A fiatalon kimúlt földvári Krokodil

Helyreigazítás! 

A Dunai Szigetek blogon 2024. június 7-én megjelent írásunkban (Sziget a földvári csalántengerben) valótlanul állítottuk, hogy a dunaföldvári Felső-Öreghegy tövében található dunai sziget neve Felső-Öreghegyi-sziget lenne. Ezzel szemben a valóság az, hogy egy 1910-ben készített dunai helyszínrajzon a Krokodil-sziget földrajzi név szerepel. Minden olvasónktól elnézést kérünk és ezentúl becsszóra a Krokodil-sziget elnevezést fogjuk használni, mert ez mennyire menő már. 

Krokodil és löszfal együtt egy dunaföldvári képeslapon.

Tiktokvideókhoz szokott olvasóink számára röviden összefoglalva: a dunaföldvári Felső-Öreghegyi-sziget Krokodil-sziget először egy 1850-es térképen bukkant fel zátonyként, alig négy évtized után egy keresztgáttal a jobb parthoz kapcsolták, ezután erőteljes feltöltődés indult meg, ami azt eredményezte, hogy a Krokodilt manapság elég nehéz terepen becserkészni. A hosszabb szövegekhez szokott olvasóinkat pedig szeretettel várjuk a következő bekezdésben is:  

A Krokodil-sziget és keresztgát az ekkor még fátlan löszfalak tövében

Dunaföldvárnál a Duna erőteljesen bevágódik a jobb partjába, fokozatosan pusztítva az Öreghegynek nevezett löszdombot. Ez a domb az erózió hatására idővel két részre szakadt, a Felső-, és Alsó-Öreghegyre, a kettő közötti laposabb térszínen tudott megtelepedni Dunaföldvár. A Duna eróziós hatását jól érzékeltetik a várfal magasságú és meredekségű löszfalak, bár ezek többségét eltakarja az utóbbi időkben felnövekedett ártéri erdő. 

Először 1850. május 12-én ábrázolták a Krokodil-szigetet, mint névtelen zátonyt. Elképzelhető persze, hogy előkerül majd ennél is régebbi térkép, amelyen szerepel, de annyi bizonyos, hogy a legkorábbi térképek az 1850-1860-as években mind hosszú, keskeny zátonyként ábrázolták, legyen szó hajómalmok elhelyezkedését, mederviszonyokat ábrázoló, vagy éppen földhasznosítási térképekről. A zátony északi csúcsa a Duna legnyugatibb bevágódásától majdnem egy kilométeres hosszúságban a földvári Szent-Ilona templomig húzódott. Ezen kívül volt egy alsó zátony is a meder közepén Dunaföldváron, nagyjából a Beszédes József híd szelvényében, amit később elkotortak, mert akadályozta a hajózást.

1850. május 12. A hajómalmok miatt a mélyben rejtőző zátonyok is fontos szereplői a földvári dunás térképeknek. (forrás) 

Neves zátonyként először 1910-ben ábrázolták a Krokodil-szigetet, azonban a földrajzi név a környékbeli sajtóban már korábban, 1889-ben felbukkant, többnyire hajmeresztően valószerűtlen történetek kapcsolódnak hozzá. Elsőként a Szekszárd Vidékében írnak róla, de az itt megjelent ezoterikus hangvételű írás a földrajzi név említésén kívül vajmi keveset árul el a sziget történetéből, azon kívül, hogy már ekkor ezen a néven ismerték ezt a darabka földet:

"Valami boszorkányvárról is beszélnek, mely a hajógyár közelében, a Krokodil-sziget táján van a Duna mélyében. Itt csöndes nyári éjeken gyermekek sírása hallható s időnként lángok csapnak fel a vízből. Etl Pepi legközelebb szekszárdi sziverősitőt hoz magával, mivel azt felrobbantani szándékozik..." (forrás) 

Tíz évvel később, egy bádogoslegény halála kapcsán már bővülnek a hidrológiai ismereteink a különös nevű szigettel kapcsolatban: 

Oktalan vakmerőségnek esett áldozatul Dunaföldvárott Szavalovics Vilmos 26 éves bádogos legény. Több társával ugyan meglehetősen ittas állapotban a Dunára mentek fürödni s noha úszni jól nem tudott, a földvári Duna legsebesebb részén nekivágott a víznek, hogy az úgynevezett »Krokodil« szigetet elérje. Bátorságát azonban életével fizette meg, mert az ár elragadta s mire segítség jött a hullámok eltemették. Holttestét [1899. július] 27-én fogták ki Duna-Földvárott. (forrás) 

1910. A földvári Krokodil név egyetlen felbukkanása térképeken

A leírásból valószínűsíthető, hogy 1899 nyarán még nem készült el a T-sarkantyú a szigeten, hiszen a bádogoslegény nyilvánvalóan nem az úszást választotta volna még ittasan sem, amennyiben be lehet gyalogolni a szigetre száraz lábbal egy kőszóráson keresztül. Továbbá megtudjuk, hogy ekkoriban a sodorvonal még a löszfalak tövében húzódott, alaposan megnehezítve a földvári part mentén úszással kísérletezők helyzetét. De a szigettel kapcsolatos legszürreálisabb írás 1911-ben jelent meg, amelyben írott formában utoljára említik a szigetet "Krokodil" néven: 

Krokodil a Dunában. Dunaföldvárról jelentik nekünk ezt a kissé hihetetlenül hangzó hírt: Schvarcz Sándor fakereskedő alkalmazottjai éppen a Dunában lévő talpfák kiszedésével foglalkoztak, amikor a deszkaszálak közül egy hatalmas krokodilus bújt elő. A munkások először megrémültek a fogait csattogtató hüllőtől, de aztán amikor a nyugalmában megbolygatott krokodilus rájuk vetette magát, fejszéikkel agyonverték. Érdekes, hogy a Dunának éppen ezen a részén — ahol a krokodilkaland történt — van egy sziget, amelyet már évek óta „krokodil-szigetnek“ neveznek. Valószínűnek tartják, hogy a veszedelmes hüllő egy — a nemrégiben itt járt — állatseregletből szökött meg. (forrás) 

A tragikusan kimúlt krokodilus esete, amennyiben évekkel korábban történik, akár magyarázatot is adhatna a földvári sziget különös nevére, de ebben a sorrendben ez egy igencsak meghökkentő történet, melyhez hasonlóról még csak nem is olvashattunk eddig. Ezt követően a "Krokodil" földrajzi név eltűnik a forrásokból és a térképekről egyaránt. 

1930. Sziget hízik a T-sarkantyú két oldalán

A Krokodil-incidens idején már létezett a szigetet a parthoz kapcsoló T-sarkantyú, amely rövid időn belül megpecsételte a sziget sorsát, cserébe megakadályozta a Felső-Öreghegy további erózióját. A folyó sodorvonala távolabb került a már alaposan alámosott parttól és a kőszórás által szűkített meder jobb híján mélyülni kezdett. 1930-ban úgy tűnt, hogy a keresztgát a mellékág vizét részben a zátonyon keresztül kényszerítette vissza a főágba, ami a Krokodil-sziget kettészakadását eredményezte. Ekkoriban a teljes sziget körülbelül 400 méter hosszú lehetett.

1959. szeptember 28. 

1959. szeptember 28-án Budapesten mért 181 centiméteres alacsony vízállásnál már kirajzolódnak azok a mederbeli képződmények, melyek beerdősülése jelenleg meghatározzák a sziget képét. Megfigyelhető az északi csúcsánál kezdődő zátonyképződés, valamint a keresztgát alatti feltöltődés. A légifelvételen a sziget még mindig két elkülönülő részre tagozódik, ami néhány évvel később is hasonló állapotot mutatott azon a Duna térképen, amely az 1910-es térképen kívül egyedüliként tartalmazott rá vonatkozó névanyagot. 

A Felső- és Alsó-zátonyok 1963 körül

Ez a Duna térkép valamikor az 1960-as évek első felében készülhetett. Részletes adatokat közöl a Duna korabeli állapotára vonatkozóan és elsőként ábrázolja a szigetet a félbetört jégkrém formában. A nyél az Alsó-, a jégkrém lényegi része pedig a Felső-zátony. Kék félholdak jelölik a mederben képződött, jobbára vízzel borított zátonyt az 1562-es folyamkilométer táblával szemben. A térképen ábrázolt forma a legkevésbé sem emlékeztet természetes módon kialakult szigetre.

1966. szeptember 15. 

Ugyan a kőszórást bejelölték az 1930-as vízisport térképen, de a folyószabályozási műtárgyat valószínűleg már közepes vízállásnál is elborította a Duna, ahogy az az 1966-os légifelvételen is látható. A folyó a löszfalak tövéig kitölti a medrét, éppen úgy, mint a szabályozás előtt. Ekkor Budapesten 385 centiméteres vízállást ír a Hydroinfo archívuma, és a sziget és a part között nem látszik semmi, ami megtörné a vízfelület szürke egyhangúságát, ahogy a sziget kopár egyhangúságát is csak néhány fa tarkítja. 

A beerdősült zátony 2005-ben. 

Összehasonlítva az 1966-os és a jelenlegi helyzetet, a növényzet térhódítása szembeötlő. Ez a folyamat szinte mindenütt hasonló módon játszódott le a Duna magyarországi szakaszán: a folyószabályozás miatt bekövetkező medermélyülés réven egyes parti területek egyre gyakrabban kerültek szárazra, lehetővé téve a növényzet megtelepedését és szukcesszióját. Nem volt ez másként Dunaföldvár térségében sem, ahol Magyarországi viszonylatban az egyik legnagyobb mértékű medermélyülés ment végbe. Mivel a folyamat visszafordíthatatlan, mint ahogy az agyonvert krokodilt sem tudták volna a rakodómunkások visszahozni az életbe 1911-ben, úgy a Krokodil-sziget sem valószínű, hogy valaha újra valódi dunai sziget lesz, ahogy igazából nem is volt az sohasem. De ez nem feltétlenül probléma, hiszen az ártéren felnőtt csalántenger egy egyedülálló természeti értéket képviselő dunai ékszerdobozt őriz.

Lehetőleg még jó sokáig. 

Sztálinváros hordaléka, a Lebuki-delta

Óriási munkát végzett a kicsiny Lebuki-patak Dunapentelén, mai nevén Dunaújvárosban, a Rácdomb tövében, majdnem sikerült teljesen feltöltenie egy dunai mellékágat. Delta-építő munkáját nagyban elősegítette az emberi beavatkozások sorozata, a mellékág elzárása megszüntette a folyó oldalazó erózióját, majd pedig Sztálinváros és a Dunai Vasmű felépítése erőteljesen megnövelte az öbölbe jutó hordalék mennyiségét. Hiába a téli kikötő öblének kotrása, a Lebuki-patak deltája az évek során több mint 5 hektárosra növekedett. 

Dunapentele történelmi központja, a török-kori palánkvárnak helyt adó Rácdomb mellett két patak ömlött a Duna főágába, és ömlik jelenleg is a helyén megmaradt szűk öbölbe. A főág nem elírás, 1904-ban Pentelén két közel egyforma szélességű Duna-meder ölelte körül a Szalki-szigetet, amely nem véletlenül nem Pentelei-sziget volt, ugyanis közigazgatásilag a túloldali Szalkszentmártonhoz tartozott, és csak a II. világháború után került át a formálódó Sztálinvároshoz. Pentele az Alsófoki-, vagy más néven Lebuki- és a Felsőfoki-pataknak köszönheti létét, ugyanis mély völgyeik megszakítják a Mezőföld alámosott, a Dunára meredeken leszakadó löszdombjait, Dunaföldvárhoz hasonlóan lehetővé téve a lejutást a folyóhoz, ezáltal az emberi megtelepedést. 

A téli kikötőbe ömlő két patak vízgyűjtő területe.

Az északabbra található Felsőfoki-patak vízgyűjtője és vízhozama valamivel kisebb a déli szomszéd Alsófoki- és Lebuki-patakokénál, de mindkét patak folyásirányát alapvetően meghatározza a Mezőföld tektonikája, a völgyhálózatot és a vízgyűjtők határát az ÉNY-DK-i irányban kibillent táblák jelölik ki. A patakvölgyek jellemzően meredekek az ellentétes mozgások miatt; a Duna bevágódása miatt süllyed az erózióbázis, így a vízfolyások egyre mélyebbre vágják magukat a laza üledékben. Az Alsófoki- és Lebuki-patakok vízgyűjtőjének déli határa csak bizonytalanul rajzolható meg, a Dunai Vasmű építésekor végzett planírozási munkák elegyengették a markénsabb felszínformákat. Látható az fenti térképen, hogy viszonylag kis vízfolyásokról beszélhetünk, a patakvölgyek hossza körülbelül hét kilométer, völgyeik felső szakasza száraz, csak nagyobb csapadék esetén telik meg vízzel. Ennek ismeretében két kérdésre keressük a választ: hogyan tudott egy ilyen kicsi vízfolyás ekkora deltát építeni a téli kikötő öblébe, és miért csak a Lebuki-patak volt képes erre, a Felsőfoki-patak miért nem? 

A Lebuki-patak torkolata 1914-ben, háttérben a keresztgát

1904-ben, részben a hajózás, részben a löszfalak védelme érdekében lezárták a Pentele és a Szalki-sziget közti Duna-ágat egy masszív gáttal, melyen keresztül egy széles utat is vezettek a szigeti hajóállomásra. Ez a mérnöki munka számos pentelei képeslapon szerepel a jellemző kőkorlátjával. A cél az volt, hogy a folyó sodrása a lehető legtávolabb kerüljön a löszfalaktól. A gát nyomvonalát a patakok torkolatától északra húzták meg, mivel a gáttól északra problémát okozott volna a vizeik elvezetése. A téli kikötőnek szánt öbölben megállt a vízáramlás, lehetővé téve a patakoknak, hogy a nyugodt víztestben lerakhassák a finomszemcsés, löszös hordalékukat, amit addig a Duna sodrása gond nélkül elszállított. Fontos leszögezni, hogy mindkét patak hasonló geológiájú területről szerzi a hordalékát, kis eltérés van csak a vízhozamukban és a vízgyűjtő területük kiterjedésében. Forrásvidékük egyaránt mezőgazdasági területeken található, míg torkolati szakaszuk Dunapentele belterületén halad keresztül. 

A pentelei lezárt öböl a hordalékkúp épülése előtt 1930 körül.

1930. környékén a vízmélységeket is ábrázoló "Angyalos" vízisport térképek nem jelölnek szignifikáns feltöltődést a két patak torkolatánál, habár a Lebuki-pataktól keletre a sekélyebb vízmélységek, és az izobát (a térképeken a víztestek egyenlő mélységű pontjait összekötő) vonalak formája alig 25 évvel a lezárás után már hordalékkúp-kezdeményt feltételez a pentelei strandnál, a víz alatt. És ez a víz alatti delta feltehetően továbbra is a felszín alatt maradt volna, ha 1949-ben a hatalmon lévő párt és Magyarország kormánya az eredeti tervek szerint mégiscsak Mohácson építi fel az ország legnagyobb vasművét. 

A Dunai Vasművet 1950-ben kezdték el felépíteni Dunapentelétől délre, az Alsófoki-patak déli vízgyűjtőjét is érintve, a Duna fölé 40 méterrel magasodó löszplatón. A hozzá tartozó új városrész első épületeit a rákövetkező évben kezdték építeni Dunapentele ófalusi része és a Vasmű között. A Vasmű telepítő tényezői között első helyen szerepelt a Duna mint vízbázis és folyami szállítási lehetőség, tehát szükség volt egy új kikötő megépítésére. A kikötői létesítményeket a Szalki-sziget belső oldalán építették fel egy vasúti szárnyvonallal együtt, ami Dunaújváros-Külsőn ágazott le, és a Felsőfoki-patak völgyében ért le a Dunához, ahol a sínpárok lefektetése érdekében északon egy nagyobb területen fel kellett tölteni az öböl vízfelületét. 

A pataktorkolatok a Rácdomb tövében és az épülő vasúti töltés 1953-ban Fortepan / Gallai Sándor

Szerencsés egybeesés, hogy a Vasmű építésével nagyjából párhuzamosan kezdődött meg Magyarország egyre intenzívebb légifényképezése, így a Lebuki-delta fejlődését könnyen rekonstruálhatjuk a fentrol.hu adatbázisa alapján. Célszerűnek tűnt a rendelkezésre álló légifelvételek összevetése a (Hydroinfón rendelkezésre álló) budapesti vízállásadatokkal is, hogy jobban megérthessük, mit is látunk pontosan. 

A Lebuki-patak épülő hordalékkúpja 1963. szeptember 20-án. (fentrol.hu)

1963. szeptember 20-án, Budapesten mért 233 centiméteres vízállásnál a Lebuki-delta körvonala felsejlik, bár a fekete-fehér felvételen nem különül el egyértelműen a felszín alatti és felszín feletti rész. A patak egyenesen keleti irányban folyik, legyező alakban tölti fel a Szalki-öblöt, meglehetősen előrehaladott állapotban már majdnem a meder felénél tart a látható része. A Felsőfoki-patak torkolatánál is látunk egy kisebb hordalékkúpot, ez azonban nagyságrendekkel kisebb. A kikötő építését követően a mellékágban 1967-1968-ban újabb komoly mederfeltöltés zajlott, a dunaújvárosi parton egy párhuzamművet alakítottak ki, amelyet részben az öbölből kitermelt anyagból töltötték fel.

A Lebuki-pataktól délre feltöltött partszakasz 1968. május 17-én.

Nem valószínű, hogy a kotort anyag a Lebuki-deltából származott, habár kisebb kiterjedésűnek tűnik, de ennek az oka a magasabb vízállás, 1968. május 7-én Budapesten 333 centiméteres értéket mértek. A patak továbbra is egyenesen kelet felé folyik, hordalékkúpja csupasz, de tőle északra egy kikötő épült ki a Rácdomb tövében. 

A Lebuki-patak beerdősülő hordalékkúpja 1980. június 1-jén.

Bő egy évtizeddel később, 1980 nyarán az addig csupasz felszínű hordalékkúp meglepően gyorsan beerdősült. A patak torkolati-szakasza eltűnik a fák alatt, kiterjedése már a meder szélességének több mint felére terjed ki. A vízállásadat ebben az esetben nem sokat ad hozzá a képen látható helyzethez, de érdemes megemlíteni, hogy az előző képhez hasonló vízállást látunk, 359 centiméteres budapesti értéket. Ugyancsak beerdősült a Felsőfoki-patak kicsiny hordalékkúpja a keresztgát nyugati tövében. 

Újabb négy év múlva egy kisvizes időszakban látjuk az eddig a víz alatt rejtve maradt mederformákat. Budapesten 158 centimétert mértek ekkor. Látunk egy északkeleti irányba tartó patak-ágat, a markáns keleti ágat, valamint egy ebből dél felé kiágazó medret. A lombkoronától mentes tavaszi képen kissé nehezen elkülöníthető az erdős és a csupasz hordalékkúp, viszont élesen kirajzolódnak azok a szakaszok, ahol a mellékágat rendszeresen megkotorták. Itt az éles kontraszt és a szokatlan partél mutatja, hogy a kotrást elsősorban a csónakkikötő érdekében végezték, hogy az egyre terjedő delta ne akadályozza a hajósok kijutását a főágba. Ugyancsak megkotorták a déli részt, markánsan belevágva a tankönyvi ábrákban szereplő legyező formába. 

Ezt követően a hordalékkúp erdősülése kisebb ütemben folytatódott, 2024-re kiterjedése elérte az 5 hektárt, miközben a Felsőfoki-patak hordalékkúpja ennek csak töredéke. Könnyen belátható, hogy a Lebuki-patak vízgyűjtőjén olyan drasztikus változásnak kellett végbemennie, ami ugyanezen idő alatt a Felsőfoki-patak vízgyűjtőjét elkerülte. Ezt pedig nem lehetett más, mint Sztálinváros felépítése során végzett földmunkák. 

A Lebuki-patak részben elkotort hordalékkúpja kisvizes időszakban, 1984. március 20-án.

Megnövekedett hordalékszállítás jellemzően olyan területeken alakul ki, ahol az addig egyensúlyban lévő paraméterek megváltoznak. Megváltozhat a rendelkezésre álló anyagmennyiség tömege, illetve a külső erők felszínre gyakorolt hatása. Ezeket okozhatja az intenzívebbé váló csapadék, hegyomlás, vagy a talaj szerkezetében bekövetkező változások, a lejtők állékonyságát megtartó növényborítás megszűnése, például a mezőgazdasági munkálatok, vagy egy erdőirtás. Mivel a két patak vízgyűjtőjén az éghajlati viszonyok nem változtak ennyi idő alatt jelentősen, vagy ha változtak mindkét területet egyaránt érintették, ezt a változót figyelmen kívül hagyhatjuk. Mezőgazdasági művelés hasonló arányban zajlott mindkét patak vízgyűjtőjén, ebben az esetben azonban a nagyüzemi mezőgazdaság megjelenésével számolhatunk megnövekedett erózióval, ez azonban ugyancsak egyformán érinthette mindkét patak vízgyűjtőjét. 

Csak egyvalami jöhet szóba mint kiváltó ok, ez pedig Sztálinváros és a Dunai Vasmű hatalmas földmunkákkal járó felépítése. Ez a beruházás út és vasútépítéseket leszámítva nem érintette a Felsőfoki-patak vízgyűjtőjét, miközben az Alsófoki-Lebuki patakok vízgyűjtőjén jelentős területen lecsupaszították a löszplatót, a platóra vezető völgyekben közlekedő munkagépek megbontották a lösz állékonyságát. A domboldalakat több helyen teraszosították, éppen az erózió csökkentése érdekében, de amíg a növényzet vissza nem hódította ezeket a lépcsőzetes felszíneket a csapadék akadálytalanul és folyamatosan szállíthatta a finomszemcsés üledéket a patak völgyébe. A patakmeder kikövezése csökentette ugyan a medereróziót, de videofelvételeken jól látható, hogy nagyobb csapadékhullás esetén a Lebuki-patak mind a mai napig komoly anyagmennyiséget szállít a Duna lezárt öblébe. Tehát a delta akkumulációja az építkezések leállása után, igaz kisebb ütemben, mind a mai napig folytatódik.

Sziget a földvári csalántengerben

 

IN ENGLISH

Nyaranta a dunai szigetek védelmi mechanizmusai aktiválódnak. Az élővilág a legszebb ártéri tájakat szigorú védelem alá helyezi, füstködöt húz rovarokból, pókokból és vérszívókból, aknazárat telepít áthatolhatatlan korhadékból, szederindákból, szögesdrótakadályt képez embermagasságú csalánból, és ha mindez nem lenne elegendő, az ég csatornái is megnyílnak és az áradás elönti a megmaradt parti ösvényeket és vadcsapásokat. Ilyenkor a legkorszerűbb páncél, hosszú ujjú felső, vastag nadrág, kalap, szúnyogriasztó és gumicsizma sem segít, egyszerűen vannak olyan szigetek, ahová árkon-bokron át lehetetlen bejutni. Ilyen hely a dunaföldvári löszfal tövében megbúvó, saját névadással Felső-Öreghegyi-szigetnek elnevezett egykori zátony. 

Dunaföldváron a Felső-Öreghegy egy löszdomb, amelybe kelet felől alaposan belemart a Duna. Egy jókora karéj hiányzik a Mezőségre olyannyira jellemző ÉÉNY-DDK irányú dombvonulatból, éppen ezért a Duna felé ugyancsak jellemző meredek partfallal szakad le. E kanyarulat belső ívében alakult ki egy zátony, ami a folyószabályozás miatt bekövetkező medersüllyedés következtében hamar szigetté alakult, majd egy keresztgát megépítésével megakadályozták a partfal további elmosódását, de ez végső soron azzal járt, hogy a sziget manapság már felismerhetetlen a partról is, a főág felől is, sőt még a Beszédes József hídról sem látszik. Mondjuk ez elmondható a balparti, hatalmas dunaföldvári Felső-szigetről is, amely szomszédos az 1562. folyamkilométernél található, félbetört jégkrém formájú Felső-Öreghegyi-szigettel. 

Ez a forma abból adódik, hogy a keresztgáttól délre eső rész nagyjából egy kőszórásnyi széles, míg a felső része alaposan kiszélesedik a mellékág rovására. A mellékág elnevezés amúgy túlzás, az egykori meder két részmedencére, külalak szerint tóra tagolódik, melyek közül az északi a nagyobb, hosszabb és ez rendelkezik a nagyobb nyílt vízfelülettel is. 2024. június 2-án délelőtt 107 centiméteres dunaföldvári vízállásnál, áradás idején még nem volt kapcsolat a két részmedence között, de már nem sok hiányzott, hogy a víz átbukjon az felismerhetetlen keresztgáton, amire kifejezetten nehéz volt rábukkanni az első bekezdésben részletezett körülmények miatt. A sok helyen várfal meredekségű magaspart tövében, egy vaddisznó dagonyában felbukkanó terméskövek alapján lehetett meghatározni a helyzetét, de a talajosodás szinte teljesen maga alá temette. A löszfalat pusztító csapadék nyomait számos helyen lehetett megfigyelni, a lehordott anyag szinte egyből a mellékágba jut, folyamatosan feltöltve azt.

A jobbára láthatatlan Felső-Öreghegyi-sziget a földvári löszfalak tövében.

A sziget déli, alsó csúcsa áradó vízállásnál.

A mellékágban kialakult alsó tó a csalántengeren túl.

Kilátás a felismerhetetlenségig eltemetett és benőtt keresztgátra.

Az áradó Duna elönti az aljnövényzettel sűrűn benőtt partot.

A mellékágelzáró kőgát maradványai a löszfal tövében.

A felső tó valamennyire nyíltabb vízfelszíne.

Csendélet.

Kilátás a keresztgátról északi irányban.

E vízállás mellett a keresztgát az egyetlen lehetséges módja a sziget meglátogatásának, csakhogy az embermagasságú csalán áthatolhatatlan akadályt képez a sziget rézsűjén, így hatékonyan gátolja a sziget részletesebb dokumentációját. A nagy csalán jelenléte a talaj bőséges nitrogéntartalmának indikátora, mind a szigeten, mind a parton, sőt még a szigethez vezető ösvényt is eltüntette. Ezért tehát mindenképpen érdemes lesz alacsonyabb vízállásnál, a vegetációs időszakot jó messzire elkerülve visszatérni ide.