Tizennégy év a Pap-szigeten

Einsteinnek tulajdonítják azt a tudományos körökben széles körben ismert tapasztalatot, miszerint valaki minél többet kutat egy adott témát, annál inkább érzi úgy, hogy nem tud semmit. Ez nincs másként a Dunai Szigetek bloggal sem, különösen így tizenhat év után, ami földtörténeti szempontból egy szempillantásnak felel meg. Tér és idő keresztjére verve nehéz empirikus tapasztalatokat szerezni egy ilyen hosszú és öreg folyóról és annak tízezernyi régi és új szigetéről, azonban a jelenleg is zajló folyamatok (klímaváltozás és ennek következményei) olyannyira felgyorsultak, hogy alig másfél évtized is komoly, szemmel látható változásokat okoznak, végig a Duna mentén. Éppen ennek szemléltetése miatt fontos bizonyos idő elteltével újra bejárni korábban már bemutatott folyószakaszokat, szigeteket. 

Szentendre utolsó szigete, a Pap-sziget évtizedek óta sorvad, a csapadékhiány miatt egyre ritkábban áramlik víz a mellékágában, de ha áramlik is, abban sincs sok köszönet. Ebben az írásban a 2011. november 5-i bejárás során tapasztalt állapotokat hasonlítjuk össze egy 2025. szeptember 25-i, esős csütörtök képeivel, ahol az eső fontos szerepére még ki fogunk térni. 

2025. szeptember 25. Szentendrénél -14 centiméteres vízállást (LKV+69 cm) jelzett a vízmérce, az alacsony érték értelmezése talán könnyebb, ha mellé tesszük az ugyanebben az időpontban mért budapesti vízállást is: 96 cm (LKV+63 cm), ami Ínség-szikla+4 centiméternek feleltethető meg. A tizennégy évvel korábbi időpontban Budapestnél némiképpen magasabb vízállást mértek, 112 centimétert, azonban ezt egy kisebb árhullám után, apadó helyzetben mérték, miközben a 2025-ös mérést tartósan kisvizes időszak előzte meg, így a két kisvizes helyzet összehasonlítható.

A legszembetűnőbb különbség tizennégy év távlatából a nyílt meder eltűnése a mellékágban. 

2011-ben a Pap-sziget mellékága már a feltöltődés előrehaladott állapotában volt, a folyamattal több írás foglalkozott a blogon, például a 2012-es "Így indult meg a Pap-sziget feliszapolódása Szentendrén", de a meder még felismerhető volt. Különösen, ha összevetjük a 2025-ös képekkel, ahol a növényzet térhódítása szinte mindenhol eltüntette az csupasz, iszapos medret. A hídtól északra a partfal rézsűjén 2011-ben még csak fű nőtt, amit valószínűleg kaszáltak is, 14 évvel később ugyanitt már fákat látunk, miközben a városi oldalon látható idősebb fák is terebélyesebbé váltak. Ezek a fák remek hordalékfogók, ágaik felfogják az uszadékok, a gyökérzet pedig megköti a laza hordalékot, amit a folyó víznek már esélye sem lesz kimosni a mederből.

Kilátás a papszigeti hídról észak felé (2011)

Kilátás a papszigeti hídról észak felé (2025)

Kilátás a papszigeti hídra a tőle észkra fekvő mederből (2011)

Kilátás a papszigeti hídra a tőle észkra fekvő mederből (2025)

Az északi mederszakasz látképe a Duna irányába (2011)

Az északi mederszakasz látképe a Duna irányába (2025)

A hídtól délre eső mederszakasz (2011)

A hídtól délre eső mederszakasz (2025)

Kilátás a Pap-sziget déli csúcsára (2011)

Kilátás a Pap-sziget déli csúcsára (2025)

Az elmúlt tizennégy évben három olyan árvíz folyt le a Dunán, ami elborította a Pap-szigetet. Ez első hangzásra pozitív fejleménynek tűnhet, azonban nem csak a beépített területei szempontjából káros, hanem paradox módon a mellékág megszűnését sietteti. E folyamat szabad szemmel is megfigyelhető volt a Pap-sziget északi csúcsához vezető út mentén, ahol éppen tisztogatták a kövezett utat a lerakódott Borisz-féle iszaptól. A betonról letakarított vastag iszapréteget a munkások pont a mellékágba túrták bele. Hova máshová...

Csakhogy ezt az iszapréteget sem a mellékágból, sem a sziget többi erdős és beépítetlen részéről nem távolították el, azaz a sziget és a mellékág magassága minden árvíz után nő, miközben a Szentendrei-Duna egyre mélyebbre vágódik a medrében. Ezáltal nemcsak a mellékág által eltározható vízmennyiség csökken az árvizek után, a növényzet is egyre kedvezőbb életfeltételekhez jut, tovább erősítve ezt a visszafordíthatatlan folyamatot.

Borisz letakarított hagyatéka a Pap-szigeten (2025)

És nem, a kotrás nem jelenti ilyen esetben a folyamatok visszafordítását, annak ellenére sem, hogy a Pap-sziget déli csúcsánál a szigetlakók stégjei és csónakjai kedvéért megkotorták a medret. Az így létrejött öbölben ugyan gyakrabban van víz, ritkábban szárad ki, de látványában nagyon eltér a meder többi részétől. Szinte minden dunai szigetre igaz az az állítás, hogy a revitalizációs kotrás iszonyatos erőfeszítésbe kerülne, rengeteg anyagot kellene eltávolítani 2-3 méteres mélységben, ami veszélyeztetheti a partfal állékonyságát, komoly kárt okozna az élővilágnak, ráadásul mivel a főági viszonyok nem változnak, a feliszapolódás a kotrás után másnap újra megindulna. A jelenlegi trendek alapján a Pap-sziget megszűnése borítékolható, a mellékág teljes nyomvonala a déli öböl kivételével be fog erdősülni.

Azonban a felnövekvő új erdő fáinak tövében maradhat némi víz, a beszivárgó talajvíz mellett a papszigeti mellékág esős időben a 11-es útról is kap némi vízutánpótlást. A 22-es kilométerkőnél van egy befolyó, ahol a partfal tövében a főút olajos hordaléka beömlik a holtágba, de végső soron az útról származó hordalék nemcsak szennyezi, de tovább tölti is a mellékágat.

Sovány és koszos vigasz. Csapadékból származó vízutánpótlás (2025)

Normál esetben egy olyan szakaszjellegen, ami Gönyűtől Paksig jellemzi a folyót ilyen változások évszázadok alatt mennének végbe. A folyószabályozás és a klímaváltozás hatásai azonban olyan emberi léptékben is megfigyelhető változásokat okoznak, aminek a nyomon követése nem egyszerű feladat. A szentendrei Pap-sziget mellékága újabb másfél évtized múlva már egészen más képet fog mutatni, ha nem áll be gyökeres változás a mostani trendekben. És ezek a trendek sajnos semmi jót nem ígérnek a dunai szigetek számára.