Wachau, Ausztria Dunakanyarja olyan mint a Duna kék szalagjára felfűzött gyöngyök sorozata. Ahol a különböző színű gyöngyök máig lakott kastélyok, minden bokorban megbúvó legendák, hűs borospincék, barokk kolostorok, gótikus lakóházak, virágbaborult gyümölcsösök, égbetörő várromok, szelíd hegyormok, sötét erdőkben megbúvó verőfényes tisztások, iható vizű hegyi patakok és út szélén álló kegyképek.
Végletekig leegyszerűsítve Wachau bemutatását, ez a 30 kilométeres folyószakasz Melk és Krems an der Dunau között Ausztria Dunakanyarja. Ez az általánosítás persze sehogyan sem áll meg, mert Wachau egy semmi máshoz nem hasonlítható kultúrtáj és mint ilyen a Világörökség része néhány parttól távolabb eső hegyvidékkel együtt. Néha egy-egy hegyormon olyan érzés keríti az embert hatalmába, mintha Nagymarosra tekintene le a Hegyes-tetőről, vagy Dömösi átkelés sziklába vágott sínpárja kanyarogna messze alattunk. Ilyenkor azonban a nap máshogy csillan, a szél más illatú és máshogy simogat, a Duna más sebességgel hömpölyög és a kavicsok is nagyobbak és más színűek. Wachau apró falvaiban tudatosul bennünk, hogy ez a kultúrtáj legalább 300 évvel öregebb és az építészet is sokkal egységesebb és organikusabb.
Egy bécsi konferencia kapcsán adódott soha vissza nem térő lehetőség bejárni ezt a tájat, valamint egy másik napon Carnuntum és Hainburg romjait. A lassan ébredő Bécsből egy emeletes és tökéletesen üres vonat repített St. Pöltenen keresztül a barokk Melkbe.
A Pallas Nagylexikon 130 éve még úgy tudta, hogy Spitz an der Donau és Krems közötti Duna szakaszt nevezik Wachaunak. Azóta ez a földrajzi fogalom kiegészült a Spitztől Melkig terjedő szakasszal.
Melkben a hatalmas barokk bencés apátság mintegy 900 éve uralkodik a városka felett. Innen származik A rózsa neve című könyvben melki Adso, sőt a könyv eleje és vége is ebben az apátságban játszódik. Ez az épület rendelkezik a legtöbb ablakkal egész Ausztriában, ami valljuk meg egy Schönbrunn mellett szép teljesítmény. Egykor lábánál, közvetlenül a sziklafalak tövében folyt a Duna. Mostanában a főág kissé távolabb került innen, egy mellékág és több sziget őrzi az egykori meder emlékét. Jelenleg a város teljesen fel van túrva, készülnek egyfelől a turistaszezonra, másrészt a következő árvízre. Az apátság alatt épül a nagymarosihoz hasonló árvízvédelmi fal.
Az apátságból remek kilátás nyílik a Duna-völgyre, mind nyugat felé, ahol egy vízerőmű rondítja el a látványt, mind pedig kelet felé, ahol a kanyargó Dunát lassan elnyelik a hajnali párába burkolózó hegyek. A túlsó parton Emmersdorf gótikus temploma látszódik egy vasúti viadukt mögött. Mintha a zebegényi ötlyukú hidat tennénk a nagymarosi gótikus templom mellé, miközben a háttérben a Börzsöny kékes csúcsai zárják le a látóhatárt. A mezőket bepöttyöző tanyák, a vasúti szerelvények és a kőszorással megerősített Dunapart azonban visszazökkent minket Ausztriába.
Melkből észak felé indultam közvetlenül a Duna mellett futó hibátlanul leaszfaltozott kerékpárúton. Könnyen le lehet erről térni, keskeny híd vezet a melki hajóállomáshoz, amely egy szigeten található. A híd alatt legnagyobb meglepetésemre egy több méter magas fenékküszöb van, hallépcsővel kiegészítve. Így már érthető a szépen csendesen folydogáló mellékág az apátság alatt.
Közvetlenül Melk városa alatt kezdődnek a Dunát kísérő magas sziklafalak. A Cseh-masszívum Ausztriába átnyúló déli nyúlványain réselte át magát a Duna, prekambriumi kőzeteken. Az erősen meggyűrt átalakult (metamorf) kőzetek lépten nyomon végigkísérik az autóutakat, az erdei ösvényeket, a várak falait. Színpompás rétegeik minden geológia iránt fogékony embert elvarázsolnak. A Duna fölé emelkedő sziklafalakon túl itt még nem hegyek emelkednek, hanem fennsík-szerű szántóföldek. Mindez azonban a partról nem látszódik.
Wachau sziklaszorosa előtt a Stadtlau szigete búcsúzik a szélesebb, lassabb folyású Dunától. Mellékága horgász és vízimadár paradicsom, csendes vize és fái a Gemencre emlékeztetnek. Alig néhány helyen lehet lejutni ide, aki keréképárral jár erre könnyen kihagyhatja ezt a szép helyet.
Stadtlau-sziget csúcsánál, a Melk-Emmersdorf közötti híd alatt torkollik a Dunába a Pielach-patak. Első ránézésre csupán egy tipikus fürge alpesi folyócskának néz ki, de úgy tartják ez Ausztria egyik legtisztább vizű vízfolyása. Nem ritka benne a másfél méter hosszú, védett dunai galóca (Hucho hucho). Torkolatánál erősen bevágódik saját hordalékkúpjába, függőleges kavicsfalakat alkotva. Ez a hordalékkúp minimum ökölnyi kavicsokból épül fel, anyaguk főként mészkő.
Ez a "szemcseméret" végigkíséri a Dunát a Wachauban, helyenként a parthoz közeli zátonyokat alkot, melyről - mint később látni fogjuk - meglehetősen nehéz elmondani, hogy természetes, vagy mesterséges eredetű-e. A kavicsos medret mindkét oldalon magas kőszórás védi az erőmű alatti elmosódás ellen.
Már a melki híd alól felrémlett a távolban egy régi szervita kolostor. Néhány száz méterrel arrébb feltárult a Duna addig rejtett kanyarulata
Schönbühel mesebeli várával. A folyó fölé emelkedő sziklaszirtre épült vár tornyával uralja az egész panorámát. A várkastély magántulajdon, gróf Széchenyi István feleségének, Seilern Crescentia rokonainak birtokában van.
Egészen érdekes hogyan maradhatott meg az a zátony a Duna medrében, amely bizonyítja, hogy a két parton emelkedő sziklák a folyó alatt is folytatódnak. Nem lett volna meglepő, ha ezt a hajózási útvonalhoz igen közel eső szálban álló kőtömböt felrobbantják, vagy teljes egészében elkotorják, de szerencsére nem így történt.
A magasba törő sziklafalak és vártornyok mit sem érnek a körülöttük köröző madárrajok nélkül. Ezek a madarak a várfal lőréseiben fészkelnek. Táplálékukat részben a vár tövében épülő kavicszátonyról szerzik be.
Schönbühel település várkastélya ellenére sem jelentős település. Nem is önálló, a szomszédos Aggsbach faluval körzetesítették, és e két falun kívül még hat másikat tagoztak be hozzájuk közigazgatásilag. Ha egy pillantást vetünk a lakosságszámukra, kirajzolódik a szemünk előtt egy igazi aprófalvas térség.
- Aggsbach-Dorf (420)
- Aggstein (57)
- Berging (79)
- Gschwendt (0)!!!
- Hub (70)
- Schönbühel an der Donau (341)
- Siedelgraben (9)
- Wolfstein (57)
Wachau aprófalvai szerencsére nem elnéptelenedő települések képét mutatják, maximálisan kihasználják az idegenforgalmi szezon nyújtotta lehetőségeket. Egyvalamire kell nagyon ügyelni, ezekben az apró falvakban nincsenek kisboltok és kiskocsmák sem, ezért érdemes élelemmel alaposan felpakolva útnak indulni.
Miután Berging irányában elhagyom a Dunát a hegyvidék kedvéért a táj lassan átalakul. A szántóföldeket, legelőket lassan felváltják előbb a lombhullató, később a fenyvesekkel kevert erdők. A turistaút láthatatlanul követi az erdőben kanyargó hibátlan aszfaltutat. Turistajelzések tekintetében ezen a tájon lenne mit fejleszteni, hiszen míg Magyarországon szinte látótávolságban vannak egymástól a jelzések, itt a legritkább esetben, gyakran még a fontosabb elágazásokban sincsenek feltüntetve a helyes irányok. Térkép, GPS nélkül olyasvalaki, aki nem rendelkezik errefelé helyismerettel semmiképpen ne induljon el.
A jobbparti Wachau, másik nevén a Dunkelsteinerwald egy meglehetősen ritkán lakott középhegység jellegű erdőség. Védettsége ellenére intenzív erdőgazdálkodás folyik a területen. Teljes rálátás nem volt a vidékre, de a turistaútvonalak mentén amerre jártam az derült ki, hogy errefelé nem igazán elterjedt a szálaló erdőművelés. Gyakran előfordult, hogy az erdőből egyszercsak minden átmenet nélkül tarvgásos terület következett. Öröm az ürömben, hogy ilyen esetekben remek rálátás esett a mélyben kanyargó Dunára és a távolban felsejlő Aggstein várromra.
Mielőtt leér az erdészeti út Aggsbach-Dorfba (megkülönböztetve a Duna túloldalán álló Aggsbach-Markttól) már érezni, hogy a hegyvidékből ismét a folyóhoz közelítünk. Ösvény ugyan nem vezet a balról magasodó, tarvágott sziklaoromra, legfeljebb a kíváncsiság. Arasznyi fenyőfacsemetéken átjutva egy sziklán növő satnya tölgyesből száz méterre alattunk ismét feltárul a Duna. Odalenn út kanyarog, és az ember úgy érzi, mintha a Szamár-hegyről nézne le Dömösi átkelés megállóhelyre és a szemközti település templomtornya pedig Nagymarosból lenne ismerős. Ugyan nem Vadálló-kövek az itt előbukkanó sziklák, más is az anyaguk, de a növényzet és a kilátás hasonló.
Aggsbach-Dorf a jobbpart legnépesebb települése Wachauban. Rendezett utcáin igazi gyöngyszem-épületeket találni, mint például ezt a XVIII. századi Nepomuki Szent János Szoborral díszített házat. De van a faluban ősi kovácsműhely, felduzzasztott patakkal, valamint a környék ásványait bemutató múzeum.
Wachau világörökségi területén összesen 31 kolostor állt a történelem folyamán, ebből egy éppen ebben a faluban. Sajnos már a legtöbb wachaui kolostort elhagyták a lakói, és egyszerű templomként funkcionálnak. Aggsbach karthauzi rendje már nincsen jelen, de a falakkal övezett kolostor szépen felújított épülete látogatható a falu mögötti rejtekében.
Aggsbach falut elhagyva eleinte szántóföldek, majd virágzó almaligeteken keresztül vezet az út vissza az erdőbe. Egy-egy tisztásra kiérve még felbukkan a Duna, aztán ismét elkanyarodik az ösvény egy meredek völgybe. Innen már csak pár száz méter kaptató és meg is érkezünk az immár Vadálló-kövek méretű gneisz sziklákra épített Aggstein várához.
Ugyancsak magántulajdonban van az 501 méter magasságban fekvő Aggstein mesebeli vára. És ugyanaz a gróf Seilern-Aspang család birtokolja, akik a fentebb bemutatott Schönbühel várát. Magyarországon külön-külön is elképzelhetetlen, hogy egy régi nemesi család megszakítás nélkül a saját kastélyában éljen, és az, hogy a saját birtokukon fekvő várromot állagmegóváson túl helyreállítsanak és turistalátványossággá tegyék. Ausztriában az előbbi eset mindenesetre gyakoribb, mint a második. Aggstein váránál jegypénztár, ajándékbolt, odabenn pedig hangulatos étterem és kiállítások fogadják a turistákat. A helyreállítási munkálatok finanszírozása először gróf Alexander Beroldinger, majd 1930 után gróf Oswald von Seilern-Aspang nevéhez fűződik, az utóbbi évtizedek helyreállítását részben EU-s pénzekből fedezték.
"Örökzöld borostyán, történet és monda fűződik Aggstein várának
romjaihoz, mely még most is büszkén és szinte fenyegetően tekint alá a
szédítő magasságú sziklatetőről a Duna völgyébe. Egy magas őrtorony
emelkedik föléje; erős, de nagyon hasadozott bástyák és sziklafalak
keritik a tágas várat. A csinos „Rosengärtlein”-hoz veszedelmes a
följárás, mégis megmászszák roskatag létrákon költői lelkületű
látogatók. Egy feneketlen mély kútjából még most is lehet vizet merni;
de betömődtek a földalatti folyosók, melyek a völgyfenékre nyíltak és a
melyeken át a Kuenringek kirohantak, mikor a kereskedőhajókat
kirabolták, míg vétkes keresetüket meg nem akadályozták és a
rablófészket le nem rombolták."
A kötet nem részletezi a vár történetéhez fűződő legendákat, ezt most itt bepótolom. Az idézetben érintett "Rózsekert" nem más, mint a vár kápolnájától (a kis harangtoronyról lehet felismerni) jobbra lévő sziklaszirt, amelyhez a vár falából nyílik egy kis ajtó. A Rózsakert funkciójáról eltérő vélemények vannak, a romantikusabb elmélet szerint a zord várfalakon belül élő kisasszonyok számára csináltak itt a vár urai egy kis kertecskét, ahová elvonulhattak beszélgetni. Egy sokkal valószínűbb elmélet szerint ez a szirt funkcionált a vár kivégzőhelyeként, ahol a váltságdíjukat ki nem fizető rabok szabad akaratukból dönthettek saját sorsukról; vagy éhenhalnak ezen a csupasz sziklaszirten, vagy leugranak a mélybe.
Aggstein várában az efajta kivégzés nem lehetett ritka, ugyanis birtokosai, a Kuenringer-család a XIII. század tipikus rablólovag-életmódját folytatta. Az 1231-es várostromhoz kapcsolódó legenda szerint Hadmar, e néven a harmadik Kuenringer egy hatalmas vasláncot feszített ki a Duna fölött, akadályozva és sarcolva a folyami kereskedőket. Aki megfizette a vámot, mehetett Isten hírével, aki nem, az mehetett a várbörtönbe, ha nem fizettek érte, akkor a Rózsakertbe. II. Frigyes, Ausztria utolsó Babenberg hercege ezt elunta és elhatározta, hogy megleckézteti Hadmart. Mivel a vár egy hosszabb ostromot is kiállt volna, cselhez folyamodott. Egy Rüdiger nevű bécsi kereskedővel megállapodtak, hogy Regensburgban felszerelnek egy kereskedőhajókból álló flottát, amit megpakolnak értékes áruval és egy komolyabb hadsereggel. Hadmar nem tudott ellenállni a csábításnak és megpróbálta elfogni a hajókat. Amikor rablócsapatával a hajóra lépett, a herceg reguláris katonái elfogták és a hajókon Bécsbe szállították, ahol már várta őt Frigyes. A vezető nélkül maradt várat elfoglalták, Hadmar pedig csak úgy menthette meg életét, ha mindenkit kártalanít és megbánja bűneit. Néhány évvel később egy kis dunamenti faluban meghalt, miközben Passauba igyekezett, mint egyszerű zarándok.
Aggstein várából kitűnő kilátás nyílik a szemközti Groisbachra
(balra) és
Willendorf in der Wachau falura. Igen, ez az a Willendorf. Itt ásta ki 1908-ban egy régészcsoport a magyar Szombathy József vezetésével a
Willendorfi Vénusznak nevezett kőkorszaki figurát, mely a mai napig a leghíresebb a maga nemében. A Duna fölé emelkedő löszplatókból rengeteg állatcsont, kőkorszaki használati tárgy került elő, melyek megtekinthetők a helyi Steinzeit Múzeumban. Sajnos a vénusz-szobor nincs itt, ezt a Bécsi Természettudományi Múzeumban lehet megtekinteni. Mindenesetre egy életnagyságú (mármint embernagyságú) másolata szoborként díszíti a 169 fős falu főterét.
A várromtól délre, közvetlenül a Duna és a Tiefenbach patak találkozásánál találjuk Aggstein falut a maga 57 lakójával. A helybéliek minden sík területet felhasználnak a mezőgazdaságra, ezért nagyon szépen elkülönül még mintázatban is a domborzat. Meglehetősen kevés errefelé a szántóföld, minden talpalattnyi helyet felhasználnak a nagyobb hozzáadott értékkel megtermelhető alma, barack és szőlő termesztésére.
A már említett Dunkelsteinerwald betelepülése viszonylag későn, a XVII-XVIII. század táján zajlott, elsősorban erdészek
révén. A környékbeliek az erdőlakókat "kosarasoknak" is hívták, ugyanis
az erdészet mellett kosárfonással, seprűkészítéssel foglalkoztak. Maria Langegg falu (68 lakos) a dombtetőn álló zarándokhelynek, majd szervita rendi kolostornak és egy vendégfogadónak köszönheti kialakulását. A vendégfogadó az 1540-es években épült és a mai napig eredeti funkcióját megtartva működik. A szerzetesek 1974-ben elhagyták a kolostort, azóta az épület zarándokmúzeumként működik.
Maria Langegg falut elhagyva egyre jobban ritkultak a turistajelzések. Néha traktorokkal széttaposott patakvölgyekben kellett hosszasan bolyongani, míg egyszer csak - térkép alapján - meglett a fára festett piros-fehér-piros egyen-turistajelzés. Időnként a fák közül ismét felbukkant a Duna. Swallenbach falu melletti hegyomlás révén adódott ismét a magyar Dunakanyarral vont újabb párhuzam. A hegy lábánál futó vasutat veszélyeztető sziklaomlás első ránézésre nagyon hasonlít a Szentendrei-sziget északi csúcsával szemközt emelkedő Kis-Villám hegyre, amelyből ugyancsak hiányzik egy jelentős darab.
Már a késő délutánba hajlott az idő, amikor egy hosszabb erdei út végén újra kiértem a Dunához és a kezdőképen látható tipikusan wachaui látvány fogadott. Példás sorokba rendezett szőlőtőkék, út mentén csordogáló patakra hajló almafasor, a hegy oldalában álló hófehérre meszelt stáció, mellette padok és csodálatos kilátás a szemközti Spitz an der Donaura, a felette emelkedő Ezervödör (Tausendeimer)-hegyre, Hinterhaus várára és a Duna fölött meredeken emelkedő Ördögfalra (Teufelsmauer).
A Tausendeimerberg régi szőlőtermő vidéke a városkának, a legenda szerint jobb termésű években ezer vödör szőlő is megtermett rajta. Elnézve a mostani felparcellázottságát, bizonyára ez ma már jóval több.
Aki még nem unja, a spitzi Teufelsmauerhez is tartozik egy legenda (ez ebben az bejegyzésben az utolsó előtti). Az ördög fala egy olyan sziklaorom, amely évszázadokon át akadályozta a közlekedést a Duna partján, egészen addig amíg egy vasúti alagúttal és töltéssel ezt ki nem küszöbölték.
Az éppen Wachauban tartózkodó ördögöt igencsak feldühítette, hogy a közeli Szent János templomba mennyien járnak, ezért elhatározta, hogy a Duna felduzzasztásával elpusztítja az épületet. Munkáját azonban csak éjjel végezhette, hajnalra, amikor a kakas kukorékol készen kellett állnia a kőgátnak. Mivel előre tudta, hogy ez lehetetlen, összefogdosta a környék összes kakasát, nehogy hírt adhassanak a hajnal érkeztéről. Egy öregasszonynak sikerült elrejtenie egy szem kakasát, így az hajnalban kukorékolásával tönkretette az ördög munkáját. A félbehagyott sziklagát még mindig ott magasodik a Duna fölött.
Wachau nem csupán a csodálatos tájak miatt világhírű, híres az itt termelt szőlőből készült bor is. A környező vidékeknél jóval enyhébb, naposabb és nedvesebb mikroklímának köszönhetően ritkák a kemény telek, ezért nem kell félni, hogy elfagynak a szőlőtőkék. A Duna vizében elraktározott hő a hidegebb időszakokban is enyhíteni tudja a hőmérsékletet. A Kárpát-medence melegebb éghajlata itt találkozik az atlanti csapadékosabb légtömegeivel, gyakran okozva sűrű ködöt.
Ugyanúgy mint Magyarországon, az itteni szőlőtermesztést is a rómaiak honosították meg a Duna jobb partján. Az V. századtól kezdődően terjeszkedett át a szőlőtermesztés a túlsó partra. Nagyon nehéz lenne elképzelni, ha pl. a magyar Dunakanyarban, Nagymaros fölött ilyen szőlőteraszok húzódnának, mint itt, Spitz an der Donauban.
Wachauban elsősorban olaszrizlinget és zöldveltelinit készítenek, azaz fehérboros vidék ez. Léteznek tipikusan helyi fajták is, például a Neuburger. Ezt a szőlőtőkét állítólag a XIX. század közepén halászta ki két helybéli paraszt a Dunából, majd miután elültették szárba szökkent és elterjedt egész Wachau-szerte. Aki szereti a száraz fehérborokat Wachau kötelező úticél!
Spitz an der Donauba komp visz át a négy jobbparti Arnsdorfból. Egy olyan katamarán komp, amelyet két villanypóznak közé kötött dróton húznak át. A kompon van egy jegypénztár, ahol az energiát napelemekből nyerik. Helyet kapott a kicsiny irodában egy kályha is, amelyet a hajón raktározott fával fűthetnek télen. Ráfér még két autó is.
Spitz an der Donau Szentendrére emlékeztet, de annál sokkal erősebb a barokk jelenlét. Ebben a városkában nem építenek panelházakat két középkori épület közé, és mintha az az építészeti modern individualizmus sem létezne, amit a kaliforniai-típusú és az egymásra stílusukban egyáltalán nem hasonlító kertes házak teljes hiánya jelez. Itt még találni szépen felújított gótikus lakóházat, melynek a bejárati ajtaja leginkább egy XIII. századi templom oldalbejáratára emlékeztet. Felette ősrégi freskó, majd az utcáról visszanézve észrevenni még egyet. Gótikus templom a dombon, tövében barokk kastély, kertjében nincs semmi más: ezernyi almafa.
Spitz-től egy kilométernyire keletre újabb sziklafal emelkedik, azon túl van Szent Mihály hét nyula azaz az utolsó legenda mára. St. Michael falu 25 lakosára egy román stílusú templom jut, mely a legősibb címet viseli egész Wachauban. Spitz és Weißenkirchen között a vasút megépítéséig áthatolhatatlan sziklafal zárta el az utat, melynek legmagasabb része 400 méterrel emelkedett a Duna szintje fölé. Az Atzberghez egy legenda is fűződik, amely megmagyarázza mit keres ez a hét nyúl a templom tetején. Wachau kellemes adottságai közé tartozik, hogy igen ritkák a kemény telek. Történt egyszer, hogy mégis beköszöntött egy kifejezetten fagyos tél, amikor ráadásul rengeteg hó is esett. Olyan sok hó esett, hogy az Atzberg és St. Michael temploma között egészen a tetőgerincig feltornyozta a szél a havat. Egyik éjszaka hét nyúl tévedt le a hólejtőn, és pihent meg a templom tetején. Az éjszaka azonban megérkezett az enyhe idő és a hó olyannyira elolvadt, hogy a 7 nyuszi már nem tudott lejönni a tetőről, ott gubbasztanak a mai napig.
Aki nem hiszi látogasson el Wachauba!
