2020. október 6., kedd

Múlt, jelen és jövő az Al-Dunán


Valahogy így érdemes elmenni nyaralni, mint ahogy tette ezt Szálinger Balázs költő, feleségével és születendő gyermekével. Nem tudom mennyi utánajárásba került felkészülni az útra, de az biztos, hogy ennek a felkészülésnek csak egy kis része volt a csomagolás, annál több az utánaolvasás és a könyvtári kutatómunka. A jeselnicai nyaralás könyv formájában is testet öltött, amely hangulatában hol Margittai Gábor a Kárpát-medence peremvidékein megtett utazásait idézi, hol pedig az ifjú Patrick Leigh Fermor rácsodálkozását a világra. 



Volt szerencsém már a megjelenés előtt átolvasni a könyvet—talán ezért is szerepelhet a nevem a könyv végében—de ez eddig ez volt az egyetlen olyan szöveg, amibe nem tudtam belekötni. Sőt rengeteg új, sosem hallott történetet is megismerhettem belőle. Ez így jó ahogy van! - írtam a válaszlevelet, bár ennél kissé profánabbul. Őszintén remélem, hogy ezt a könyvet a közeljövőben lefordítják majd románra és törökre is, talán a helybéliek is megtanulhatnak egyet, s mást a saját történelmükről, tájaikról.

Mostani rendhagyó bejegyzésünk felfogható könyvajánlóként, a szerző engedélyével és fényképeivel 16 képet mutatunk be a könyvből, az Al-Dunáról, milyen volt, milyen most és milyen lehet ez a táj a jövőben!
-

Hans Christian Andersen dán meseköltő 1841-ben érkezett Magyarországra, hajón, délről. Orsován neki is le kellett ülnie a Balkánról érkezők számára kötelező tíznapos vesztegzárat. „Alapjában véve mindnyájan quarantaine-ben élünk ezen a világon, amíg engedélyt nem kapunk a nagy égi utazásra”, írta ehhez képest normálisan. Egész Pestig utazott, a környékre vonatkozó egyik legszebb megállapítása pedig ez: „Néhány hivatalnok latin nyelven beszélgetett, s ez arról tanúskodott, hogy immár Magyarországon vagyunk.”

Latin nyelven beszélni, azt még elhiszem, de… beszélgetni?


Szörényvár alatt, egy Hinova nevű falunál az egész utunk egyik legfontosabb pontja. Magaslat, ahonnan remek kilátás nyílik a Kárpátokon már átjutott, lenyugodott folyó fura kanyaraira. De nem is kanyarok az érdekesek, hanem hogy innen nyílegyenesen belátni a Vaskapuba. Két éve egy vihart néztünk onnan. A szorosba beszorult felhők kiemelték a Duna-áttörés peremét. Szerintem mindenkinek látnia kellene ezt egyszer, mert innen pofonegyszerűen érthető, hogy ez a Kárpátok kifolyója. Innen nézve könnyebb felfogni földrajzi egységnek a Kárpát-medencét. A mai szlovák–lengyel határnál eredő Dunajecet, a Zsilt és az Oltot leszámítva minden ér, patak, folyó vize, ami meggyűlik a Kárpát-medencében, itt távozik. Most is látszott a szoros, de nem rajzolta ki viharfelhő. A hely a főút mellett, egy balkanyarnál van, autóspihenő szeméttel és szomorúszemű kóbor kutyákkal.

-

Minden este (most éppen itteni idő szerint 22:45-kor) gyönyörűen, velünk szemben kel fel a hold. Mint egy seb, kipirosodik-kifehéredik a szerbiai hegyek fölött az ég, felhők is vannak, és nagyon látványosan és gyorsan (!) felbukik a torzított hold – minél feljebb kapaszkodik, annál arányosabb. Távcsővel nézzük. Néha autó megy el mögöttünk az úton, néha szemközt látunk mozgó fényeket, és ragadozó madár hangját is gyakran hallani a szerb oldalról. És békák, és olykor csobban a víz, kutya ugat. Gigi félóránként lemegy zseblámpával a vízhez, van-e kapás.


Tegnap 19:58-kor indultunk el velünk szemközt – ide. Harminc-negyven percre tippeltem, hogy ennyi idő alatt érünk le a Hidrocsentrálig és vissza (ez volt az erőmű mozgalmi neve az elejétől kezdve). Annyi is lett volna, ha az erőmű határátkelőjének román oldalán nem ment volna el az áram. Vártunk. Tíz perc múlva lekapcsoltam a kocsi fényszóróját, mire a sorban mögöttem váró autók lámpái is szépen, egyenként elsötétültek, a motorokat is leállította mindenki. Pontosan harminc percet ültünk a vaksötétben, néma csendben. Megérkeztünk az Európai Unióba. Nem volt áram, miközben alattunk a Vaskapu-erőmű ládaszámra termelte az elektromosságot.

-

Gigi érdeklődve lapozgatja a régi város fotóit, amiket hoztam. Látszik a tekintetében, hogy nem érti, mi a fene közöm van nekem ehhez az egészhez, Orsovához, a régi városhoz. Ahogy lapozgat, sorolja az utcaneveket, néha sóhajt egyet, mutatja, hogy merre nőtt fel. Közben azon gondolkodom, milyen lehet a kisvárosi tiniből lakótelepivé lenni.

Minden ismerősöddel együtt, ugyanakkor.

-

...Decebal egy kifejezetten szimpatikus unortodox közép-európai volt, aki küzdött a nyugati fejlődés ellen, és elbukott. Valószínűleg kapkodná a fejét ma, 1900 évvel később, ha rájönne, micsoda szerepet tölt be egy nép mitológiájában. A nemzeti mitológiákkal önmagukban persze semmi baj sincs egészen addig, amíg nem keverednek a történettudománnyal. A szobrot viszont egy igazi faszfej építtette, egy olyan olajmilliárdos, aki egyszerre volt Ceaușescu könyvkiadója és bizalmasa, a Securitate külkereskedelmi tevékenységének lebonyolítója és vasgárdista múltjára büszke… hogy is mondjam… vasgárdista. Mindemellett törikönyveket is írt Antonescu marsallról, a dákokról, marketingkutatásról, amihez csak értett. 1994-ben megírta a románok történetét, 1996-ban a románok valódi történetét. Mégis könnyen lehet, hogy a legtovább ez a szobor őrzi meg a nevét (természetesen rávésette – úgyhogy én már le se írom). Sajnos az urat már nem lehet összezárni a mi hülyéinkkel, mert szép, hosszú életének végén, Palma de Mallorca-i otthonában visszaadta a lelkét, csak a Jóisten tudja, kinek.

-

Ma ők főztek. Saramura de peşte – dunai román specialitás, levesnél kevesebb, szaftnál több sós-zöldséges lében egy kis ponty. Viszont előtte minden összetevő meggrillezve. A hal elkészítésének teljesen más felfogását mutatja, mint ami a mi fejünkben él. Könnyen lehet, hogy a román gasztronómia egyik csúcsát jártuk meg, pedig nem voltunk teljesen tapasztalatlanok. Gigiék azt mondják, a Duna-deltában még jobban csinálják.


...Az Ada Kaleh szigettel együtt ugyanis elsüllyedt a körzeti bajnokságban játszó Beche Veche nevű focicsapat. Ebben csak a helyi törökök játszottak, viszont szurkolók a partmenti falvakból is kihajóztak értük kéthetente. A csapat szponzorai az édesség- és cigarettaüzemek voltak. Az Ada Kalehen a hatvanas években az akkor CCA névre hallgató Steaua Bukarest is játszott egy barátságos meccset, a sztárokkal teli fővárosiak 9-1-re verték a szigeti csapatot. Az egyik játékos visszaemlékezése szerint a csapatfotókon a vendégek óriási halakat tartottak a kezükben. Az aznap játszó Jenei Imre azt mondta, vigyáztak az erős lövésekkel, mert féltek, hogy túl sok labdájukba fog kerülni ez az edzőmeccs, így végül csak egyet vesztettek el. A labda ugyanis magas vízállásnál gyakran szállt a Dunába, de a törököknek volt egy kifejezetten ilyen helyzetek esetére készültségbe helyezett csónakjuk.


Azonosítottuk, homoki vipera volt (Vipera ammodytes), ez az egyik legerősebb mérgű faj. Jobb nem is végigvenni, milyen forgatókönyvek lehetségesek. Itt szarvas viperának hívják a fejéből kiálló rész miatt. A Kárpát-medencében csak a Bánságban elterjedt. Gigiék azt mondják, a Kazánok szikláin sok van belőlük, de amióta megvan a telek, azaz húsz éve itt nem járt kígyó. Meg is ijedtek, szabadkoztak. Amúgy akkor tényleg a macskákra jött, azért is jött vissza. Óvatos az emberrel, elhúzódott, és amikor Gigi ráment, akkor is hátrált. Viszont amikor már nem volt hova hátrálnia, gyorsan és folyamatosan megújulva rohamozott, próbálta kikerülni az ásót, tökéletesen tudta, kit kell megmarni. Belegondoltam, milyen mafla voltam, amikor először elzavartam. Valami nagyobb szárazföldi siklónak néztem, simán felé rugdostam a lépcsőn egy szál papucsban, megpróbáltam lerúgni a fejét. Zsófi elbújt közben, így utólag már azt mondom, szerencse, hogy nem látta, milyen maszkulin voltam. Jó ideig azt kéne hallgatnom.

-

A Törökországtól addigra messze került sziget törökjeinek népdalait és meséit Kúnos Ignác rögzítette a huszadik század elején. Az egyik csodaszép dal Buda (török nézőpontból való) elvesztéséről szól: Ne énekelj fülemüle, nyár és tavasz lett, / Fülemüle sóhajtása szívem sebezte, / Rózsa vétel-eladásnak ideje megjött. / Elvette a német bájos Budánkat.


A film.

Tank megy át a szilvafán.

Kéményeken pislogó gólyák.

Az ember közelségéhez szokott állatok nem értik, mit csinál az ember.

Úszó szemét.

Duna-parti temető felé araszoló víz.

Egy-egy sírhely feltúrva, kiürítve.

Vízben álló, nem áttelepített sír.

Vízben álló temetőkapu.

Az úton már tíz centi víz, egy nő biciklivel belegázol munkából hazafelé.

Vajon tudta, melyik nap az utolsó?

Platóról székeket, cserepes növényeket pakolnak le.

A háttérben új illatú lakótelep, építkezések még be nem gyógyult sebei.

Valamikori házak helyén szép rendben álló téglarakások.

Templomtér közepére rakott, leszedett csillár.

Győzelmesen forgolódó daruk.

A még nem kész és már nem ép város közti vadonatúj, egyszer használatos közút.

Oda-visszajáró teherautók, lekötözött szekrényekkel.

Ablaktokok nélküli, megvakított házakból álló utcán cipekedő emberek.

Az építkezési törmelékeken háromcentis hó.

Apa két gyerekével, az egyiket az ölében viszi, elsétálnak a halott város széléig, benéznek.

Nem tudom elmondani, mi történik, fiam.

Párszáz kilométerrel lejjebb egy Duna-parti városkában egy ugyanilyen apa ugyanilyen két gyerekkel.

Zavaros víz, szemét, hulladékok, a folyóban szokatlan dolgok hetekig, hónapokig.

Úszó szemét, úszó gyerekkorok.


Nem tudom, mi történik, fiam, de úgy tudom, hogy nincsen háború.

-

Lehetek feldúlt ebben a helyzetben? Kimehetek gőgösen, ahogy tettem, nemhelyeselve valamit, amit talán én is ugyanúgy csinálnék/élnék meg? Honnan tudom, hogy Orsován az én három hónap múlva születő fiam is magyar maradna-e? Nyilvánvalóan nem maradna úgy, ahogy én vagyok az. Kire van jogom dühösnek lenni? Istenre? A nagyhatalmakra? Felelőtlen vezetőkre? A gyönge, magát szórványban megtartani képtelen népre? Én meg tudnám tartani egyáltalán csak… magamat? Egyáltalán: fontos megtartani magunkat? Kinek jó, ha az ember gyereke különc/deviáns, illetve egy szomorú történet örököse és továbbvivője lesz? Vagy költözzön el? Akkor mit keresek én ott? Lehet itt magyarnak maradni? Nem lehet. Mi a jó példa? Az itteni hegyi csehek hogyan tudták csehként túlélni a magyar és román uralmat is? Beltenyészettel. Boldogok attól, hogy megmaradtak? Nem az a boldog, aki feloldódik Krisztusban?

-

És már Orsován. Betonból van a katolikus templom. Hetvenes évekbeli, bátor és nem szép. A bejáratánál a Korona-kápolna, azaz a régi Orsova fő nevezetességének háromnyelvű emléktáblája. A furcsa templom fő nevezetessége viszont a freskó. Feltűnik rajta Lenin, John Lennon és a Ceauşescu-idők román–magyar sztárpárja, Széles Anna és Florin Piersic színészek.

-

A Vaskapu-erőmű határátkelőjénél húsz-huszonöt hatalmas turbinalapát volt kitéve a fűre. Óriásiak, el se tudtam képzelni ilyen hatalmas tömörvas… dolgot. Semmi hangjuk nem volt, ahogy megkopogtattam őket. Pszichó, egész mezőnyi volt belőlük.


Az orsovai öböl nem lesz mindig öböl, egyszer újra előkerülnek a feketén konzerválódott fák és villanyoszlopok, hídpillérek és kőrakások. Te is tudod, hogy így lesz, én is tudom, hogy így lesz.

A Duna természetes, eleve kitalált, teremtett szintje, az a valóság. Amit most látunk, és valóságként olvassuk, az csak emberi fantázia. Álom.


A könyv:

Szálinger Balázs: Al-Dunai Álom, Magvető Kiadó 2020. 

1 megjegyzés:

Glo írta...

Tengo la impresión de que el autor de Dunai szigetek tiene un alma gemela a la mía. Un alma que lee la geografía. Cuando vi esta fotografía https://1.bp.blogspot.com/-INfatRNL8bs/X3tskgoErNI/AAAAAAAANMM/tCS1TWtJnCoM89N8FQY68sne2F3xbX0gACLcBGAsYHQ/s2048/IMG_8178.JPG comprendí inmediatamente lo que leería en el texto húngaro después de verterlo al castellano. En sus palabras, como en las de cualquier húngaro, aún hoy, late la legitimidad de que la cuenca panónica es una unidad... y una unidad húngara.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...