyedülálló természeti értéket képviselő dunai ékszerdobozt őriz.

Lehetőleg még jó sokáig. 

Sztálinváros hordaléka, a Lebuki-delta

Óriási munkát végzett a kicsiny Lebuki-patak Dunapentelén, mai nevén Dunaújvárosban, a Rácdomb tövében, majdnem sikerült teljesen feltöltenie egy dunai mellékágat. Delta-építő munkáját nagyban elősegítette az emberi beavatkozások sorozata, a mellékág elzárása megszüntette a folyó oldalazó erózióját, majd pedig Sztálinváros és a Dunai Vasmű felépítése erőteljesen megnövelte az öbölbe jutó hordalék mennyiségét. Hiába a téli kikötő öblének kotrása, a Lebuki-patak deltája az évek során több mint 5 hektárosra növekedett. 

Dunapentele történelmi központja, a török-kori palánkvárnak helyt adó Rácdomb mellett két patak ömlött a Duna főágába, és ömlik jelenleg is a helyén megmaradt szűk öbölbe. A főág nem elírás, 1904-ban Pentelén két közel egyforma szélességű Duna-meder ölelte körül a Szalki-szigetet, amely nem véletlenül nem Pentelei-sziget volt, ugyanis közigazgatásilag a túloldali Szalkszentmártonhoz tartozott, és csak a II. világháború után került át a formálódó Sztálinvároshoz. Pentele az Alsófoki-, vagy más néven Lebuki- és a Felsőfoki-pataknak köszönheti létét, ugyanis mély völgyeik megszakítják a Mezőföld alámosott, a Dunára meredeken leszakadó löszdombjait, Dunaföldvárhoz hasonlóan lehetővé téve a lejutást a folyóhoz, ezáltal az emberi megtelepedést. 

A téli kikötőbe ömlő két patak vízgyűjtő területe.

Az északabbra található Felsőfoki-patak vízgyűjtője és vízhozama valamivel kisebb a déli szomszéd Alsófoki- és Lebuki-patakokénál, de mindkét patak folyásirányát alapvetően meghatározza a Mezőföld tektonikája, a völgyhálózatot és a vízgyűjtők határát az ÉNY-DK-i irányban kibillent táblák jelölik ki. A patakvölgyek jellemzően meredekek az ellentétes mozgások miatt; a Duna bevágódása miatt süllyed az erózióbázis, így a vízfolyások egyre mélyebbre vágják magukat a laza üledékben. Az Alsófoki- és Lebuki-patakok vízgyűjtőjének déli határa csak bizonytalanul rajzolható meg, a Dunai Vasmű építésekor végzett planírozási munkák elegyengették a markénsabb felszínformákat. Látható az fenti térképen, hogy viszonylag kis vízfolyásokról beszélhetünk, a patakvölgyek hossza körülbelül hét kilométer, völgyeik felső szakasza száraz, csak nagyobb csapadék esetén telik meg vízzel. Ennek ismeretében két kérdésre keressük a választ: hogyan tudott egy ilyen kicsi vízfolyás ekkora deltát építeni a téli kikötő öblébe, és miért csak a Lebuki-patak volt képes erre, a Felsőfoki-patak miért nem? 

A Lebuki-patak torkolata 1914-ben, háttérben a keresztgát

1904-ben, részben a hajózás, részben a löszfalak védelme érdekében lezárták a Pentele és a Szalki-sziget közti Duna-ágat egy masszív gáttal, melyen keresztül egy széles utat is vezettek a szigeti hajóállomásra. Ez a mérnöki munka számos pentelei képeslapon szerepel a jellemző kőkorlátjával. A cél az volt, hogy a folyó sodrása a lehető legtávolabb kerüljön a löszfalaktól. A gát nyomvonalát a patakok torkolatától északra húzták meg, mivel a gáttól északra problémát okozott volna a vizeik elvezetése. A téli kikötőnek szánt öbölben megállt a vízáramlás, lehetővé téve a patakoknak, hogy a nyugodt víztestben lerakhassák a finomszemcsés, löszös hordalékukat, amit addig a Duna sodrása gond nélkül elszállított. Fontos leszögezni, hogy mindkét patak hasonló geológiájú területről szerzi a hordalékát, kis eltérés van csak a vízhozamukban és a vízgyűjtő területük kiterjedésében. Forrásvidékük egyaránt mezőgazdasági területeken található, míg torkolati szakaszuk Dunapentele belterületén halad keresztül. 

A pentelei lezárt öböl a hordalékkúp épülése előtt 1930 körül.

1930. környékén a vízmélységeket is ábrázoló "Angyalos" vízisport térképek nem jelölnek szignifikáns feltöltődést a két patak torkolatánál, habár a Lebuki-pataktól keletre a sekélyebb vízmélységek, és az izobát (a térképeken a víztestek egyenlő mélységű pontjait összekötő) vonalak formája alig 25 évvel a lezárás után már hordalékkúp-kezdeményt feltételez a pentelei strandnál, a víz alatt. És ez a víz alatti delta feltehetően továbbra is a felszín alatt maradt volna, ha 1949-ben a hatalmon lévő párt és Magyarország kormánya az eredeti tervek szerint mégiscsak Mohácson építi fel az ország legnagyobb vasművét. 

A Dunai Vasművet 1950-ben kezdték el felépíteni Dunapentelétől délre, az Alsófoki-patak déli vízgyűjtőjét is érintve, a Duna fölé 40 méterrel magasodó löszplatón. A hozzá tartozó új városrész első épületeit a rákövetkező évben kezdték építeni Dunapentele ófalusi része és a Vasmű között. A Vasmű telepítő tényezői között első helyen szerepelt a Duna mint vízbázis és folyami szállítási lehetőség, tehát szükség volt egy új kikötő megépítésére. A kikötői létesítményeket a Szalki-sziget belső oldalán építették fel egy vasúti szárnyvonallal együtt, ami Dunaújváros-Külsőn ágazott le, és a Felsőfoki-patak völgyében ért le a Dunához, ahol a sínpárok lefektetése érdekében északon egy nagyobb területen fel kellett tölteni az öböl vízfelületét. 

A pataktorkolatok a Rácdomb tövében és az épülő vasúti töltés 1953-ban Fortepan / Gallai Sándor

Szerencsés egybeesés, hogy a Vasmű építésével nagyjából párhuzamosan kezdődött meg Magyarország egyre intenzívebb légifényképezése, így a Lebuki-delta fejlődését könnyen rekonstruálhatjuk a fentrol.hu adatbázisa alapján. Célszerűnek tűnt a rendelkezésre álló légifelvételek összevetése a (Hydroinfón rendelkezésre álló) budapesti vízállásadatokkal is, hogy jobban megérthessük, mit is látunk pontosan. 

A Lebuki-patak épülő hordalékkúpja 1963. szeptember 20-án. (fentrol.hu)

1963. szeptember 20-án, Budapesten mért 233 centiméteres vízállásnál a Lebuki-delta körvonala felsejlik, bár a fekete-fehér felvételen nem különül el egyértelműen a felszín alatti és felszín feletti rész. A patak egyenesen keleti irányban folyik, legyező alakban tölti fel a Szalki-öblöt, meglehetősen előrehaladott állapotban már majdnem a meder felénél tart a látható része. A Felsőfoki-patak torkolatánál is látunk egy kisebb hordalékkúpot, ez azonban nagyságrendekkel kisebb. A kikötő építését követően a mellékágban 1967-1968-ban újabb komoly mederfeltöltés zajlott, a dunaújvárosi parton egy párhuzamművet alakítottak ki, amelyet részben az öbölből kitermelt anyagból töltötték fel.

A Lebuki-pataktól délre feltöltött partszakasz 1968. május 17-én.

Nem valószínű, hogy a kotort anyag a Lebuki-deltából származott, habár kisebb kiterjedésűnek tűnik, de ennek az oka a magasabb vízállás, 1968. május 7-én Budapesten 333 centiméteres értéket mértek. A patak továbbra is egyenesen kelet felé folyik, hordalékkúpja csupasz, de tőle északra egy kikötő épült ki a Rácdomb tövében. 

A Lebuki-patak beerdősülő hordalékkúpja 1980. június 1-jén.

Bő egy évtizeddel később, 1980 nyarán az addig csupasz felszínű hordalékkúp meglepően gyorsan beerdősült. A patak torkolati-szakasza eltűnik a fák alatt, kiterjedése már a meder szélességének több mint felére terjed ki. A vízállásadat ebben az esetben nem sokat ad hozzá a képen látható helyzethez, de érdemes megemlíteni, hogy az előző képhez hasonló vízállást látunk, 359 centiméteres budapesti értéket. Ugyancsak beerdősült a Felsőfoki-patak kicsiny hordalékkúpja a keresztgát nyugati tövében. 

Újabb négy év múlva egy kisvizes időszakban látjuk az eddig a víz alatt rejtve maradt mederformákat. Budapesten 158 centimétert mértek ekkor. Látunk egy északkeleti irányba tartó patak-ágat, a markáns keleti ágat, valamint egy ebből dél felé kiágazó medret. A lombkoronától mentes tavaszi képen kissé nehezen elkülöníthető az erdős és a csupasz hordalékkúp, viszont élesen kirajzolódnak azok a szakaszok, ahol a mellékágat rendszeresen megkotorták. Itt az éles kontraszt és a szokatlan partél mutatja, hogy a kotrást elsősorban a csónakkikötő érdekében végezték, hogy az egyre terjedő delta ne akadályozza a hajósok kijutását a főágba. Ugyancsak megkotorták a déli részt, markánsan belevágva a tankönyvi ábrákban szereplő legyező formába. 

Ezt követően a hordalékkúp erdősülése kisebb ütemben folytatódott, 2024-re kiterjedése elérte az 5 hektárt, miközben a Felsőfoki-patak hordalékkúpja ennek csak töredéke. Könnyen belátható, hogy a Lebuki-patak vízgyűjtőjén olyan drasztikus változásnak kellett végbemennie, ami ugyanezen idő alatt a Felsőfoki-patak vízgyűjtőjét elkerülte. Ezt pedig nem lehetett más, mint Sztálinváros felépítése során végzett földmunkák. 

A Lebuki-patak részben elkotort hordalékkúpja kisvizes időszakban, 1984. március 20-án.

Megnövekedett hordalékszállítás jellemzően olyan területeken alakul ki, ahol az addig egyensúlyban lévő paraméterek megváltoznak. Megváltozhat a rendelkezésre álló anyagmennyiség tömege, illetve a külső erők felszínre gyakorolt hatása. Ezeket okozhatja az intenzívebbé váló csapadék, hegyomlás, vagy a talaj szerkezetében bekövetkező változások, a lejtők állékonyságát megtartó növényborítás megszűnése, például a mezőgazdasági munkálatok, vagy egy erdőirtás. Mivel a két patak vízgyűjtőjén az éghajlati viszonyok nem változtak ennyi idő alatt jelentősen, vagy ha változtak mindkét területet egyaránt érintették, ezt a változót figyelmen kívül hagyhatjuk. Mezőgazdasági művelés hasonló arányban zajlott mindkét patak vízgyűjtőjén, ebben az esetben azonban a nagyüzemi mezőgazdaság megjelenésével számolhatunk megnövekedett erózióval, ez azonban ugyancsak egyformán érinthette mindkét patak vízgyűjtőjét. 

Csak egyvalami jöhet szóba mint kiváltó ok, ez pedig Sztálinváros és a Dunai Vasmű hatalmas földmunkákkal járó felépítése. Ez a beruházás út és vasútépítéseket leszámítva nem érintette a Felsőfoki-patak vízgyűjtőjét, miközben az Alsófoki-Lebuki patakok vízgyűjtőjén jelentős területen lecsupaszították a löszplatót, a platóra vezető völgyekben közlekedő munkagépek megbontották a lösz állékonyságát. A domboldalakat több helyen teraszosították, éppen az erózió csökkentése érdekében, de amíg a növényzet vissza nem hódította ezeket a lépcsőzetes felszíneket a csapadék akadálytalanul és folyamatosan szállíthatta a finomszemcsés üledéket a patak völgyébe. A patakmeder kikövezése csökentette ugyan a medereróziót, de videofelvételeken jól látható, hogy nagyobb csapadékhullás esetén a Lebuki-patak mind a mai napig komoly anyagmennyiséget szállít a Duna lezárt öblébe. Tehát a delta akkumulációja az építkezések leállása után, igaz kisebb ütemben, mind a mai napig folytatódik.

Sziget a földvári csalántengerben

 

IN ENGLISH

Nyaranta a dunai szigetek védelmi mechanizmusai aktiválódnak. Az élővilág a legszebb ártéri tájakat szigorú védelem alá helyezi, füstködöt húz rovarokból, pókokból és vérszívókból, aknazárat telepít áthatolhatatlan korhadékból, szederindákból, szögesdrótakadályt képez embermagasságú csalánból, és ha mindez nem lenne elegendő, az ég csatornái is megnyílnak és az áradás elönti a megmaradt parti ösvényeket és vadcsapásokat. Ilyenkor a legkorszerűbb páncél, hosszú ujjú felső, vastag nadrág, kalap, szúnyogriasztó és gumicsizma sem segít, egyszerűen vannak olyan szigetek, ahová árkon-bokron át lehetetlen bejutni. Ilyen hely a dunaföldvári löszfal tövében megbúvó, saját névadással Felső-Öreghegyi-szigetnek elnevezett egykori zátony. 

Dunaföldváron a Felső-Öreghegy egy löszdomb, amelybe kelet felől alaposan belemart a Duna. Egy jókora karéj hiányzik a Mezőföldre olyannyira jellemző ÉÉNY-DDK irányú dombvonulatból, éppen ezért a Duna felé ugyancsak jellemző meredek partfallal szakad le. E kanyarulat belső ívében alakult ki egy zátony, ami a folyószabályozás miatt bekövetkező medersüllyedés következtében hamar szigetté alakult, majd egy keresztgát megépítésével megakadályozták a partfal további elmosódását, de ez végső soron azzal járt, hogy a sziget manapság már felismerhetetlen a partról is, a főág felől is, sőt még a Beszédes József hídról sem látszik. Mondjuk ez elmondható a balparti, hatalmas dunaföldvári Felső-szigetről is, amely szomszédos az 1562. folyamkilométernél található, félbetört jégkrém formájú Felső-Öreghegyi-szigettel. 

Ez a forma abból adódik, hogy a keresztgáttól délre eső rész nagyjából egy kőszórásnyi széles, míg a felső része alaposan kiszélesedik a mellékág rovására. A mellékág elnevezés amúgy túlzás, az egykori meder két részmedencére, külalak szerint tóra tagolódik, melyek közül az északi a nagyobb, hosszabb és ez rendelkezik a nagyobb nyílt vízfelülettel is. 2024. június 2-án délelőtt 107 centiméteres dunaföldvári vízállásnál, áradás idején még nem volt kapcsolat a két részmedence között, de már nem sok hiányzott, hogy a víz átbukjon az felismerhetetlen keresztgáton, amire kifejezetten nehéz volt rábukkanni az első bekezdésben részletezett körülmények miatt. A sok helyen várfal meredekségű magaspart tövében, egy vaddisznó dagonyában felbukkanó terméskövek alapján lehetett meghatározni a helyzetét, de a talajosodás szinte teljesen maga alá temette. A löszfalat pusztító csapadék nyomait számos helyen lehetett megfigyelni, a lehordott anyag szinte egyből a mellékágba jut, folyamatosan feltöltve azt.

A jobbára láthatatlan Felső-Öreghegyi-sziget a földvári löszfalak tövében.

A sziget déli, alsó csúcsa áradó vízállásnál.

A mellékágban kialakult alsó tó a csalántengeren túl.

Kilátás a felismerhetetlenségig eltemetett és benőtt keresztgátra.

Az áradó Duna elönti az aljnövényzettel sűrűn benőtt partot.

A mellékágelzáró kőgát maradványai a löszfal tövében.

A felső tó valamennyire nyíltabb vízfelszíne.

Csendélet.

Kilátás a keresztgátról északi irányban.

E vízállás mellett a keresztgát az egyetlen lehetséges módja a sziget meglátogatásának, csakhogy az embermagasságú csalán áthatolhatatlan akadályt képez a sziget rézsűjén, így hatékonyan gátolja a sziget részletesebb dokumentációját. A nagy csalán jelenléte a talaj bőséges nitrogéntartalmának indikátora, mind a szigeten, mind a parton, sőt még a szigethez vezető ösvényt is eltüntette. Ezért tehát mindenképpen érdemes lesz alacsonyabb vízállásnál, a vegetációs időszakot jó messzire elkerülve visszatérni ide. 

Képeslap őrzi az eltűnt dunaföldvári sziget emlékét

Apró sziget, háttérben zátony, szikrázó kék folyó Dunaföldváron. 

Hol járunk, mit látunk? 

Dunaföldvár, sziget részlet. Képeslap 1929. VIII. 16. keltezéssel

A fenti képeslapot közel egy évszázaddal ezelőtt adták fel Dunaföldváron, ahol a Duna olyannyira megváltozott ennyi idő alatt, hogy ezt a képet nem lehetne újra lefényképezni. Többek között azért sem, mert még az sem tudni teljes bizonyossággal megállapítani, hogy hol fényképezték, és melyik szigetecske látható rajta. Jelöltből ugyanis van/volt legalább kettő. Ugyanis Dunaföldvár térségében komoly változásokat okozott a folyószabályozás, beleértve a Magyarországon egyedülálló -2 méteres legkisebb vízállást.

Elöljáróban érdemes pár szót szólni a képeslapokról, mint elsődleges forrásokról a Duna múltjából. Bizonyos párhuzamok felfedezhetők a fényképekkel, azonban egy 100 éves képeslap fennmaradási esélye jóval nagyobb, mint egy 100 éves fényképé, a sorozatgyártás miatt. A képeslapok a Duna esetében is kiemelt esztétikai értéket hordoznak, gyengébb minőségű, érdektelen részletekkel bíró kompozíciókat jellemzően nem nyomtattak ki a kereskedelmi forgalom számára. Ritkán fordul elő, hogy dunai szigetek pusztán sziget mivoltuk miatt kerültek egy képeslap középpontjába. A fenti dunaföldvári példa ezért is egyedülálló. 

A "Dunaföldvár Sziget részlet" feliratú képeslapon bal oldalt egy alig pár tíz méter hosszú szigetet látunk, a távolban egy hasonlóan kicsit. Bal oldalt viszonylag távol van a bal part, településre utaló nyomok sehol sem láthatók. Azt sajnos ebből a szemszögből nem lehet egyértelműen meghatározni, hogy a jobb oldali erdő szigeten vagy a jobb parton áll, de ki lehet következtetni, ha más korabeli forrásokat, például térképeket is bevonunk a vizsgálatba. A képeslap 1929-es feladási dátuma nem jelenti azt, hogy a képeslap 1929-es állapotot tükröz, online aukciós fórumokon lehet találkozni 1928-as postai bélyegzővel lepecsételt verzióval is, de a kép valószínűleg évekkel korábban elkészülhetett. 

Dunaföldvár térképe 1912. (forrás)

Az időben legközelebbi két térkép közül az első 1912-ben került nyomtatásba. Ezen a folyószabályozási művek hatása még alig érvényesül, tekintve, hogy a földvári Felső-sziget mellékágát két ütemben zárták le, először a felső szigetcsúcson épült töltés 1885-ben, majd a mellékág felső szakaszán 1903-ban. A megnövekedő főági vízhozam eróziós hatása ellen a sziget oldalában kőszórással T-sarkantyúkat építettek, melynek az lett a következménye, hogy a Solti-Duna feliszapolódásával párhuzamosan a főmeder alaposan kimélyült. Ezen a térképen hat különálló szigetet látunk, egyet a főágban, a Beszédes József híd helyén, ötöt pedig a lezárt Solti-Dunában. Továbbá látunk egy parthoz kapcsolt szigetecskét a Felső-Öreg-hegy tövében, ahol a folyó kanyarulata alaposan belemart a jobb parti domb oldalába.  

Ehhez képest kissé elnagyolt az 1930 körül készült "Angyalos" vízisport térkép, ahol már szerepel az 1928-1930 között felépült híd is. A Solti-Duna feltöltődése már szemmel látható, több sziget egybeolvadt az eltelt körülbelül két évtized alatt. Két sziget azonban még mindig markánsan felismerhető, a Felső-Öreg-hegy tövében fekvő, illetve a Solti-Duna keresztgátja alatti. Ezek közül valamelyik az, ami szerepelhet a dunaföldvári képeslapon. 

Dunaföldvár térképe 1930 körül.

Több érv szól amellett, hogy a Solti-Duna keresztgátja alatti sziget szerepelhetett a képeslapon, annak ellenére, hogy a képen egy nagyon széles meder látható. Erre utal a képeslap címe és a fényképezés helye, hiszen a hirtelenjében általam elnevezett Felső-Öreghegyi-szigetet csak csónakból lehetett volna ilyen szögben lefényképezni. Ezen kívül nem látni a képen keresztgátat, ami a parthoz kapcsolná, és nem látni a háttérben Dunaföldvár folyóparti részeit, pl. a hajóállomást (a híd ekkoriban még nem épülhetett).

Habár a szigetet nem lehet egyértelműen azonosítani, hiszen a táj már drasztikusan átalakult, például a Solti-Duna nyílt vízfelületének legalább nyolcvan százalékán már faültetvények vannak, a Felső-Öreghegyi-szigetet pedig feslzámolta a T-sarkantyú, annyi biztosan elmondható, hogy a képeslap legfőbb értékét adó pillanatfelvétel valószínűleg egy nagyon rövid életű dunai szigetet örökített meg az utókor számára.  

Kutyavillák

Melyik? — lenne a helyes válasz arra a kérdésre, hogy hol állt az egykoron híres és hírhedt Duna-parti Kutyavilla halászcsárda. Merthogy legalább kettő volt belőle, ráadásul az újabb, budafoki alig néhány évtizeden keresztül állt fenn, ellentétben a régebbivel, ami nem is Budafokon volt. A szájhagyomány Krúdy Gyula és Bródy Sándor nevét is a budafoki Kutyavillához kapcsolja, holott majdnem biztos, hogy ők még a régi Kutyavillában vendégeskedtek, amely az újabbhoz hasonlóan ugyancsak eltűnt nyomtalanul. 

Sokszor leírtuk már, váci, horányi, káposztásmegyeri, stb. példákon, mégsem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a Duna mellett, a településektől viszonylag távol fekvő magányos csárdák nem csak kultúrtörténeti szempontból érdekesek, hanem magukkal hordoznak olyan hétköznapi szemmel láthatatlan földrajzi, hidrológiai információkat, melyekből következtetéseket lehet levonni a Duna medrének évszázados, ha nem évezredes változásaira. Csárda ugyanis ritkán áll magában a Duna parton, legtöbbször szükség van valamilyen telepítő tényezőre, ezek közül pedig a legfontosabb az emberi jelenlét. Emberi jelenlét pedig jellemzően ott van, ahol rendszeresen át lehet kelni a folyón, az állandó hidak előtti korokban ezt a révátkelők biztosították. Révátkelők pedig elsősorban a folyók inflexiós pontján létesültek, ahol mindkét oldali part viszonylag stabil volt, ahol sem erózió, sem pedig zátonyképződés nem akadályozta az átkelést. Ehhez kapcsolódik egy további jelenség is, a Duna-parti csárdáknak jellemzően volt ókori római előzményük is, hiszen szabályos távolságokra, de főleg az inflexiós pontoknál római őrtornyok épültek a dunai határ védelmére. Ezek jellemzően mesterséges magaslaton álltak, amit a torony árkából nyertek. Ezeket a magaslatokat örökölték meg a csárdák is, némi védelmet biztosítva a dunai áradások ellen. Jellemzően a révátkelők és a dunai csárdák története évszázadokon át közös volt, a hidak felépülése és a hajómalmok megszűnése siettette végzetüket, de a két világháború időszakában kaptak némi haladékot a vízisportok fellendülésével. 

Nagyjából ugyanez a történet vázolható fel a Kutyavillával kapcsolatban is, pontosabban az első Kutyavillával kapcsolatban, amely eredetileg ugyan a Promontor néven ismert Budafokhoz tartozott, 1820 után azonban a Budafok területéből kiszakadó Albertfalvához került. A Kutyavilláról szóló különféle, esetenként felületes írások vagy nem említik ezt az első csárdát, vagy nem egyértelműen különítik el a másodiktól, miközben például arról írnak, hogy a Kutyavilla legalább háromszor épült újjá [1]. Éppen ezért fontos, hogy ezt a két periódust el tudjuk határolni térben és időben, mivel külön érdekessége a történetnek, hogy a régi Kutyavilla épülete feltehetően túlélte az új csárdát. 

A Budafok-Csepel révátkelés és a Sörház 1778-ban (forrás)

Ha valaki a jelen felől vizsgálja a Kutyavillák történetét meglepődve veheti észre, hogy miközben a két világháború közti Budafokon a budafoki Városháza környékén jelölik a csárdát, addig a XIX. század végi térképeken, pl. a kataszterin ugyanott csak egy üres placc látható, épületnek nyoma sincs a Duna-parton, viszont a Kutyavilla név szerepel rajta, de már Albertfalva területén, kb. 1200 méterrel északabbra, nagyjából a semmi közepén. A semmi azonban látszólagos, ez volt eredetileg a Budafok és Csepel közötti révátkelő helye, ezen kívül itt épült fel a budafoki Sörház is, melynek alapfalait régészek tárták fel a régi Kutyavillától 130 méterre, délnyugatra. A régészek találtak itt mást is, például római mérföldköveket [2], és az átkelőtől északra római falmaradványokat, ezek kapcsolatban lehettek a III. században elpusztult albertfalvai római segédcsapat táborral. Régészek szerint a Kutyavilla is egy római őrtorony helyére épülhetett [3]. 

A Dunának ez a jobb parti, a Gellért-hegy és a Tétényi-fennsík között elterülő, Lágymányosként ismert öblözete árvízjárta terület volt, így az ártéren épített házak sokat szenvedtek a magas vízállástól. A Kutyavilla és a Sörház feltehetően a 1716. körül épülhetett [1], ahogy a révátkelő is működött már ekkoriban Csepel irányába. Azonban az 1838-as árvíz Csepelt elpusztította, méghozzá olyannyira, hogy új faluhelyet voltak kénytelenek kijelölni a lakosság számára. Valószínűleg a Kutyavilla is erre a sorsra jutott, de újjáépült, a révátkelő ezután is maradt ezen a helyen. 1872-ben újabb komoly változást okozott a Soroksári-Duna lezárása, amikor az onnan átirányított vízmennyiség is a Budafoki-ágban volt kénytelen utat találni, megemelve a Duna átlagos vízszintjét. 1876-ban újabb hatalmas árvíz érkezett, ismét elárasztva a Kutyavillát.

A régi Kutyavilla helyzete 1880 körül (mapire.eu)

Ez a régi Kutyavilla volt akkoriban az egyetlen Duna-parti vendéglátóhely a környéken, romantikus hely lehetett, a szó legrosszabb, "rózsasándoros" értelmében, annak ellenére, hogy a tulajdonos maga a Habsburg-Lotaringiai család volt. 1910-ben így írt róla egy feltehetően elégedetlen vendég:

"Ez a Kutya-villa egy ocsmány, dunaparti korcsma, csúf, kietlen tájon. Csupa piszok, por, nehéz bűz és förtelem az egész. A magyar impresszionisták nagy előszeretettel látogatják, de magyar gyomruk dicséretére legyen mondva, inkább a halpaprikás, mint az impressziók miatt. [4]"

Gyakori volt itt a rablás, verekedés, a prostitúció, előfordul párbaj és gyilkosság is. A halász és molnármesterség hanyatlásával kicserélődött a törzsvendégek köre, budai ügyvédektől környékbeli cigányokig mindenki megfordult itt, mindenek előtt a hely híres halpaprikása miatt, melynek alapanyagát a csárdánál horgonyzó hajó rekeszeiből emelték ki frissen. A környékről ugyancsak szélsőséges véleményt írt a vendégkör, volt aki a nagy kertben, az erdőben sétálgatott, míg az étel főtt, virágot szedett a mezőn, vagy úszott a Dunában, míg mások a szomszédos vágóhíd, a ravatalozó, vagy éppen az albertfalvai temető miatt érezték nyomasztónak a vidéket [5]. Ez a régi Kutyavilla elevenedik meg Krúdy műveiben, aki 20 évesen (1898 körül) pont itt ismerkedett meg Bródy Sándor íróval, aki rendszerint ide hozta azokat a színinövendék hölgyeket, akiket fel akart szedni [6]. A régi Kutyavilla utolsó tulajdonosa egy bizonyos Bálóné volt.

Szia Uram, Kutyavilla érdekel? (forrás)

A régi Kutyavillát 1911-ben bérbe adásra hirdették meg, de két évre rá, 1913-ban már múlt időben írnak róla: "Amióta a Kutyavilla megszűnt, Stroblék jöttek errefelé divatba. Nagy kár a kedves kis halászcsárdáért, amely a kosztján kívül annyi különleges mulatsággal szolgált [5]." Ettől kezdve a régi Kutyavilla történetéről megszakadnak a források, az épületek későbbi hasznosításáról nincs információ, de valószínűleg túlélték a világháborúkat és csak 1968 után bontották el. 1973-ban már épült a helyén egy új irodaház, a Panel u. Árasztó u. sarkán. Mindenképpen fonos tehát leszögezni, hogy az 1910-es évekre datált kutyavillás képeslapok még ezt a régi csárdát és az itteni Duna-partot ábrázolják.

A régi Kutyavilla 1932-ben, a budafoki ref. templom és a csepeli Gabonatárház között. (fortepan)

A régi Kutyavilla két épülete a parton, 1968-ban (fentrol.hu)

Egy rövid hiátus után, 1922-ben újra felbukkan a Kutyavilla név, immár az új helyén, így írnak róla: "...nemrégiben forgalmasabb helyre tették át: a budafoki alsó őrházhoz, ahol a MÁV, a Délivasút és a helyiérdekű villamos sinei összefutnak [7]." A helyválasztás hasonlóan pocsék volt, 1926-ban egy komolyabb nyári csapadék [8] elárasztotta a környékét, 1940-ben, 1941-ben, 1954-ben és végül 1965-ban a Duna volt a vendég a díszes oromzatú, lapostetős épület falai között. 1940-ben és 1941-ben a víz a földszinti ablakok tetejéig ért, a jégzajlás elpusztította a teraszt, elvitte a fürdőkabinokat, sőt a cégért is [9]. Az 1965-ös, rendkívül tartós árvíz végső soron a Kutyavilla pusztulását okozta. Ezzel szemben a vendéglátóhely minőségét és a közbiztonságot tekintve több csillaggal lehagyta az elődjét. 

Korabeli leírások szerint a Kutyavilla környékén élénk vízi élet zajlott, volt itt nyílt strand, csónakházak és más vendéglátóipari egységek is, pl. a Háros-sziget felé eső konkurencia, a Macskacsárda. A Kutyavilla szokásos megállója volt a budapesti vízitúrázók szervezett csoportjainak, akiket itt ebédeltettek, volt itt élő sramli és cigányzene, bankettek és egyesületi összejövetelek. A Kutyavilla tulajdonosa, Paul Péter országos lapokban hirdette magát és gyártatott reklámcélú képeslapokat, feltüntették minden Budafok térképen és szerepelt a vízitúrázóknak szánt Angyalos térképen is. Paul Péter halála után a Kutyavilla egy ideig eladó volt, de utána mégis az özvegye vitte tovább az üzletet. 

A II. világháború után a Kutyavilla 1947 májusában újra kinyitott [10], és valamilyen formában egy ismeretlen időpontig működött, valószínűleg az államosítás során zárta be végleg a kapuit. Az üres épületet végül a Budai Spartacus evezős szakosztálya vette birtokba. Miután 1965 nyarán közel három hónapig áztak falai a Duna legtartósabb árvizében, a lebontás mellett döntöttek az illetékes mérnökök. A döntésről szóló hírek szinte a bontással egy időben jelentek meg az augusztus 10-i Népsportban. A budai kajakosok próbálták a bontásból származó anyagot megszerezni egy új csónakház építésére, de nem jártak sikerrel [11]. 

Ez a csipkés oromzatú, lapostetős új Kutyavilla több képeslapon is szerepel, és a bejegyzés eredeti célja az lett volna, hogy hasonló szögből újra lehessen fotózni a csárda hűlt helyét. Azonban ez nem egyszerű feladat, ugyanis az utóbbi évtizedekben úgy átalakult át itt a Duna partja, hogy még pontos koordináta segítségével sem lehet a helyszínt újrafotózni, anélkül hogy el ne ütnék az ember a 6-os úton. Ugyanis jelenleg a Tétényi-fennsík és a Duna által összeszorított ártér teljes egészét elfoglalja a kétszer egy sávos Nagytétényi út, négy pár vasúti sín, a kétszer két sávos 6-os út, valamint a Duna partján haladó kerékpárút. Párhuzamot lehet vonni a budafoki és a budapesti rakpartok között, amennyiben a helyi lakosság itt is elvesztette a korábban nagyon is eleven hozzáférését a Dunához. 

Budafoki térképek tanúskodnak arról, hogy a Kutyavillát egy út választotta el a Dunától és egyúttal a Duna-parti teraszától is, nyugati oldalán pedig a vasúti töltés húzódott, azon túl pedig a város. Ez a képeslapokról nem derül ki egyértelműen, néhányon úgy látszik, mintha a Kutyavilla és terasza egyaránt az út dunai oldalán helyezkedett volna el. A térképek által meghatározott helyzete segített a légifotós azonosításban, ugyanis a Kutyavilla környezete dús lombok között rejtőzik egy 1963. szeptember 7-i légifelvételen. Az azonosítást a teteje is megnehezíti, ugyanis a légifotón olybá tűnik, mintha nyeregtetős épületről lenne szó, de mivel ez az egyetlen épület a környéken az út és a vasút között, nem lehet más, mint a Kutyavilla. 

A Kutyavilla 1963. szeptember 7-én (fentrol.hu)

Az új Kutyavilla a budafoki Városházától délkeleti irányban állt, a csárda északi része körülbelül 50 méterrel délebbre található a Városháza délkeleti sarkától, valamivel nagyobb ez a távolság, mint a Városháza 40 méter hosszú keleti oldalfala. Csakhogy az azonosítás itt újabb problémába ütközik, ami nem más, mint a régi Budafok lakóövezetének szanálása, melynek során a rossz állapotú régi lakásokat lebontották és a helyükre tízemeletes panelházak kerültek, valamikor 1973 körül. Szerencsére a Városháza megmaradt viszonyítási pontnak. Amennyiben az előző képen mért távolságokat rávetítjük egy 1990-es légifelvételre, az alábbi helyzetet kapjuk. 

A Kutyavilla hűlt helye 1990-ben. (fentrol.hu)

Csakhogy ekkor még nem valósult meg a budafoki Duna-partot alapvetően átalakító új közlekedési folyosó.  A meglévő három vágány mellé épült még egy újabb a dunai oldalon, e mellett épült meg a 6-os út négy új sávja, ami végleg felszámolta a korábbi nyaralótelkeket, csónakházakat és halászkunyhókat a part mentén. Egy 1984-ban készült fénykép még ezt az elhanyagolt állapotot örökíti meg. 

A budafoki part a Kutyavilla környékén (forrás) 

Ezzel vált véglegesen nagyvárosivá a korábban a Kutyavillával jellemezhető (kis)városszéli partszakasz. Az új Kutyavilla hűlt helyét pedig az azonossítás szerint az új 6-os út négy sávja fedi el, valószínűleg örökre. 

A Kutyavilla hűlt helye 2023-ban.

A térképek és légifotók mellett a folyamkilométer táblák alapján is be lehet azonosítani a Kutyavilla helyét. A vízisport térképen az 1638-as táblától délre, körülbelül 100 méterre látható (1637,9 fkm). Az 1638-as tábla jelenleg is megtalálható a kerékpárút alatti erdős részen, nagyjából egy vonalban a Városházzal. A régi Kutyavilla pedig feljebb, az 1639,1-es folyamkilométernél állt.

Kilátás az új Kutyavilla csárda helyére északi irányból.

A budafoki "rakpart" kiépülése előtt időről-időre felmerült a korábbi idillre emlékeztető állapot helyreállítása, kulturált szórakozási lehetőségekkel, jó megközelíthetőséggel, belevonva a Duna-parti területet a főváros részévé váló XXII. kerület vérkeringésébe. 1969-ben a XXII. kerületi Tanács halásztanya és csárda építését vette tervbe, okulva a korábbi árvizekből, egy megfelelően feltöltött területen. A betonpillérekre emelt csárda mintegy 60—80 vendég fogadására lett volna alkalmas, egy 200 fős kerthelyiséggel [12]. Ez elsősorban pénz és akarat hiányában hiúsult meg, a közlekedési folyosó kialakítása után pedig valószínűleg a lehetőség is elveszett egy harmadik Kutyavilla csárda felépítésére. 

Felhasznált irodalom:

[1] https://melyenszanto.blog.hu/2016/10/21/kutyavilla_macskacsarda_haromnyul

[2] Iskolai értesítők, Budafok - Polgári Leányiskola 1911. 
[3] Nagy Tibor: A Fővárosi Régészeti és Ásatási Intézet jelentése az 1938-1942. évek között végzett kutatásairól. Budapest Régiségei 13. (1943) 

[4] Tolnai Világlapja, 1910-02-20 / 8. szám 

[5] Az Ujság, 1913-08-05 / 185. szám 

[6] Pesti Napló, 1927-09-24 / 216. szám 

[7] Magyarság, 1922-06-11 / 131. szám 

[8] Magyarország, 1926-06-25 / 141. szám 

[9] Ujság, 1940-03-20 / 64. szám 

[10] Világ, 1947-05-25 / 595. szám 

[11] Népsport, 1965-08-10 / 158. szám 

[12] Esti Hírlap, 1969-03-31 / 75. szám

Zöld karéj az Óbudai-szigeten

Mostanában mindenféle új természetvédelmi terület létrehozásának örülni kell, még akkor is, ha az helyenként mindössze öt méter széles sáv. Különösen akkor, ha ez a terület a főváros közepén található, egy dunai szigeten, ahol a távolságokat nem folyamkilométerben, hanem fejbe kólintó gallyakra figyelmeztető táblákban mérik.

2022. január elsején hozták létre a leginkább a fesztiváljáról nevezetes Óbudai-szigeten az "Óbudai-szigeti ártéri erdő" természetvédelmi területet. A rákolló alakú, két részből összeforrasztott dunai sziget ötöde (25 ha/125 ha) került így természetvédelmi oltalom alá. A városháza döntéshozói gyakorlatilag egy zöld sapkát húztak a szigetre, ami—folytatva a hasonlatot—sok helyen igencsak vékony anyagból kötöttek, így nem is véd eléggé a hidegtől. Négy kilométer hosszúságban, a Hajógyári-szigettől kiindulva észak felől fedi be a sziget csúcsát és egy vékony nyúlványa a keleti oldalon egy megszakítással majdnem az Árpád hídig húzódik. 

A TVT alakját érdemes részletesen megvizsgálni, ugyanis mind a régi, mind a jelenlegi ártéri viszonyokra lehet belőle következtetni, sőt még a sziget régi partvonalát is kirajzolja. Elöljáróban érdemes felidézni a természetvédelem és a beruházók folytonos harcát ezért a központi fekvésű, máig többnyire beépítetlen területért. Terveztek ide "Álomsziget" néven kaszinóvárost, amit 2010. után a kormányváltással lefújták. Nem is csoda, hiszen a sziget árvízvédelme nem megoldott, a 2013-as rekordárvíz például teljesen elöntötte. 2016-ban úgy volt, hogy a Hajógyári-sziget északi részén található Hadrianus palota több más magyarországi helyszínnel együtt a Világörökség része lesz, de miután a kormány kivette ezt az értékes területet a pályázatból, az UNESCO az egész nevezés elbukott, és az UNESCO nem nyilvánította világörökségi helyszínné a dunai limes-t (pontosabban ripa-t, azaz a római folyami határt). 2020-ban egy árvízvédelmi töltés tervei borzolták a környékbeliek idegeit, az ármentesítés megnyitotta volna a terület "haszosítását" különféle ingatlanspekulánsok előtt, ráadásul több mint ezer fa kivágásával járt volna. A tiltakozásba a civilek mellett a WWF is bekapcsolódott, a terv visszavonására kényszerítve az Országos Vízügyi Hatóságot. Aztán nem valósult meg a sziget északi csúcsára tervezett kajak-kenu központ sem, ezt végül a Velencei-tóra telepítették. 

Az Óbudai-szigeten jelenleg is létezik kajak-kenu telep, a Honvéd-DOMINO telep stégjénél, a főág mentén a természetvédelmi terület folytonossága kb. 10 méteren megszakad. Ugyancsak alaposan elvékonyodik a védett terület a K-híd mentén, ahol csak a híd alatti rész került oltalom alá. A K-hídtól északra éri el legnagyobb szélességét, a sétány és a Duna között van ahol meghaladja a 180 métert. Ezen a nyugati szakaszon, a parkosított és védett terület határán haladó sétány íve egyben kirajzolja az Óbudai-sziget folyószabályozás előtti partját (ugyanez megfigyelhető a Margit-szigeten is), azaz a védett terület tulajdonképpen egy kiszáradó korábbi Duna-mederben jött létre. Ugyanez igaz a K-hídtól délre eső részre, mely alig 200 éve is nyílt vízfelület volt az Óbudai- és Hajógyári-szigetek között. 

Jelenleg az ártéri terület meglehetősen szűk, helyenként alig öt méter szélességű, ennyire közel építették meg az árvízvédelmi töltést a Duna partjához. Ez a szűk ártér szinte a teljes, 4 kilométeres szakaszra jellemző, a szigetcsúcs kivételével. Az árvízvédelmi töltés gerincén halad a látogatók számára kijelölt útvonal, a kihelyezett hét ismertető táblával. Ez a töltés választja el a valódi és mentett árteret, ezért a vízhatás nagyon eltérően érvényesülhet. A sétányon és a töltésúton kívül létezik egy ösvény is a szűk ártéren, ezeken keresztül lehet lejutni a rendkívül meredek partra, ahol éppen a meredekség miatt a vízjáték csak szűk területen képes kifejteni a hatását. Itt előfordulhat, hogy a fejünkre dől egy-egy fa, erre figyelmeztetnek a szokatlanul nagy sűrűségben (van belőlük vagy 100 db) kihelyezett táblák. Városiak számára szokatlan jelenség lehet egy kidőlő fa, még szokatlanabb az, hogy egy elvileg parkosított szigeten ezeket ott hagyják, ahová dőltek. Dunai ártéren valójában ez egy mindennapi, természetes jelenség, annak ellenére is, hogy a fák egy része éppen emberi hatás miatt dől bele a folyóba. Nem csak a hódok, vagy viharok döntik a fákat, a motorcsónakok által keltett állandó hullámzás okozta parterózió, vagy a kirándulók felelőtlen magatartása (mászás, tűzgyújtás, rongálás, stb.) szinte ugyanekkora súllyal esik latba. Az emberi terhelés nem egyenletesen éri a védett területeket, míg a keskeny parti rész, a kidőlt fákkal szinte járhatatlan, addig a sziget csúcsa kiemelten terhelt a rendkívül sok látogató miatt. 

A sétányt és a töltésutat összekötő ösvény határtáblával.

Mintha nem is Budapest kellős közepén járnánk I.

Mintha nem is Budapest kellős közepén járnánk II.

Mintha nem is Budapest kellős közepén járnánk III.

A szigetcsúcson kitaposott aljnövényzet

Ez a fok biztosítja az árvízvédelmi töltés nyugati oldalán fennmaradt mélyedések vízutánpótlását.

Természetes "zöldhulladék" a holtfa, antropogén eredetű a hűtőláda

Ugyan még csak két éve védett a zöld karéj az Óbudai-szigeten, de a növényzet térhódítása már szembeötlő. A sétány mentén már nem kaszálják az aljnövényzetet, éles a határ az ápolt gyep és a dús aljnövényzetű "susnyás" között. A partra vezető ösvények lassan benövényesednek, de a töltésút két oldalán is szembeötlő a különbség a korábbi állapothoz képest. 2013-ban, a nagy árvíz után, alig egy hónappal az Óbudai-szigeten rendbe hozták és megmagasították az árvízvédelmi töltést, jól érzékelhető a változás összevetve az ekkor készült fényképet a jelenlegi állapottal, még akkor is, ha a két kép nem pontosan ugyanott készült.

2013. július 23. Töltésmagasítás

2024. május 11. A növényzet térhódítása  

Szerencsére az Óbudai-szigeten van arra lehetőség, hogy idővel a természetvédelmi oltalom tovább bővüljön, a Hajógyárival párhuzamos déli szigetcsúcsra nem feltétlen kell újabb lakónegyed, ipartelep, vagy éppen kaszinó, a lepusztult ipartelepet akár vissza is lehetne vadítani, vagy csak hagyni, hogy a természet elvégezze ezt a munkát. Kevesebbet kellene költeni fűkaszálásra, és ettől még a sziget fesztivál is bőven elférne. 

Az írás szerkesztett formában megjelent az Élet és Tudomány 2024. június 21-i számában (LXXIX. évf 25. szám)