Bifurkáció és batükaptúra - A Donauversickerung-jelenség

Sok természettudománnyal és azon belül a földrajzzal foglalkozó honlap és nyomtatott lap küzd azzal a problémával, hogy mennyit áldozzon föl a szakmaiságból a közérthetőség oltárán. Gyakran döntetek úgy, hogy nem terhelik az olvasókat ilyen szavakkal, mint bifurkáció, meg batükaptúra, mert az átlag olvasó ezek hallatán kiejti kezéből az újságot. Ilyen címmel nem lehet eladni egy cikket, takarjon akármennyire érdekes témát. Egy bulvárújság bizonyára másként tálalná a németországi Felső-Duna mentén megfigyelhető jelenséget: "Szenzáció! Akár 60 kilométerrel is rövidülhet a Duna", vagy "Németországban a föld nyelte el a Dunát", esetleg "A Duna márpedig az Északi-tengerbe ömlik". Itt a Dunai Szigeteken ez a veszély nem fenyeget, címnek megfelel ez a két szó, hiszen tökéletesen leírja mi is történik a Dunával Immendingen és Fridingen között a Sváb-Alb áttörésben (1.kép). Lássuk hát a részleteket!
 

1. kép A Felső-Duna szakasza Németországban

A Donaueschingennél kelet felé induló fiatal Duna rövid távot megtéve Geisingennél éri el a Sváb-Alb mészkővonulatait. A meder a Felső-Dunai Natúrpark területén egy nyílt karsztfelszínre ér. A Jura időszak tengereiben kiülepedett, 161-145 millió éves (Malm) meszes üledék ma jól rétegzett, pados elválású mészkőből álló középhegységet alkot. Ez a fajta kőzet kifejezetten kedvez a karsztos folyamatok kialakulásának.

A Kalkfelsen-nek nevezett mészkőszirtek között kanyargó Duna Immendingen városka után kiér a helyiek által Brühl mezőnek nevezett kanyarulatba.  Ha kisvízi időszakban érünk erre a területre érdekes jelenséget figyelhetünk meg. A Duna vize lassacskán patakká vékonyodik, majd érré, végül az ér egy kürtőn keresztül a föld gyomrába távozik (2. kép). Még hallani is lehet, ahogy a mélyben tovacsobog. A meder innentől kezdve egy keskeny kősivatagra emlékeztet. Karsztos területeken ez elég gyakran megesik a folyókkal.
    

2. kép "Donauversickerung"azaz a Duna elszivárgása

Földrajzos, és azon belül is a karszthidrológiával foglalkozó berkekben ezt a jelenséget nevezik görög eredetű szóval batükaptúrának. Magyar megfelelője tükörfordításban a mélybe fejeződés. Németül egy szóval írják le a Duna batükaptúráját: Donauversickerung.

A Duna eltűnéséről először 1705-ben írtak. 1719-ben pedig már arról is szó esett, hová is szivároghat el ennyi víz, hiszen csak úgy nem tűnhet el nyomtalanul egy folyó. 1864-ben a Duna völgyében vasútépítés közben újabb víznyelőkre leltek a sínek alapozásánál. 1874-ben az év nagy részében teljesen eltűnt a Duna a Brühl mezőn.
 

3. kép Fluoreszceinnel megfestett patak látványa

Mivel ez a víz nagyon hiányzott a Duna mentén élő lakosságnak - nem volt mi hajtsa a malmokat, nem volt hol itatni az állatokat - elhatározták, hogy fényt derítenek a rejtélyre. 1877. október 9-én Adolf Knop geológus, a karlsruhei Műegyetem tanára alaposan felszerelve érkezett meg a Duna felső folyásához. Csomagjában volt 10 kg fluoreszcein, 20 tonna só, valamint 1200 kg olaj. A mai szemmel környezetbarátnak semmiképpen sem nevezhető kísérlet során mindezt beleöntötte ez elszivárgó Dunába, majd várta, hogy a környék mely forrásaiban jelentkezik a szennyeződés. 60 óra múlva mindhárom komponens feltűnt 12 kilométerrel délebbre fekvő Aachtopf forrásban. Szemtanúk szerint a forrástó vize "gyönyörű élénkzöld színben" pompázott (3. kép).
 

4. kép Az Aachtopf forrástó

Az aach régi német nyelven egyszerűen vizet jelent míg a topf tálat. Az Aachtopf forrás jelenleg Németország legbővizűbb forrása, Aach településen található (4. kép). Vízhozama átlagosan 8300 l/sec, szélső értékei 1300 és 24100 l/sec. Összehasonlításképpen a maximális érték több mint duplája a Szolnoknál mért Zagyva átlagos vízhozamának. Tengerszint feletti magassága 475 méter, vizeit 240 négyzetkilométernyi területről gyűjti össze. Tulajdonképpen egyáltalán nem zavarja, hogy a kontinentális vízválasztó kettészeli vízgyűjtőjét. A Fekete-tenger felé haladó Dunát éppúgy megcsapolja, mint a Konstanzi-tó felé lejtő dombok csapadékvizeit. A forrástóból ered a Rudolfzeller Aach, mely a Konstanzi tavon keresztül a Rajnába és így végső soron az Északi tengerbe jut. A Duna közép-, és nagyvízi helyzet esetén bifurkál, azaz vizét két tenger (Fekete és Északi) vízgyűjtő rendszere között osztja meg. Az állapot mindenképpen ideiglenes, egy hosszú folyólefejeződés (kaptúra) kezdeti szakaszát jelzi. A forrástó alatt elterülő barlangot 1907-tól kutatják barlangi búvárok (5. kép).
 

5. kép Az Aachtopf forrásbarlang-rendszere

A két szint között, ahol a Duna elszivárog és ahol az Aachtopf forrásban újra felszínre tör 180 méternyi különbség van. A víz által a felszín alatt megtett út hossza változó, Immendingentől 12, Fridingentől 18 kilométer. A közelebbi víznyelőkből gyorsabb a lefolyás; 180 m/h, a távolabbiakból ez 100 m/h értékig csökkenhet (6. kép).
 

6. kép A Duna-Rajna kapcsolat Aach-nál.

A XX. század elején a Duna elszivárgása olyan méreteket öltött, hogy többször nem volt víz a mederben, mint ahányszor volt. 1921-ben 309 napon keresztül volt csontszáraz a meder. A helyiek ezt nem hagyták annyiban, kővel, agyaggal, fával, betonnal kezdték eltömíteni a víznyelőket. Ez oda vezetett, hogy az Aachtopf forrás vize kezdett elapadni. A forrás vizéből élők és a duna-völgyiek közötti  vízjogi konfliktus 1927-ben a Birodalmi bíróság elé került, ahol törvény híján nem tudtak döntést hozni. Végső soron kompromisszumos megoldás született. Immendingennél néhány száz méteren kibetonozták a Duna medrét, de elegendő vizet kellett hagyni az Aachtopf forrás számára is.

    
A Duna elszivárgása viszonylag fiatal jelenség, erre utalhat az, hogy csak 1705 után készültek csak írásos feljegyzések róla. Ugyancsak a recens folyamatra utalhat, hogy a víznek csak egy része tud elszivárogni. A repedéshálózat még nem képes befogadni a középvíznél nagyobb vízhozamot a Dunából. Ilyen esetben a folyó ugyanúgy kitölti a medrét, mintha az elszivárgás nem is létezne. Természetesen a folyamat nem visszafordítható, az oldás és a vízzel bejutott hordalék koptató hatása révén a repedéshálózat csak tágulni fog, így nő majd az elnyelhető víz mennyisége is. Napjainkban évente mintegy 3000 köbméternyi mészkő oldódik ki az Aachtopf vízgyűjtőjének mészköveiből (7. kép).
 

7. kép A terület geológiai keresztszelvénye.

A földtörténet során már volt rá példa, hogy a Rajna elhódított vízgyűjtő területet a Dunától. A téma megérne egy külön bejegyzést, ezért összefoglalom röviden. A 300 km hosszú svájci Aare folyó egészen az Alsó-Pleisztocénig a Duna forrásága volt. Mintegy 2 millió éve a  Rajna az erőteljes hátravágódása révén elérte az Aare-Duna medrét. A folyamatban szerepet játszott még a Fekete erdő kiemelkedése, melynek révén megszakadt a kapcsolat az Aare és a Duna között.  Ezáltal 18000 négyzetkilométerrel csökkent a Duna vízgyűjtő területe.

Ugyancsak a Pleisztocénben, de már annak a végén, a würmben az ún. Feldberg-Duna is leszakadt a Duna vízgyűjtőjéről. A jégkorszak folyamán a Duna a Fekete erdő legmagasabb hegycsúcsának, a Feldbergnek tövében található Feldsee-ből eredt. Ezt a forráságat érte el Blumberg városánál a Wutach patak erőteljes hátravágódása. Ez a Rajna mellékfolyócska rövidítette meg legutoljára a Dunát. A Feldberg-Duna egykori medrében ma az Aitrach patak folyik.

Jelenleg a Breg és Brigach a két forráság (Brigach und Breg bringen die Donau zuweg), ám belátható időn belül a Rajnának két mellékpatakjává fognak válni. A Duna felső folyása teljes egészében a föld alatti barlangrendszeren jut majd el az Aachtopf forrásig, mindaddig, amíg a barlangok fel nem nyílnak az erőteljes oldódás hatására. Ha ez bekövetkezik, a Duna forráságát körülbelül 60 folyamkilométerrel keletebbre kell majd keresnünk. Át kell írni majd a földrajzkönyveket, hiszen a Duna már csak 2724 kilométer hosszúságú lesz. Egyéb földrajzi név problémák is felvetődnek majd: hogyan fogják nevezni Donaueschingent, ha már a Rajna vízgyűjtőjéhez tartozik? Hol lesz a Duna "hivatalos" forrása ezután?  Átöröklődik-e a Breg vagy Brigach neve a Rajnába torkolló Felső-Dunára?

Mivel a karsztos folyamatokat nem lehet megállítani emberi beavatkozással sem, hosszú távon a Rajna áll nyerésre. És ebben az esetben a geográfus-hidrológus szakmának előbb-utóbb meg kell válaszolnia ezeket a kérdéseket.

Ajánlott honlapok (német nyelven):

• http://www.donauversickerung.info 
• http://www.naturpark-obere-donau.de

Rejtőzködő Szürkő-sziget

 

Aki nyaralót keres magának egy nyugalmas szigeten, és mellékesen az sem zavarja, hogy a szomszédjában akár horrofilmet is lehetne forgatni az őserdővel benőtt szellemházakban, akkor azok számára ideális választás lehet a Szigetmonostorhoz tartozó Szürkő-sziget. Az 1666-os folyamkilométernél fekvő földdarabon egy 540 nm-es telken álló 62 nm-es nyaralót az érdeklődők már 5,2 millió forintért megvásárolhatnak, amennyiben nem zavarja őket, hogy a sziget csak csónakkal megközelíthető. Annak ellenére, hogy az egész terület fel van parcellázva, erdő besorolás alá került valamilyen oknál fogva. Az árvizek rendszeresen elborítják, ezért az ingatlantulajdonosok kénytelenek voltak betonból készült kacsalábakra építeni nyaralóikat. Ez a magasság többnyire egy emelet, a földszinten fészer, csónaktároló, és egyéb raktárcélú hasznosítás lehetséges csak. Az árvizek nyomai megtalálhatók ezen a lábazaton sőt a lakott részek burkolatán is, ami azt jelenti, hogy a parcellázás idején (80-as évek) még alacsonyabb árhullámmal számoltak az építkező tulajdonosok. A Duna nemcsak az árvizeknél ostromolja a sziget partjait, hanem a közepes vízállásnál is komolyabb károkat tud okozni a hajózás keltette hullámverés és az erős sodrás. A főág felőli részt sok helyütt a nyaralók előtt kőszórással próbálják menteni. A sziget növényzete egyaránt magán viseli a természet (ártéri erdők) és az ember (kertből kiszökött bambusz, tuják, stb.) keze nyomát. Érdekes a sziget északi csúcsán elburjánzott, kiirthatatlan bambuszerdőben sétálni.

A Szürkő-sziget Göd felől.

Lábas nyaralóházak.

Elhagyott lábas nyaralóház.

Kerti zuhany.

Árvizek által ideiglenesen lerakott fatörzs.

Kőszórással megerősített főág felőli partszakasz.

A sziget déli csúcsán veszteglő hajók.

A dunakeszi medertágulatban kialakult, orsó alakú sziget egy zátony benyomását keltette még az 50-es években (légifelvétel: Hadtörténeti Múzeum, 1953). Erdőnek akkor még nyoma sem volt. A vízjárás csak satnya fűzfáknak hagyott életteret. Ha ma megnézünk egy légifelvételt  a  Szürkőről, egy egységes, erdővel borított szigetet látunk, itt ott  elszórt épületekkel. Ha azonban lehántjuk a növénytakarót, érdekes morfológiát tanulmányozhatunk. Az egységes sziget négy jól elkülönülő részre valamint két szintre bontható. Az északi részen, a főág felőli oldalon a fattyúágak két apró szigetmagot ölelnek körül. Ez a fattyúmeder mind a mai napig felfedezhető a szigeten, az érkező árvíz elsőként veszi birtokba.
 
A szigetet elkerülte a Duna szabályozása, ennek köszönhetően az év minden napján víz öleli körül. Itt nem épültek sarkantyúk, mellékág elzáró gátak. Rendszeres mederkotrások azonban zajlanak a szigettől egészen Alsógödig, ahol a kemény oligocén mederanyagot kell eltávolítani a hajók útjából. Ha  az itteni nyaralókon múlik valószínűleg még sokáig megőrződik a sziget elzártsága.

Búcsúpillantás a Szürkő-szigetre a Fortepan egyetlen "Dunakeszi" találatán. A honlapon található csúszka szerint éppen egyidős a Hadtörténeti Múzeumból származó képpel.

A dunai hajós

 

Éppen ma 135 éve, hogy az ipolyszalkai illetőségű Borus Demeter Donaueschingen alatt bárkájába szállt, miután Sigmaringenben megnyerte a Duna Liga horgászversenyét. Fogadást kötött, hogy az útja során kizárólag a saját maga fogta halból fogja fönntartani magát. Ezzel kezdetét vette A dunai hajós kalandos 700 mérföldes (2850 km) utazása.

Bár Jules Verne soha nem járt Magyarországon, sőt a Dunát sem látta közelebbről, ez korántsem akadályozta meg műve megírásában. Számára csupán térkép volt e táj, de fantáziája révén kipótolta személyes ismereteinek hiányát. Számára nem okozhat gondot, hogy leírja egy német vendéglő belsejét, akkor sem jön zavarba, amikor hőseit a Dunakanyarba helyezi, lehet szó a zimonyi börtönről, az olvasó mindenütt úgy érzi, mintha maga is ott lenne a szereplőkkel együtt.

A dunai hajós 1908-ban jelent meg először Franciaországban, Verne halála után 3 évvel. A regény magán viselte Michael fiának keze nyomát, aki a címét is megváltoztatta. Eredetleg franciául "Le Beau Danube Jeune" lett volna, ami annyit tesz "A szép szőke Duna". Ez változott át a posztumusz kiadásban "Le Pilote du Danube"-ra, azaz A dunai hajósra.

A történet főhőse Borus Demeter, aki valójában nem az, akinek mondja magát. Ez azonban nemcsak rá, hanem a másik két főhősre is igaz, a bécsi Jäger és a bolgár Ladko jól megfontolt szándékból tesz így.  De vajon miért siet annyira Borus Demeter lefelé a Dunán? Vajon miért szegődik útitársául a bécsi Jäger polgár? És ki irányítja a Duna mentén mindenütt felbukkanó titokzatos fosztogató rablógyilkos bandát? Főhőseinkkel végigjárhatjuk a Duna folyását a forrástól a torkolatig, képet kaphatunk a tájakról és a  bonyolult történelmi viszonyokról, melyek 1876 nyarán jellemezték a Duna medencéjét. Sőt egy helyen még a dunai szigetekről is szó esik:

"...Itt a folyam kiszélesedik és medrét sok kisebb-nagyobb sziget teszi változatossá. A nagyobb kiterjedésű szigetek két ágra osztják a folyamot, és a folyam sodra az ilyen helyeken meglehetősen erős. Ezek a szigetek nem termékenyek. A gyakori áradásoktól odahordott iszapos talajon csak nyárfák, rezgőnyárfák és fűzfák nőnek. De szénát bőven kaszálnak itt, és színültig megrakott bárkáikon szállítják a partmenti tanyákra vagy a mezővárosokba..."

A magyar fordításba néhány helyen hiba csúszott. A horgászversenyen Borus Demeter nem 170 fontos csukát fogott, csupán 17 fontosat, és a második helyezett Wagner sem 35, csupán 3,5 fontos domolykót. Ennek ellenére A dunai hajós Magyarországon a Sándor Mátyás mellett nagy népszerűségnek örvend. Hazánkban több kiadást megért, 1974-ben pedig filmet is forgattak a regény alapján. A szereposztásban a legjobb magyar színészeket találjuk: Koncz Gábor, Agárdy Gábor, Bujtor István, Kállai Ferenc, Koltai Róbert, Latinovits Zoltán, Menszátor Magdolna. A film néhány jelenetéről úgy tudom, hogy a Szigetközben forgatták, így érdemes összevetni a korabeli tájat a mostani viszonyokkal. A mai nevezetes évforduló kapcsán álljon itt egy kis kedvcsináló a filmhez (A Youtube-on megtalálható az összes rész):

 

Linkajánló - Híd Nagymaros és Visegrád között

Ferencz József királyunk Albrecht főherceggel Nagymaroson szemléli a pontonhídon átkelő huszárokat.

A Timelord (Utazások az időben) blogon olvastam ma ezt a bejegyzést, amit akár írhattam volna én is. Mivel Frisnyák Zsuzsa megelőzött a Visegrád és Nagymaros közötti híd történetének megírásával, ezért csak ízelítőt nyújtanék belőle:

"Ez a sztori nem a Bős–Nagymarosi Vízlépcsőről és a Dunakanyarba tervezett hídról, hanem egy megvalósult projektről szól. 1894-ben hadgyakorlatot rendeztek a Dunakanyarban, amelynek során osztrák és magyar katonai hídászok egy pontonhidat állítottak fel Visegrád és Nagymaros között. A hadgyakorlaton mintegy nyolcezer katona vett részt. A katonákat Visegrádon és környékén szállásolták el. A hadgyakorlat legfőbb attrakciója a hídverés volt. A korabeli beszámolók szerint, a dunai hídveréshez hasonlót az osztrák–magyar hadsereg hadgyakorlaton még sohasem vitt véghez."

A teljes bejegyzés itt olvasható.

Folyóparti ligeterdők I. - Bokorfüzesek

Ártéri erdőtípusok (Kárpáti 1957.)

Az idei tavasz elmaradt árvizei kapcsán már volt szó itt a blogon az ártéri szukcesszióról (az ártéri növénytársulások esetében végbemenő időbeli egymás utáni következést nevezik ártéri szukcessziónak). Ezen a tavaszon, végig a  Duna mentén a szárazon maradt partszakaszokon a megtelepedett lágyszárú növényzet zöldre festette a csupasz hordalékot. Az ártereken végbemenő mindennemű változást, amely a növényzet érinti indikátorként jelzi. Azonnal reagálnak az ökológiai viszonyok megváltozására. Akik rendszeresen megfordulnak a Duna partján, észrevehették az elmúlt évtizedekben ártereinken a bokorfüzesek térhódítását. Ahol nemrég még a Duna hullámzott, vagy apró homokpadon strandolhattunk 20 éve, ott ma lesétálva már erdőt találunk. Hogyan történhetett ez? Létezik a szukcessziónak egy elsődleges, azaz természetes változata. A szakirodalom ismeri az ún. másodlagos szukcessziót is, amely antropogén hatások miatt zajlik. A Duna menti bokorfüzesek ugrásszerű térfoglalása a folyószabályozások következtében meginduló medermélyülésre vezethető vissza. Ahogy a Duna egyre mélyebbre vágódik medrébe, úgy követi a part menti növényzet az alászálló vízszintet.

 
Az ártereken a  növényzet térhódítása elsősorban a vízborítás tartósságának függvénye. Könnyen belátható, hogy ahol ez az érték 100 %, ott a szárazföldi növényzetnek esélye sincsen a megtelepedésre. Azonban ott, ahol időszakosan visszahúzódik a vízborítás, kedvező feltételek alakulhatnak ki számukra. Ilyen területet vízpartjainkon sokfelé találhatunk, ilyenek a kiszáradó morotvák, holtágak, mesterséges (pl. árvízvédelmi, partvédelmi) létesítmények, zátonyok, szigetek, valamint egyéb partszakaszok.

A Duna két árhulláma által beszintezett bokorfüzes.

A bokorfüzes társulások jellemzően nyers öntéstalajon alakulnak ki. Ez a talaj tulajdonképpen egy hordalék összlet, melyben előfordulhat az agyagtól kezdve az iszapon, homokon keresztül minden szemcseméret, még a kavics is. Humusztartalma minimális, 1% alatti érték. A humuszosodás feltételei csupán időszakosan adottak, ugyanis az időszakos elöntések meggátolják az avar, vagy más szervesanyag felhalmozódását. A bokorfüzesek öntéstalaja minden elárasztás után új réteggel gyarapszik (kivétel ez alól természetesen a pusztuló partszakasz). Rendkívül sűrű gyökérzetükkel képesek arra is, hogy a periodikusan kiülepedő hordalékot folyamatosan megkössék, ezáltal gyorsítva a relatív térszínemelkedést. Természetesen ezzel maguk idézik elő a szukcesszió felgyorsulását, így hosszú távon a saját pusztulásukat.

Az ártéri szukcesszió folyamatának bemutatása képekben:

Az ártéri szukcesszió iniciális fázisában lévő csupasz zátony a Gödi-sziget északi részén, melyet rendszeresen elönt a Duna. Növényzet még nem volt képes megtelepedni rajta. Anyaga áradások által időről-időre áthalmozott durva homok és kavics.

Sarkantyú a Dunában. A csupasz kőszórást lágyszárúak és fűzfák veszik fokozatosan birtokba. Mivel az elöntés mértéke évről évre változik, előfordulhat, hogy a lágyszárú növényzet teljes egészében kipusztul. A füzek sokkal szívósabban kapaszkodnak gyökereikkel a kövek közé. Gyakran megfigyelhető, hogy a Duna hullámain érkező nagyméretű kidőlt fák derékba törik a fiatal bokorfüzest. Így jönnek létre a Palotai-szigeten is megfigyelhető, a talajjal párhuzamosan növekedő fák.

Kiszáradó holtág Sződligetnél. A képen a szukcesszió fázisainak fokozatos átmenetét lehet megfigyelni. Egy helyen van a csupasz meder, a lágyszárú növényzet, a fiatal bokorfüzes, valamint egy későbbi stádium, a  fűz-nyár ligeterdő. Nem kell túl nagy jóstehetség ahhoz, hogy kijelentsük, pár évtizeden belül itt is záródni fog a puhafás erdőtakaró.

Az iniciális fázis vége felé már nincsen üres földfelszín, nyílt víztükör. Megtörténik a lágyszárú növényzet záródása. Hamarosan kiszorítják őket a két oldalról lassan terjeszkedő fűzfák. A szervesanyag felhalmozódással együtt felgyorsul a humuszosodás és a talajképződés.

A bokorfüzesek kifejlődött (optimális) stádiuma egy kecske-szigeti példán. A birtokba vett zátonyon áthatolhatatlan, sűrű cserjeszint alakul ki. Könnyű megkülönböztetni ezt a társulást a mögötte látható magasabb fűz-nyár ligeterdőtől.

Mellékág elzáró zátonyon felnövekvő füzes a Kompkötő-szigetnél. Magassága már csaknem megközelíti a sziget magján nőtt erdőét.

Egy példa a gödi Duna-partról a degradációs fázisra. Az elmosott part előtt szigetként merednek az öreg fűzfák az ég felé. Az erdő tömbje felszakadozott, így a gyökereik egyre kevésbé tudják megkötni a hordalékot, melyet a folyó magával ragad. Rendszeresen érkező árvizeknek köszönhetően itt a Duna visszahódítja azt a területet, melyet régen az erdő elfoglalt tőle.

A bokorfüzes társulások jellemzése

Nehéz eldönteni, ha bokorfüzesben jár az ember, hogy ezek a füzek fák, avagy cserjék. Magasságuk maximálisan 4-7 méter, így jobbára két szintet különíthetünk el bennük; a gyep és cserjeszintet. Általános jellemzője a bokorfüzes társulásoknak a pionír jelleg, mely az ökológiai tényezők változására igen érzékeny. Gyorsan (akár évtizedek alatt) átalakulhat más társulássá. Továbbá jellemző még a fajok alacsony száma, mely nélkülözi az igazán ritka növényeket. Azonban tartalmazhat más társulásokból származó fragmentumokat, melyek magjait a folyó szállítja magasabban fekvő területekről. Ilyen fragmentum a Szigetközben található csermelyciprus (Myricaria germanica), az Alpokból származó havasi ikravirág (Arabis alpina) és erdei csillaghúr (Stellaria nemorum). Külföldről származó legjellemzőbb invazív faja a kipusztíthatatlan kanadai aranyvessző (Solidago canadensis).

Csermelyciprus

     A bokorfüzes társulásoknak két típusa van, az elsőn belül több altípust is megkülönböztetünk:

I. Csigolyafüzes bozót. Hazánkban állományai a  Szigetköztől a Csepel-szigetig terjednek. Megtelepedését elsősorban a Duna esés-, és hordalékviszonyai határozzák meg. A durva kavicsos zátonyokon, valamint a homokból felépülő szigetcsúcsokon találjuk ezt a társulást. Legnagyobb összefüggő bozótjait a Szigetközben találjuk. A szélsőséges vízállás ingadozást is elviseli, gyakran borítják el teljesen az árvizek. Kisvíznél előfordulhat, hogy a talajvíz -70 centiméterre száll alá, ezt is elviseli. Erdészeti szempontból legfeljebb az elmosódó partszakaszok védelmére alkalmas fajokat érdemes telepíteni.

Szelíd keserűfű

I. 1. Szelíd keserűfüves típus. A fásszárú növényzet borítása 70-100% között változhat, ami azt jelenti, hogy az állományt alkotó vörös- más néven csigolyafűz (Salix purpurea), kosárkötő fűz (Salix viminalis), csörögefűz, ciglefűz (Salix eleagnos) és csermelyciprus gyakorlatilag áthatolhatatlan bozótot alkot. A maradék felszínen a gyepszint lágyszárúi telepednek meg: a pántlikafű (Phalaris arundinacea), lapulevelű-, és szelíd keserűfű (Polygonum mite), mocsári nefelejcs (Myosotis palustris), kúszó boglárka (Ranunculus repens), vízi menta (Mentha aquatica). Két altípusa létezik:

1. a. Pántlikafüves, mely a Szigetköz zátonyaira jellemző, valamint  

Pántlikafű

1. b. Nefelejcses.

Mocsári nefelejcs

I. 2. Veresgyűrűsomos típus. A fásszárú növényzet ennél a típusnál valamivel ritkább borítású (60-90%), de sokkal áthatolhatatlanabb az előbb említettnél. Megjelennek a füzeken kívül más fásszárúak: a hamvas éger, (Alnus incana) a veresgyűrű som (Cornus sanguinea), az egybibés-, és fekete galagonya (Crataegus monogyna, ill. nigra). Zátonyszigeteken és emeltebb helyzetben lévő partszakaszokon találjuk ezt a típust. A talaj humusztartalma itt már magasabb, ritkább az elöntés, így faültetvények (nemes nyáras) telepítésére alkalmas lehet.

Veresgyűrű som

I. 3. Nyári tőzikés típus. Mozaikszerűen előforduló társulás, elsősorban morotvatavak, holtágak, teknők szegélyét alkotja. Az év 3-5 hónapjában ellepi a víz. Elnevezését a tömegesen megjelenő nyári tőzikéről  (Leucojum aestivum) kapta. A hófehér mezőket alkotó tőzike mellett előfordul még a mocsári aggófű (Senecio paludosus), réti kakukktorma (Cardamine pratensis), sárga nőszirom (Iris pseudacorus), réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis). Talaja a gyenge vízáramlás miatt humuszban gazdag.

Nyári tőzike

II. Partmenti bokorfüzes. Másik elnevezését a fő fafajáról, a  mandulalevelű fűzről (Salix triandra) kapta. Ez a társulás a kiegyenlítettebb vízjárású zátonyokon, partszakaszokon telepedik meg, ahol iszap és agyag is képes kiülepedni. Az egész magyar Duna-szakaszon előfordul. A mandulalevelű fűz mellett megtalálható ebben a társulásban a fehér fűz (Salix alba) és a kosárkötő fűz is.

Mandulalevelű fűz

Mivel van úgy, hogy az év több mint felében víz borítja a bokorfüzeseinket, ritkán adódik alkalom, hogy felkeressük ezeket a part menti zátonyokat, szigeteket. Ez így van jól, hiszen a Duna megvédi ezeket a társulásokat az antropogén hatásoktól. Megközelíthetetlenségük miatt sikerült megőrizniük egy darabot a szabályozás előtti Duna hangulatából.

 Ajánlott és felhasznált irodalom:

• Hortobágyi Tibor - Simon Tibor (szerk.): Növényföldrajz, társulástan és ökológia 2000.
• Pannon Enciklopédia - Magyarország növényvilága 1995.
• Kárpáti István - Varga György: A vegetáció kialakulásának és a Duna vízjárásának kapcsolata a Gödi-szigeti mintaterületen. Hidrológiai Közlöny 1964/3
• Kárpáti István - Kárpáti Istvánné: A hazai Duna-ártér erdőtípusa 1957.

Növények képeinek forrása: enfo.hu, terebess.hu, wikipedia.org, botanikaiforum.xobor.de, retep.sk.

A Határ-sziget nyomában

 
Eddig mindössze egyetlen térképen találkoztam a (Nógrád)Verőce és Vác közigazgatási határánál fekvő Határ-sziget nevével. A Cserhát déli nyúlványainak egyikének, a Fenyves-hegynek tövében található ez az apró szigetmaradvány. Ott, ahol a vasút, a közút és a Vác-Szob kerékpárút legjobban megközelíti a folyót. Ott, ahol a Verőcétől kiszélesedő Duna-mező újból összeszűkül, nem messze a Kompkötő-sziget északi elvégződésétől. Régen téglagyár állt közelében, mely a Fenyves-hegy agyagját használta föl kemencéiben.

A Határ-sziget a Duna felől megközelítve észrevehetetlen. Az 1685. folyamkilométernél áll a bal parton, szemben az ugyancsak eltűnt Martuska-szigettel. Elnevezése onnan származik, hogy keresztülhúzódik rajta Vác és Verőce közigazgatási határa, mely egykor Nógrád és Pest vármegyék határa is volt egyben.

Tulajdonképpen egyetlen térképen sem látható szigetként a Határ-sziget. Az első katonai felmérés során a Martuska-szigetet ábrázolják csupán. A bal parti szakasz ekkor még egységes, bár meglehetősen tág Duna -meder. A II. katonai felmérés során már egy parti zátonyt látunk (1. kép), melynek nyugati része egybeforrt a parttal. Sekély homokpad, melyet keleti végénél egy kimélyülő öbölszerű nyúlvány miatt nevezhetnénk félszigetnek, avagy kevésbé szakszerűen félzátonynak.
 

1. kép. A Határ-sziget a II. katonai felmérésen még zátonyként szerepel.

 Az 1930-as vízisport térkép felirata nem is egy szigetet jelöl valójában, hanem egy sekély partmenti sávot egy meredeken leszakadó part előtt (2. kép). A térképész kivételes pillanatot örökített meg a felvételezés alkalmából, a kedvező vízállás miatt láthatott itt kis szigetet.

2. kép A Határ-sziget egyetlen általam ismert említése 1930 körül.

 

Talán az 1955-ben készült légifelvételen a legszembetűnőbb, hogy itt egy szigettel volt dolgunk (3. kép). Azért írom múlt időben, mert a Határ-sziget 1955-re már teljesen egybeforrt a parttal. Keskeny, világos sávban a mellékág még jól kivehető az erdős területtől északra. Nyugati része a feliszapolódás előrehaladott állapotában van.

3. kép Határ-sziget 1955

Napjainkban a medersüllyedés következtében a sziget tartósan szárazulat. A hétvégi (2011. 07. 23.) Vácott mért 280 centiméteres vízállás sem volt elegendő, hogy víz kerüljön a formakincsét tekintve viszonylag jól felismerhető mellékágba. Körülbelül + 1-2 méter további vízszintemelkedés lenne szükséges ehhez. Egész területe magánkézben van. Nyugati felén egy feltöltésen nemrég egy nagy hotel és étterem épült. Később ez kiegészült egy ártéri fákon és azok között létesített kalandparkkal és állatkerttel. Ezek a területek látogathatók, bár itt éppen az egykori sziget formáit már nem lehet kivenni a tereprendezés következtében. A Határ-sziget keleti felét a nagyközönség nem látogathatja, kerítéssel van elzárva. Itt nem volt feltöltés, a mederformák a legeltetés következtében jól felismerhetők és tanulmányozhatók ameddig a szem ellát (4-5-6. képek).

Fejlődéstörténete nagyon hasonlóan alakult sok más váci-ágbéli szigethez. 5 rövid pontban összefoglalva:

1. A meredek, alámosott part anyagából alakult ki a zátony,
2. Medertágulat miatt csökkenő vízsebesség hatására.
3. Rövid folyásirányba történő vándorlás után,
4. A szabályozás következtében süllyedő meder révén szárazra került,
5. A megtelepedő erdő megkötötte a mozgó hordalékot, végleg a parthoz kapcsolódott.

A Határ-sziget jelenlegi állapota, fényképeken:

4. kép A Határ-sziget mellékága, jobbra a sziget magasodik.

5. kép A kerítéssel elzárt rész és a sziget öreg fűzfái

6. kép. A Határ-sziget keskeny gerince, jobbra a Duna látszik.

7. kép. A szigetre épült kalandpark drótkötélpályái

Ha valaki Vác irányából Szob felé kerékpározik, érdemes felkeresnie ezt az apró sziget-maradványt, amelynek sohasem sikerült eljutnia a zátony-korból a felnőtt, sziget-korba.

Ada Kaleh utolsó tavasza

 
Ada Kaleh szigetéről nehéz újat mondani, rengeteg visszaemlékezés, kép, beszámoló található róla az interneten. Magyarul, románul, németül, angolul egyaránt. Videó annál kevesebb. Ez a két részes, román nyelvű videó a sziget utolsó tavaszáról szól, mielőtt 1970-ben a Vaskapu I.-es erőmű építése kapcsán elárasztották. Nem is kell érteni a szöveget ahhoz, hogy megértsük milyen varázslatos világ került a Duna hullámsírjába. Mi magyarok mintha Bözödújfalu előszelét is éreznénk...

Dunai Szigetek és a 2011-es Goldenblog megmérettetés

 
Idén nyáron két éves a Dunai Szigetek blog, gondoltam születésnapjára benevezem a goldenblog versenyre. A nevezésnél vakartam a fejem, ugyanis nincsen olyan kategória, amibe a józan ész alapján beleillene. Jó lett volna, ha a szervezők indítanak egy tudományos kategóriát is. Egy olyat, amibe a jobb hasábban felsorolt blogok is beillenének. Végül hosszas gondolkodás után a helyi értékre esett a választásom. A szakértői státusz túl idegen a Dunai Szigetektől, a hírek és fotó esélytelen, így maradt a helyi érték. A jobb hasábban található applikáció segítségével az olvasók is nevezhetik a blogot, esetleg más kategóriában. A nevezés július 28-án zárul, a szavazás augusztus 8-án indul. Utóbbihoz facebook profil szükségeltetik. Aki tehát úgy gondolja, hogy a  blog alkalmas a megmérettetésre, nevezze jó szívvel, és augusztusban szavazzon is, ha úgy gondolja, hogy szívesen látná az ország legjobbjai között a Dunai Szigeteket!

Rénszarvasvadász telepek a Dunakanyarban

 

Ilyen lehetett a Duna 18000 évvel ezelőtt.

A Nemzetközi Duna Nap alkalmából egy rendhagyó bejegyzéssel készültem. Régóta terveztem már, hogy szó lesz a Dunakanyar pleisztocén vízrajzának egy régészeti szempontból is jelentős kutatási lehetőségéről. Egy olyan hipotézis képezi az elmélet alapját, mely a mai modern korban halványulni látszik. Elméletileg egy adott kor embere a folyóparton mindig olyan térszíneken telepedett meg, amely annak a kornak az árvízszintje fölött helyezkedett el. Egy folyópart mentén sorakozó régészeti lelőhelyek elhelyezkedése, tengerszint feletti magassága kirajzolhatja a folyó korabeli árvízszintjeit és partvonalának futását. A történelmi korokban kevés olyan pillanat adódott, amikor egy egységes, központi akarat emelt a Duna mentén maradandó létesítményeket. A legfontosabb ilyen pillanat Kr. u. 370 körül valósult meg. Ekkor Valentinianus császár (364-375) őrtornyokkal, kiserődökkel erősítette meg a Római Birodalom határát, a ripát. Azonban ahogy haladunk visszafelé az időben, egyre kevesebb lelet, egyre kevesebb településnyomot és halványuló tudatos központi elgondolást fogunk találni. 18000 éve, alighogy az utolsó eljegesedés véget ért, volt még egy időszak, amikor Valentinianus császár őrtornyai sűrűségéhez hasonlóan álltak emberi telepek a Dunakanyarban.

  
Ha az ún. "Ságvár-Lascaux" interstadiálisban felkapaszkodhatnánk a Duna mentén magasodó Szent Mihály-hegyre, rá sem ismernénk a tájra.  Az utolsó eljegesedés után némileg enyhült az éghajlat, lassan teret hódítottak az erdők. A löszben vékony fosszilis talajcsíkok jelzik, hogy megindult a talajképződés, a humuszosodás. Körös-körül a hegyek még alacsonyabban húzódtak, többnyire kopáran. A satnya fásszárú tűlevelű (luc-, vörös-, és cirbolyafenyő) növényzet csupán a szélvédett helyeken és a folyó mentén tudott megtelepedni. A metsző keleti szél a kopár felszínen állandóan fújt, magával ragadva a löszt, mely piszkossárgára színezte a látóhatárt. A hulló por gyorsan betemette a túlélésért küzdő lágyszárú növényzetet. A Duna szélesebb völgyében, egészen a hegylábfelszínig szétterülve kerülgette saját kavicsos hordalékát, mely több vékony ágra tagolta a lassan hömpölygő víztömeget. A tél ekkoriban a maihoz hasonlóan hideg volt, azonban sokkal tovább tartott. A nyári vegetációs időszak nagyon lerövidült, és a középhőmérséklet jóval elmaradt a mostanitól. Kevesebb volt a csapadék is.
   

Turitella

Ha megfigyelőpontunkról türelmesen kémleljük az élettelennek tűnő túlsó partot, lassú mozgásra leszünk figyelmesek. A folyót végigkísérő alacsony dombhátról számtalan vékony füstcsík emelkedik rénszarvasbőrrel borított sátrak mellől. Ezek a sátrak az első "lakások", melyet ember emelt ezen a környéken. Körülöttük szanaszét dobált, kifehéredett csonthalmok hevernek. Az őszi és tavaszi időszakokban megelevenedő vadásztanyákon rénszarvasbőrbe burkolózott emberek, főként férfiak sürgölődnek. Egykori élelemforrásuk a hatalmas mamut ekkorra igencsak megritkult, így kénytelenek voltak áttérni a rénszarvas vadászatra. Az ősemberek közül van aki húst tartósít, más az elejtett állatokat nyúzza darabolja. Vannak akik a lenyúzott bőrt készítik ki éles szerszámokkal. És van aki a dombhát pereméről figyeli a túlsó partot. Vár valamit. Ezeket az embereket az utókor gravettieknek nevezte el, egy dordogne-i kőfülke nyomán. Elterjedésüket apró, jól megmunkált nyílhegyek jelölik. Nemcsak vadásznak, de bányásznak, varrnak, kereskednek, ékszereket hordanak.  Éppen a Duna túloldalán, Szob fölött van egy táborhelyük ugyanebben az időben, ahol összegyűjtik az Ipoly menti miocén rétegekből előkerülő  kecses Turritella csigák tömegét. Bőrzsákokban cipelik a Duna mentén nyugatra, a  mai Ausztria területére. Itt egy Willendorf nevű falu mellett egy gravetti ősember kövér nőket ábrázoló szobrokat farag.

Rénszarvasok  Lappföldön /fotó: Tim Allen, BBC/

 
Közben a túlsó parton a rénszarvascsordát vezető vezérállat lassan merül bele a folyó habjaiba, mögötte a dél felé vándorló rénszarvasok nagy csordája követi. A szigetekkel, zátonyokkal tarkított gázlón lassú az átjutás, de az egész folyó mentén itt a legegyszerűbb. Itt van kapcsolat a két parton elterülő középhegységek között. Mint egy lencse a fényt, úgy fókuszálja a rénszarvascsordákat az átkelőhely ide a Dunakanyarba, hogy átúsztatva a folyón a csordák újra szétszóródjanak a gyér füvű legelőkön. A vezérállat, vizes bundájától elnehezülve, az úszástól elfáradva vergődik ki a túlsó partra. A lesben álló vadászok csak erre a pillanatra várnak. Bunkóikkal hatalmas pusztítást végeznek az állatok között. Mai szemmel nézve ez nem is vadászat, sokkal inkább mészárlás. Azonban az akkori embernek nem volt más választása, ha életben akart maradni. Ahogy az évszázadok, évezredek múlnak, az éghajlat egyre melegebbé váik, lassacskán elmaradoznak a rénszarvasok, és a gravetti-vadászokkal együtt északra vándorolnak. Nyomaikat betemeti a szelek szárnyán érkező finom sárga löszpor.

A II./b terasz Dömös és Pilismarót között

A Dunakanyarban található gravetti vadásztelepek elhelyezkedése szorosan összefügg a domborzati viszonyokkal és a Dunán található gázlókkal. A régészet a következő rénszarvasvadász telepeket ismeri (pirossal jelölve a mellékelt térképen):

• Vác - téglagyár
• Verőce - téglagyár 2 elkülönülő telep
• Nagymaros - 4 elkülönülő telep
• Zebegény - 3 elkülönülő telep
• Pilismarót - Bitóc, Diós-dűlő, Templom domb, Pattantyús-nyereg, Öregek-dűlő, Bánom-Sárgadomb, Tetvesek
• Basaharc - Pál rét
• Dömös - Táncsics utca, Piroska-dűlő
• Szob - ékszercsiga gyűjtő telep
• Budapest - Csillaghegy

Feltehetőleg ennél jóval több vadásztelep állhatott annak idején a Duna mindkét partján. Többségük még a föld alatt pihen, míg más telepek a jelenkorig tartó lepusztulás áldozatául estek. Tekintsük át földrajzi szempontok alapján hová és miért telepedett annak idején a rénszarvasvadász népesség.
 

Dunai teraszszintek magassága a hosszelvényre vetítve.

A Duna a legfrissebb kutatások eredménye szerint a pleisztocén kor elején jelent meg azon a területen, amit ma Dunakanyarnak nevezünk. Ekkor még sokkal lankásabb volt a táj. Egy 15 millió éve kihunyt tűzhányó romjai álltak itt, melynek nagy részét már tengeri üledékek, mészkövek fedtek. Egy alacsony dombságot képzeljünk el, melynek üledékeibe lassan, évről-évre mélyebben vágódott be a Duna, relatíve megemelve a környező térszínt. A Duna bevágódása mellett más földtani folyamatok is formálták a táj képét. A pleisztocénben indult meg a magyarországi középhegységek kiemelkedése. Ez egy lassú folyamat volt, de az eltelt két millió év alatt az évenkénti milliméteres elmozdulás is igen jelentős változásokat okozhatott a domborzat arculatán. A kiemelkedés ütemének mérésére számtalan módszer áll manapság a kutatók rendelkezésére. Ezek közül egy módszer tartozik szorosan a témánkhoz; a folyóterasz kutatás. A földtanban az a normális, ha egy rétegsorban a legidősebb kőzet fekszik legalul, míg a fiatalabbak mindig idősebbekre telepednek rá. A Dunakanyar teraszainál ez pontosan fordítva van, a legidősebb teraszanyag található a legmagasabb helyzetben és a legfiatalabb található közvetlenül a Duna szintjében. Ahogy haladunk az Alföld irányába, a teraszok lassan átfordulnak normál rétegzettségbe. Ugyanis a középhegységi területek emelkedésével ellentétben az Alföldi területek süllyednek, így a régebben lerakott terasz anyag megsüllyed, így a kövezkező periódus már erre rakódik.
 

A II./b terasz magassága a Duna 0 pontja fölött.

Az utolsó eljegesedés (würm) idején lerakódott, a rénszarvasvadászok által lakott II./b terasz anyaga Visegrádnál körülbelül 5-7 méterrel van magasabban, mint azokon a helyeken, ahol nem játszódott le kiemelkedés. Erre jön még a lerakódott lösz, melynek jelenléte egyértelműen bizonyítja, hogy a lösz kiülepedésekor a terasz már ármentes terület volt. Ez nem jelenti azt, hogy a Duna egyes nagyobb áradásai ne pusztíthatták volna oldalról a laza üledéket. A Duna bevágódásával és a Visegrádi-hegység kiemelkedése következtében megváltozott a terület erózióbázisa, így a környező patakok esése is megnövekedett. Patakvölgyek szabdalták föl az egykor egységes folyóteraszt és mosták el helyenként az ősember telephelyeit. Ilyen kihantolódással kerülhettek jégkorszaki állatcsontok a Duna jelenkori kavicságyába. Napjainkban a felszabdalt II./b Duna terasz körülbelül 140-160 méter magas dombhátak formájában kíséri Északnyugat-Délkeleti irányban a Dömös-Pilismarót országutat. Összehasonlításul: a Dunakanyarban a mostani alacsony ártér pereme 106-107 méternyire emelkedik a tengerszint fölé.
 

Pilismarót és Dömös északnyugat felől /legfotok.hu/

Az, hogy Dömös és Pilismarót között ennyi régészeti emlék fennmaradhatott a gravetti rénszarvasvadász telepekről a Duna vándorlásának köszönhető. 18000 évvel ezelőtt még közvetlenül az ősember táborhelye mellett ágakra bomló folyó lassan a szemközti part felé vándorolt. Lecsúszott a saját maga által felhalmozott hatalmas mennyiségű jégkorszaki eredetű hordalékról és a Szent Mihály -hegy nyugati előterét kezdte el alámosni. Talán ezért van sokkal kevesebb gravetti lelet Szob és Zebegény között. 15000 éve, a pleisztocén végén a driász lehűlés következtében felhalmozódott kavicsanyagba újból bevágódott a Duna, kialakítva a II./a teraszt majd a holocénben a mai magas és alacsony árteret. Amikor a rómaiak meghódították az általuk Pannoniának elnevezett területet, őrtornyikat már a Duna most ismert folyása mentén építették föl. Ezzel újabb támpontot adva a hidrológusnak, geomorfológusnak és régésznek, hol is folyhatott annak idején a Duna.

Ajánlott és felhasznált irodalom:

Béres Sándor: Néhány adalék Dömös őskorához: a Piroska-dűlő és Pattantyús.

Gábori Miklós: Az ötvenezer éves ember. in.: A magyar régészet regénye. Panoráma, 1968.

Gáboriné Csánk Vera: Az ősember Magyarországon. Gondolat, 1980.

T. Dobosi Viola - Szántó Zsuzsa: A gravetti időszak hagyományos és radiokarbon koradatai. Arch. Ért. 128 (2003) p 5-16.

http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/Pilismarot/pages/ptI_002_pilismarot_tortenete.htm