Geomorfológiai megfigyelések az Újfalusi-szigeten, Tamás nádor sírjánál

Zách nembéli Tamás - másodikkként e néven - a Magyar Királyság huszonegyedik nádora az úr 1186. évében elhalálozott. Holttetemét Ercsénynél csatlósai csónakba tették és a révész átkelt vele a hömpölygő folyamon a szemközt lévő Szent Miklós szigetére. A szigeten a kőművesek abbahagyták a kövek faragását, az ácsok is lábukhoz tették nehéz fejszéiket, ahogy a tonzúrás bencés szerzetesek kegyuruk csónakon érkező porhüvelye elé siettek. Az épülő kolostor szentélyében már készen állt a sírbolt, ahová nem sokkal később, latin nyelvű szertartás keretében elhelyezték. Mikor bezárult Tamás nádor fölött a nehéz, faragott márványlap, akkor kezdődött az ercsi monostor évszázadokon átívelő, viszontagságos története.

Monasterium de Erche ordinis Sancti Benedicti situm in insula Loci Secreti (fantáziarajz)

A révész ma is megvan és ugyanolyan kelletlenül indul át a folyón túl rekedt emberek kedvéért. Ercsi mezőváros is ugyanott magasodik a Mezőföld magas löszplatóján, a monostort azonban hiába keresnénk a túlsó parton. Mint ahogy hiába keresnénk a középkorban Ercsihez tartozó Szent Miklós szigetét, helyén több száz éve már az Újfalusi-erdő sötétlik. Hideg szélben kelünk át a folyón és a révészek furcsán néznek az ember után, amikor nem a falu felé indul el, hanem folyásiránnyal szemben, a sarkantyúk felé. 

Aki nem tudja mit és mikor kell keresni egész nap elbolyonghat a parton úgy, hogy végül azzal a gondolattal tér haza, hogy Bél Mátyás és Rómer Flóris bizonyára nagyon elnézett valamit: monostorokat nem szokás folyómederbe építeni. Ide mégis kifejezetten alacsony vízállás idején érdemes ellátogatni. Legjobb, ha az Ínség-szikla is kilátszik.
 

A part errefelé kifejezetten szakadozott, nyilván a két sarkantyú sem véletlenül került ide, velük kívánják a partomlásokat valamelyest fékezni. Közöttük van egy harmadik satnya sarkantyúnak kinéző terület, ahol a parton heverő kövek színe, formája és mérete elérést mutat a partbizosítás később idehordott anyagától. Itt állt volna Tamás nádor bencés monostora?

3 méter hosszú római faltömb a mederben (forrás)

Itt egészen biztosan nem. A parton talált cserépedény és kerámia maradványok között - melyeket már Rómer Flóris is vizsgált - nem találni középkori eredetűeket. Ellenben bőven van bronzkori, sőt akad római kerámia is. Peremük éles, tehát nem lehet szó arról, hogy a folyó távolabbról hordta volna ide őket. De mit keres római kerámia a Csepel-szigeten? A helyzet - úgy néz ki - tovább bonyolódik. 

Rómer Flóris a fent említett lelőhelyen (XIV. és XXII. jegyzőkönyvében) a Duna partján római falmaradványokat ír és rajzol le. A Duna középvízszintje alatt található faltömbök 2,1-2,2 méter szélesek, 14-15 méter hosszan húzódnak, erősen kibillentek és darabokra hullottak. Egyes falszakaszok sosem bukkannak a vízszint fölé, ezeket az Argonauta Búvárrégész csoport szonárral mérte fel 2009 nyarán. Megfigyeléseik szerint a fal szerkezete tipikusan római jegyeket mutat, opus spicatum technikával épülhetett. A vízbe süllyedt faltól pár méterre délre egy másik faldarab látszik félig az iszapba temetve. Ez a körülbelül egy négyzetméteres faldarab egészen más szerkezetet mutat. Faragott, nagy méretű, mállás által legömbölyített kötömbök helyezkednek el egymás mellett vastag habarcsréteggel közöttük. Az egész úgy fest, mintha ez a fal az oldalára dőlt volna. Segédvonalakkal megpróbáltam jobban kiemelni a kövek elhelyezkedését. 

A falak vastagsága, duna-parti helyzete és a falazás technikája alapján valószínűleg egy római kikötőerőd állhatott ezen a ponton, amíg a Duna oldalazó eróziója alá nem mosta és a mederbe nem rogyasztotta. Azt nem tudni, hogy ez mikor következett be az elmúlt 1600 évben.

A római erőd pusztulása után eltelt nyolc évszázad elegendő volt arra, hogy a falak tornyok teljesen összedőljenek, bár feltételezhető, hogy a Tamás nádor által alapított monostor építésekor még a felszínen voltak a római falcsonkok. Talán a nádor maga is ismerte ezeket a romokat, s ezért választotta ki ezt az ármentes, de kellőképpen elszigetelt helyet a bencések, majd saját síremléke számára. Ismerve a római kikötőerődök méretét valószínűleg a helyben rendelkezésre álló építőanyag jelentősen mérsékelte az építkezés költségeit.

A monostor felépülése után Tamás nádor bencései nem maradtak sokáig Ercsi Szent Miklós tiszteletére emelt monostorában, negyed század  múltán (a XIII. század elején) II. András király a cisztercieknek adta. Mintha átok ült volna a helyen: ők sem maradtak sokáig, ismeretlen okokból a heiligenkreutzi apát 1225-ben elűzte őket. 1238-ban IX. Gergely pápa utasította az esztergomi érseket és magyarországi követét, hogy Szent Benedek rendjének ercsi monostorát, amely közvetlenül a Szentszék alá tartozik és amely részére nincs remény, hogy saját rendjéből meg lehessen reformálni, adják a karthauzi rendnek. Négy év múlva pedig jöttek a tatárok és a kolostor elnéptelenedett, de legalábbis olyannyira megfogyatkoztak a szerzetesek, hogy 1253-ban újra a cisztercieké lett, akik helyreállították a megrongálódott, de súlyos kárt nem szenvedett monostort. Utolsó ismert birtokos cseréjére 1485-ben került sor, amikor Mátyás király az ágostonos remetéknek adományozta. Legutoljára egy 1523-as oklevélben említik, majd a monostor 200 évre eltűnik a történelem színpadáról.

 

Az Újfalusi-sziget egy XVIII. sz-i kataszteri térképen (eredeti: újfalusi templomkert)

"...Az Újfalusi-szigeten található két jelentős épület felveti azt a kérdést is, hogy ez a kis sziget miért volt olyan fontos a rómaiaknak, illetve a középkoriaknak? Valószínűleg földrajzi elhelyezkedéséből fakadó indokai lehetnek, de a pontos ok megállapítása kutatásokat igényel." (A Danube Limes Program Régészeti Kutatásai 2008-2011 Között 143. p.)

Egy egyszerű színezett szintvonalas térképpel szertnék hozzájárulni a kutatáshoz. Talán a hozzá fűzött néhány gondolat révén sikerül tisztázni a földrajzi/hidrológiai hátterét e két építkezésnek. A digitalizált szintvonalak alapja két EOTR 10000-es szelvény, a szintvonalakat az Ercsi kolostor magasságáig (kb. 100,6 m) fél méterenként, attól feljebb, a Csepel-szigeten ide vonatkozó részén mért legmagasabb értékig (105 m) méterenként ábrázoltam. E magasság fölött a dunántúli oldalt már nem részleteztem. A választott színskálával próbáltam érzékeltetni az alacsony és magas árterek, valamint az ármentes szintek elkülönítését. Sajnos az ábrázolt szintvonalakat már egy erőteljes antropogén felszínformálás után vették fel, azaz a csepel-szigeti töltés megépülte után, melynek anyagát az ártéri ún. kubikosgödrökből nyerték. Emiatt egy jól kivehető vonalban több szintvonal egymásra csúszott Szigetújfalu nyugati határán.

Az érdi Kakukk-hegytől a Dunát kísérő 40-50 méter magas löszfal Ercsinél, a Rába-patak torkolatánál kezd el távolodni a folyótól, és egy elhagyott Duna-medret kísérve Adonynál érkezik vissza a folyóhoz. Ebben az öblözetben meglehetősen régen lehetett vizet szállító Duna-ág, ugyanis az őrtornyokkal kísért római limes-út egyenesen keresztülvág ezen a jobbparti lapályon. A limes-út Ercsiben elágazik, az egyik út egyenesen halad Százhalombatta (Matrica) erődjéhez, míg egy azzal közel párhuzamos út a löszfal peremén fut egy katonai létesítményhez, mely az Eötvös kápolnától 150-200 méternyire északra állt. Nagyszerű kilátással a Csepel-szigetre és az Újfalusi-szigeten álló római erődre. Ercsiben nincsen tudomásunk hasonló duna-parti római létesítményről.

A Csepel-sziget nyugati oldalán húzódó Duna főmeder jelenlegi állapotából nem szabad következtetni a római és árpád-kori Duna korabeli viszonyaira. Az a sebes folyású széles meder amit most látunk egy 1872-es beavatkozás eredménye, ekkor zárták le a Ráckevei-ágat a Gubacsi töltéssel. Az elzárás következtében korabeli leírások szerint a Budafoki-ág vízszintje 60 cm-t emelkedett. Ezt szem előtt tartva bizonyosak lehetünk benne, hogy a korábbi időszakokban a Duna itt sekélyebb, szélesebb és lassabb folyású volt. Így már mindjárt más megvilágításba kerülnek a mederben található romok.

A szigetújfalusi parton, azaz a Csepel-sziget itt vizsgált részén három morfológiai szint különíthető el. Jelenleg a mértékadó árvízszint ebben a szelvényben (Ercsi vízmérce) 100,36 méter tengerszint felett. Ez alapján méretezik jelenleg az árvízvédelmi töltéseket. Az EOTR szelvények szerint a monostor helye 100,6 méter magasságban helyezkedik el, azaz ármentes területnek számít.

A Csepel-sziget magjait alkotó ármentes térszíneket már nem a víz, sokkal inkább a szél formálja. A Duna medréből kifújt homokból épített buckákat és halmokat a növényzet megkötötte. Árvizek nem fenyegetik, bár az extrém magas vízállások, mint például az 1838-as részben elönthetik. Éppen ezért alkalmas térszínei az emberi megtelepedésnek. Szigetújfalut egy ilyen ármentes "szigeten" alapították, jól megfigyelhető, hogy a többi meleg színekkel jelölt területtől egy széles, elhagyott Duna meder választja el, melyet a terepen járva észre sem lehet már venni, de a domborzatmodellen még szépen kirajzolódik. Egy ilyen ármentes térszínen telepedett meg a bronzkor embere, aztán a római katonák, utánuk a bencések és végül a révészek. Felmerülhet a kérdés, hogyan lehetséges, hogy egy ilyen kicsiny terület ármentes térszín maradhatott a széles ártér és a Duna szorításában. Három lehetséges és bizonytalan magyarázatot találtam, melyek közül egyik mellett sem kötelezném el magam.

1, A Duna egykori folyóhátának maradványa, melyet az áradások során kiülepedő hordalék emelt fokozatosan ilyen magasságba. Később a folyóvízi erózió ezt a kis részt leszámítva elpusztította az egykori folyóhátat amikor kialakította az Újfalusi-sziget alacsony árterét.

2, Egykori dunai sziget maradványa, mely egyidős lehet a Szigetújfalu alatt magasodó szigetmaggal. (2. b. utóbbiról szakadt le egy mederáthelyeződés során.)

3, Egy hasonló mederáthelyeződés választotta le a dunántúli partról.

 

A Szigetújfalutól keletre világosabb kékkel ábrázolt egykori Duna meder területe jellemzően magas ártér. Ugyan fokozatosan lefűződött a főágról és már a középkorban sem szállított vizet, a legnagyobb árvizek azonban még találnak maguknak itt lefolyást. Egykor fonatos, szigetekkel (sárgával jelölve) tarkított meder lehetett. 1838-ban és 1876-ban is vízzel telt meg, mígnem az árvízvédelmi töltés végképp el nem szigetelte az ártértől. Részben ebbe a térszínbe, részben pedig Szigetújfalu ármentes térszínébe vágódott be egy későbbi korban a Duna. Oldalazó erózióval megbontotta keleti partját, belevágott a korábbi magasártéri mederanyagba és kialakította a meder közepén az Újfalusi-sziget ősét.

Az Újfalusi-sziget nagyrészt az alacsony ártéren helyezkedik el, kisebbik része azonban ármentes terület. A szigetet ma már hiába keresnénk, a XIX. század első felében végleg feliszapolódott, ma már jobbára Újfalusi-erdő néven ismerik. Szemmel láthatóan fiatalabb felszín a magas ártér, a külső erőknek nem állt elegendő idő rendelkezésére, hogy elegyengesse a folyóvízi formakincset. A sziget aszimmetrikus képet mutat, nyugat felől éles peremmel szakad le a Dunára, míg kelet felé észrevehetetlenül laposodik el. Ez utóbbi területről első ránézésre nekem az övzátony-sarlólapos sorozat ugrott be a szintvonalak alapján, elnézve a terület déli részét. Nem látunk határozott mellékági medret. Sőt a térképeken nyomozható legutolsó vizet szállító meder nem is a terület legmélyebb pontján haladt keresztül, hanem a mai töltéssel párhuzamosan haladt Szigetújfalu legnyugatabbi házsora alatt. Az Újfalusi-erdőn keresztülsétálva több ilyen lapos medren kell átkelni.

Az Újfalusi-sziget eltűnésének antropogén okai lehettek, és ezt az okot talán éppen az ercsi római erőd/monostor tövében találjuk meg. Ez pedig nem más, mint a rév. Szigetújfalu benépesülése után ezt a révet már nem csupán a szerzetesek és az oda utazók használták, hanem a falusiak is, azaz megnövekedett a forgalma. A révhez vezető út széles árterületen és mellékágrendszeren haladt keresztül, majd kiérve a Dunát kísérő magasabb folyóhátra északnak fordult és haladt egészen a monostorig. Áradások idején azonban akár heteken át szünetelhetett a közlekedés a két part között. Célszerű volt a révhez vezető utat árvízszint fölé magasítani, ami egyet jelentett az Újfalusi-sziget mellékágának szűkítésével, majd lezárásával. A lezárás pedig feliszapolódást okozott a felette lévő szakaszon, melynek révén hosszú agónia után végleg eltűnt a sziget Újfalu mellől.

1872 után a főágba átkerült a Ráckevei-Duna vízhozama, amely vízszint-emelkedés mellett a partfal erózióját is megnövelte. A mellékelt ábrán jól látszik, hogy az egykori monostor nyugati oldalán 5 méteres leszakadást érzékeltet a 10 szintvonal egybeolvadása. A Duna jelenleg is folyamatosan pusztítja, mossa alá ezt a partszakaszt, emiatt volt szükség két sarkantyú megépítésére. Ez mellesleg a szemközti 20-40 méter magas löszfal irányába szorítja a sodorvonalat, mely a kulcsi tapasztalatok alapján kifejezetten veszélyes. 

A monostor köveiből emelt emlékmű Ercsiben

 

Újra felvéve a monostor történetének fonalát 1737-ben Bél Mátyás tudósít az Ercsi monostoráról Notitia Hungariae novae historico-geographica c. művében. Irigylésre méltó módon nem csupán a fennálló falakat tanulmányozhatta, hanem az ekkor még meglévő boltíveket is. Falain vörös színű figurális festést figyelt meg. A Duna eróziós munkája valószínűleg már korábban, Bél Mátyás látogatása előtt a Dunába omlasztotta a római erődöt, de valamivel feljebb épült monostort nem érte (még) el. A monostor sorsát a török kiűzése után magára találó ország nyersanyagéhsége pecsételte meg. A kolostor végleges pusztulását a szigetújfalusi svábok betelepülésének időpontjára teszik. Borovszky Samu szerint ez 1715 körül lehetett, ekkor már 10 német család élt a faluban. Elképzelhető, hogy már az első telepesek nekiláttak a kolostorrom kőbánya célú hasznosításának, mely később a templom építésekor ölthetett ipari méreteket. Használható köveit kibányászták a többi szanaszét szóródott. Egy részük a római kövekkel összekeveredve hever ma is a parton. A kövek származási helye ugyancsak érdekes kérdéseket vet föl, ezzel egy későbbi bejegyzésben foglalkozunk majd.

A monostor kövei Szigetújfalu házainak alapozásában

 

Az 1770-73 között épült Szent Lénárd templom felújítása közben a falakban megtalálták az ercsi monostroból származó faragott köveket. A kövek származását minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy felületükön megtalálták a Bél Mátyás által is említett vörös figurális festést. Néhány kőtömb megtekinthető a templomban rögtönzött lapidáriumban. Sajnos a monostor területén eddig még nem folyt régészeti feltárás, melyre mindenképpen nagy szükség lenne, amennyiben megvalósul a Magyar Limes Szövetség célja és a magyarországi ripa (= folyami határ, limes=szárazföldi határ) a Világörökség részévé válik.

Kőtár az újfalusi Szent Lénárd templomban. (muemlekem.hu)

Összességében elmondható tehát, hogy mind az őskori, mind az ókori és a középkori ember jó érzékkel választotta megtelepedésének helyszínéül az Újfalusi-sziget legmagasabb pontját. Az már a történelem fintora, hogy ez a telep a révátkelés kivételével nem maradt fenn, a római erőd és a kolostor köveit mint legót építették be az egymást követő korok saját épületeikbe.

A régészek jövőbeli feladata lesz kideríteni, hogy vajon Tamás nádor még mindig a nehéz márványlap alatt fekszik, a lebontott monostor maradványai között, vagy már az ő csontjai is szanaszét dobálva hevernek a Duna omladozó partján?

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• Templom falából került elő az ercsi monostor - Műemlékem.hu
• Ercsi monostora - Katolikus Lexikon
• Szigetújfalu: árpád-kori kolostor, vagy római kikötőerőd? - Búvárrégész blog

Csepel gyárkéményeitől Dunaföldvárig

- ismeretlen diaképek a Dunáról 1932-ből

Archív felvételek szerelmeseinek szívből ajánlom a Virtuális Diamúzeumot, ahol bárki számára kiderülhet, hogy diafilmek nem kizárólag gyerekeknek készültek, hanem túlnyomó részben felnőtteknek, igen komoly tartalommal. A címre és címkére is kereshető archívumban azt hiszem teljesen egyértelmű volt, hogy a Dunára kell először rákeresni. Hétből ugyan 5 dia még feltöltés alatt van, ám mindenért kárpótol ez az 1932-ben készült 80 állóképes sorozat, melyet a Budapest Székesfővárosi Pedagógiai Filmgyár készített. A Budapest-Baja Duna-szakasz első részében (ki tudja hová keveredett el a második..?) Soltig mutatja be a korabeli tájat, soha nem látott felvételekkel. 

Ízelítőül közlünk párat közülük.

A diaképek egy része biztos, hogy korábban készült, mint 1932, ugyanis például a dunaföldvári képeken még nyoma sincs az 1930-ban átadott, Dunán átívelő hídnak.

Kilátás a csepeli Weiss Manfréd művekre Budafokról

Ercsi, Eötvös kápolna (igen, még a huszártoronnyal!!!) és obeliszk

Kilátás Ercsire a Szigetújfalusi-szigetről

Mellékágrendszer Ercsi alatt, feltehetően az Adonyi Nagy-szigetnél

Dunapentele löszfala

Dunaföldvár még híd nélkül, és a Bottyán-torony

Dunaföldvár Kálvária-hegy. Az előtérben az egy T-sarkantyú és nem pedig sziget

Rejtély! Az 1932-es diafilmen még nincs rajta a '30 novemberében átadott híd!

Dunaföldvár, a Kálvária-hegy meredeken szakad le a Dunára

Élet a Duna-parton

Végül a legaranyosabb kép: a dunaegyházi erdőőr és unokája (?)

A diasorozat teljes egészében ezen a linken érhető el. Vigyázat, nagyon addiktív!!

Látogatottsági rekord, évszázad árvize, benne voltunk a tévében - Ez történt a Dunai Szigeteken 2013-ban

Címszavakban összefoglalva ezek voltak a legfontosabb események a Dunai Szigetek blog 2013-as évében. Ez azonban legkevésbé sem fedi a számomra legfontosabb dolgokat. Már sokszor írtam, hogy a ráfordított munka fordított arányosságban áll egy bejegyzés látogatottságával, ez különösen igaz volt erre az évre. Aki nem rendszeres olvasónk most megtudhatja, hogy miről maradt le idén. :)

Idén csupán 80 bejegyzés készült el, a tavalyi 85-tel és a tavaly előtti 86-tal szemben. Ha csak ebből indulnánk ki bizonyára szomorú lennék. De egyáltalán nem vagyok, mivel ez a 80 bejegyzés jóval hosszabb és több utánajárást igénylő volt mint a korábbiak. Továbbá ott van még az idegen nyelvű Donauinseln is, melyre idén 39 bejegyzés fordítása került fel. Gyarapodtunk aloldalak számát tekintve is. Az idén tavasszal lezajlott nagy sikerű fotópályázat 64 képe, illetve a hamar népszerűvé váló Térképtár került fel a Nepomuki Szent János szobrok, a tartalomjegyzék és a könyvtár mellé.

Idén bebarangoltuk Klágyát, Kadiát Hercegszántón, meglátogattuk a legdélebbi dunai szigetet, a Debrinát, voltunk a Sólyom-szigeten és Nagymaros épülő árvízvédelmi falánál. Kihasználtuk az ajándék Csepel-sziget térképet és bejártuk a sziget közepét, Tökölt, Szigetcsépet, Szigetújfalut, Szigetszentmártont, láttuk az Urbanica-, Csupics-, Újfalusi-szigetet, újra bejártuk a Kismaros csodálatos Duna-rétjét, első alkalommal jártunk a Szigetközben, 0,3 gramm sáraranyat mostunk a Lovadi-réten, cuppogtunk az év dunai szigete (Kompkötő-sziget) mocsarában, kiderült az óbudai-szigeti cölöpsor rejtélye (a verőcei kotrásé is). Szörnyülködtünk Ercsiben az Eötvös-kápolnánál és Duna által ültetett zöldségekkel meghódítottuk negyed órára a magyar média teljes vertikumát (Klubrádió, Gazdasági Rádió, RTL Klub híradó). Idén mindent vitt a júniusi árvíz, amíg a gátakon szorgoskodtunk, addig havi látogatottsági rekordot döntött a blog, 60000 kattintás érkezett június hónapban.

A Kompkötő-sziget keresztgátja

Hagyományteremtési céllal szavazás indult az Év Dunai Szigetére. A versenyt fölényesen nyerte a váci Kompkötő-sziget (166 szavazat) a hercegszántói Debrina (44 szavazat) és a szigetcsépi Csupics-sziget (54 szavazat) előtt. A szavazásból szükséges levonni bizonyos konzekvenciákat, talán érdemes lett volna ismertebb nevekkel nekifutni az első ilyen szavazásnak. Jövőre ezt mindenképpen figyelembe kell majd venni, talán lesz majd előválogató is ősszel. Íme az első szavazás végeredménye:

 

Jöjjön egy kis statisztika. 2013-ban naponta átlagosan 342 olvasónk volt, összesen 95 országból. Idén pedig ezek voltak a legnépszerűbb bejegyzések (zárójelben az oldalletöltések számával):

1. Helyzetjelentés és képriport a 2013 júniusi dunai árvízről (15275)
2. A világ legszebb hídja (7211)
3. Ártéri erdő helyén alumínium mobilgát épül a Római-parton  (6323)
4. Ördögárok közösségi kert (4565)
5. Még megmenthető lenne az Eötvös kápolna! (3958)
6. Megvan a magyarázat az Óbudai-sziget északi csúcsán található cölöpsor eredetére (3772)
7. 1963 - Az év, amikor utoljára fagyott be a Duna (3307)
8. Árvízvédelmi fal vagy dunai panoráma? - Gát épül Nagymaroson is (2835)
9. Világítótornyok a Dunán (2359)  
10. Dunavirágzás, 2013 (2327)

 
Szerintem azonban 2013-ban az első helyezett bejegyzés egyértelműen a Duna Expedícióé volt, ilyen élmény csak 7 évente egyszer adódik egy ember életében. Második helyre a blog történetének első interjúja került, a szigetek névadásának folyamatát tekintettük át Mikesy Gáborral. A harmadik helyezett pedig a tökéletesen feldolgozatlan 1876-os tököli gátszakadás lett, melynek nagyon komoly régészeti és geomorfológiai következményei voltak annak idején.

1. Egy nap a Duna Expedícióval
2. Névtelen szigetek - Intejú Mikesy Gáborral
3. Vágtatott a Duna a rónán át - az 1876-os tököli gátszakadás története
4. Még megmenthető lenne az Eötvös-kápolna
5. Verespatak - eltűnik mint Ada Kaleh?
6. Helyzetjelentés és képriport a 2013 júniusi dunai árvízről
7. Háros, Csőttel határos?
8. Megvan a magyarázat az Óbudai-sziget északi csúcsán található cölöpsor eredetére
9. Sáraranyat mostunk a Lovadi-réten
10. Mysterium ad Flexum

Ha valakinek más tetszett, írja meg nyugodtan.

Kecske-sziget, Tahitótfalu, Kurdi Imre felvétele

Nem múlhat el évértékelés közönségszavaztatás nélkül, lássuk tehát az idei földrajzos kérdést! (Ha nem jelenne meg akkor itt érhető el a kérdőív: http://www.easypolls.net/poll.html?p=52c2a73be4b01752c427cc7d)

online surveys

Végül szeretnék köszönetet mondani mindenkinek aki idén is segítette a munkámat. Nem próbálok meg mindenkit felsorolni, mert lehetetlenre vállalkoznék és nem szeretném ha valaki kimaradna a több mint száz ember közül. Köszönet mindazoknak, akik névvel vagy név nélkül rászánták az időt és bejegyzéseket írtak a Dunai Szigetekre! Köszönet azoknak, akik fordításokkal segítettek a Donauinseln blogon! Köszönet azoknak akik cikket írattak velem, elhívtak rádióba, beletettek a tévéhíradóba! Köszönet azoknak akik inspiráltak, ötletet, információt, fényképet (Nepomuki, fotópályázat, árvíz!!!), linket küldtek! Köszönet a pillanatnyilag 1205 lelkes facebook közösségnek, ez már egy komolyabb település lenne! Köszönet azoknak is, akik bármit kértek tőlem, örültem, hogy segíthettem! És köszönet azoknak a tízezreknek, akik a gátakon dolgoztak akár hivatásosként, akár önkéntesként, vagy önzetlen segítséggel, felajánlásokkal!

Szeretettel látunk újabb szerzőket is, bármikor bárki írhat a blogra ezen a címen

dunaiszigetek@gmail.com

megbeszélhetjük a kritériumokat!

Találkozunk jövőre is!

Boldog új évet minden kedves olvasónak!

Szávoszt-Vass Dániel

Alsógöd

Rejtélyes mederkotrás Verőcén

A minap az alábbi olvasói levelet kaptam Verőcéről, a Dunakanyarból, amelyből megtudtam, hogy valakik kotorják a Dunát:

Bismarck osztályú csatahajó Verőce partjainál :)

Lelkes Dunaisziget blog olvasóként és információhiányban szenvedő természetvédőként írok. Ismerősöm hívta fel a figyelmemet arra, hogy Verőcén a támfal alatt nemrégiben mederkotrás kezdődött. Állítólag a "meder elfajzása" miatt szükséges nagy mennyiségű kavics kitermelése, amit részben a partra, részben ki tudja, hova szállítanak. A területtel kapcsolatban természetvédelmi szempontból tudni érdemes, hogy a támfal feletti részen költ egyedüliként az országban a nagy bukó, illetve horgászként tudom, hogy az érintett terület többek között garda (Natura 2000 jelölőfaj) és leánykoncér (védett faj) élőhely is. Első reakciómként vízügyi igazgatóságok és zöldhatóság honlapjain keresgéltem, de erre a szakaszra vonatkozóan nem találtam kotrással kapcsolatos dokumentumokat, terveket, határozatokat, véleményeket. Az interneten hozzáférhető a dunai hajózóút gázlóinak, így az esetleges beavatkozási helyszíneknek a felsorolásánál Verőce sehol nem szerepel, vagy legalábbis nem találtam meg.

Mivel a blogon megtaláltam azt a kommentjét, hogy gázlóknál engedélyezett a kavicskotrás a Dunán, gondoltam, rákérdezek ennek a jogi hátterére. Milyen mértékben, milyen feltételekkel, milyen jogszabályi háttérrel lehetséges a kavicskotrás? Egy ilyen folyamatban a természetvédelmi szempontokat mikor és hogyan veszik figyelembe? Mikor van döntési helyzet kavicskotrás ügyében? Hajózóút kitűzéssel elvileg nem érintett területen hogyan működik ez (információm szerint egészen közel a parthoz dolgoznak)?

Rövid keresgélés után sem találtam semmit a kotrással kapcsolatban hivatalos helyeken (Vízig, Nemzeti Park, Önkormányzat). Képeket azonban szerencsére találtam Zirig Árpád blogján (baowah.blog.hu, valamint indafotóján itt és itt), engedélyével meg is osztom őket. A képekhez fűzött kommentje némi kiegészítéssel szolgál az olvasói levél mellé:

"...Annyit tudok mondani, hogy az egész falu hosszát vegigkotorták, hetekig voltak, mindig volt velük tartályos IFA is. Nem tudom ki delegálta oket, de tény, hogy eléggé el volt üledéskesedve (a meder) a falu előtt."

Karácsonyfának is beillene

Ivóvíz, szennyvíz, vagy valami más lehet a tartályban?

Esti műszak

Az idén novemberben kezdődött kotrásról egyelőre ennyit tudunk. Verőcénél nincsen gázló az 1688-1687 fkm között, a legközelebbi a Kompkötő-szigetnél van 4 kilométerrel lejjebb.
 

Örülnénk, ha valaki jelentkezne és válaszolna nekünk a felmerült kérdésekre:

1. Mi szükség volt a kotrásra?
2. Érintette-e a hajózási útvonalat?
3. Ki(k) engedélyezte/ték?
4. Ki volt a kivitelező?
5. Volt-e környezeti hatásvizsgálat?
6. Milyen tervek alapján dolgoztak?
7. Hol lehet megnézni ezeket a terveket?
8. Mekkora a kikotort anyagmennyiség?
9. Ezt hol deponálják?
10. Miért nem tud erről az egészről senki?
11. +1. Mi célt szolgált az az IFA a parton?

Annak is örülnénk, ha valaki leírná egy ilyen kotrás teljes vertikumát, tervezéstől kezdve, jogi folyamatok-engedélyeztetésen keresztül egészen a kivitelezésig. Helyiek jelentkezését is várjuk, akik bármilyen plusz információval rendelkeznek.

Frissítés! 2013.12.29

Megkaptuk a kotrásról informáló hirdetményt, melyet a Nemzeti Közlekedési Hatóság adott ki 2013. október 30-án. E szerint a kotrás jövő nyárig eltart majd. 

forrás: http://nkh.hu/Hajozas/Kozlem/HSZH/Lapok/Duna.aspx)

Térképen így néz ki a helyzet. A kotrás a parttól 100 méteres távolságon belül történik, a hajózó útvonalat nem érinti. Így felmerülhet a kérdés mi szükség van rá? Valószínűleg a Kismaros és Verőce között a Dunába torkolló Morgó patak által behordott hordalékot kell eltávolítani.

A kotrás pontos helyszíne.

A munkagépről még ez derült ki: PF-125 jelzésű, üzemeltető: CECE '69 Kft.

Egymilliós magyar város a Duna-deltában

Egymilliós magyar város a Duna-deltában? Ez utópia a javából. Ráadásul Jókai Mór tollából.

Annak idején még nagyapám tanácsolta, hogy olvassam el A jövő század regényét, ha már annyira szeretem Vernét. Elolvastam. Többször is. Talán ez volt az egyetlen olyan utópisztikus regény, melynek a végén azt kívántam bárcsak így lenne most is, ahogy a regényben, ellentétben akár Orwell-lel, akár Huxley-val.

Lehet nagyon távolról közelíteni a Dunához, ez most egy ilyen eset. 1959 táján járunk, a valóságban is nagyon hasonló vonásokat mutató Oroszország éppen ekkor mért megszégyenítő vereséget az Osztrák-Magyar Monarchiára és Habsburg Árpád királyra. A vert sereg nem térhet haza, száműzetésük helye a Duna-delta. A magyar találékonyság és Tatrangi Dávid találmánya diadalmaskodik a természeten, a mocsár helyén hét év múlva egymilliós várost találunk, amolyan 42 négyzetmérföldes kelet-európai Szingapúrt.

Jókai nyelvezete sokak számára szinte érthetetlen, hemzseg az idegen kifejezésektől. A Duna-deltára vonatkozó résznél azonban kincseket is tartalmaz a szöveg, hiszen a környező Dobrudzsa ekkor már nem török vidék, éppen az oroszok birtokolják, de az éppen létrejövő Románia is szeretne kijutni a tengerhez. Jókai éppen ezért a török névanyagot vette át. Ennek egyik szép példája a Chedrile-sziget, mely a szomszédos tengerparti településről kapta nevét. Most Szent György a település neve. Eredeti nevére már senki nem emlékszik.

Az alábbaikban teljes terjedelmében olvasható a deltára vonatkozó rész (kiemelések tőlem), mint dunai utópia. Készítettem hozzá két házilag összebarkácsolt térképet a jobb érthetőség és a látvány kedvéért.

A Duna-delta és Otthon város fantáziatérképe a regény keletkezése idején

 
 "Hét év múlva, tehát még hamarább, mint alapítója jósolá, egymillió lakosa volt Otthon városának. Ha ugyan szabad városnak nevezni egy negyvenkét négyszögmérföldre kiterjedő telepet.

És mégis város az, rendszeresen alkotva, szabályszerűen beosztva, melynek önmagát továbbfejlesztő életműszeres növekedése elevenen szemlélhető, mint az agavé virágkoronájának növése, mikor száz év alatt egyszer virágzásnak indul.

Aki folyam mentében utazik a tenger felé, midőn Tulcsát elhagyja, s a Szulina-folyamágon végighalad a calori-gép-hajóval, kétoldalt egy szakadatlan kertvilágot lát maga előtt. A buja növényzet csoportosulása meglepő. Öt világrészből lettek fölkeresve a haszonhajtó és dísznövények, mik ez éghajlat alatt meghonosíthatók, mik a választott földeknek különös kedvencei, s a sikerült kísérlet elárasztja az európai zöldségpiacokat eddig ismeretlen főzelékek és gyümölcsök halmazával, miket a kultúra megnemesített.

A kertek közepében egyes családok számára való házak vannak, beárnyékolva gyümölcstermő fákkal, befuttatva virágdús folyondárokkal; a kertek eleven sövényén szabadon tenyésző újfajta selymérek gubói sárgállanak, mint fényes selyemgyümölcsök, s a háttérben, mintha a hajdani redanokat gúnyolnák, törpe váracsok, lőrésekkel: azok méhesek. A folyam felszíne sem néptelen. A partok mellett tutajokra épített kunyhók libegnak, mikből falkái a szelíd szárnyasoknak rajzanak elő, amik nappal az olajnövények között járnak, s az ártó bogarakat szedik le azokról, éjszakára pedig dobszóra úsznak haza libegő flottiláikra.

Ez a kertipar városa.

A független, saját tűzhelyének élő földrész kedvenc ipara ez, mely munkáját tízszerte jobban jutalmazza, mint a szántásvetés.

A mezőgazdaság most már csak a tudománynak és a tehetségnek való. Az Otthon állama szűk területén szaporodó népével nem bízhatja magát az időjárások véletleneire; nem szabad azon aggódnia, hogy vajon jól míveli-e a földét a kisgazda, mit vet bele, jókor veti-e el, jön-e rá eső, nem veszi-e föl a víz árja, nem lepi-e meg a rozsda, learatják-e a termést idején, nem jön-e nyomtatásra esős idő, nem megy-e kárba az egész termés. – Az Otthon államának minden évben szüksége van a maga „jó” termésére.

Az egész Léti-sziget egy mintagazdaság, melyet a részvényes állam nagyban kezel saját vállalatára. Itt a hozzá való földet is teremteni kellett.

Legelőször is csatornázással a mocsárt lecsapolták; a nagyobb tavakat szivattyúzógépekkel merték ki, s ahol a föld árja járta a térséget, ott keresztülfuratták az alsó vízátnembocsátó rétegeket; a tőzeget leégették róla; gőz-rigolozógépekkel megforgatták a talajt, alagcsövekkel összehálózták az alréteget, s a mezőt keresztül-kasul szeldelték öntözőcsatornákkal. Akkor azután a gőzekékkel láttak hozzá. Ha túl nedves volt a talaj a szántáshoz, az alagcsöveken át keresztülfűtötték, ha száraz volt az időjárás, a csatornákon át elárasztották, ha késő tavaszi fagy fenyegette a vetést, ismét meleg gőzt bocsátottak rá a talajból; gabonavirágzáskor termékenyítő cafrangkészülékkel söpörtek végig a kalászos mezőn, a rozsdát kiirtották kénsavas permeteggel, amit kaucsukcsövekkel vezettek el a vetésekre, az ártékony rovarokat szitált mészpor hintésével ölték el, ha a mezei egerek szaporodtak el, azokat az alagcsöveken át rájuk bocsátott szénennyel fojtották meg; mesterséges trágyával, trágyalé öntözéssel sokszorozták a növény termőerejét, s ha jégeső, pusztító fergeteg jött, villanyvezető tornyaik segélyével félreterelték azt a mívelt földről a tenger felé.

Ily földmívelés mellett a Léti szigete egyedül képes volt az új világváros milliónyi lakosságát ellátni kenyérrel. Ez volt a város tárháza, csupa raktárak, gazdasági épületek, összefüggő csoportokban; a buja mezőkön meghonosított háziállatok, gyapjúadó nyájak, a lankaságokban gyapot és dohány, a dombosabb fennsíkon szőlők, miknek bora a kezelés mellett a világpiac keresett árucikkévé lett. Ez a „mezőgazdászati város”.

Továbbhaladva, a kerti lakokat a Moise szigetén s a szántóföldeket és gazdasági épületeket a Létin kezdik fölváltani más alakú épületek, tömör, vörhenyes falak, bolthajtás alakú tetők, zománcos, fénylő külsővel; a keresztül-kasul szögellő csatornákat fölváltják éppen úgy összepóklábazott vasutak, mik egyik épülettől a másikig, s mindannyian a folyamparthoz futnak. A földipar városa átalakul gyárvárossá.

Hanem a mostani gyáraknak hiányzik már az a fertelmes tulajdonságuk, hogy füstöt, bűzt terjesszenek maguk körül, s bemérgezzék vele mérföldekre a levegőt, s kényelmetlenné tegyék más halandókra nézve a lakást. A mostani gyáraknak nincsenek már magas kéményeik. Azok a magas, füstokádó minarék mind eltűntek; csak alacsony kürtők és gőzcsövek vannak. A gyárak nem fűtenek többé kőszénnel. Tatrangi az olvadhatlan hyalichorcsövek lerakása által kivihetővé tette az eddig lehetetlennek hitt keresztülfúrását az egész földrétegnek, s megkísérlé aztán kútfúróival a föld primer alakulásainak rétegeit is átszakítani, míg lemélyeszté olvadhatlan ércüveg csöveit a földkebel központi tűzhelyéig, önkénytes volkánt csalva elő az ősgránit burkolat alól. S az végtelen horderejű találmány lett. E „tűzkürtő” tetszés szerinti lemélyesztése által az egész emberiség egy nyomasztó rémtől lett megszabadítva, attól a rémgondolattól, hogy mi lesz a világból, ha egyszer elfogy a kőszén, elpusztulnak az erdők, mi ad akkor a télnek meleget, a gépeknek éltető erőt. – A föld maga. Tatrangi tűzkürtőit a kerek világon mindenütt oly vívmánynak fogadták, minő Amerika föltalálása volt. A gyárak gépei megszűntek kőszenet fogyasztani, mindannyi tűzkürtőket furatott a föld mélyéig, s onnan vette tüzelőszerét. A föld alatti tűzhely gázokat is adott, miket vegytani átalakítás mellett világítógázul lehetett használni. Otthon város minden házába a tűzkürtők csövei vezetnek, télen azok adják a meleget, éjjel a világítást, a tűzhelyen azok főznek, fagyos időben azok melegítik át a zord idő fenyegette kerteket és vetéseket, rossz nyárban azok érlelik tökéletességre a szőlőfürtöket, s mozderővel látnak el minden gyárat, tűzzel minden üstöt, tropikus légkörrel a fedett díszkerteket.

Ilyen fedett díszkertek az Otthon város belső főutcái.

A gyárvároson túl kezdődik a „kereskedelmi város”.

Három roppant széles Duna-ág folyik végig rajta: a Kilia, Szulina és Szent György-Duna. Mindenik folyamág két partja vert kövekkel kirakva, húszölnyi szélességben a kereskedelmi áruk rakpartjául szolgál, melyen vasutak vezetnek végig, s jövő és távozó hajókra szállítják át az árucikkeket. E partokról másfél ölnyi magasban emelkednek a hosszú aszfalt- és ruggyanta sétányok, terebélyes fáikkal; s e sétányok mentében a végtelen palotasorok, kereskedelmi ügyszobákkal földszint, raktárakkal a föld alatt, árutermekkel az emeleteken, s a nagyszerű vendégfogadók.

A belváros a Moise-sziget közepét foglalja el; s ennek van három főutcája, mely egymást, mint egy csillagkereszt szeli át. Mindegyik utca harminc öl széles és egy mérföld hosszú; a középpont, melyen összetalálkoznak, egy hatszögű tért képez, melyet kétezer lépésbe kerül körüljárni. És mind ez egyenes főutcák, mind a tér maga, ichorüveg boltozattal vannak fedve, a főtér hatszögű kupolája hatszáz lábnyira magasodik ki a szimmetrikus palotatömegek közül, egy gloriettel a tetején, melyből éjszaka villanyfény ragyog szét a városon, s tizmérföldnyire elvilágít a tengeren, a közeledő hajók elé. A fedett utcákban nincs soha sár és por; nincs több szél, mint amennyit mesterséges szellőztetés idéz elő, kétoldalt délszaki fák örökzöld lombjai árnyékolják be a sétányokat, télen az utcák alagcsöveken át fűtve vannak, s nyáron felülről lebocsátott hideg lég tartja azokat hűsen. A hatszögű tér járdáit egy tündéri szép fasor futja körül; egyetlen sor eleis-pálma, melynek fényes levelei valami üdítő illatot párolognak ki, hasonlót a violák szagához, s ez örökké betöltve tartja a roppant boltozat tériméjét, s megtisztítja a léget az emberi kigőzölgés bűzeitől. Ez a tér a városház tere. A hatszögű épület hat szárnya egy egész építményt képez, melynek hat kapuját a keresztülszelő három utca bejáratai alkotják. A tér közepén kolosszális szökőkút, s e kút körül a város hírhedett élelmi bazárja. Ez egyik nevezetessége Otthon városának. Egy gyümölcs- és élelmiszerpiac, melyen az öt világrész és a szigetországok minden élvezhető gyümölcse azon frissen, ahogy törzséről leszakíttatott, összehalmozva található: a főnixpálma datolyafürtei, a cariota édes liszttartalmú kobakjai, a palmyrapálma óriási diói, miknek külső húsos héja édes borízű, belső magszéke friss aludttejhez hajaz, s ha megszárad, finom sajtnak ízlik; a félmázsás lodoiceák, mintha nagy tökök hevernének ottan, a ceyloni csodapálma dundi gömböcei, mik csak éretlenül ehetők, a vérveres tahiti almák; az üdítő belimbik, a szentjánoskenyér alakú ingefára húsos hüvelyei, a kenyérfa pikkelypáncélos cipói, a mangifák aranyszín tojásai, a rózsaillatot és mézédességet egyesítő csirimáják, a duránci húsú guyaveszilvák, a szájban szétolvadó piriquao-barackok, a fahéjfűszeres nialéaszőlők, a kínai olajfa illatos bogyói, a paradicsomfügék, a dinnye alakú gerezdes abacatok, a kemény héjú, kék zománcú mangosztánalmák, miknek belső húsa ízre és olvadékonyságra a fagylalthoz hasonlít, a granadill paradicsomalmái, a pandanusz kenyérbélű, ananász alakú gubói az év minden szakában felhalmozva találhatók e gyümölcsbazár tágas csarnokaiban, mik a múlt századbeli ronda kofasátrakat mesevilágba száműzték. Itt vannak kirakva célszerű állványokon az újkor nagy tökélyre mívelt európai kertiparának főzelékei mellett a többi földrészek ínycsiklandó zöldségtermékei is, a káposztapálma hajtásai, a jávai kacsangbabok, a finom húsú szóják, lisztes gesztenyeízű bataták, a török kobakok és tojásgyümölcsök, a jávai savanyú nanka, a malabári dzsambuk, az olajos pisztácok s mindazok a csodálatos ehető növények, miket egy kelet-indiai wayong egy előkelő pangerang asztalára szolgáltat; mik közül nem hiányozhatik a dinnyefa gyümölcse, a carica papaya, melyről minden gazdasszony tudja már, hogy annak a levétől a legkeményebb hús is porhanyóvá lesz anélkül, hogy tűzre tennék. – Húsneműekben is egész világtárlat van itt; s az árueladó székely menyecskék, a pirospozsgás debreceni, szegedi, komáromi kufárnők oly nyelvkészséggel tudják ajánlani árucikkeiket, mely szakképzettségükről tanúskodik: itt egy delikát elefánttalp kínálkozik, egy rózsapiros jegesmedvecomb szomszédságában, melynek versenyt támaszt az úri asztalra való jakpúp; az árusnők készek megmagyarázni a vevőnek, melyiket hogyan kell elkészíteni; a kínai salangin fecskefészekből hogyan lesz csemege, az ausztráliai csőrös állatnak minő pác kell; ajánltatnak különösen a pekári- és tajaszu-malackák; aki nagyobb állatot keres, az utasíttatik a szomszéd boltba, hol éppen most zsiráfborjúkat mérnek ki, olyan a húsuk, mint a rezge; ugyanott fiatal vízilovak szügye is kapható; a többi részéből „pemmikánt” csinálnak; egy Brassóból idetelepült örmény nő különösen nagyra van igen keresett szumátrai kappanjaival, amik kávén híznak; hitelesség kedvéért mindegyiknek meg van hagyva a zúzája a benne levő emésztetlen kávészemekkel; ugyanennél található gyakran a nagyon keresett „pangerang-kávé”, mely akként jön létre, hogy egy ínyenc állat, a „musang”, a kávégyümölcsöt megeszi, a magját azonban nem tudja megemészteni, azt hátrahagyja, a jávaiak aztán ezt összeszedik utána, s ez az állatvilági körutat bevégzett kávé valami fejedelmi italt ád mind illatra, mint zamatra nézve. Azért hitelesség okáért együtt is szokták árulni az eredetét igazoló album graecummal, mellyel tömör koprolitokat képez: az angolok arannyal fizetik azt.

Másik boltban mindenféle italokat árulnak, ott kapható a török „sorbeth”, az amerikai „blackdrink”, az arab „bombik”, mely egyszerre szomjat és éhet csillapít; a hűsítő „kínai víz”, a kávégyümölcsből készült „kiser”, az indus „ananászital”, a tengeri szőlőből sajtolt „korzián”, a málna- és mézből párolt „malinnik”, a borassuspálma cukros nedve, a kellemesen csípős „gawral”, a four croya virágmustja és százféle neme a gyümölcsboroknak – csupán igazi bort és égetett pálinkát nem találni a boltokban. Ennek előállítása és árulása a részvényállam kizárólagos joga, aminek okait és céljait majd megtudjuk később.

És aztán az élelmi bazár valamennyi csarnokában láthatók azok a kis fürgenc lények, amik az emberek legnagyobb ellenségének hatalmas pusztítói, a kis ghekkók azok, mik a legyek ellen folytatják a folytonos harcot. Ezek a szelíd gyíkok, tapadó talpacskáikkal összevissza futkározzák a falakat, az állványokat, hosszú nyelveikkel elkapkodják a legyeket, a dongókat s tisztán tartják tőlük az élelmiszereket, vannak is ezért a kufárnők előtt nagy becsületben.

Aki azt gondolta, hogy az élelmi bazárt a város középpontjába helyezze, jól számított.

Az emberfogó csábszerek közt leghatalmasabb csalogató az, hogy „hol lehet jót enni”. Ez bele van nőve a hazáról való fogalomba, nem hiába részesül oly tiszteletben a „tűzhely”. A szakácskönyv igen nevezetes közjogi kódex. A gourmandvilág elismerte Otthon városát az ínyencség Mekkájának.

Másik előnye a világvárosnak a tisztaság. Egy olyan helyre építve, melyet ősi időktől fogva a járványok posványbölcsőjének ismert mindenki, az alapítóknak minden emberi tudományt segélyül kellett hívniok, hogy telepüket egészségessé idomítsák. A szükség kényszeríté őket a lehetetlent is valósítani. Ez sikerült. Az Otthon városában nincs szemét, nincs kloaka, nincs gyármoslék. Az mind trágyává alakíttatik, mielőtt emberölő gázaival a levegőt megfertőztethette volna, s a piszok megtér rendeltetése helyére a szántóföldre, s lesz belőle arany: a méreg a földbe vegyül, s feltámad mint kenyér.

A főtér hat oldalát hat palota képezi; egyik a bank épülete, másik a szerződések háza és tolmácsi hivatal, harmadik a börze, a többi három az igazgatóság három külön osztályáé.

Ha az utazó a keleti utcában egy légnyomatú hengervasúton az imperialéra felül, egy örök világtárlat vonul el kétfelől mellette. Ipar- és terménycikkek, divat és gyakorlati találmányok, tudomány és művészet csoportosult tárlatai váltják föl egymást panorámaszerűen; míg az utca véget ér, s akkor ott áll az utazó előtt a század legmerészebb építkezési műve: egy három mérföldnyi hosszú raktár, mely a Sulina-Duna-ágtól a Szent György-Dunáig nyúlik.

Ez az Otthon város kincstára.

Itt rakodnak le a részvényállam mindenünnen érkező légjárói, s innen indulnak ki új árukkal megterhelve. Innen hordják szét a Dunán, a tengeren járó hajók s a vasutak vonatai a felhalmozott árucikkeket Európa egyes országaiba, mert az Otthon állama az európai részletkereskedésbe nem avatkozik; ő csak a világrészek között tartja fenn a közvetítést, s a nemzetközi kereskedés hasznait engedi az egész világban szétoszolni.

A hosszú kereskedelmi raktár, melyben együtt van az öt világrész, képezi a város homlokzatát a tengerpart felől, mely összeköttetésben áll a kiépített mólókkal, amik a hajdani zátonyok helyén emelkednek, s most védett kikötőül szolgálnak a hajóknak. A Chedrile-sziget ez idő szerint mulatókertté átalakítva, kedvenc helye az idegeneknek.

A Szent György-Duna-ágon a rakpartról egy alagút visz keresztül. Általában mindenütt vasból öntött alagutak visznek át egyik partról a másikra, mik könnyebben és gyorsabban elkészíthetők, mint a hidak. Hidat nem építettek az Otthon város folyamain sehol, azért, mert mikor a Duna nagy áradásban van, a hajókat csak eléjük kötött aerodromonokkal lehet víz ellenében felvontatni, s ezeknek járását a hídjármák akadályoznák; hanem alagút minden utca nyílásából vezet át a túlpartra. A Szent György-parti fennsíkon van a Duna-delta őserdeje; most pompás népkertté átalakítva, melyet a világ minden építési ízlése szerint alkotott nyári lakok díszítenek. Ez a „fényűzés városa”.

A Porticskája-Duna-ág végre hajóépítéshez készített dokkokhoz idomítva, gabonatartó silókkal végigrakva, elvezeti a kíváncsi utazót a Razin-tóba, melynek nincs közlekedése a tengerrel; e tóban a részvényállam mesterséges haltenyésztést űz nagy sikerrel, a zátonyokon osztrigatelepek ápoltatnak, a sziklás öblökben a szivacstermesztést üzdelik, s egy kavicsos talaján az őstónak a gyöngytermő gyöngyér meghonosításával tesznek kísérletet.

Otthon a Duna-deltában (Jókai Mór regénye alapján)

Ha azután az utazó vízen, szárazon és víz alatt, gőzzel, hőléggel, légnyomással végigutazta a várost, felszáll egy aerodromonba, s megtekinti azt madárlátból, akkor látja lélekemelő képét egy új világvárosnak, melynek hatágú üvegboltozatos utcacsillaga ragyog a napfényben, mint egy óriási rendkereszt a földön, közepén a nagy Kohinoor-gyémánttal, a hexagon kupolájával; közben a szabályos házak tömegei, tető helyett világkertekké alakított teraszokkal; a kalauz megmutogatja itt és ott, ama kiváló nagy épület zöld parktól környezve, minő közintézet háza, tágas négyszögű térek lombárnyékolta útjain tarka néptömeg tolong, vasútvonatok, társaskocsik robognak végig az utcákon, sodronyhuzalokon repül át más vonat a háztetők felett, villanygépek által hajtva; a folyamóriás négy ágán hajóraj kerülgeti egymást, mindenféle tarka lobogókkal; távol kelet felé eltekintve, az esthajnal aranyegén közeledő légjárók hosszú, sötét darucsoportja tűnik fel, s a nyugati látkör ragyog a csatornahálózat tükörvonalaitól, mik átszelik a dohányzölddel, lenkékkel, málvapirossal, repcesárgával hímezett végtelen mezőket. Míg a hexagon kupolájának órája felséges döngéssel üti el a kilencet, s ekkor a világítótorony óriási kürtje bömbölve szólal meg, tudósítva róla mindenkit, hogy a napnak vége, s váltókra, szerződésekre nézve kezdődik a „holnap”, s ugyanakkor kigyullad a kupola napfényragyogású villanylámpája, s mintha csillagos ég népesülne meg az éj leszálltával, ezernyi ezer lámpa ragyog fel a szimmetrikus utcák mértani vonalain, a szökőkutak phosphorescens világítással vetik fel habjaikat, a hajókon vándor jeltüzek jelennek meg, a közelgő aerodromonraj fekete alakjai zöldes fényű lampyris-csoportként jelennek meg az égen, a gyárak tűzkürtői veres fénysugarakat lövellnek az égbe, s a mezőkön villanyvilágítás mellett foly tovább az aratási munka. Az Otthon városában nincsen éj soha!"

A jövő század regénye: http://mek.oszk.hu/00800/00846/html/

A második lakott sziget a Dunán

IN ENGLISH

Németországban, Neuburg an der Donau városkában található. Az "második"-ot nem időben, hanem folyásirányban kell érteni. Időbeliség tekintetében nagyon nehéz helyzetben lennénk, hiszen elképzelhető, hogy az emberiség első dunai szigeteken lévő telepeit már azóta elmosta a folyam. Térben könnyebb dolgunk van, hiszen Regensburg többé-kevésbé mesterséges szigeteit nem számítva a Leopoldinen Insel Németországban a Neu-Ulmer szigettel együtt az egyetlen lakott dunai sziget.

 

E nevezetesség nem jár együtt a hírnévvel. Ha ez így lenne, sokkal több információt lehetne találni róla. A Leopoldinen Insel, vagy városrészként: Leopoldineninsel a Duna 2477 folyamkilométerénél található. A Duna itt még meglehetősen keskeny, hiszen alig 400 kilométerre vagyunk a forrástól, a Lech torkolata és Ingolstadt között félúton. Neuburg an der Donau városa ezen a szakaszon az egyetlen olyan térszínen telepedett meg, ahol az ártér kellően összeszűkül ahhoz, hogy állandó átkelő jöhessen létre. A képeslappáron kelet felé tekintünk alá a Duna-völgyre, a kép középpontjában az Angolkertnek nevezett ártéri rengeteg látható. A Duna-szabályozás előtt ilyen erdőségek kísérték mindkét oldalon a Dunát egészen Ingolstadtig és ezt a rengeteget szakítja meg a város és hídja az Elisenbrücke.

Neuburg an der Donau ősi város, 778-809 között, rövid ideig püspöki, 1505-1779 között pedig a Pfalz-Neuburg Hercegségi székhelye volt. A két képeslap a Duna fölé magasodó dombon épült hercegi rezidenciából készült (a fekete-fehér kép részletgazdagsága miatt került ide). A fontos átkelőhelyként funkcionáló hidat a térképek és a városról készült metszetek egyaránt ábrázolják, azonban a Leopoldineninsel csak a metszeten látható. A korabeli térképekről hiányzik, vajon miért?

Rézmetszet Matthaeus Merian: Topographia Germaniae, 1644 /wikipedia.org/

 

A nagyjából egy időben (XVII.-XVIII. század fordulóján) készült metszet és térkép közti eltérést okozhatja a térképi generalizálás. A generalizálás során a térkép készítője mérlegel, hogy mik azok a fontosabb dolgok, melyeket mindenképpen szeretne ábrázolni a térképen, valamint azt is figyelembe veszi, hogy az ábrázolni kívánt felszínforma mérete és jelentőssége szükségessé teszi-e a megörökítést. A Leoplodineninsel valószínűleg a generalizálásnak esett áldozatul, mint ahogy a többi, korabeli térképről is lemaradt. Ellenben a Dunán látunk két másik szigetet, melyek közül a városhoz közelebbiből lett a fentebb említett Angolkert. Már egyikük sem sziget, bár az ártéri erdő még sejteti egykori helyüket.

Neuburg térképe, 1716-1730 között /oldmapsonline.com/

 
Elnyújtott csepp alakú a sziget, folyásirány szerinti alsó részén homokpad jelzi a folyamatos növekedést.

Árvíz alatt, 1999 /forrás/

Mivel az 1903-ban elkészült kövezett part óta nem történt más árvízvédelmi munkálat a szigetet a nagyobb árvizek elborítják. A kép az 1999. évi pünkösdi árvíz idején készült, közvetlenül ez után 2003-2005 között kiépítették az árvízvédelmet a szigeten. Az ára meglehetősen borsos volt; 3 millió euró. Rendbetették az árvizek és jég által megrongált parti kövezést, mobil és állandó árvízvédelmi falat építettek, elkészült egy esővíz-szivattyú, valamint a szigeten álló házak alacsonyan lévő ablakai, ajtói külön védelmet kaptak. Ha közeleg az ár, acél elemeket helyeznek a már meglévő profilokba, így a Duna nem ömlik be többé a nyílászárókon. Az esővíz-szivattyú pedig megakadályozza, hogy a minden oldalról tálszerűen lezárt szigeten felhalmozódjon a csapadék. Abban az esetben lép működésbe, amikor gravitációs módon már nem tud lefolyni a víz a Duna medrébe.

 

Az óváros és a leopoldineninsel madártávlatból /kép: K. Leidorf/

Németországban, mivel a magyarországinál kevesebb vízhozam áll a hajózás rendelkezésére szinte alig maradt dunai sziget. A Duna-szabályozás révén létrejövő csatornában már nem maradt számukra hely. Túlélőként a neuburgi Leopoldineninsel igazi kuriózumnak számít!

Karapancsa

A Mohácsi-sziget déli részén található Karapancsa igazi dunai ősdzsungel volt a török időkben. Gyakran találtak itt menedéket a török elől a környékbeliek és nem volt ritka az sem, hogy néhány környéken kóborló töröknek örökre nyoma veszett. A török eredetű Karapancsa név azokat az időket idézi, amikor még hatalmas kiterjedésű ártéri rengetegéből különös, báránybőrbe bújt maszkos szörnyek szálltak csónakba és rettenetes csinnadrattával kergették el a törököt Mohácsról.

A Nagykastély Karapancsán (kép: kalasandras.blogspot.com)

Ez a legenda valószínűleg nem állja meg a történelem próbáját, ugyanis a népszokás gazdái, a sokácok csak Mohács 1687-es felszabadulása után költöztek erre a területre. Azonban nem a busójárás az egyetlen legenda a környéken.  A helybéliek így magyarázzák a Karapancsa név eredetét:

"A Karapancsa név állítólag török eredetû. És a legenda szerint abból származik, hogy amikor vonultak vissza a török seregek, akkor itt mocsárvilág volt. Teljesen el volt néptelenedve a határ a hosszú háborúk után. Akkor pánikszerűen kellett menekülni, és ezért a legenda szerint az akkori nagy vezír az úgy tudott keresztülmenni a járhatatlan mocsáron, hogy a janicsárokat beleállították ebbe az ingoványba, és kézről-kézre adták át a nagy vezírt. És a karapancsa az azt jelenti, hogy fekete karom, tehát azok az emberek meghaltak, és a mocsárból az ujjaik még sokáig kiálltak."

Mintha Tolkien innen emelte volna át a Holt-láp (Emyn Muil) legendáját A Gyűrűk Urába.

Miután a török félhold lehullott Karapancsa egéről, az élet lassan visszatért a régi kerékvágásába. Ekkoriban a Mohácsi-szigetet teljes egészében a Duna - két nagyjából egyforma méretű ággal - ölelte körül. Állandó település az árvízjárta vidéken nem alakulhatott ki. A török kiűzése után a terület a Béllyei Uradalom részeként Savoyai Jenő (Prinz Eugen) herceg birtokába került, melyből később a Habsburg-Lotharingiai család tescheni ágának birtokába ment át, akik a jobb parton mintagazdaságot szerveztek. A karapancsai birtokrész kissé különbözik a többitől, ugyanis a folyószabályozásoknak köszönhetően lassanként a szigetről a Duna-Tisza közére került, másrészt ez megmaradt vadászterületnek, ahol a mezőgazdaság csak igen lassan hódított teret.

A Béllyei Uradalom áttekintő térképe

Albrecht főherceg Béllyei Uradalomról több leírás is készült, ezek egyikében az alábbiak olvashatók Karapancsáról:

Megjegyzésre méltó, hogy a karapancsai járás hajdanta fa, nád, fűtermés és kivált legeltetés tekintetében igen jövedelmező volt; a baja-bezdáni csatorna kiásatása óta azonban egészen elposványosodott s nagyrészt terméketlen vadonná változott át.

A Baja-bezdáni csatornát, a Mohácsi-szigetet egykor keletről határoló mellékág nyomvonalán vezették, jelentős kanyarulatátvágásokkal. A helyi nevén egyszerűen Ferenc-tápcsatornának vagy Ferenc-csatornának nevezett vízfolyás kiásásakor jött létre a Klágya és Kadia holtág.

Karapancsai major

Habsburg-Tescheni Albrecht főherceg, a custozzai (1859) győző építtette fel Karapancsán a Kiskastélyt és a hozzá tartozó gazdasági épületeket. Az uradalom központja azonban mindvégig Főherceglakon maradt, Dél-Baranyában. A település ma Baranyabán községhez tartozik.

Mivel Albrecht főhercegnek nem voltak utódai, örökbefogadta öccse fiait, akik közül a legidősebb, Frigyes örökölte a hercegi címet és vele a Béllyei Uradalmat. Karapancsán már ő építtette a Nagykastélyt, amely ma a Gemenc Zrt. tulajdonában álló szálló. Egykor vadászott itt Ferenc József király II. Vilmos német császárral, az itt lőtt trófeák máig megtekinthetőek (több ezer más trófeával együtt) az ausztriai Bad Ischlben álló Kaiservillában.

Karapancsa közigazgatásilag Hercegszántó községhez tartozik. Hogy eljussunk oda, át kell kelnünk a törökösen csengő Budzsák nevű településrészétől délre, a Kadia-Duna túloldalára ívelő hídon. Aki ártéri erdőkhöz szokott, az meglehetősen idegenül fogja érezni magát ebben a hatalmas tölgyerdőben.

A Kadia-Duna egy hosszú - de egyre szűkülő - tó benyomását kelti, partján az erdő fokozatosan megy át a nyílt vízfelszínbe. Először sarjerdő, majd nádas, sásos, hínáros végül békalencsés részen kell annak átgázolnia aki itt szeretne fürdeni. Ebben a mederben már nem Duna víz folyik, csupán a környék csapadék és belvizeit szivattyúzzák bele.

A parton ottjártunkkor népes bakcsócsaládok társalogtak a fűzfákon a maguk igencsak szokatlan madárhangján. Zengett az erdő a Kvak-kvak-kvak-tól, melyről a tréfás népnyelv rögtön elnevezte ezt a madarat vakvarjúnak.

A karapancsai szivattyútelep mellett van a legeslegsekélyebb horgásztó amelyben valaha horgásztam. Ez is az egykori Kadia medrében található, azonban annyira feliszapolódott, hogy a 35-40 centiméteres ereszték már leér úszózásnál. Ennél a monarchia idejéből ittmaradt szivattyúháznál találkozik a Kadia-Duna a Ferenc-tápcsatornával:

A Duna történelme során Baja alatt két ágra szakadt és Bezdán-Kiskőszeg magasságában egyesült. Ez a két Duna-ág közötti 300 hektárnyi terület a Mohács-sziget, amely a folyamszabályozások előtt szabad vízjárta terület volt. A belvíz elvezetésére 1904-ben épült meg a csatorna mellett a karapancsai szivattyútelep. Tervezői maradandó, átgondolt, szép műszaki alkotást hoztak létre. A turbinalapátos szivattyút a Ganz és Társa Gépgyár gyártotta. Az akkor még fafűtésű telep villamos árammal még ma is működőképes.

A több mint 100 éves telep egészének az eredeti tervekkel azonos felújítása 2005-ben fejeződött be. A tárgyalóteremben kiállított dokumentumok segítségével bepillanthatunk Ihrig Dénes szakmai életútjába, aki a magyar vízgazdálkodás kiemelkedő mérnöke volt.

A tápcsatorna mentén szépen libasorban horgászkunyhók állnak. A meghitt csendben néha elevez egy hattyúcsalád Szerbia irányába, mely innen alig pár kilométernyire van.

A Szent-kút legendája

Még nem állt itt a szomszédban az olajfinomító. Még őröltek a hajómalmok a Dunán, még megemelték a kalapjukat az emberek a kápolna láttán és még ihattak a forrásból, melytől meggyógyultak, amikor az ercsi születésű Gozsdu Elek (Gozsdu Manó unokaöccse) papírra vetette az alábbi sorokat. A felelevenedő emlékek alapján kirajzolódó táj már a múlté, elnézve a kifosztott kápolnát. Búcsúpillantás ez egy letűnt korra, a szemközti Újfalusi-szigetre, a vízimolnárokra és az augusztusi nagy búcsújárásokra. Talán végül azt is megértjük miért végrendelkezett úgy báró Eötvös József kultuszminiszter, hogy ezen a szent helyen szeretné megtalálni végső nyughelyét.

Kirándulás az Eötvös kápolnához (forrás: fortepan.hu)

Nagyságos asszony!

Tegnap, mielőtt magához mentem, a kertjébe léptem és körüljártam a nagy körutat, az emlékezés tükrében láttam a tavalyi nyarunk szép képét. A jávorfák helyéről a lombtalan diófák ágain keresztül láttam a palotájának udvari részét, és tudván, hogy maga egyedül van ott az emeleten, valami édes nyugalmat, megelégedést éreztem a lelkemben.

A kert fái, bokrai rügyezni kezdtek, és végignézve a kerítések bokor-során, a gyepen és a fák koronáin, egy gyönyörűen finom zöld színt láttam - íme, zöldellni kezd a maga szép kertje -, és eszembe jutott, hogy mi ketten pusztán, falun töltöttük a gyermekéveinket. Aztán fölmentem, és maga a szomszéd szobából mosolyogva jött elém. Boldog a pillanat, amikor látlak, és boldogok az órák, amikor veled vagyok!
Teát ittunk - te a díványon, én melletted egy zsöllyében ültem -, és te a gyermekéveink iránt érdeklődtél. A gyermekéveink majdnem egyformán folytak le. A falu, a puszta, a nagy távolságok plein airje adta meg nekünk az első maradandó, mély hatásokat. Én Ercsiben, a hatalmas Duna partján születtem, és gyermekéveim nagy részét, az ifjúságom álomvilágát ott a Duna mellett éltem meg. Nyájas vidék, őszinte, nyílt tájék - szelíd romantikával teljes poézis párázik a Duna hangjaiból, és visszhangzik a magas domb alatt gazdagon csörgedező Szent-kútban, a fölötte épült és a Szűz Mária tiszteletére emelt, de elhagyatott kicsi kápolnában és a báró Lilien család sírkápolnájában, ahová báró Eötvös József, a költö-író temetkezett.
Csodálatos legendák fűződnek a két kápolnához. - A lakosok közül egy öregaszony a mostani Szent-kút helyén egy bizantinus Mária-képet talált. Ezt a képet a találás helyén primitív módon egy kis téglafalba illesztették, és a plébános ezt a helyet megszentelte. A szentelés után nyomban a kép alatt egy üde és gazdag forrás nyílt meg, és ennek a forrásnak a vize könnyű és frissítő volt annyira, hogy az emberek nem győzték inni. A nép imádkozni járt a kútra -  és a legenda szerint sok gyönge és beteg megerősödött és meggyógyult a Mária malasztjánál fogva.

A nép a forrás fölött, a domb középmagasságában egy egyszerű kis kápolnát emelt, és nagy processzióban, ájtatos zsoltárok éneklése mellett, ünnepélyes áhítattal a kápolnába, az oltár fölé helyezték el a bizantinus Mária-képet. Ámde reggelre kelve a Mária-kép leszállt az oltárról, és visszament a Szent-kút fölé. A nép csodálkozott, és azt hitte, hogy Mária nem találta elég szépnek a kápolnát, és Lilien báró ezért egy új és díszesebb kápolnát építtetett, most már a domb tetején, Mária számára. Csodák csodája - a Boldogságos Szűz azonban ott sem maradt meg, hanem onnan is visszament a forrás vize fölé, és azóta ott van, mivel az emberek megijedtek a jeltől, és többé háborgatni nem merték.

Az Ercsi Boldogasszony

 
Ez a kút és a középső, immár elhagyatott kápolna, azóta az ercsi lányok, legények vigasztalásának a forrása. Ide jönnek sírni, ide jönnek vigasztalásért, és színes selyemszalagokat, üveggyöngyöket, viaszszíveket, -lábakat, -kezeket áldoznak neki, és augusztus 15-én, a Nagyboldogasszony ünnepén sok ezer búcsújáró látogatja meg ezt a megszentelt helyet.

Szép kis sétaút vezet a kápolnákhoz, és az édesanyámmal és a két nővéremmel nyáron többször kimentünk erre a szép helyre, aztán ott a gazdag gyepen uzsonnáztunk, és ittunk az üde forrás vizéből. Az édesanyánk szép és édes dalokat énekelt nekünk, és mi, három gyerekek, úgy, ahogyan tudtuk, vele énekeltünk. Misztikusan meleg és szép hatásokat kaptam ott a kápolna mellett, noha az édesanyám sokszor mondta, hogy minden csoda az emberben van - az emberben, aki jó és szelíd. Onnan a forrás vize mellől láttam a hatalmas Dunát, amely közel, alig tíz-tizenkét lépésnyire a szentképtől folyt. Ott láttam, ott szerettem meg a színes kavicsokat, ott játszottam azokkal a nedvesen fénylő, szép kövekkel, és ott láttam először szép színeket.

A Duna lassúnak látszó folyásának különös, szép, zúgó, nagyon halkan zúgó hangja van, és úgy tetszett, hogy ez a hang valahonnan nagyon messziről jön. Sokszor féltem ettől a hangtól -  és hogy ne halljam, énekeltem. Aztán a vízimalmok hatalmas kerekeinek a forgása... ha a nap sütött, a keréklapátokról lehulló vízcsöppek kápráztató szépséggel csillogtak, és én szinte elképedve néztem ezt a ragyogást.

A Duna ott nagyon széles, és a partunkról alig lehet meglátni a Csepel-sziget elmosódó partjain álló fákat; közelebb, lefelé kéklik egy sziget, és én tudtam, hogy azon a szigeten hatalmas topolyafák állanak, hogy a gazdag televényföld magas és sűrű füvet, csalánt termel, és tudtam, hogy ott a fűből nagy lármával fácánok rebbennek föl, és az édesapám ezeket lelövi. De tudtam azt is, hogy a sziget közepén egy szőlőskert is van, és hogy a dinkaszőlő édes, hogy az őszibarack jó, hogy estefelé denevérek röppennek ott, hogy az apám ott hosszú csőrű szalonkákat lő, hogy ott baglyok kuvikolnak, és hogy ott a szőlőpásztornak nádkunyhója van, hogy estefelé a kunyhó előtt lobogó tűz van, s hogy jó a szürkülő homályban egy széles, kényelmes ladikedényben hazaevezni, ahol az édesanyám vár. Útközben látam a vízimalmok piros lámpáit fényleni, és hallottam a malmok monoton kelepeléseit, egy-egy molnárlegény melankolikus, svihák, szláv eredetű énekét, amint panaszkodott, sírt ott a malom nyitott ajtajában. A fehér, lisztes ruháját is láttam, és észrevettem, hogy a szellő néha elkapkodta a hangját, néha pedig úgy tetszett, mintha mellettem énekelt volna.

Te szent Duna, ti szent gyermekévek, ti édes, nedves, tarka kavicsok, ti malmok, ti nyájas zöld színek, ti úszó hajók, evezőcsapások hangjai, gőzösök lapátjának csattogó lármája, kompok és partok, ti messze távolságok, vizek ezüstös ragyogása, vadkacsák fütyülő repülése, ti a szigetnek minden félelmes faóriásai, ti zöld dombok, te tiszta föveny, amelyben mezítláb járni olyan édes, olyan jó, te háborgása a Duna vizének, te ordító szél, amint a Duna vizén végignyargalsz, te Szent-kút, ott a Duna mellett, te Boldogságos Szűzanya, aki meggyógyítod a szomorú szíveket, te áldott jó nagyanyám, te áldott jó édesanyám - mindent, amim van, nektek, csak nektek köszönhetem.

Gozsdu Elek, 1912. II. 29. Temesvár

(Gozsdu Elek: Az étlen farkas. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1982.)

Köszönet Korbuly Ádámnak szemfülességéért!

További olvasnivaló a kápolna történetéről:

Szilárdfy Zoltán: Az ercsi kegykép és látkép egy régi kisnyomtatványon