Így búcsúzott az évszázad tele Váctól

75 éve már javában zajlott a tavaszi enyhülés a Dunán. Felszakadozott a jégpáncél és vígan csobogó patakok igyekeztek a havas tájon keresztül a Duna irányába. Megteltek az árkok, tavak csillogtak a szántóföldön és a nagy folyó medre egyre jobban megemelte a rajta úszó fél méter vastag jégtáblákat. Az olyan homorú kanyarulatokban, mint például a váci, a sodrás miatt több ember magasságig feltorlódhattak, ilyenkor semmi nem állhatott az útjukba. Még az Országház díszes vaskerítése sem...

Gánti Tibor szemtanúként így számolt be a rendkívül ritka jelenségről: "...1940. március 19-én a tavaszi meleg leszedte rólunk a kabátot. Gyönyörű napsütéses idő volt. Kellett is a meleg, mert kegyetlenül kemény, havas volt a tél. A -30 °C nem volt ritkaság, a januári átlaghőmérséklet is megközelítette a -10 °C-ot. Súlyos, vastag hótakaró borított télen mindent. A háztetőnkről is le kellett hányni a havat, hogy össze ne roskadjon, s így az udvarban majdnem két méter magasan állt a hó. Nagyszerű várrendszert vágtunk bele, s a hócsaták nekünk, gyerekeknek rendkívüli élményt jelentettek.

A felnőttek már kevésbé örültek a kemény télnek, a főváros másfél millió pengőt fizetett ki hómunkára. Óriási összeg volt ez akkoriban. A kemény hideg és a nagy hó a vadállományt is megtizedelte: fogoly- és fürjállományunk lényegében azóta sem tudott magához térni. A Duna már decemberben befagyott. Örültek is a tahitótfalusiak, mert nem kellett a révért fizetniük; a lovas szánokkal közvetlenül, a Duna jegén hordták át az árut a váci piacra.

A március azonban már a tavaszt hozta, a meteorológiai tavaszt, s ez megindította az olvadást. Nem egyszerre, lassacskán olvadt el a hótakaró. Tizenötödike táján azonban nagyon melegre fordult az idő, az olvadás a hegyekben is megindult. Tizenkilencedikére a Duna vize megemelkedett.

-...a Korzóra!...mint a vajat! Megindult a Duna! Zajlik a Duna! Kijött a jég a Korzóra! Úgy nyírja a vaskorlátot, mint a vajat!... Rohantunk a Duna-partra. A látvány félelmetes volt. A jégtáblák vastagsága megközelítette a fél métert. Óriási recsegéssel-ropogással torlódott a jég, helyenként a magasba emelkedett, majd bukott alá, s közben úgy mellékesen, szinte észrevétlenül elnyírta a Duna-korzó vastag öntöttvas korlátját, iskolánk majd fél méter vastag téglakerítését.

A képek régi tulajdonosa Kloosterhuis Margaretha (Sidelszky Béláné) volt.
Vácott régen minden könyvtárjáró ismerte Gréte nénit, a könyvtárost. Gyerekként láttam először: idős, magas, nyugodt hölgy volt, a régi polgári világ tiszteletet keltő, és tiszteletet nyújtó világát éreztem benne. Sok évvel később magam is könyvtárosként lettem a munkatársa, ő semmit sem változott: ugyanaz az idős, magas, nyugodt, tiszteletet keltő és nyújtó polgári hölgy. Elmondta, hogy a harmincas években, lánykorában került Magyarországra Hollandiából. Egyik első itteni élménye egy éjjeli szerenád volt, amit a város úri ifjai adtak tiszteletükre, ő és testvére az ablakban könyökölve hallgatták a meleg éjszakában a cigányzenés muzsikát, és egészen odavoltak a magyarok romantikus országától. Hollandiára szeretettel emlékezett vissza, figyelmembe ajánlotta kedves festőjét, bizonyos Fanhochot, akit én sajnos nem ismertem, ezen meglepődött. Mondta, eléggé híres, múzeuma is van. Csak később jöttem rá, hogy bizonyos Vangógról van szó, csak épp hollandusul. 1986-ban igen erős tél volt, nagy hóval. A régi időket idézve néhány fotót hozott a családi fényképes dobozból: 1940. március 17-én fotózta talán apja, vagy valamely családtag a váci korzóra feltoluló jeget. A képeket nekem adta, őrizzem tovább én.

A bejegyzés képeiért és utolsó bekezdéséért köszönet Szabó L. Róbertnek!

Gödön eközben így nézett ki a Duna-part.

Frissítés: előkerült még néhány váci kép 1940-ből:

Az új képek közül négy kilóg a sorból kissé, elsősorban a dátum és a helyszín miatt, de a kép stílusa alapján a fényképész is más lehetett. Váctól délre járunk, 1940. március 25-én, méghozzá a háttérben felbukkanó, bokros Égető-sziget mentén. A 2. és 4. képen felbukkan a sziget is, miközben az 1. és a 3. kép a jégtorlasz egészen elképesztő magasságáról ad jó közelítést. 

A képek közül néhányat őriz a váci Tragor Ignác Múzeum, de közkézen, hagyatékokban még sok más felvétel rejtőzhet. Reméljük, hogy azok is előkerülnek idővel!

A következő négy kép szervesen illeszkedik a Vác városából készült korábbi képek közé. Ugyanaz a helyszín, a dátum és a fényképész is. Kidőlt lámpaoszlopok, szétnyírt vaskorlát tanúskodik a jeges árvizek iszonyatos erejéről. Ez azonban már örökre a múlté. Igen kicsi a valószínűsége, hogy a mi generációnk hasonló jelenséget láthat. 

Az utolsó jeges árvíz 1956 tavaszán vonult le a Duna magyarországi szakaszán.

Dunai fák fotópályázat

Immár a harmadik Dunai Szigetek fotópályázatot hirdetjük meg. A pályázat témája meglehetősen egyszerű: dunai fák. Szerencsére rengeteg van belőlük, és a legtöbb embernek megvan a maga kedvence, ami valamiért kiemelkedik a többi közül. Akár mert kellemes emléke kapcsolódik hozzá, akár mert csak egyszerűen szép, vagy olyannyira meghatározza a táj jellegét, hogy pénzben kifejezhetetlen lenne a pusztulása. 

A díjazás gerincét ismét Szarvas András térképkiadó szolgáltatja, idén szerencsére sikerült a díjak értékét emelnünk egy FÖLDGÖMB magazin előfizetéssel. Emellett a díjazottak más meglepetésre is számíthatnak!

A 2015. évi Dunai Szigetek fotópályázat témája egyszerűen: 

Dunai fák.

A képeken szerepeljen legalább egy dunai, annak egyik szigetén vagy egy mellékág partján növő élő, vagy már kidőlt jellegzetes fa, facsoport, fasor, ártéri erdő részlete, egy rövid leírással, hogy hol készült, mert mindet én sem tudnám kitalálni. :) Idén annyi újítás lenne, hogy családi albumból beszkennelt, archív fekete-fehér képekkel is szabad nevezni, de ezek közül egy kép legyen a maximum a nevezésenként beküldhető háromból. Talán így napvilágra kerülhetnek olyan dunai fényképek is, amelyek máshogyan nem. A photoshop használatát nem tudom és nem is akarom megtiltani. Se eddig beküldött, máshol megjelent képet, se más munkáját, se montázst (több képet egybe szerkesztve) ne küldjenek be. Rossz minőségű és telefonnal készített képet sem érdemes beküldeni, mert iganecsak silányul mutatnak majd a többi között. Az utóbbi évek rossz tapasztalata miatt csak olyan képet fogadok el, amelynek van címe. Az már mindegy, hogy a cím a DSC00001, vagy valami komolyabb szöveg, de feltétel, hogy valamit találjunk ki.

A díjazás:

1. helyezés: 1 db 1 éves Földgömb magazin előfizetés, valamint 4 db szabadon választott magyarországi turistatérkép

2. helyezés: 3 db szabadon választott magyarországi turistatérkép

3. helyezés: 2 db szabadon választott magyarországi turistatérkép

4. közönségdíj: 1 db szabadon választott magyarországi turistatérkép

+ egyéb meglepetések.

Pályázat lezárulta: 2015. április 18. (szombat) dél

Szavazni ezután egy hétig lehet, április 25-én délig.

Eredményhirdetés: április 26-án, vasárnap.

A szavazás menete: a tavalyi fotópályázaton már működött az az elv, miszerint aki veszi a fáradságot és beküld legalább egy képet, az szavazhat a többiek munkájára. A szavazatot április 18. után, emailban fogom kérni. Ez elsősorban azért van így, hogy fényképezésre ösztönözzük az olvasókat, másrészt pedig azért, nehogy a legtöbb "ismerőssel" rendelkező fényképész nyerjen (arra ott van a közönségszavazás). A beérkező képeket folyamatosan fogom feltölteni a Dunai Szigetek facebook oldalára és ide a blogra is, ahol már mindenki szavazhat a leendő közönségdíjas fényképre. Szóval érdemes igyekezni a beküldéssel. A facebookon létrehozunk egy albumot, ahol egy "like" egy pontot ér, egy megosztás pedig hármat. Akinek nincs facebookja, az a fotópályázat aloldalán kommentben szavazhat, ezek mindegyike 1 pontot fog érni. Amennyiben a fotósok körében megtartott szavazáson szavazategyenlőség alakulna ki, akkor a közönség véleményét vesszük figyelembe a végső sorrendnél.

 

A fényképeket erre a címre lehet beküldeni és ugyanitt, vagy kommentben lehet érdeklődni, ha valami kérdés merülne fel a fotópályázattal kapcsolatban:

dunaiszigetek@gmail.com

Mindenkinek kellemes tavaszi fényképezést kívánok!

Szávoszt-Vass Dániel

Odafentről a Duna...

Alig pár éve történt, hogy az Országos Széchényi Könyvtárban kerestem egy Esztergom térképet. Tudtam a leltári számát, és szükségem lett volna egy digitális másolatra. Szerettem volna előbb megnézni, de nem volt még digitalizálva. Előkotrása a tárolóhelyiségből egy napot vett volna igénybe, de mivel péntek volt, inkább hármat (hétfőn zárva). Saját pendrive szóba sem jöhet, meg kell venni az adathordozó CD-t, melynek alig töredékét foglalta el a kép. A kiírás azt hiszem több mint egy hetet vett igénybe. 

Szerencsére azóta sok víz lefolyt a Dunán. A Dunai Szigetek blog mindig örömmel számol be róla, ha bármilyen szépet, előremutatót és dícsérendőt talál. Az idő múlásával gyre több ilyennel találkozhatunk, és ahogy halad előre a technológiai fejlődés és tárulnak fel eddig elérhetetlennek tűnő kincsek.

Pap-sziget, Szentendre. 1965. október 7.

Többé már nem kell kínszenvedve végigkilincselni az állami intézmények (régi VITUKI, FÖMI, stb.) végeláthatatlan bürokráciáját, többségük tudomásul vette, hogy a világ megváltozott. Ha nem csak ülni szeretnének a hatalmas papír és negatív alapú légifotóknak, térképszelvényeknek, hanem némi pénzt is keresnének vele, amivel ki lehet egészíteni a szűkös működési költségeket. Az egyik ilyen dícséretes munka a FÖMI (Földmérési és Távérzékelési Intézet) nevéhez fűződik, akik nekiálltak bedigitalizálni az elképesztően gazdag légifotó-állományukat. Tényleg rengeteg, 412 000 darab negatív szerepel a katalógusokban, ezek közül eddig kb. 80 ezret sikerült közzétenni a fentrol.hu honlapon. 

Kácsás-sziget, Százhalombatta-Dunafüred. 1964. július 19.

Ez tényleg egy mindenki számára nyitott adatbázis, ahonnan még díjmentesen is le lehet tölteni képeket, hogy aztán megnézhessük hol éltek nagyszüleink, hol kanyargott a Duna 60 éve, milyen szép erdő volt a lakóparkunk helyén, hogy nézett ki a szigetközi táj az erőmű előtt. A képek nagy része georeferált, azaz stimmelnek rajta az égtájak (sajnos a Mohácsi-szigetnél vannak még hiányosságok), és a távolságok is. Ízelítőül kiválogattunk három szép Dunai Szigetet, a többit a fentrol.hu honlapon keressük. Vigyázzunk, függőséget okozhat!

Luppa-sziget, 1965. október 7.

A másik kezdeményezés az archívumok digitalizálásban jól ismert Arcanum Kft.-hez kötődik. A Hungaricana felületen körülbelül 10 ezer régi térképet tanulmányozhatunk bing alaptérképre illesztve. 

Dévény és a Morva folyó torkolata

Itt egész Európából találni gyönyörű térképeket, alaprajzokat, tervrajzokat. Kedvcsinálóként találomra kiválasztottunk három dunás térképet. Köztük talán a legérdekesebb a München város folyójának, az Isarnak a dunai torkolata, ahogy azt a természet alakította és az ember átrajzolta. 

Az Isar torkolata Marxheim mellett.

Szinte a végtelenségig lehetne sorolni a szebbnél szebb térképeket, bár ezek korántsem fedik le olyan arányban az ország felületét, mint a légifotók, és többnyire tematikusak, azaz egy megjelenítendő dologra koncentrálnak, mint pl. ez az alábbi, melyen egy Bécs-Nußdorf mellett tervezett dunai híd nyomvonalait tervezgették.

Hidak nyomvonala Bécs-Nußdorf mellett

Reménykedjünk benne, hogy a folyamat nem áll meg és hamarosan minden közgyűjtemény elérhetővé teszi azokat az értékeket, melyet őriznek. Örülnénk ha erre a sorsra jutnának a VITUKI dunás légifotói és a Hadtörténeti Múzeum térképtárában őrzött sokáig titkos térképek és légifotók is!

Hol a határ Szerbia és Horvátország között?

2002. július 28-án egy szerb hadsereg őrnaszádja figyelmeztető lövéseket adott le négy horvát hajóra. Ezek a hajók civilek mellett a vukovár-szerém megyei prefektust is szállították Palánkára. Az utasokat letartóztatták, és bár később elengedték őket és a szerb külügyminiszter is elnézést kért, a horvát felet a gesztus nem nyugtatta meg túlzottan. Az eset a Šarengrad-sziget mellett történt, amely a szerb álláspont szerint Szerbia része, a horvát álláspont szerint pedig Horvátország felségterülete. 

A kiinduló helyzet Gönczy Pál térképén

Az egykori Jugoszláviában a határok körülbelül ugyanolyan légiesek voltak, mint mostanában a schengeni határok Európán belül. A helyzet a délszláv állam szétesésével változott meg gyökeresen, amikor a horvát állam az elszakadás mellett döntött. A II. világháború utáni határokat a Đilas-bizottság állapította meg, amely gyakorlatilag érvényben hagyta a korábbi folyami határt, csak a Szerémségben, azaz a "szárazföldön" csatolt át egy-két helyiséget. Ez a korábbi határ pedig nem volt más, mint a Vályi Béla térképein kanyargó - szabályozás előtti viszonyokat tükröző Duna középvonala. 

A határ szerb szemszögből

1918 után a Baranya és a Vajdaság még egy közigazgatási egységet képezett, nem tartozott sem Szerbiához, sem Horvátországhoz. 1945 után a horvát állam keleti határként megörökölte az egykori Baranya és Bács-Bodrog vármegye közötti határvonalat. Ez egyfelől tükrözte a korábbi folyó középvonalát, másrészt pedig az ezen alapuló kataszteri, vagy más néven települési közigazgatási határt. A szabályozás óta a Duna jelentősen megváltoztatta a futását, medre nem volt tekintettel a közigazgatási határokra és ez különleges helyzetet teremtett - többnyire Horvátország kárára. A vitatott terület körülbelül 100 négyzetkilométert tesz ki, ennek 90%-a a Duna bal partjára esik (lásd az alábbi térképet)

Vitatott területek a Duna mentén (wikipédia)

Szerbia és Horvátország 138 kilométeres közös határán elszórva találjuk a vitatott területeket. Régen lefűzött folyókanyarulatok, hajtű vékonyságú erdők, áthelyeződött szigetek, vezérárokkal lemetszett félsziget-maradványokon vitatkozik két déli szomszédunk. Már közvetlenül ott, ahol a Duna elhagyja Magyarországot vitatott területre lép. A Mohácsi-sziget legdélebbi csúcsa a jog szerint (de jure) Horvátországé, gyakorlatban (de facto) Szerbiáé. Kiskőszegtől (Batina) délre egy darabka Szerbia lóg át a jobb a horvát Dunántúlra, majd a hatalmas, Kalandos-Duna által körülölelt erdőt találjuk. Egy darabka Monostorszeg (Vajdaság) után Veresmart (Horváto.) két nagyobb kanyarulata következik a Vajdaságba ékelődve. Apatin városánál az alábbi kép hátterében látható világos szántóföld Horvátország lenne, de Szerbia itt is kiegyenesítette a határt. 

Apatin szigete, a háttérben látható erdő és szántó elvben már Horvátország

 Az apatini helyzetben a google térképe még emlékszik a régi határra:

További vitatott területek találhatók a Dráva-torkolattal szemközt, délebbre Vukovárnál, majd a már említett Šarengrad-szigetnél. Ez utóbbi területről maga Szerbia mondott le 1948-ban, amikor Kapisztrán János koporsóját is bíró Újlak települést elcserélték a Száva-menti Jamenára. 

A szerém-bácskai vitás határ

Valamilyen oknál fogva a horvátoknak a Vukovári-sziget elvesztése okozta a legnagyobb traumát, ahová melegebb békeidőben a túlparti Vukovár apraja-nagyja átrándult strandolni. Természetesen a többi terület elvesztésébe sem törődtek bele, de 2006-ban Vukovárnál legalább annyit sikerült elérni, hogy a hadsereget kivonták a szigetről és a horvát strandolókat sem nyaggatják vízumért és útlevélért. 2012-ben források szerint évi 150000 látogatót vonzott ez az egy dunai sziget.

Vukovári-sziget (forrás)

A magyarországi közvélemény jobbára a horvát törekvésekkel szimpatizál, ennek nyilván történelmi okai vannak, de érdemes megvizsgálni a szerb álláspontot is. Szerintük a követhetetlen közigazgatási határokkal szemben a Duna jelenlegi középvonalát szeretnék hivatalos határként elismertetni. A folyamatosan változó határ nem ismeretlen a nemzetközi jogban, magyar példának ott van a Maros, ahol a magyar és a román fél -  figyelembevéve a Maros időközbeni mederváltozásait - 10 évente újrarajzolja a határt. Körülbelül ugyanezt szeretnék elérni a szerbek is, így elveszetnének 10 négyzetkilométert, de megnyernék a maradék 90-et. Horvátország pedig ragaszkodik a térképen rögzített, mostanában GPS pontokkal letűzött történelmileg kialakult határhoz. Az ő érvelésüket támasztja alá a nemzetközileg elfogadott Badinter döntőbizottság határozata, mely a jugoszláv tagköztársaságok határát tekinti nemzetközi határoknak. Az 1967-es jugoszláv népköztársasági katonai térképek ugyancsak ezt a határt rögzítik. Márpedig ez ugyanaz a kacskaringós vonal, melyhez a horvát fél ragaszkodik. 

Míg a Google térképe a horvát félnek megfelelő határt ábrázolja, addig a wikipédia úgy tűnik szerb ellenőrzés alatt áll:

A dunai országok dunai határának hossza (wikipédia)

A határ kérdése a mai napig vita tárgyát képezi, annak ellenére, hogy Horvátország immár az Európai Unió teljes jogú tagja. Az Unió annak idején csatlakozási feltételként szabta a koper-i határvita rendezését Szlovéniával, várható, hogy Szerbia csatlakozásakor fog újra felvetődni ez a probléma, addig ugyanis nagyon úgy néz ki: egyik fél sem hajlandó engedni.

Ada Kaleh haláltusája

auf Deutsch

româneşte

A napokban a román Adevarul újság közzétette Mejdi Ibrahim képeit Ada Kaleh utolsó pillanatairól. Kifejezetten nyomasztó képek ezek. Munkások, katonák állnak a lebontott épületek között, melyekből minden építőanyagot kinyertek. Üres, ablakaiktól megfosztott épületek bámulnak az elnéptelenített utcákra. Eltűntek a törökök rózsalekvárostól, pipástól, turbánostól. Kibontották a temetőket, több száz éves házakat romboltak le még mielőtt az áradat mindent elnyelt. Sikerült felvennünk egy magyar nyelvű szigetlakóval is a kapcsolatot. Adele Kehl-Geafer kisgyermekként a nyarait töltötte a szigeten és az 1967-ben tett utolsó látogatását örökítette meg számunkra.

Az elárasztás pontos dátuma bizonytalan. A Vaskapu I. erőművet 1972-ben helyezték üzembe, de a feltöltés valószínűleg már korábban megkezdődött. A képek egy folyamatot ábrázolnak, a házak bontásától addig a pontig, ameddig a szigetből már alig látszik ki valami. Ezért valószínű, hogy a képek egy része 1971-ben készült, míg az utolsók már 1972-ben. 

A pusztítás előtt régészcsapat kutatta át módszeresen a szigetet, akik minden értékesnek ítélt emléket az erőmű alatti Simian-szigetre evakuáltak a lakossággal együtt. Sajnálatos módon csak a tárgyi emlékek maradtak meg a szigeten, bár szerintem ha lábuk lett volna, ezek sem maradnak ott...

A bontás előtti utolsó években az Ion Mincu egyetem hallgatói lerajzolták az épületeket. Hatalmas mázli volt, hogy az egyik akkori diák unokája ezeket a rajzokat bedigitalizálta és elküldte a Dunai Szigetek blognak. Mindezidáig ezek voltak a legutolsó emlékek a szigetről, most szerencsére előkerültek a még utolsóbb felvételek Medji Ibrahim fényképalbumából. 

A rajzokon látható épületek közül sok ekkor már romokban hever, de néhányat még azonosítani lehet. Az osztrák erőd köveit jórészt átszállították a Simian-szigetre, csakúgy, mint a ferences kolostorból átalakított mecsetet. A benne lévő hatalmas szőnyeg a Constanta-i mecsetbe került. 

Innen pedig következzen Adile leírása, az utolsó látogatásáról, mely tartalommal tölti meg ezeket a fekete-fehér képeket. 

Ada-Kaleh, a varázslatos sziget

Nevem Geafer Adele Gülsen, édesanyám magyar- cseh keverék, édesapám pedig török- német volt.  Ezért aztán a családban , hol magyarul, hol németül beszéltünk egymással, illetve  a férfiak maguk közt törökül. Családunkban, a  katolikus, a lutheránus, a mohamedán vallás egyaránt jelen volt. Utoljára  1967 ben jártam a szigeten.  Azon a nyáron, már csak rövid időre mehettem Ada-Kaléhra. Orsován, az állomástól, vagy három kilométert kellett gyalogolnunk édesanyámmal, mire megpillantottuk a szigetet. Ott aztán átkiáltottunk a csónakosnak: Yusuf! Mire ő átevezett hozzánk, hogy átvigyen. Yusuf csontsovány izmos, erősen napbarnított kortalan férfi volt, mert én mindig ugyanolyan öregnek láttam. Ahogy a csónak elindult, le sem vettem a szemem a szigetről, mint mindig, erősen dobogott a szívem, lestem, hátha valaki ismerőst látok.  Már messziről feltűnt, hogy mintha megkopaszodott volna a sziget! Hol vannak a fák?! Mikor partra értünk, mellbevágott a látvány: a hatalmas fák tövig kivágva, a parkon át lehetett látni a sziget túloldalára. Micsoda vandál pusztítás, gondoltam.

Nagymama az anyai részről, közel lakott a csónak kikötőhöz. Elindultunk a háza felé, miközben a pusztítás látványától, a dühtől összeszorult a gyomrom. Tavaly még élet volt a szigeten, akkor még fel sem tudtam fogni, hogy egyszer ez megtörténhet; hiszen nagymamám, Lőcsey Gizella, akkor még a  könyvesboltot vezette, most pedig a csomagollással küszködik. A nagy házból csak annyit vihet magával, ami a számára Temesváron  kiutalt egyszoba konyhás lakásban elfér.Mikor még  nagypapámmal fiatalok voltak, Kolozsváron éltek, és nyaralónak vették meg ezt a házat, majd később a második világháború végén, véglegesen ide költöztek.

Közben  nagymamámtól megtudtam, hogy az  apai nagyszüleim házát, tankokkal lerombolták, miközben, filmre vették. Ómamáékat a strand előtti házba költöztették, ahonnan már a tulajdonosok kivándoroltak Törökországba. Apai részről ópapám volt török, Geafer Iliyas, ómamám meg Novi Anna, erdélyi szász asszony. Hamarosan elindultam hozzájuk, ők a sziget másik végében laktak, de most már csak a strandig kellett mennem, oda költöztették át őket. Mikor odaértem bementem a házba, az ágyban feküdtek, már hetvenen túl voltak. Omama azt mondta, hogyha már el kell hagyniuk Ada-Kaleh-t, akkor ő az anyaországba, Németországba akar menni. A szigeten már nem volt sem rendőrség, sem orvosi rendelő, sem élelmiszer bolt. Édesapám naponta jött át Orsováról, hozott nekik kenyértől kezdve, mindent amire szükségük volt, hogy átvészeljék ezeket a nehéz időket. Így aztán a  csomagok között már csak az útlevélre vártak.

Mikor eljöttem tőlük, szándékomban volt elmenni a házhoz, ahol a gyerekkorom legszebb éveit töltöttem; de pár lépés után, meggondoltam magam, nem akartam, az elpusztított otthon színhelyét látni, inkább leültem a partra visszaemlékezni. Akkor behunytam a szemem és gondolatban beléptem a boltíves kapun, végigmentem a rózsákkal teli ösvényen, beszívtam illatukat, elmentem kedvenc gyümölcsfáimhoz, a kutyánkhoz, felmásztam a kert Dunára néző oldalán levő diófára, és gondolatban végigpásztáztam a partot, az utcát, hogy melyik házban ki lakott...

A diófán sokszor ültem, olyan törzshelyem volt ez ahol ábrándozhattam, de amikor már messziről meghallottam a hajókürtöt lemásztam a fáról, hogy lássam vajon kiköt-e a szigeten a hajó? Olykor még egy kosár füge és rózalekvárral teli kosarat is ki kellett vinnem ópapámnak, eladásra a turisták részére. Szerettem a nyüzsgést és alkalomadtán felajánlottam a turisták nagy ámulatára, hol magyarul, hol németül, az idegenvezetést, nehogy eltévedjenek a kazamaták közt. Jutalmul pedig meghívtak a kávéházba, egy sörbetre vagy brágát inni, ami  kukoricából készült üdítő ital.

     

     

Ópapának bazárja volt régebben, ahol mindenféle csecse-becséket árult, és mesélte, hogy egyszer nagyon rosszul ment az üzlet. Megélhetési gondokkal küzködtek. Viszont a szigetnek volt egy szentje, Miskin Baba, aki ugyan már nem élt, de ha valaki elment a sírjához, jó tanácsokat kapott tőle. Ópapa gondolta, megprobálja ő is. Elment hozzá, és egy vászon zacskóba földet vett a sírjáról, majd este ezt a párnája alá tette.

   

Álmában megjelent Miskin Baba, és azt mondta neki: „Csomagolj be egy bőröndöt tele üveg képekkel, és vidd el Craiovára, ott jó pénzt fogsz vele csinálni“. Úgy is tett Ópapa, és amikor megérkezett Craiovára, előbb egy szállodát keresett. Hát nem egy adakaleh-i ismerős van a pultnál?! Na aztán, nagy volt az öröm, és Ópapa elmesélte, hogy mi járatban van. Több sem kellett, mindjárt ki is rakatott ópapámmal ezekből az üvegre festett képekből, a pultra, hadd lássák a vendégek. Ezek után ópapa elvonult a szobájába, de még szinte be sem rendezkedett, máris felszólt neki a portás, hogy hozzon még le a képekből, mert a hölgyek veszik mint a cukrot. Annyira jól ment az üzlet, hogy táviratozott ómamának: küldjön még egy böröndnyi képet. Tehát úgy lett ahogy  álmában, Miskin Baba megmondta, sőt, az asszonyoknak a szigetről is tudtak munkát adni ezáltal.

   

Felálltam és visszfelé indultam, nem akartam az elpusztított gyerekkor színhelyét látni, az egyik kazamatán át, irányt változtattam a központ felé. Persze, az emlékek mindenhol ott voltak. Keskenyebb utca vezetett az iskola felé, ami kazamata tetejére épült. Mivel az iskolában az oktatás román  nyelven folyt, csak az utolsó óra amit a hodzsa tartott, volt törökül, így mi gyerekek, hol románul, hol törökül beszéltünk egymással. Ahogy befelé haladtam, a központ felé,  minden be volt már zárva, csupán a kávézó működött még.  Főleg idgenek voltak bent, csak  három adakaleh-it  fedeztem fel. Furcsa érzés volt,  bezárva látni, a könyvesboltot, a postát, az élelmiszerboltot, a pékséget, a konfekció üzemet, a kis dohánygyárat, ahol apukám volt a főkönyvelő. A rahát és a suciuk illatta sem tölti be a teret, minden kihalt, csak idegenek vannak itt, akiknek az dolguk, hogy  múlttá tegyék az itteni életünket.

     

Elhagyva a dohánygyárat, eszembe jutott a társadalmi élet egyik aspektusa, amikor este moziba menve, a film kezdése elött,  az emberek sétáltak még egyet, ópapa meg úgy köszönt „aksam seriflerimis hayrolsum“... Az áramszolgáltatást, csak késő délutántól, este tizenegy óráig a helyi áramfejlesztő üzem nyújtotta nekünk. Megmosolyogtat még ma is amikor arra gondolok, hogy milyen sokszor megszakadt a film, és ez jó alkalom volt egymással tereferélni, vagy voltak, akik ilyenkor kimentek rágyújtani egy cigarettára. Mire vége volt a mozinak, elővettük az elemlámpákat, és így a sötétben, kazamatákon keresztül, hazaérve, petroleumlámpát kellett gyújtani, hogy lefekvéshez készüljünk... Mivel Temesváron jártam iskolába (csak az első két osztályt jártam Ada-Kaléh-n) minden szünidőmet itt töltöttem nagyszüleimnél a szigeten. A tavaszi szünidőben, mikor „haza jöttem“ sokszor annyira megnőtt a Duna szintje, hogy kerülővel lehetett csak az ópapáékhóz eljutni, a hendekek „árkok“ pedig megteltek vízzel a kazamaták között. A ramadan, a húsvét, mind örömteli ünnepek volt. Főleg a sok finomság amit ilyenkor készítettek! Az asszonyok a fejükön vitték a pékhez, a kerek, szinte egy méteres átmérőjű tepsiket, amiben , női kebleknek nevezett sütemények voltak. Egyik kedvencem volt ez az illatos sziruppal átitatott édesség.

   

A parkhoz érve, ahol még tavaly hatalmas gesztenyefák, szentjánoskenyérfák pompáztak, most a levágott fatörzsek szomorú látványa döbbentett rá, hogy nem lesz többé hova hazajönni. Átmentem a parkon, hogy még egyszer végigsétáljak a szerbek felé  néző oldalon. Délutánonként  unokahugommal, vagy barátnőkkel játszottunk, bujocskáztunk itt a kazamatákban, vagy a kazamaták tetején levő eperfákon csüngtünk. Miskin Baba sírjának, ahol mindig gyertya égett, csak a nyoma látszott a földön...meggyaláztatásnak  éreztem. Ez meg  Aranka néniék háza, aki Bicsérdinek volt a lánya. Ómamáék fiatal korában vagy tíz évig, szintén követték a bicsérdi vegetarianizmust. Aranka néni férje pedig Omer bácsi volt.
Körülbelül ennyien voltunk vegyes nemzetiségű család a szigeten. Igaz, talán volt egypár román nemzetiségű is, de mivel majdnem mindenki beszélt törökül, fel sem tűnt nekem.

Mégegyszer magamba szívtam a kazamaták tégláinak illatát, ők voltak az elmúlt idők tanúi, akik később a víz alatt örökre elhallgattak. Vége lett a gyerekkornak, vége az otthonnak, de azóta is sokszor végigjárom gondolatban minden kis zugát, Ada -Kaléh-nak, hogy el ne felejtsem.  

Sokáig élt a legenda, hogy az elárasztás idején a mecset tornya még mutatóujjként sokáig emlékeztetett a szigetre, de az alábbi képek szerint az elmerülés előtt ezt is elbontották. Vajon hol lehetnek most a kövei?

   

Mindennek nyoma veszett.

A fotósorozat lelőhelye:

http://adevarul.ro/locale/turnu-severin/ultimele-fotografii-realizate-insula-ada-kaleh--7_54d7aa4d448e03c0fd6812d4/index.html

Design és a Duna

Máig nem tudom mi köze van a Dunai Szigeteknek a design-hoz, egy biztos Korb Hajnalka ebben a különleges témában keresett meg egy interjú ötletével, mely az ő beadandó dolgozatának gerincét képezte. Mivel a design-ról nem sok szó esik benne, annál több a blog kulisszatitkairól, ezért én vágás nélkül némiképpen frissítve az adatokat közzétenném. Íme:

Korb Hajnalka: Miért választottad a blog formát?

Szávoszt-Vass Dániel: Mert ez ingyen van és borzasztó egyszerű kezelni.

KH: Mióta írod?

SzVD: Öt és fél éve kezdődött, egy szép augusztus 6-i napon. Aztán született egy kisebb testvére is, 'külföldiül', a Donauinseln, 2012 októberétől.

KH: Külföldi testvér? Ez mit jelent? Milyen kapcsolata van az eredetivel, és kik fordítanak?

SzVD: A legérdekesebb történetek kerülnek át ide, ami nem specifikusan magyar. Ha időm van rá, lefordítok egyet-kettőt angolra, de korántsem annyit, mint kellene. Ebben sokan segítenek, barátok, akik ingyen elvállalták, mert érdekli őket a téma, és szeretik a blogot. Van olasz, német, szlovák és angol fordító is, akikre így persze nem merek túl sok cikket tukmálni, mondjuk negyedévente egyet-kettőt. Így nem terhelem túl őket, és mindenki számára élmény maradhat a közös munka.

KH: Mivel jár pontosan a dolog a számodra? Mi az, ami a te feladatod a Dunai Szigeteken?

SzVD: Írással és szervezéssel. Az írásba beletartozik a fényképezés, térképszerkesztés, terepbejárás, szakirodalom olvasása és mindaz, ami ahhoz kell, hogy egy bejegyzés megszülethessen. A szervezés rész a marketinget takarja, a bejegyzések minél szélesebb körben történő terjesztését, levelezést, az immár 1900 tagot számláló facebook oldal adminisztrálását. Talán ide tartozik még a blogos kirándulások megszervezése is, de ezekből általában bejegyzés lesz, szóval ezt az írás részhez is számíthatjuk.

KH: Minden bejegyzést te írsz meg?

SzVD: Főleg én. Eddig kereken 400 bejegyzés készült el, ebből 393-at írtam nagyjából. Néhányat ismerősök, Duna mellett lakó emberek, akik jobban értenek nálam egy adott területhez. Ez a mostani interjú például a te neved alatt fog futni. :)

KH: Milyen gyakran frissül a blog?

SzVD: Most, hogy fut a Pangea is, hetente egy bejegyzés készül el, de a rekord 10 volt egy hónapban.

KH: Milyen típusú bejegyzések kerülnek fel?

SzVD: Első sorban olyanok, amihez kell saját munka, terepbejárás, utánajárás. Nagyon nem szeretem másoknál sem, ha másolnak, akár érdekes híreket, akár cuki képeket. Szóval mindig kell egy addig sehol sem publikált tartalomnak lennie. A képek és ábrák is fontosak természetesen, nagy részük saját munka itt is. Vannak külföldi nyelvekre fordított cikkek is.

KH: Van valamilyen csatorna, amin keresztül pluszban kommunikálod a blog frissítéseit?

SzVD: Csak a facebook oldalunk. Viszont rengeteg lelkes embert sikerült megismerni ezen a plusz felületen. Megéri a belefektetett energiát.

KH: Nagyjából hányan olvassák a blogot, milyen helyekről?

SzVD: Minden látogatottsági adat nyilvános, a blogon elérhető. Szerintem érdekes kimutatás, és jellegénél fogva nem idegen a blogtól, ezért érdemesnek láttam megosztani. Átlag 180 egyéni látogató érkezik naponta Magyarországról, vagy olyan országból, ahová magyarok költöztek. A rekord 2011 októberében volt, amikor Dávid az Urbanista blogtól kitette az indexre a Margit-szigetről szóló cikket. Azt 7600-an látták egy nap alatt.

A 2013-as árvíz szintén látogatottsági rekordot hozott, ennek valószínűleg az lehet az oka, hogy az olvasóink révén, az általuk beküldött leírásokkal, hírekkel, képekkel olyan dolgokról is tudósítottunk, amiről a média fő sodra nem is tudott. Egészen elképesztő mennyiségű levél érkezett akkoriban.

KH: Ha jól gondolom, nem otthonról figyelted te sem, ahogyan emelkedik a vízszint. Sokan jártak a csodájára a katasztrófának, ti viszont aktívan védekeztetek Gödön. Van valamilyen kedves emléked azokból a napokból?

SzVD: A két legaranyosabb sztori a tavalyi árvíz idején a példátlan összefogáshoz kapcsolódik, ami jól érzékelteti a védekezés hangulatát. Gödön gyerekek hoztak nekünk biciklivel ennivalót a töltésre. Lekiabált nekünk egy kissrác, hogy hozott zsíros kenyeret, de nem nagyon mozdult senki a munka mellől. Amikor hozzátette, hogy van rá pirosarany is, már megenyhültek az emberek és hamarosan elfogyott az összes. Másik ilyen az volt, amikor egy öreg néni jött le és ránk kiabált, hogy ne dobáljuk szanaszét a műanyag poharakat. Dermedt csend lett, majd folytatta –mert otthon neki már alig van, és délután is hozna teát.

KH: Szervezel tudatosan más akciókat, ami meg is mozdítja az olvasókat?

SzVD: Eddig két fotópályázat volt, mely komoly tömegeket mozgatott meg. Mindkettő egy mellék-projekt révén valósulhatott meg. Szarvas Andrásnak néztem át pár Dunás térképét, így kaptam pár tiszteletpéldányt, amit így tovább lehetett passzolni. Volt bejegyzés író pályázat is, mert összejött egy ráadás Földgömb előfizetésem, amit így sikerült elpasszolni. Szoktunk kirándulni is, voltunk a Megyeri híd tetején, Ráckevén a hajómalomban, Neszmélyben a hajóskanzenben, Ácson pedig aranyat mostunk. A csoportos terepbejárásnál azonban jobban szeretem azt, amikor egyedül megyek. Ilyenkor lehet nyakig cuppogni a sárban anélkül, hogy bárki a kiszakadt ruhája miatt panaszkodna. Két éve szervezzük az év dunai szigete szavazást. Tavaly nagyon kevesen, 263-an szavaztak, idén sokkal többen 3524-en, ami hihetetlen számomra is. Ennek utórezgéseihez kapcsolódóan jelent meg már cikk a Gödi Körképben és hívtak interjúra a Lánchíd Rádióba.

KH: Értek már megkeresések a blog kapcsán, vagy annak köszönhetően?

SzVD: Hívtak Bécsbe, Esztergomba konferenciára, rádióműsorokba négyszer, egyszer kijött az RTL klub is interjút készíteni a nyári uborkaszezonban. Ja igen, és még a Sziget Fesztivál TV-ben is megjelentem. Itt az alattunk elterülő szigetről faggattak. Sokszor kértek el már cikket, és sokszor kértek, hogy írjak újságcikkeket is, pl. a Földgömb vagy az Élet és Tudomány, ami felettébb megtisztelő. Megkeresések folyamatosan érkeznek, hogy ebben-abban segítsek. Általában szoktam is. Cserébe például ma is kaptam két könyvet, de pénzt még sosem kerestem a bloggal. Nem is szeretnék. Nem azért csinálom.

KH: Én úgy gondolom, és úgy látom, hogy a blog fontos társadalmi szerepeket vállal fel. Erről mit gondolsz, mi neked a legfontosabb a dologban?

SzVD: Fő társadalmi szerep talán az, hogy minél kevesebb ostoba és nemtörődöm ember éljen az országban. Már kaptam olyan visszajelzést, hogy ez a hadjárat sikeres. :) Legutóbb az Ercsi kápolnát szerettük volna rendbe szedni, de "sajnos" a közmunkások megelőztek bennünket. Már jó ideje jártam érdeklődni a környékre, de nyár végéig még semmi nem történt az ügyben. Mire kiértünk a teljes felszereléssel és szerszám-arzenállal, a lehetőségekhez képest példás rendben találtuk a kápolna romjait. Részt szoktunk venni a folyóparti szemétszedő akciókban, és ingyenreklámot is biztosítunk ezeknek az eseményeknek.

Talán még az is fontos, hogy ismerjük meg kis hazánk természeti értékeit, és ha lehet, vigyázzunk rájuk. Ne szemeteljünk, ne rongáljunk, és ha valami rosszat látunk, ne csak panaszkodjunk, hanem tegyünk ellene. És ami a Dunai Szigetek bloggal kapcsolatban a legjobb érzés; ha valamibe sok munkát fektetünk, az meghálálja magát és sokszorosan megtérül.

KH: Mit gondolsz a blog jövőjéről? Tervezed-e a folytatást, s ha igen, miképpen?

SzVD: Szeretném, ha új szerzők is jönnének a bloghoz. Jelenleg ezen dolgozom, mert magánéleti okok miatt a jövőben valószínűleg már nem lesz ennyi időm írni.

Dunából mocsár - A gubacsi zárógát fél évszázada

Végre előkerült egy jó kép a Gubacsi zárásról. Ha nem biztos benne, hol is van ez a Gubacs és miért fontos ez a zárás, nem az ön hibája. Szerencsére a zárást már elbontották, de sajnos építettek helyette egy másikat. Ez az a létesítmény amely komoly regionális zöldmozgalmakat hívott életre, habár ezek a mozgalmak még nem is tudták magukról, hogy ők zöldek. Ez az a pont, ahol 1872-ben végleg megpecsételték a Duna egyik legnagyobb mellékágának sorsát. 

A gubacsi záráson épített zsilip

1870-ben fogadta el az Országgyűlés azt a törvényt, amelyben megindult végre az 1838 óta halogatott budapesti árvízvédelmi beruházás, melynek egyik részeként sikerült hermetikusan lezárni az egész Ráckevei-Dunát Erzsébetfalvánál (Ma Pesterzsébet) régebbi nevén Gubacsnál. A felső torkolattól 2,8 kilométerre keresztgát épült, koronamagassága meghaladta a legnagyobb mért árvizet és ez a későbbiekben még fontos szerepet kapott. Ahány helyen olvassuk, annyiféle dátummal találkozhatunk az építésre vonatkozóan. Az általánosan elfogadott 1872-vel szemben van ahol 1871 szerepel, van ahol 1872-76. Egy bizonyos, az 1876-os árvíz idején már állt és állta a Duna ostromát.

A gubacsi zárógát megépülését hatalmas vita övezte. A Margit-sziget kérdése mellett ez volt a budapesti folyószabályozás legkényesebb eleme. Egyrészt a vízügyi szakemberek is két külön álláspontot képviseltek, másrészt a Ráckevei-Duna mentén élők jobbára a lezárás ellen foglaltak állást. A vízügyi szakemberek egy része azt vallotta, hogy a promontori (Budafok régebbi neve) Duna-ág nem bírná elvezetni a Ráckevei-Dunával felduzzasztott vízhozamot. Az 1838-as árvíz tapasztalatai alapján ehhez a táborhoz tartozott Paleocapa mérnök is. A kiegyezés után újra napirendre kerülő Duna-szabályozás kapcsán újból fellángoltak a viták. A fő érv a lezárás mellett az volt, hogy ezzel sikerül kiküszöbölni az 1838-as jeges árvízhez hasonló pusztítást - hosszú távon beigazolódott. 

1871. januárjában nemzetközi versenytárgyaláson az Allgemeine Österreichische Baugesellschaft nyert és már augusztusban megkezdte a budafoki ág kotrásával párhuzamosan a Ráckevei-Duna lezárását. Vita volt korábban arról is, hogy ha egyáltalán lezárják ezt az ágat, hová kerüljön a zárógát. Egyes mérnökök közvetlenül a kiágazáshoz képzelték (kb. oda, ahol most a Kvassay-zsilip van), míg mások az olcsóbb és stabilabb megoldást választották. A betorkollásnál sokkal erősebb töltést kellett volna építeni, sokkal mélyebb alapozással. Végül Gubacsnál kezdődtek meg a munkálatok, ugyanis itt - ki hinné - sziklás volt a meder, ugyanis a kőbányai mészkövek egészen idáig húzódtak, igen kevés üledékkel borítva. Ezen a szilárd aljzaton egy kővel teli uszály elsüllyesztésével kezdődtek meg a munkálatok és épült meg a 20 m széles, három nyílású zsilip valamint az összesen 520 méter hosszú zárógát, mely ettől kezdve közúti és vasúti hídként is funkcionált. Sajnálatos módon a zsilip egy idő után sehogy sem funkcionált, a felső 3 és az alsó 18 kilométeres szakasz olyan mértékben iszapolódott fel, hogy az addig hajózható ágon legfeljebb csónakkal lehetett közlekedni. Beigazolódott tehát a parton élők félelme. Nemhogy áruikat nem tudták eljuttatni folyón a fővárosba, a kutak talajvíz-szintje lesüllyedt és az addig nyílt víztükör helyén bűzös, fertőző kipárolgású nádas és mocsár terjeszkedett. Nagy valószínűséggel a mai köznyelv ezeket a helybéli tiltakozó gazdálkodókat sötétzöldnek nevezné.

A gubacsi zárás, háttérben a Csepel-sziget (forrás)

Egykor 120 hajómalom dolgozott ebben Duna-ágban, most a vízáramlás megállása után egy sem. A molnároknak hatalmas kerülővel át kellett vontatni malmaikat a főágra. A parti birtokosok pedig elkezdték használatba venni a folyó rovására terjeszkedő szárazföldet.
Mindeközben a budafoki ágban 66 centiméterrel emelkedett meg a vízszint.

1876-ban jól vizsgázott az új töltés, a jeges ár nem törte át a zárást (máshol tört át a Csepel-szigeten), de a viták már az árvíz idején újra fellángoltak. Amikor már Budán vízben álltak a házak egyes jelentések szerint "kiüt a forradalom, ha 24 óra alatt a Soroksári-gátat meg nem nyitják". A fővárosi követeléshez csatlakoztak, a soroksáriak, taksonyiak és harasztiak is, akik mind a zárás elbontását követelték. A hatóságok azonban az ár levonultával nyilvánvalóvá tették, hogy a zárás marad ott ahol van. Ugyan voltak tervek arra, hogy a gát koronamagasságát csökkentik, úgy, hogy az árvizek átbukhassanak rajta, de végül ezeket is elvetették.

kép forrása: Vízügyi közlemények 1914/4

1891-ben már kotorni kellett a Ráckevei-Dunát, különben a csónakok sem tudtak volna haladni rajta. 25 méter széles új medret ástak a hordalékkal feltöltött 500 méter széles egykori mederbe, hogy a víz egyáltalán eljuthasson a tápzsilipig. A zárás alatt olyan állapotok uralkodtak, hogy még a kotrógépek is megfeneklettek.
        

A gubacsi zárás kataszteri térképen Kép forrása 

1904-re belátták, hogy a gubacsi zárásra már semmi szükség, a feladatot, melyet rábíztak elvégezte, de már nem volt képes elegendő friss vizet engedni a mellékágba. Az 1910-1912 között felépült Kvassay-zsilip vette át tőle ezt a feladatot. A beengedett vizet most a Ráckevénél megépített szádfalakból álló zárás volt hivatott visszaduzzasztani a hajók számára. Ez a megemelkedő vízszint szükségessé tette, hogy a parton már gyökeret vert új tulajdonosok mederből kiszakított földjeit kisajátítsák. Összesen 3000 katasztrális holdat kellett állami pénzen megváltani. Az 1904-es XIV. törvény 5 millió koronát különített el a Ráckevei-ág rendbehozására és hajózhatóvá tételére. Ebből a pénzből kikötőket és a partbiztosítást is finanszírozták volna. Egészen 1924-ig húzódott a kivitelezés. 

A gubacsi zárás mai térképen elhelyezve. Kép forrása

Mivel a gubacsi zárógát hídként is funkcionált, elbontását csak egy újabb híd felépítésével lehetett kiváltani. Miután a gubacsi híd 1924-ben elkészült a zárást azon nyomban elbontották. 

Nagyot változott a táj az eltelt 52 év alatt. A fél kilométer széles hömpölygő Dunából egy alig száz méter széles csatorna maradt mindössze. A zárás természetátalakító hatása óriási volt, sokkal nagyobb, mint amit a Kvassay-zsilipnek szokás tulajdonítani. Tulajdonképpen a gubacsi zárás már elvégezte az összes "piszkos munkát" mire a Kvassay felépült. Nem sokkal a zárás elbontása után Tassnál is megépült a zsilip és hozzá egy kis erőmű, így teljessé vált a Ráckevei-Duna leválasztása a főágról. A főág megkapta a hajóforgalmat, míg a mellékág mentén gombamód nőttek ki a nyaralók; kialakítva egy  - semmi máshoz nem hasonlítható - új dunai tájat.