Duna, a társ

írta: Diószegi Éva

Talán az illata miatt, mert létezik az a tipikus Duna-illat, vagy talán a hangja miatt, a hullámok hol lágy, hol őrjítő hangja miatt. Vagy a látvány miatt, ami, ha akár egy pillanatra is, de odavonzza az ember tekintetét. Vagy egyszerűen az ereje miatt, mert Ő az őserő, az ősenergia, ami átjárja minden porcikánkat.
A Duna társ.

Társa a magányos embereknek, akik bánatukban, szomorúságukban, könnyeik fogságában leülnek a Duna mellé és elsírják neki bánatukat. Itt meghallgatásra lelnek és talán békességre is. Ülni és kavicsot dobálni, ülni és csak a belső hangokra figyelni, ülni és aztán sírni, ülni és végül nyugalomra lelni. Ha csendesen is, de válaszol. Még ha nem is értjük tisztán. De halljuk, ahogy egyenletesen lüktet mellettünk, majd egyszer csak bennünk is. Mint egy pszichológus, fogja a kezünket és segít minket az úton, segít, mert azért vágyunk rá, azért ülünk mellé, hogy segítséget kérjünk, segítséget kapjunk. Aztán fellélegzünk, s megyünk tovább, ahogy ezt Ő is teszi.

Társa a szerelmeseknek. Lemenni a partra, odabújni ahhoz, akit szeretünk, olyan intim tud lenni, mint az együttlét. Ő egy titkos közös pont. Egy függöny, ami eltakar a kíváncsi szemektől. Egy burok, amibe burkolózhatunk, amikor nem vágyunk másra, csak a másik ölelésére. Egy asztal, ami mellett hellyel kínálhatjuk szerelmünket. Egy filmvászon, amire közösen vetíthetjük ábrándjaink képeit. Egy magnó, amiből lágy, andalító zene szól, a mi közös dallamunk, amit akkor és ott, csak mi hallunk meg. És egy kéz, ami megóv, s vigyáz ránk.
 

 
Társa a családoknak. A legjobb kikapcsolódás és program egy nap a vízparton. Labda, tollasütő a gyerekeknek, anyunak újság, apunak sör. A gyerekek a kavicsos, homokos parton játszanak, lábukkal beletapicskolnak a vízbe és csak figyelik, mi történik körülöttük. A kutya meg persze már nyakig elmerült és ha kijön, akkor összefröcsköli a maradék száraz ruhát is. A kosárból előkerül az otthon csomagolt szalámis szendvics, anyu azon zsörtölődik, hogy a két szelet kenyér közé tett paprika eláztatta a szalvétát, no meg apu sem hallgat rá, és nem hajlandó magát bekenni napolajjal, aztán megint jól leég. Közben madárcsicsergés, gyermekkacaj és a dunai idill.

Társa a baráti közösségnek. Tikkadt, forró nyári napon nincs is jobb, mint egy stégre kifeküdni a haverokkal, beszélgetni az élet nagy dolgairól vagy épp nevetni az élet nagy dolgain, majd csak úgy lenni és nem törődni azzal, hogy mi lesz, s mi volt, csak beszívni azt az összetéveszthetetlen Duna illatot, olyan mélyen, amilyen mélyen csak lehet.
 

 
Társa a sportolóknak. Ott van például az úszás, ami folyóvízben állandó verseny a hullámokkal, és persze önmagunkkal. Vagy az evezés, ami sodrásiránnyal szemben harc, míg vele szórakozás. Vagy ott a hajózás, ami teljesen más élményt nyújt a Dunán, mint egy állóvízen. Egy folyamatosan változó táj, újabb és újabb csodák. Az ember nem is mer nem nézelődni, nehogy lemaradjon bármiről is.

Társa a matrózoknak, a pecásoknak, a hajósoknak. Akik a mindennapi betevőjüket a Dunán szerzik, akik vele kelnek, vele fekszenek, együtt lélegeznek vele. Minden rezdülését érzik, mindent tudnak róla.

Társa a fotósoknak. A téma kimeríthetetlen. Esőben, hóban, jégben, szélben, napsütésben. Áradáskor, apadáskor. Mikor feljön a nap. Mikor lemegy a nap. És persze a hozzácsatlakozók: hidak, hajók, formák. Turisták, őrültek, és kalandorok. Szerintem nincs olyan ember, akinél ha van fényképezőgép, és a parton jár, ne lőne el pár kockát...
 

 
Társa Ő mindenkinek. Mert a Duna maga a forrás, maga az élet. Benne van minden, amit az ember valaha is keresett. Ösztönösen vágyunk a víz közelségére. Egyszerűen odavonz minket, talán az illata miatt, mert létezik az a tipikus Duna-illat, vagy talán a hangja miatt...