1969. március 7-én a Bogyiszló térségében repülő légifényképészek különös jelenségeket örökítettek meg a felszínről az utókor számára. A kora tavaszi hófoltok vonalas pásztákba rendeződtek, és ezek a mintázatok kontrasztjukkal ki is emelik a dunai ártér jellemző geomorfológiai formakincseit: az övzátony (parti gát)-sarlólapos sorozatokat.
 |
| Hótakaró által kirajzolt ártéri mintázatok Bogyiszló mellett (fentrol.hu 1969) |
Bogyiszló térségében a Duna már régen átadta a felszínformálás munkáját más tényezőknek. Magyarország egyik legszebb folyókanyarulat-maradványa legalább háromszáz éve holtág, sőt már az a Tolnai-Duna-ág is az, amelyről annak idején lefűződött. A szántóföldön kirajzolódó mintázat még annak az időnek emlékét őrzi, amikor a Duna aktívan alakította a tájat. Kanyarulatfejlődése során egyszerre építette és pusztította mindkét partját. A kanyarulatok domború oldalán, ott ahol hordalékfelhalmozódás zajlott mélyebb (sarlólapos) és magasabb (övzátony, vagy parti gát) térszínek mintázata jött létre. Keletkezésük körülményeiből kifolyólag a folyó sodorvonalával nagyjából párhuzamos, íves formák, melyeket a terepen meglehetősen nehéz felfedezni.
Bogyiszló környékén ennek egyik oka a természetes és mesterséges erózió, ami a kiemelkedéseket lealacsonyítja, miközben a mélyedéseket feltölti. Jellemzően minél idősebb egy ilyen sorozat annál nehezebb azonosítani. A hó által formált vonalak is jóval egyértelműbbek a fiatalabb formakincsen. De például Bogyiszlótól keletre már a domborzat alapján sem lehet megmondani, merre kanyargott az a folyóág, melyről lefűződött.
Azonban vannak olyan különleges helyzetek, időszakok amikor az egykori domborzat megelevenedik. Az egyik ilyen helyzet az árvíz, amikor a folyó újra birtokba veszi az alacsonyabban fekvő laposokat, miközben a köztük magasodó hátak szárazon maradnak. Alapesetben "fentről" látszanak szépen, térképről, illetve légifelvételekről. Szintvonalas térképen legegyszerűbb azonosítani a formákat, mert egy-két méteres szintkülönbségek is remekül kijönnek. Normál légifotókon a talaj elszíneződése vezethet nyomra bennünket, ugyanis a lepusztulás-akkumuláció miatt a magasabb térszínek világosabbak (lepusztult, leszántott humuszos réteg), miközben a mélyebb területek a szervesanyag-tartalom miatt sötétebbek. Az alábbi, 1989-es légifotó jobb szélén halványan láthatók ezek az eltérő színű talajok.
 |
| Bogyiszló környezete ősszel, hómentes időben (fentrol.hu 1989) |
Az 1969-es bogyiszlói légifényképek ehhez képest egy újabb azonosítási lehetőséget mutatnak be. Főként a nagyon éles kontraszt miatt különlegesek ezek a hópásztás képek. Az egybefüggő, tél végi hótakarót a napsütés már megbontotta és a déli kitettségű lejtőkről felszárította. Ott, ahol a napsugarak beesési szöge kisebb volt, a hótakaró tovább megmaradt. Azaz úgy tűnik, hogy normál esetben a képeken a hótakaró nem a legmélyebb részeket, a sarlólaposokat jelöli ki, hanem az övzátonyok (parti gátak) északi lejtőjét. Ha azonban a havat áthalmozta a szél a mélyedésekbe, és ezáltal ott a vastagsága révén tovább megmaradhatott, akkor kirajzolhatja az egykori sarlólaposok vonalát is. Ugyanez lehet a helyzet a mélyedésekben megfagyott víz esetében is. A hó mintázatát összevetve a szintvonalakkal nem teljesen egyértelmű melyik elgondolás helyes, ez fakadhat a szintvonalak pontatlanságából is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése