2011. március 27., vasárnap

Ex Auro Danubi

 
Ex Auro Danubi feliratú bajor aranypénz
Még tavaly, a hűvös nyáron találkoztam egy emberrel Váccal szemközt a Torda-sziget egyik sarkantyújánál. A feltorlódott kavics torlatokat vizsgálta, mintha keresne valamit. Aztán elővett néhány általam nem ismert szerszámot. Messziről figyeltem, ahogy rostálni kezdte a hordalékot, és csak amikor már hazafelé kerékpároztam esett le, hogy nem a háza alapozásához keresett ez a jóember sódert, hanem valószínűleg egy aranymosó lehetett. Ez előtt és ez azóta sem láttam ilyet, viszont aznap megfogalmazódott bennem, hogy bizony ennek a témának jó lesz utánanézni. Már csak a folyó dinamikája, hordalékviszonyai, és annak összetétele kapcsán is. Mindez természetesen kapcsolatba hozható a zátonyok és szigetek keletkezésével, valamint a folyószabályozással. Ugyanakkor egy jól körülhatárolható tájegység néprajzának szerves része volt az aranymosás. Mára azonban ez a mesterség kihalt, jószerével csak műkedvelők foglalkoznak vele hobbi szinten, megélni belőle ugyanis lehetetlen.

Hogyan került arany a Dunába?

     Ugyanúgy, mint bármelyik kavics vagy homokszem. Kőzetek aprózódásával és mállásával. Ha egy folyó hordalékában aranyat találnak, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a vízgyűjtő területen valahol aranytelérek vannak. A Duna esetében több ilyen terület létezik. A vízgyűjtő területén sorrendben haladva az első aranytermő hegység Bajorországban a Wetterstein-hegység. Az itt eredő Isar mentén alakult ki jelentősebb aranymosás. Kelet felé, már Ausztriában következik a Magas-Tauern, melynek völgyeiben a bronzkor óta bányásznak aranyat. A hegyről lefutó patakok előbb a Salzach folyóba érnek, aztán a Salzach az Innbe torkollik, végül az Inn Passaunál a nála szerényebb vízhozamú Dunába. A környéken zajló aranytermelés jelentősségét jól érzékelteti, hogy a XVIII. században az Inn mentét aranymosó körzetekre osztotta föl a bajor bányászati hatóság. Az Alacsony-Tauernből az Enns az előbbieknél már jóval kevesebb aranytartalmú fövenyt szállít a Dunába.
     A magyar szakaszon a Zsitva, Nyitra és a Garam érkezik aranyban gazdag területről, Körmöcbánya és Selmecbánya környékéről. Erdélyben az Aranyos-völgy, Verespatak, Zalatna, a Hunyad vármegyei Nagyág, és Brád aranytartalmú teléreiből kerülnek szemcsék a Tisza mellékfolyóiba. Végül kevésbé ismert, hogy a Bánság területén is volt hagyománya az aranymosásnak, az Oravica-patak, valamint a Néra mentén Fehértemplom központtal.
 
Aranyban gazdag mellékfolyók és az aranymosás főbb helyszínei (Pallas)

A felhalmozódás helyei: torlatok

Folyami hordalékban az arany másodlagos előfordulású, ami annyit tesz, nem a keletkezése helyén található, hanem a külső erők révén áthalmozódott. Ha még nem túl nagy a távolság, amit a víz révén megtett az arany, akkor nagyobb rögökben és hömpölyökben található. Azonban a szállítódás során minél távolabb kerülnek az aranyszemcsék az anyakőzettől, annál finomabb ún. pikkelyekre esnek szét. A Csallóközben egy gramm arany körülbelül 100.000 vagy annál is több aranypikkelyből jön össze.
 
A dombsági és középhegységi szakaszát elhagyó Duna esése a Csallóköznél hirtelen lecsökken. A magával szállított hordalék továbbvitelére már nem marad elegendő energiája a folyónak így kénytelen lerakni azt. A Csallóköz és a Szigetköz a folyó hatalmas hordalékkúpja, amelyen a Duna saját hordalékát kerülgeti, szinte évről évre új medreket keresve magának. A lelassuló vízáramlásból kiülepednek először a legnehezebb, majd később az egyre finomabb szemcsék. Azokat a helyeket, ahol az arany és más értékesebb és fajsúlyosabb ásványok kiülepednek torlatoknak nevezik a bányászatban és geológiában. A torlatokban maga a víz sodrása koncentrálja az aranyszemcséket. Iszapban például hiába keresnénk aranyat, ott a kiülepedés körülményei miatt nem találnánk.
 
Ezek a torlatok kisvízkor kerülnek szárazra, vörös színük vezeti nyomra az aranymosókat. Ha huzamosabb ideig vannak szárazon, színük rozsdabarnára változik. Ennek oka az, hogy a torlatok fő ásványa az arany mellett a vörösgránát és a fekete színű magnetit. Utóbbit nevezik az "arany árnyékának" is.  Mellettük még megtalálható a Duna homokjában a kvarc, cirkon, olivin, amfibol, pirit és a rutil. Az aranymosók számára  ideális hordalék szemcsemérete a homokos kavics és az aprókavicsos homok. A durva kavicsok között kevesebb, de nagyobb méretű aranyszemcsék rejtőznek.

Torlatok nem csak ma élő folyók medrében találhatók, a földtörténet régebbi koraiban kialakult folyami üledékeből is sokfelé bányásznak aranyat. 

Az aranymosás módszere

Aranymosó a Szigetközben (Uzsoky, 2004)
Az aranyász először az aranynéző lapáttal vizsgálja meg a fövenyt, hogy mennyi aranyra számíthat az adott hordalékból. Ez az eszköz bükkfából készül leggyakrabban. Felületét parázzsal megégetik, így könnyebben fennakadnak rajta a nehezebb részecskék, és az arany a színe miatt is jobban észrevehető. Ha úgy adódik, hogy elegendő sárga szemcse akad fönn rajta, az aranyász felállítja az aranymosó asztalát. Általában fenyőfából készül 10-15 fokban megdöntött felületét filc vagy posztó borítja. Ennek felső részén áll a saroglya, ami nem más, mint egy rosta, melybe az előzetesen felhalmozott hordalékot adagolták. A belapátolt homokra, sóderre a meringülő, másképpen köpőce nevű 3-5 literes nyeles konzervdoboz segítségével meritették rá a vizet. Az arany és vaspor kivételével a víz lemossa a fölösleges anyagokat a posztóról. A posztóba akadt szemcséket (napi átlag fél liternyi) az aranyász eltette, és a továbbiakban akkor foglalkozott vele, ha az idő alkalmatlanná válik a mosásra kint a folyóparton.
 
A posztóról összeszedett szemcsék egy ladik formájú alkotmányba kerülnek, melynek neve szérké. Ebben történt az aranyhomok mechanikai dúsítása. Az aranyász a szérkében lévő anyaghoz vizet adagolt, melyet hirtelen mozdulattal le-lelöttyintett róla, így a könnyebb szemcsék távozhattak a vízzel együtt. A szérkében visszamaradt anyagot aranyporzónak hívták. Ezt az anyagot innentől kezdve már kémiai úton finomították. Voltak területek, mint például az Aranyos völgye, ahol a magnetitet mágnessel választották el az aranytól.
 
Az aranyporzót ezután körülbelül négyszer annyi higannyal (régies nevén: kéneső) kellett összegyúrni. A folyamat során a higany "felöltöztette" az aranyat, azaz minden szemcsét befuttatott. A felöltöztetett aranypikkelyeket egy kör alakú tálban víz hozzáadagolásával addig kellett körbe-körbe futtatni, amíg a számtalan higanyszemcse össze nem állt egy gömbbé. Az összeállt gömbök szarvasbőr vagy gyolcs zacskóba kerültek. Az apró pórusokon át kipréselték a higany nagy részét, így magában a zacskóban már nagy tisztaságú, de még mindig szennyezett arany maradt. Utolsó lépésként az aranyász a szarvasbőrben maradt anyagot beletette az aranyégető kanálba, amelyben hevítéssel megszabadult a maradék higanytól. Ennél a műveletnél vigyázni kellett, túl erős hevítés esetén az arany megbarnult, így veszített az értékéből. A sáraranynak nevezett végtermék kis szelencébe került, és ebben gyűlt, amíg tulajdonosa el nem döntötte, hogy egy állami beváltóhelyre viszi, esetleg egy ékszerésznél értékesíti fárasztó munkájának gyümölcsét.

Dunai arany

Magyarországon kétség kívül a leghíresebbek a csallóközi és szigetközi aranymosók voltak. Az Öreg-Duna mentén sorakoztak azok a falvak, melyekben aranyász dinasztiák éltek. Közülük a legnevesebbek: Ásvány, Lipót, Csallóközaranyos, Bős, Vajka, Doborgaz. Errefelé gyakran találkozhatunk a dűlőnevek között is "aranyos" nevűekkel. Ásvány mellett a Dunában az 1884-es térképek is mesélnek az Aranyozó-szigetről. Ezek a "szigetek" rövid életűek voltak, egy-egy áradás után a Duna teljesen átrajzolta a tájat. Évek alatt születtek új szigetek, zátonyok, mindig friss tereppel szolgálva az aranymosóknak.  Évről-évre áthalmozódott a hordalék, így minden évben kisvízkor érdemes volt újra mintát venni az aranynéző lapáttal. A Duna rendszeresen érkező hordaléka generációkon át megélhetést biztosított azoknak, akik megterségnek ezt a nehéz szakmát választották. Az aranymosók kint dolgoztak minden kisvíz idején, lehetett az ősszel, tavasszal, vagy olyan teleken, amikor nem fagyott csonttá a sóder.
 
Ahol még a nemesség is sorban állt, hogy aranyat moshasson: A Tejfalusi-sziget
     
Tejfaluban a XIX. század elején még a doborgazi nemesség közül sem kapott mindenki aranymosásra szerződést, csakis azok, akik a legmegbízhatóbban fizették a bérleti díjat. A csallóközi aranyászokról érdemes megemlíteni azt is, hogy nem csak helyben dolgoztak, hanem útra is keltek, nemritkán  egészen Passau-ig, délnek pedig Mohácsig jutottak ladikjaikkal. Híresek voltak a komáromi aranymosók, akik az Erzsébet-sziget vízfolyással szembeni részén dolgoztak. Még Jókai Mór is említi őket regényeiben. A Bánságban, a Néra és mellékfolyói mentén főként cigányok végezték ezt a mesterséget.
 
Az Ács melletti Lovadi rét
A XX. század huszas éveitől kezdtek állami szinten is érdeklődni a szigetközi ipari méretű aranymosás iránt. Ekkor komoly kutatások is zajlottak, a legjobb eredményt a Győr és Ács közötti folyóteraszokon kapták, itt néhol 0,5 gramm aranyat találtak egy köbméter sóderban. Az átlag azonban ennél jóval kevesebb volt, 0,09 gramm körül, így nem érte meg gazdaságosan kitermelni. A magyar Duna-szakaszon az aranymosásra legalkalmasabb hely az Ács melletti folyókanyarulat belső oldalán elterülő Lovadi-rét. Az itteni zátonyon van a leginkább esélye a mai aranymosóknak fáradságos, több napi munkával pár grammos aranykincset begyűjteni. A 2000-es években Halászi faluban voltak próbálkozások Aranymosó fesztivál szervezésére, az itteni aranymosó versenyre is a Lovadi-rétről hoztak a szervezők megfelelő dunai fövenyt. Ezek a rendezvények források hiányában elhaltak.

Az aranymosó mesterség sorsát a folyószabályozások pecsételték meg. A hajózás érdekében a zátonyokat elkotorták, a mederviszonyokat úgy alakították, hogy ezek képződésükre a legkisebb esély se legyen. Az ausztriai duzzasztóművek felfogják az érkező hordalékmennyiséget, így az aranyat tartalmazó föveny már nem jut el a Csallóközbe. Még ha képes is lenne eljutni, kiülepedni már aligha tudna a felgyorsított vízáramlás miatt. Az egykori zátonyok beerdősültek, a torlatokon humusz képződött. Az aranyászok pedig más mesterség után néztek. Tárgyaik múzeumba kerültek, emléküket azonban számtalan földrajzi név őrzi Goldwörth-től (Ausztria) a felvidéki Aranyosmaróton keresztül az erdélyi székely Aranyosszékig bezárólag.

Ajánlott és felhasznált irodalom:
  • Uzsoki András: Adalékok az aranymosás történetéhez és technikájához. Érc és Ásványbányászati Múzeumi Füzetek, Rudabánya 2004.
  • http://www.tankonyvtar.hu/historia-1997-02/historia-1997-02-081013-7
  • Nagy Erzsébet: Csallóközi aranymosás, Néprajzi Értesítő 1903.
  • Baranyai József: Csallóközi aranymosás, Komárom 1911.
  • Uzsoki András: Aranymosók és felszerelésük. Néprajz Értesítő 1966.
  • Timaffy László: Az ásványi aranyászók technikája. Győr 1961.
  • Zsiga György: Aranymosás Magyarországon. Tdk dolgozat.
  • Van-e arany a magyar földben. Természet Világa különszám. 1998/II. 57-60. p.

Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...