Ha ki kellene választani egyetlen kitüntetett pontot a teljes Duna-szakaszon, ahol az idei év abszolút hidrológiai katasztrófája összesűrűsödött – az aszállyal, az LKV-val, a hajózás leállásával, az energiaválsággal és a pesszimista vészmadárkodással együtt – akkor az még egy népszavazáson is a Paksi Fenékküszöb lenne. Sok cikk, beszélgetés, tanulmány és elemzés foglalkozott ezzel a kitüntetett ponttal, de mindegyikből kimaradt annak megemlítése, hogy a fenékküszöb szinte méterre pontosan ott épült, ahol Magyarország, ha nem a teljes Duna-szakasz, legsúlyosabb hajószerencsétlensége történt 1887. június 18-án. Ekkor a Kalocsára tartó római katolikus hívőkkel felborult az azóta már megszűnt biskói rév, és 216 ember veszett a Duna hullámsírjába. A biskói rév 1971. március 31-én közlekedett utoljára, ebben az írásban az átkelőhely hányattatott sorsát mutatjuk be.
Pakssal szemben már akkor is ott volt a sziget, amikor 1841-ben, Beszédes József tervei alapján megszüntették a Dunai jégtorlódások egyik kitüntetett pontját, és átvágták az imsósi hajtűkanyart. Egészen addig a Duna Kömlőd felől északi irányból érte el Paksot, az átvágás után azonban már a korábbi folyásirányra merőlegesen, egyenesen kelet felől. A megváltozott mederviszonyok miatt a balparti Paksi-sziget a kanyarulat domború oldalára került. Ilyen kanyarulati szakaszokon jellemzően aszimmetrikus keresztszelvény jön létre, a homorú oldal alámosódik, meredekebbé válik, miközben a domború oldalon széles zátonyok képződnek. A folyó sodorvonala tehát nyugat felé vándorol, ráadásul a sziget túloldalán is szükség volt átkelőre, hogy a mellékágon is át lehessen valahogy kelni. A folyami révátkelőket praktikus okokból jellemzően nem ilyen helyeken létesítették, hanem az ún. inflexiós pontoknál, ahol a folyó két partja nagyjából állandó helyzetben van, akár több ezer éven keresztül is. Paks ebből kifolyólag nagyon kedvezőtlen helyzetben volt és van jelenleg is a kelet-nyugat irányú forgalom tekintetében.
| 1. térkép Paks két révátkelésének helyszínrajza 1794-ből |
Mivel Paks Tolna vármegye jelentős és népes mezővárosa volt, megérte révátkelőt üzemeltetni. Erre már csak azért is szükség volt, mert a paksi földek egy része a Duna-Tisza-közén, beleértve a Paksi-szigetet is, feküdt, és a Pest vármegyei birtokosoknak is voltak földjeik, főleg szőlőik Pakson. Ezt használták a hetivásárra igyekvők, sőt, a postaforgalmat is a rév bonyolította le a keleti és nyugati part között. Csak az a sziget ne lett volna ott szemben.
Paksnak a török kiűzése utáni időktől kezdve két, meglehetősen kedvezőtlen földrajzi helyzetben lévő révátkelője is volt, méghozzá a Paksi-sziget miatt, annak a sziget alsó és felső csúcsánál. Kialakulásuk az idő homályába vész. A szentbenedeki rév első említése 1725-ből származik, ekkor már kocsma is tartozott hozzá, de nagyon valószínű, hogy már a török időkben is működött. A két paksi rév történetét évszázados birtokviták, pereskedés és hidrológiai problémák jellemezték. Míg a szentbenedeki átkelő – szinte pontosan a mai fenékküszöb helyén – a Kalocsai Érsekség, illetve 1834-től a Kalocsai Káptalan tulajdonában volt, addig az északi, ún. Zádori-rév földesúri tulajdonban volt. Kettőjük viszonyáról csak érintőlegesen lesz szó, ugyanis a témát részletesen feldolgozta Bárth János, a Dunai átkelés és a révjog bérbeadásának néhány kérdése c. tanulmányában.
| 2. térkép A Biskói rév ábrázolása 1790-ből |
Ebből a tanulmányból az is kiderül, hogy a szentbenedeki rév pontos helyének nem csupán földrajzi-hidrológiai okai voltak, de a birtokviszonyok is közrejátszottak. Dunaszentbenedekig a Duna partja a Kalocsai Érsekség tulajdonában volt, a Paksi-sziget azonban már a túlparti Paks közigazgatási területéhez tartozott. Dunaszentbenedek volt tehát a legészakibb pont, ahol az érsekség még révátkelőhelyet tudott létesíteni. Ez azzal járt, hogy az utazók a nyugati parton nem pontosan Paksra érkeztek, hanem még öt kilométert kellett megtenni a túlsó parton a városig, ahol nem fogadta őket semmiféle infrastruktúra, csárda, révház vagy akár csak egy esőbeálló. Ennek oka feltételezhetően az volt, hogy a révház a bal parton állt, így a szentbenedeki rév Pest vármegyei révnek számított, a pest vármegyei hatóságok határozták meg a díjszabást és egyéb szabályokat, a túlparti Tolna vármegye nem vett részt az üzemeltetésben.
Pakstól északra a Zádori rév közelebb volt ugyan a mezővároshoz, de az egy magánrév volt, azaz utasokat nem szállíthatott, ezért költséget nem számíthatott fel, gyakorlatilag a két part közötti földesúri áruforgalmat és közlekedést biztosíthatta. A szentbenedeki rév királyi adománylevéllel működött, 1791-ben II. Lipót király szignálta azt, így a pereskedés során az Érsekség hivatkozhatott erre, valamint Werbőczy Hármaskönyvére is, amely meghatározta, hogy két rév egymástól nem lehet egy mérföldön belül egymáshoz képest. A zádori rév egyes tanúvallomások szerint 1790 körül jött létre, korábban ugyanazon a helyen a hajómalmok molnárai hordták át rendszertelenül és illegálisan a túlsó partra igyekvőket. A paksi földesurak sokáig küzdöttek a Zádori átkelő legalizálásáért, azonban az érsekség rendszerint közbeavatkozott. Ez a vitás helyzet egészen 1848-ig tartott, amikor ezek a rendelkezések érvényüket vesztették.
| 3. térkép Egy különös földrajzi név: Zbiskó ré |
"Én a bogdanieci Maćko vagyok, ez a legényke meg Zbyszko, édes bátyámuram árvája. A címerünk Tompa Patkó, nemzetségünk csatakiáltása: „Grady”." (1)
A révátkelővel kapcsolatban az egyik érdekes kérdés, hogy honnan származik a biskói elnevezés. A közelben több elnéptelenedett, elköltöztetett település is létezett, mint például Lak (3. térkép), amely a Paksi-sziget korábbi nevét adta, de a Duna áradásai miatt beljebb költöztették és ma Géderlak őrzi a nevét, vagy éppen Zádor, de Biskó nevű faluról, vagy Pusztáról nem tudunk. Az elnevezés vélhetően egy szláv, pontosabban lengyel személynévből eredeztethető. Ez a Zbiskó eredetileg a rév bérlője (árendása) lehetett, valamikor a XVIII. század közepén, ugyanis már 1767-ben ezen a néven említik hivatalos iratok. Több térképen látható is ez a Zbiskó névalak. Ugyancsak érdekes tájnyelvi reliktumot őriz a . térkép, ahol a ré nem elírás, hanem Kalocsa környékén a "v" betű elhagyásával szerepel ez a szó hivatalos iratokban is.
![]() |
| Nepomuki Szent János szobra a katolikus templom kertjében. |
Mint korábban már volt szó róla, a biskói révház Dunaszentbenedeken állt. Évszázadokon keresztül itt élt a rév aktuális bérlője a családjával együtt. Az árendások gyakran cserélődtek, de az is előfordult, hogy több generációban öröklődött ez a mesterség és a hozzá tartozó birtok. A bérleményhez tartozó jószágok a biskói rév növekvő problémáival párhuzamosan egyre gyarapodott, ugyanis az érsekség így próbálta kárpótolni az 1848 után megszaporodott dunai átkelők miatt kieső bevételt. A révház telke ma is megvan Dunaszentbenedeken, az árvízvédelmi töltés tövében, a Petőfi és Zöldfa utcák sarkán. A telken eredetileg állt egy révcsárda is, ahol az utazók szállást és kosztot kaphattak. Volt a telken egy harangláb is, melynek segítségével az utazók jelezhették átkelési szándékukat, illetve jelezhettek a túlsó partra is, amennyiben az időjárási viszonyok ezt igényelték, de ez a harangláb vélhetően az 1838-as árvízben elpusztult. Ezután a leggyakoribb módszer még mindig nem a menetrend, hanem az átkiabálás maradt. A katolikus hívek ezen kívül felállítottak a révnél egy nepomuki Szent János szobrot is, aki a vízenjárók védőszentje volt. Ezt a szobrot később áthelyezték, mostanában a szentbenedeki katolikus templom udvarán áll. Sajnos a révcsárda épületét elbontották, sőt a révház telke is kisebb lett, vélhetően az árvízvédelmi töltés bővítése miatt kisajátították a nyugati oldalát.
| Az alaposan átépített szentbenedeki révház 2026. szeptemberében. |
A révház telkén kívül a bérlő számára az érsekség biztosított földeket, amelyek területe a rév jövedelmezőségének csökkenésével egyre növekedett. 1893-ban a rév bérleményébe tartozott lakóház, istálló, fészer, vendégfogadó, 10–11 holdnyi kert, szántó és legelő, valamint a Paksi-sziget Szentbenedekre "belógó" alsó csúcsa is, amelyet a helyiek külön névvel illettek: Daróczy-szigetnek hívtak, és főként fűzfavesszőzésre használtak.
| 4. térkép A Biskói révátkelő helyszínrajza 1930-ban |
Ez a sziget-nyúlvány okozta a legnagyobb problémát a révészeknek. Már a XVIII. századi beszámolók is megemlítették, hogy a balparti révátkelés helye és az átkelés útvonala erősen vízállásfüggő a sekély, feltöltődő part miatt. A Duna Mappáció 1826. évi német nyelvű leírása is hangsúlyozza ezt a folyamatot:
"...a paks-i sziget alsó csúcsánál a bal part is iszaposodik. Mivel ez a szigetcsúcs mindkét oldalról feltöltődik, hossza is szükségszerűen növekszik, és ezáltal a Kalocsai érsekséghez tartozó, amúgy is nagyon nehézkes biskói révátkelőhely számára még több nehézséget okoz. A parttól nem messze, a szentbenedeki erdőben több olyan ártéri terület található amelyek még tizenhét évvel ezelőtt [1809] maguk is a Duna medrét képezték. Akkoriban a folyó egy kisebb ága állítólag meglehetősen egyenes irányban folyt, de károsította a Géderlak és Szentbenedek partjait. Az akkori érseki birtokok felügyelője a partok védelme érdekében a Zádor-birtoktól lefelé haladva 12 darab masszív, három-négy öl hosszú, a talajba vert cölöpökből épült sarkantyút helyeztetett el, amelyeket vesszőfonattal szőttek össze; – ezt a szerkezetet az egymást követő árvízek a védművet teljesen telehordták üledékkel. Ezen az iszapos lerakódáson nagyon hamar sűrű fűz- és nyárfa-növényzet jelent meg, amely rendkívül gyorsan nőtt, így ma már egy sűrű, magas törzsű erdőt alkot, amelyet a régitől nem lehet megkülönböztetni. Azóta a Duna egyre inkább a paksi síkság felé terjeszkedik."
Ráadásul az átkelés jóval több időt, körülbelül fél órát vett igénybe, míg a Zádori rév esetében negyed óra volt az út. A révésznek először a Paksi-sziget mellékágából, a Laki-Dunából kellett kihajóznia. Ezután a szentbenedeki oldalon, a Paksi-sziget mentén lovakkal vontatták a csónakot folyásirányban, hogy a sodrás a megfelelő helyre vigye a túlsó oldalon. Éppen ezért a Paksi-sziget déli csúcsán kiirtották az erdőt, hogy kisvizes időszakokban legyen hol vontatni. Az 1860-as évek elején a kalocsai káptalan töltésutat épített a révháztól a Paksi-szigeten keresztül a főág partjára, azaz ekkor a rév már nem a mellékágból indult, a Paksi-sziget nyugati oldaláról. 1873-ban híd épült a Laki-Dunán, a híd nyílását azonban a haltenyésztők a következő évben elzárták annak érdekében, hogy a Laki-Dunában megtartsák a vizet. A vízfrissítés érdekében a révhez vezető töltésúttól északra egy árkot ástak, ami az ezt követő években rohamosan tágult. Vélhetően ettől kezdve nevezték a Paksi-sziget ilyenmód leválasztott déli csúcsát Daróczy-szigetnek. A kiszélesedett árok kapóra jött a révészeknek, hiszen magasabb vízállás esetén újra a Laki-Dunából indulhattak és a csatornán keresztül, lóvontatással érték el a Nagy-Dunát.
Mai fejjel nehéz elképzelni, de a XVIII–XIX. században az utasoknak maguknak is ki kellett venniük a részüket az átkelés nehézségeiből, többnyire a bérlő fukarsága miatt. A bérlő ugyanis ahelyett, hogy segédeket fizetett volna, az utasokat kötelezte például evezésre, kortól és rangtól függetlenül. Azt bizonyosan tudni, hogy a biskói komptragédiához nem ez a fajta fukarság vezetett 1887-ben. A kalocsai búcsúba tartó katolikus hívek túlságosan túlterhelték a kompot, egyes hírek szerint a több száz utason kívül lovak, és egy kocsi is volt rajta. A szeles időben megbillenő komp felborult és annak ellenére, hogy a paksi parthoz viszonylag közel történt a tragédia, sokan minden igyekezet ellenére hullámsírba vesztek.
| A révátkelő utolsó évei. 1967. szeptember 1. (fentrol.hu) |
Akciós időszaknak számított a téli időszak, a befagyott Dunán saját lábon átkelőknek nem kellett díjat fizetniük. Az átkelőt végül 1926-ban motorizálták.
| A révátkelő helyzete kisvizes időszakban, 1969. november 4-én. (fentrol.hu) |
| A megszüntetett biskói révátkelő 1978. október 28. (fentrol.hu) |
A szentbenedeki part feltöltődése miatt a rév indulási pontja egyre távolabb került révháztól. A XX. században ez a távolság már meghaladta a fél kilométert. A két világháború között ezért a révészek számára szükségessé vált egy parti házikó felhúzása, amely nagyjából a mai Pillangó büfé közelében állt. Modern légifelvételek tanúsága szerint az 1960-as években a zátonyosodás már olyan nagymértékű volt, hogy a komp még ehhez az új révházhoz sem jutott el. Végső soron nemcsak a feltöltődés miatt szűnt meg a biskói rév, a földvári híd megépülése és a zádori révhez vezető út kiépítése is egyre nehezebbé tette a működést, végül a paksi atomerőmű építése miatt kellett felszámolni. A rév jobbparti lehajtója ugyanis az építési területre esett, méghozzá a két üzemvízcsatorna közé. Mérlegelték ugyan a rév áthelyezését, azonban nem volt igazán alkalmas hely ehhez, és valószínűleg sosem térült volna meg az új beruházás. Ráadásul az államosított rév üzemeltetése is veszteséges volt, így a biskói rév 1971. március 31-én végleg kikötött.
Az erőmű építése miatt át kellett helyezni a biskói komptragédia emlékművét is, ez manapság az eredeti helyszíntől egy kilométerrel északabbra található az Atomerőmű SE csónakházánál.
Ajánlott és felhasznált irodalom:
Barth J.: A dunai átkelés és a révjog bérbeadásának néhány kérdése Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)
Beregnyei Miklós (szerk.): A biskói komptragédia (2009)
(1) Henryk Sienkiewicz: Kereszteslovagok (fordította: Mészáros István)

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése