2020. február 6., csütörtök

Tipik az "Old Man River" partján



2019. január 28-án, az Andrássy úton található Írók boltjában különös könyvet mutattak be. A Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum által kiadott, közel 300 oldalas, nagyméretű "Indiánok a Duna Partján" c. kötet több szempontból is fontos kiadvány. Annak ellenére, hogy tartalma egy mondatban összefoglalható — felnőtt emberek indiánosdit játszanak  nyaranta a Duna partján — sokkal többről van itt szó. Sőt annyi mindenről, hogy a címben is szereplő Duna is csak egy, de fontos, mellékszála a történetnek, amely színpadot és hátteret nyújtott 70 éven keresztül kisebb nagyobb megszakításokkal zajló nyári táborozásoknak. 

Az Indiánok a Duna partján egyszerre kalandregény, művészettörténeti, néprajzi, életrajzi könyv egy orientalista, indológus tudósról, és társairól, akikkel megélte fiatalkori olvasmányait. A szerteágazó ismeretanyag a bevezető mellett 9 tanulmányból épül fel. Megismerkedhetünk az európai indiánkép átalakulásával; az első találkozást utáni negatív benyomásoktól egészen az Karl May írásaiból ismert eszményi indiánképig. A két világháború közötti időszakban ez az eszmény vált uralkodóvá, a legigazibb sportembert jelentette, akit jellemzett a bajtársiasság, lovagiasság, emberség, egyfajta nemes igénytelenség, testgyakorlás, szépérzék és a természettel összhangban élt élet. 

Baktay Ervin, a későbbi India-kutató tizenhat éves korában látogatott el először a Vadnyugatra. Nem kellett sokat utaznia, ugyanis a Buffallo Bill és utazó társulata elhozta azt 3 vasúti szerelvénnyel Magyarországra. Budapesten kívül olyan vidéki városokban is felléptek, mint Békéscsaba vagy Szentes. A maga korában párját ritkító látványosság egy életre elcsavarta az ekkor még Gottesmann-nak nevezett Ervin fejét. Magát a látogatást a könyv második tanulmánya mutatja be. 

Egy további tanulmány az indián romantikával közel egy időben Magyarországra begyűrűző cserkészmozgalmat mutatja be. Amerikában indultak el azok a cserkészmozgalmak, ahol a tagok indián életmódot folytattak, majd ez lassan átszivárgott Európába is. E mellett mindenképpen meg kell említeni egy másik hazai mozgalom felfutását; ez pedig a dunai vízisport kultúra a csónakházakkal, élettel teli révcsárdákkal, zátonyon bronzbarnára sülő napozó csodabogarakkal. Mindezt ötvözték a dunai indiánok. 


Ahelyett, hogy szóról szóra leírnám mi áll a könyvben (bár nem lenne butaság, hiszen, amikor a könyvbemutató után 2 nappal megvettem a kiadványt az írók boltjában már elfogyott és a Hopp Ferenc Múzeumban is csak egyetlen példány maradt) lássuk mit is tanulhatunk a dunai szigetek fejlődéséről egy indiános könyvből! 

Baktay 1924-ben alapította meg Loaferstownt, azt az arizonai kisvárost, ahol még lexikont is kiadtak.  Ez a virtuális városka eleinte ott állt, ahol a vadnyugati ruhákba öltözött tagok éppen össze tudtak gyűlni, hol egy műteremben, hol egy tag lakásán. A dunai indián törzs megalapítására azonban Baktay első Indiai útja után, 1931-ben kerülhetett sor, amikor is elhatározták, hogy a gyűléseiket kiviszik a természetbe, távol az emberektől, ahol maguk közt lehetnek.

Elősyör Zebegényben, az "Old Man River" partján ütöttek tábort, de a zavartalan nyarlás nem jött össze, ugyanis a helyiek gyakran felkeresték a "bolond pestieket". 1933-ban csendesebb helyet kerestek és találtak; Nógrádverőcével szemben a Verőczei-, vagy más néven Szunyog-szigeten. A táborlakók leírásából és elbeszéléséből kitűnik, hogy az 1930-as években a dunai szigetek egyáltalán nem úgy néztek ki mint manapság. Ott, ahol ma feliszapolódott mellékágakat találunk még élő folyóágakban lehetett fürödni, kenuzni és szomjat oltani. Ezeket az ágakat még nem zárták el kőszórással, így a bejutás sem volt egyszerű. A szigeteket nem áthatolhatatlan ártéri erdő borította, hanem rétekkel, legelőkkel megszakított facsoportok. Ahol a dunai indiánok a saját kezük munkáját dicsérő tipiket felállíthatták. Egy ilyen tábor egész nyáron fennállt, legfeljebb a  résztvevők cserélődtek a szabadságuk időtartama alapján. 

Nógrádverőcén azonban élénk vízisportélet zajlott, gyakran átjártak a helyiek csónakkal a szigetre, ezért az indiánok újra felkerekedtek nyugalmasabb szigetet keresve. 1935-től a törzset a Kismarosi-szigeten találjuk. A sziget közepén hatalmas tisztás állt, fákkal körülölelve, a mellékág még nem volt elzárva, így a helyiek látogatására sem kellett számítani. 1937-ben azonban megszűnt az idilli helyzet, megépült a mellékágban a zárás és e helybéli parasztok bejutottak a szigetre. Az indiánok tisztását beültették kukoricával, a mellékág eliszaposodott ezért hamarosan új helyszín után kellett nézniük. 

1940-ben a váci püspökség gazdasági igazgatója felajánlotta, hogy költözzenek a váci Kompkötő-szigetre, amely ekkoriban még a Duna kellős közepén állt. Ez a sziget akkoriban is viszonylag erdősült volt, nagyobb rét nélkül, ezért itt a tipiket egy vonalban kellett felállítani. Érdekesség, hogy a Kompkötő-szigeti táborozás másokat is megihletett; itt játszódott például a "Mi történt a Kompkötő-szigeten?" c. ifjúsági regény is. A következő évben a püspökség a maradék szabadon álló területet is beültette fákkal. A helyhiány és a világháború eseményei miatt a Nógrádverőcére visszaköltöző tábor 1943-ban megszűnt. 

A világháború után 1948-ban gyűltek össze ismét az indiánok újra a Kismarosi-szigeten, ahol 1949-ben a nyári árvíz szinte a teljes szigetet elborította. Szárazon csupán egy néhány négyzetméteres terület maradt, amin a táborozóknak meg kellett osztozniuk az életben maradt kisemlősökkel és bogarakkal. 1951-ben a Kismarosi-szigetből kanadai nyár faültetvényt létesítettek, a táborozás ismét ellehetetlenült. 

A következő és egyben utolsó táborhely a Verőczei- és Kompkötő-szigetek között található Kőgeszteri-szigeten alakult meg, ahol még fennmaradt a természetközeli állapot. Ekkorra a Duna vize már ihatatlanná szennyeződött, az indiánok kénytelenek voltak vízműves kutatkból ivóvizet vételezni. Baktay Ervin 1954-ben táborozott utoljára az indiánokkal. 

A könyvben külön fejezetet szenteltek az indián tábor mindennapi életének, és további fejezet foglalkozik a törzs által létrehozott anyagi kultúrával. A tábor megszűnése után a sátrak, ruhák, fejdíszek, használati tárgyak tömkelege eredetileg Kisorosziban kapott helyet, de onnan a helybéliek érdektelensége miatt 2013-ban Baktay Ervin szülővárosába, Dunaharasztiba került a gyűjtemény és ott látogatható mind a mai napig.


74 év a Dunán nagy idő. A könyvből kirajzolódik az indián táborokkal egy időben lezajlott folyószabályozás és annak minden következménye. Azok, akik minden évben heteket, hónapokat töltöttek el a folyóval saját szemükkel láthatták, hogyan változik a táj, hogyan változik a szigetek hasznosítása. Keresztgátak épültek, erdő nőtt fel olyan Duna medrekben, ahol az indiánok annak idején Magyarország első kenujával evezhettek. Viszonylag gyorsan átalakult az egész dunai táj. 

A tábornak végül 2003-ban a Vízművek adta meg a kegyelemdöfést; lezárták az "illetéktelenek" elől a Kőgeszteri-szigetet, a Szentendrei-sziget oly sok más részéhez hasonlóan. A dunai indiánok legutolsó táborhelye 2005-ig a Kisoroszival szemközti, táborozásra amúgy alkalmatlan Dunaparton állt. Ez után a törzs tagjai már csak olyan alkalmakkor gyűltek össze, mint a Baktay Ervin indián könyvének bemutatója.

Az Indiánok a Duna Partján c. kötet méltó lezárása és összefoglalása a Baktay Ervin által útjára indított társaság emlékének. Nálam már meg is van a helye a Winnetou mellett a polcon (természetesen nem a Szinnai-féle verzió mellett).


Kapcsolódó cikkek:

https://dunaiszigetek.blogspot.com/2014/05/az-india-kutato-indian-tabora-kismaroson.html
https://mandiner.hu/cikk/20200130_indianok_a_duna_partjan
https://www.magyarmuzeumok.hu/cikk/muveszetrol-konyvek-kozott-indianok-a-duna-partjan-baktay-ervin-indian-konyve

Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...