A Bécsben felejtett Medgyesi-sziget története

 
Eltűnt szigetek nevei sokféle módon fennmaradhatnak az utókor számára. Átöröklődhetnek dűlők, rétek, nyaralótelepek nevében, irodalmi művekben található névanyagban és más módokon. Számtalan olyan sziget van, amely az ember megjelenése előtt már eltűnt, ezeknek esetleg a holocén korral foglalkozó geográfusok adhatnak fantázianeveket. És nagyon sok olyan sziget van, melynek neve nemes egyszerűséggel kiveszett a közös emlékezetünkből. Ha belegondolunk számatalan ilyen memória törlés létezhetett a történelemben. Amikor felbomlott a római birodalom határvidéke a Duna mentén, amikor a népvándorlás hullámai sorozatban lepték el a Kárpát-medencét, és amikor a tatár, török egész megyéket tett lakatlan pusztasággá.

Ahogy József nádor ajándékba kapott térképlapjait böngésztem - melyek annyi éven át voltak magántulajdonban, majd lappangtak a Bécsi Állami Levéltárban - meglepődve vettem észre két felírást Káposztás- és Békásmegyer között. 

Medgyesi-sziget.

A meglepődés első oka a név tökéletes ismeretlensége volt. Soha egyetlen Szentendrei-sziget térképen nem találkoztam ezzel az elnevezéssel. Nem is valószínű, hogy a Medgyesi-sziget neve más térképen előfordulhat. Hogy miért? Mert a Dunai Mappáció térképszelvényei nem a nagyközönség számára készültek, polgári forgalomba még a mai napig nem kerültek. A hihetetlenül pontos és minden részletre, dűlőnévre, árvízszintre, felszínborításra kiterjedő felmérés (térképszelvények+leírás) eredménye a bécsi Állami Levéltárba került, ahol iktatták és valószínűleg rövid használat után feledésbe merült. A XIX. század folyószabályozási munkálatai fokozatosan tették elavulttá, így eredeti célját, a hajózás megkönnyítését egyre kevésbé tudta ellátni. Mindeközben nem csupán a térképek merültek feledésbe, annak névanyaga is kikerült a köztudatból. Ezen a mellékelt szelvényen is olyan dűlőnevekkel találkozhatunk (minden falu mellett a helybéli lakosság nyelvén megírva, lásd Békásmegyer környéke), melyekről még a ma ott lakók sem hallhattak soha.

A meglepődés második oka az elnevezés valószínűtlensége. Medgyesi-sziget. Békásmegyer és Káposztásmegyer között, a Megyeri révtől kissé északra, a ma Székesdűlőnek nevezett Megyeri-hegyektől átellenben. Ráadásul ma a Megyeri híd ível át fölötte. Nem véletlen tehát, ha az ember fejében megfordul az a gondolat, hogy ez az ismeretlen sziget egykor talán a Megyeri-sziget nevet viselhette. Majd egyszer, apró névmódosulással az idők során (talán az ott felnőtt ártéri gyümölcsös miatt) Medgyesi-sziget vált belőle.

A XIX. század mérnökeinek keze nyomát dícsérik a szelvényeken feltüntetett elhagyott medrek. Olyan elfeledett vízrajzi emlékeket örökítettek meg, melyek nyomát ma már hiába keresnénk. Ezekben a vízzel borított mélyedésekben, egykor a Duna folyhatott. Ilyen területet látunk Dunakeszi alatt az Erejáró földeknél és a békásmegyeri foknál, mely a Luppa-szigettől délre szakad ki a főágból és a római kor előtt még a Filatori dűlő és a Mocsáros vízi világát táplálták. Ez utóbbi ág valahol az Aranyhegyi-patak torkolata és a Margit sziget között csatlakozott vissza a főágba. Talán nem túl merész azt feltételezni, hogy valamikor az Óceán-árok lefűződése után (ahol ma a dunakeszi tőzegláp van) a Duna közvetlenül a Dunakeszi magaspart alatt kanyargott, majd nyugat felé vette az útját és az egykori Medgyesi-szigettől északra vágta át a Szentendrei-sziget ma egységes tömbjét. A Luppa-szigettől déli irányban folyt tovább, majd a Donau Aeck mezőtől északra ismét két ágra szakadt. A két sziget közti mellékágat később a Duna ágak feltöltötték, így az utolsó nagyobb szigetmag is hozzáforrt a Szentendrei-szigethez. Nagy valószínűséggel honfoglaló őseink a megyeri révhez érkezve még különálló szigetet láthattak északi irányban, melynek emlékét az utolsó pillanatban, a XIX. század harmadik évtizedében császári mérnökök mentették papírra.

A sziget területét napjainkban a vízművek hasznosítja, kiváló minőségű Duna vízzel látva el a budapesti lakásokat. Számtalan csápos kút található a 103 méter fölé alig emelkedő sziget-nyúlványon. 2008 óta itt ível át Magyarország legfiatalabb hídja, a Megyeri-híd.

Köszönhetően néhány lelkiismeretes császári szolgálatban álló hadi mérnöknek a vízrajzi múlt egy darabja őrződhetett meg az utókor számára.

Vízrajzi és hajózási térképek a 19. század első feléből - Duna Mappáció DVD

 
Hosszú utat tett meg a Duna térképezése a Tabula Peutingeriana óta. Sokat változtak a térképészek rendelkezésére álló lehetőségek és sokat változott maga a folyam is. Herakleitosz mondása: "Kétszer nem lépsz ugyanabba a folyóba" kétszeresen igaz a dunai térképekre, nincsen két ugyanolyan térkép. Minden egyes térkép más állapotot, más vízállást, szélességet ábrázol. Nyomon követhetjük a szigetek vándorlását, eltűnését, újak keletkezését. A Duna térképezése során a mérnökök nem csupán a folyót vételezték föl, hanem a tágabb környezetét is. Ősi dűlőnevek emlékeit őrizték meg az utókor számára az ártéren. 

Hiánypótló DVD formátumban adott közre 2009-ben az esztergomi Duna Múzeum 4 rövidebb-hosszabb dunai térképet a XIX. sz. elejéről. Hozzám csak ezen a héten került, ezért kissé megkésve tudok beszámolni róla.

1834-ben a Duna Mappáció térképszelvényeit végző mérnökök 63 összefoglaló szelvényt ajándékoztak József nádornak. A címe megtévesztő volta miatt sokáig elkerülte a magyar kutatók figyelmét, hiszen ki keresné a mai magyar Duna-szakaszt a "Hydrograpische Dunau Karte von Peterwardein bis Orsova" elnevezés alapján? A szelvények valójában Pozsony és Orsova között ábrázolják a Dunát. Mindössze kettő hiányzik közülük; a Komárom és Pilismarót közti szakasz. Méretaránya 1:36000, a szelvények mérete 73x76 cm. Szigettérképként nem tartalmazza a szomszédos országokat és a Dunától távolabb eső területeket. A mellékelt térképen a Zimony és Belgrád közötti Nagy-Hadi-sziget látható, a Száva-torkolattal.

  

A tulajdonképpeni Duna-Mappáció szelvényei közül a DVD sajnos csupán a Paks és Szerelme közti területet tartalmazza 83 térképlapon. Igazán aprólékos és részletes munka. Részletgazdagsága méretarányából következik: 1": 50 fok. A Környezetvédelmi és Vízügyi Levéltárban található eredetikből digitalizálták őket. A Térképmellékleten a még Nagy-Duna-partján álló Tolna település látható.

 

A DVD-n található másik teljes sorozat a Duna hajósainak számára készült. A "Donau-Strom-Karte innerhalb der Gränzen des Österreiches Kaiserstates" Passautól egészen Orsováig 54 részletben mutatja be a Dunát 1857-ben. Homokpadok, szabályozási műtárgyak, pontos medermélység-, és szélesség adatok könnyítik meg az eligazodást a XIX. sz. hajósai számára. Fekete-fehér kivitele mit sem von le a szépségéből. Méretaránya 1:28000, 51x74 cm ill. 51x81 cm. A képen a Dévényi kapu látható, ahol a Duna Magyarország területére lépett.

 

A negyedik, egyben utolsó térképlap a Szigetköz északi részét ábrázolja Pozsonytól Gutorig. Ezen már fel vannak tüntetve a szabályozási művek, melyek a Duna hajózhatóságát voltak hivatottak javítani. Az ábrázolt sarkantyúkat manapság hiába keresnénk, szintúgy a széles mellékágakat és a végtelen szigettengert. A Duna ezen a szakaszon változott leginkább.

 

Köszönet a mérnököknek, és köszönet a szerkesztőknek, Dr. Deák Andrásnak a Duna Múzeumból és Jankó Annamáriának a Hadtörténeti Levéltárból ezért a nagyon fontos és értékes munkáért!

Duna-Mappáció /Vízrajzi és hajózási térképek a 19. sz. első feléből. 2009 Esztergom. ISBN 978-963-06-8069-1

Révészek, Rabok és a Pokol - II. rész Szavak

     

"...Gyerünk a Pokolba! Ez a felszólítás Vácott mindennapos volt, legalábbis a kánikula idején. A várossal szemben van ugyanis a Pokol-sziget. Ennek alsó végénél - de már a túlparton - a Pokol csárda, s alatta volt a "hivatalos" strand is - a bójákkal. De az egész, végtelen Duna-part nem hivatalos strand volt, ahol rendszeresen fürödtünk, strandoltunk. A "gyerünk a Pokolba" tehát azt jelentette, hogy induljunk strandolni, és az akkori ideális körülmények között ez maga volt a boldogság.

   

Hogy a Pokol-sziget kapta-e a nevét a csárdáról, vagy a csárda a szigetről, ezt nem tudom. A csárdát korábban ugyanis egyszerűen váci révcsárdának hívták, míg szinte éppen száz esztendővel ezelőtt, az 1880-as évek elején egy nagy vízi ünnepséget rendeztek Vácott, hogy milyen alkalomból, arról nem szól a krónika. Az ünnepség látványosságaként, az esti sötétben kivilágított és rakétákat eregető csónakok ereszkedtek le a Buki-szigetről a révcsárdáig. Varázséji Gusztáv elképzelése szerint (aki, úgy tudom, kanonok volt) Charon ladikjai, amelyek a Pokolban kötöttek ki. Az alkalmi név állandósult. Az 1940-es évek elején azonban új püspök költözött a püspöki palotába, akit sértett, hogy szobája ablakával szemben, a csárda kertjének vagy ötven méter hosszú hófehér támfalára, óriási fekete betűkkel van felfestve: POKOL CSÁRDA. Megüzente hát a kocsmárosnak, a pokol tűnjön el a szeme elől. Bajban volt a kocsmáros, a püspökkel sem akart ujjat húzni, de a jól befutott kocsma félévszázados evéről sem akart lemondani. Megegyezett hát az egyik szobafestővel (akkor így hívták a festő-mázoló kisiparost), kenje le fehérre a POKOL szót, de híg mésszel! Úgy is történt, attól kezdve a POKOL világosszürke volt, a fekete CSÁRDA előtt.

Egy 1958-ban (!) kiadott Vác-térképen a sziget viszont Paradicsom-sziget néven szerepel. Ilyen nevű szigetről azonban még Tragor Ignácz Vác és határának hely-és ingatlannevei című könyve sem tud, pedig az minden árok és nagyobb vakondtúrás nevét felsorolja. Nem vitás, a Paradicsom-sziget név a püspök kedvére, talán az ő sugalmazására született. Úgy látszik, népi demokráciánk a halott püspök kívánságát is jobban figyelembe veszi, mint a hajdani kocsmáros az élőét.

A szigetet azonban már akkor sem csak Pokol-szigetnek hívták, hanem Rabok-szigetének is, s ezt Tragor Ignácz könyve is tanúsítja. A pokolnak és a rabságnak ezúttal nincs köze egymáshoz, jóllehet érdekes módon mindkét elnevezés körülbelül azonos időből származik. A kincstár ugyanis a szigetet 1885-ben bérbe vette a fegyház részére. A sziget tulajdonképpen két részből áll, az alsó az öregebb, a felső a fiatalabb. Ezt a fiatalabb felső részt teljes egészében fűzbokrok borították, s ezeknek a vesszőit termelték ki a váci fegyház rabjai kosárfonás céljából, innen a sziget másik neve.

Hogy a dolog ne legyen ennyire egyszerű, megnézhetjük az 1975-ös kiadású Duna-vízisport térképet is. Itt a sziget alsó részét Révész-szigetnek tüntetik föl, a fölső része a Torda-sziget nevet viseli. Révész-szigetről Tragor Ignácz könyve sem tud (magam sem hallottam), Tordai- (nem Torda) szigetről igen. A legújabb Pilis-térképen is ezeket az elnevezéseket használják. Az 1958-as Duna-térkép viszont a Révész-szigetről tud, a Torda-szigetről nem. Szerencsére a Pokol csárdának mindenütt Pokol csárda a neve. Kivéve e legutóbbi térképet, amelyen Öreg-csárda néven is szerepel...

A Pokol-sziget a strandolók valóságos paradicsoma volt. A nagyágnál két kilométer hosszú homokos, a kiságban ugyanennyi iszapos partja volt; az iszapos parton jó meleg vízzel. A sziget alsó felét hatalmas nyárfák nőtték be, a ritkás lombjukon át-átütő napsugár ha nem is gyepet, de mindenesetre zöld füvet varázsolt a talajra. A sziget fölső felét dzsungelnek is beillő bozótos borította. (A fiatalok legnagyobb örömére, itt lehetett igazán eltűnni a lányukra igencsak vigyázó mamák szeme elől. ) S az egész még vagy jó másfél kilométer hosszú lagúnás zátonyrendszerben folytatódott fölfelé.

Azt egyszerűen nem lehet elmesélni, hogy egy ilyen természetes strand mennyivel nagyszerűbb bármiféle mesterséges strandnál. Volt olyan szakasza, ahol a partról lehetett mélyfejest ugrani, máshol a víz fölé nyúló vagy már vízbe dőlt fákról. Egyes szakaszokon a kisgyerekek is nyugodtan bemehettek 30-40 métert, máshol 5-6 méter után nekünk is úszni kellett. Volt, ahol keményebb és volt, ahol puhább homok borította a partot, máshol meg finom kavics.

Könnyedén lehetett kilométereket úszni lefelé a sodrással. Rendszerint nagy társasúszások voltak ezek, néha-néha labdázással is egybekötve. Visszafelé a "szűz" homoksávon futottunk, szűz volt a homok, mert a hullámok az előző nyomokat a part teljes hosszában elsimogatták. Azután rajzoltunk a nedves homokba, vagy éppen építkeztünk belőle, netán a forró, kiszáradt homokba temettük magunkat, és egy újabb nagy úszással mostuk le testünket. 

Feljebb a zátony hol kavicsos, hol homokos volt, a lagúnás részeken kishalak millióit kergettük bokáig-térdig vízben rohanva, pacskolva. Még feljebb kavicsos volt a part, s ha a "Mártuskánál", a part egy meghatározott helyén kapartunk egy 20-30 centiméteres gödröt, akár csak úgy marokkal a sóderben, hideg, tiszta forrásvíz tört fel benne. Ebben tároltuk az italunkat, hűtöttük a görögdinnyét, ittunk is belőle. De ittunk a Dunából is rendszeresen; vize tiszta volt, bár a lebegő hordalék miatt nem átlátszó.
"..."

Ha jól összeszámolom, úgy 20-25 kilométernyi fürdésre alkalmas homokos-kavicsos part, divatos szóval plázs állt ingyen a rendelkezésünkre, amilyent ma a Balatonon sok milliárdos ráfordítással sem tudnak - akár csak 10 méteren is - nyújtani. Azután jött a Duna szabályozása. Először a szigeteknél lévő kisebbik ágakat zárták el keresztgátakkal, hogy a víz teljes tömegét a főágba tereljék. Az elzárt ágak eliszaposodtak, majd feltöltődtek, és a szigetek szép lassan elhaltak. A főág medre valóban mélyült valamit, a sodor erősödött. Zömmel azonban a partok váltak meredekké, a finom homokot és az apró kavicsot elmosta a víz, a partokon többnyire a nagy kavics, majd - sajnos - egyre inkább az építési törmelék is kezdett halmozódni.

Ez a szabályozás nem bizonyult elegendőnek. A sarkantyúk és a párhuzamművek megépítése következett. A sarkantyúk a partról merőlegesen a mederbe nyúló, a párhuzamművek viszont - mint a nevük is utal rá - a parttal párhuzamosan futó kőgátak, amelyekkel szűkítik a medret, terelik a víz sodrát, vagy éppen védik a part egyes szakaszait.

Váccal szemben, a Pokol-sziget végénél két, mélyen benyúló sarkantyút létesítettek. Ennek következtében az egész pokol-szigeti strand eliszaposodott, a Buki-szigetnél viszont a finom, lapos homok mosódott ki. Hogy a sarkantyúk által a városnak feszített víz mégis a mederben maradjon, a Korzó elé párhuzamművet építettek..."

Részletek Gánti Tibor: Eltűnő szigetek c. könyvéből. Kép: profila.hu

Révészek, Rabok és a Pokol - I. rész Fényképek

 
Váccal szemben, de már Tahitótfalu közigazgatási határán belül terül el az egykori Révész-sziget. Más néven Rabok-szigete. Megint más néven: Pokol-sziget. Vagy akinek az előbbi nem tetszik: Paradicsom-sziget. Egyre kevésbé nevezhető szigetnek, amióta a révhez vezető macskaköves töltés megépült. Ennek már megvan 80 éve is, azóta halódik. Néha az árvizek még elborítják, de évről évre egyre jobban belesimul a Szentendrei-szigetbe. Lassan eltűntek feliszapolódott partjáról a strandolók, helyüket átvette a természet. Egykori mellékágában öles fűzfákat találunk, és legmélyebb pontjain sem csillogott már víz, amikor egy szép koraőszi napon arra jártam.

 

Makovecz Imre által tervezett, gomba formájú váróterem fogadja a Vácról érkezőket
a sziget déli részére áthelyezett révállomásnál.

A révhez vezető töltésről déli irányba kitekinthetünk az egykori mederre.
Ez a pocsolya képviseli jelenleg a mellékág összes víztömegét.

A töltésről északi irányba tekintve szép, üde, ligetes mező tárul szemeink elé.
Senki sem gondolná, hogy itt még 60 éve is a Duna vize hullámzott.

A sziget központi részein erdőgazdálkodás folyik. Példás sorokba ültetett unalmas erdő tárul a szemeink elé.
Egy fafaj, elvadult aljnövényzettel, melyet itt-ott felvidít egy-egy késői sárga liliomvirág.

A Vízművek egykor itt is csápos kutakat telepített, melyek a feliszapolódott parszakaszról már nem tudnak
több tiszta vizet adni. A vasbeton monstrumokat lassan eltünteti a kúszónövényzet.

A sziget pusztulásáért ez a sarkantyú (is) felelős. Körülbelül 250 méterre nyúlik be a Duna főágába,
a váci parthoz kényszerítve a sodorvonalat. A jobbparton, a lelassuló vízből lassan feltöltődik a mellékág,
miközben a Duna a főágban mind mélyebbre vágja magát.

A Révész-sziget a sarkantyúról fényképezve. Megfigyelhető a kőszórás két oldalán jelentkező
vízszint-különbség, valamint a megtelepedő bokorfüzesek is.

A sarkantyún nőtt bokorfüzesnek nincsen könnyű dolga, a víznyomás minduntalan eltorzítja törzsüket.
A folyásirányba tört fűzfák híresek uszadékfogó képességükről.

A Torda-sziget és a Révész-sziget közti mellékág déli kifolyása.
Kőszórással próbáltak meg több vizet tartani ebben a mederben.
Kevés sikerrel. Háttérben a Váci Fegyház épülettömbje látszik.

Ahol a természet gátat emelt a hordalékból, ott az ember átvágta a töltést, hogy több víz juthasson a holtágba.
Mindössze egy méteres a rés, ahol az friss vizet hozó árvizek áttörhetnek a feliszapolódott mederbe.
Itt az északi részen a legfiatalabb a sziget, ennek ellenére a legmagasabb pontja is itt található.

 

Keserűfű-rengeteg borítja a már hosszú ideje szárazon álló medret. Ha huzamosabb ideig tartó árhullám érkezik,
a lágyszárú növényzet eltűnhet, de a minden egyes árvíz után kiülepedő iszap folyamatosan emeli a
terep magasságát. Ezáltal egyre ritkább az elárasztás, és egyre könnybben telepedik meg a növényzet.

Mocsári nefelejcsből álló virágszőnyeggel fogadta a sziget a szeptemberi látogatókat.

A meder legmélyebb pontjain - ahol a legtovább tart a vízborítás - záródik utoljára a növénytakaró.
Sétánk végén a távoli fák között már felsejlik minden rossz forrása, a rév töltése.
A késő délutáni napfény által bearanyozott fűzfák még hívtak és csalogattak, hogy maradjak,
de lassan indult már a komp hazafelé.

A felhizlalt Margit-sziget

IN ENGLISH  

Geomorfológiához szokott szemmel böngészve a Fortepan.hu fényképalbumait rengeteg érdekességet találhat az, aki a múltbéli tájat próbálja összevetni azzal, amit ma látunk. Így van ez a Margit-szigettel is. Valamikor a '30-as években egy ismeretlen turista fényképezőgépében így rögzült egy vékony filmen a Víziváros, a Margit híd, távolabb a Népsziget és a Palotai-sziget. 

Valami azonban nem stimmel a Margit-szigettel. Nyugati oldala meglehetősen sivár képet mutat. Mintha egy korabeli ingatlanbefektető éppen kivágta volna onnan az erdőt, hogy újabb szállodákat húzhasson föl. Erről azonban szó sincs. Hogy megértsük miért nézett ki így 80 éve, egy kissé vissza kell mennünk az időben.

Itt még felismerhető a Festő-sziget

 
Amikor a sziget a nádor birtokába került - aki ide Schönbrunn mintájára csodaszép kertet varázsolt - még két sziget állt Buda és Pest szabad királyi városok között. A Szent Margit-sziget és délebbre a budai Kis-sziget (másik nevén Festő-sziget). Mindkét sziget felszíne az árvízszint alatt terült el, és igencsak megsínylették mind az 1838-as, mind pedig az 1876-os árvizeket.

A Margit-sziget életében a "fejlődés" korszaka a Margit híd megépültével érkezett el. Eddig csak gőzhajóval lehetett megközelíteni, de a híd közelsége révén erősödött a fővároson és a sziget tulajdonosán a nyomás, hogy tegyék lehetővé egy szárnyhíd megépülését, melynek révén megindulhat a gyalogosok áradata a Margit-szigetre. Ez ügyben az első lépést az egyesített főváros tette meg, pénzadomány fejében a Habsburg család nádori-ágának képviselőjére szállt a Festő-sziget tulajdonjoga. Így indulhatott meg az a feltöltési munkálat, melynek révén a két földdarab eggyé vált és kialakult egy alapozásra alkalmas hely a szárnyhíd hídfőjének.  A Margit-sziget egykori, 102,5 méter tengerszint feletti magasságú járószintjét 104,8 méterre magasították meg, hogy védve legyen az árvizektől. Tehát nemcsak oldalirányba, de vertikálisan is hízott.

1900-tól kezdve az 1920-as évek közepéig tartott az a fázis, amikor a nyugati feltöltés déli irányból haladva fokozatosan kiszélesítette a szigetet. Erre elsősorban árvízvédelmi szempontból volt szükség. A budai meder szűkítése révén meggátolták az esetleges jegesedést. A szűkebb keresztmetszeten nagyobb lett  a vízmélység, ez pedig a hajózás számára volt kedvező. A part védelmét kőszórással és szilárd rézsű kialakításával védték meg az elmosódástól. Ez a folyamat nagyon szépen nyomon követhető a budapestcity.org Margit-szigetre vonatkozó térképmellékleteiben. A legutolsó toldást az Árpád híd hídfőjének építésekor végezték, ekkor pár tucat méterrel északi irányba nyúlt meg a sziget. Mederkotrással biztosították a feltöltés anyagigényét, ennek esett áldozatául például a kissé északabbra fekvő Fürdő-sziget. Ezt a kavics-sóder-homok összletet végül termőfölddel borították, a növénytelepítés érdekében.

A régi térképeket nézve könnyen megválaszolható az a felmerülő kérdés is, hogy vajon miért a tartozik ez a terület XIII. kerülethez. Hát azért, mert a budai Duna-ág régebben jóval szélesebb volt a pestinél.

Végezetül három térképen szemléltetném (1884, 1929, 2005), miként lett a szép nevű, kecses Szent Margit-szigetből egy kissé elhízott, közönséges Margit-sziget. Az utolsó légi fényképen pedig még felsejlik valamennyire fiatalkori körvonala.
 

 

 

 

Folyóparti ligeterdők II. - Fűz-nyár ligeterdők.

 
Egy átlagos dunai szigeten az ártéri erdőkben sétálgatva könnyű fölfedezni, hogy a növényzet bizonyos szinteket követ. Korábban már volt szó a bokorfüzes társulásokról, melyek az árterek alacsonyabb, gyakran vízzel elárasztott szintjein telepednek meg. Ha a bokorfüzesekből magasabb térszínek felé vesszük az irányt, lassan változik körülöttünk a növényzet. Megjelennek a magasabb és vastagabb törzsű nyárfák, alattuk már összefüggő aljnövényzetet találunk. Már nem "rekettyésben", hanem valódi erdőben járunk. A mellékelt képen magunk is meggyőződhetünk róla, milyen éles peremmel tud elválni egymástól egy zátonyokat éppen birtokba vevő bokorfüzes társulás, a sziget magját alkotó fűz-nyár ligeterdőtől (1. kép). A különbség nem csupán a lombkoronaszintek magasságából, hanem az idősebb nyárfák levélfonákjának szürkés árnyalatából is adódik (lásd közelebbről 3. kép).
  

1. kép a Kompkötő-sziget egymástól élesen elváló ártéri társulásai.

Az hazai intrazonális erdők közül a vízhatás következtében kifejlődő ártéri erdőkön belül a fűz-nyár - más néven puhafás - ligeterdők (Salicetum albae fragilis) a leggyakoribb kísérői folyóinknak. A szabályozások előtti Magyarországon még sokkal nagyobb területeket foglaltak el. Nemcsak a nagyobb folyóinkat övezték, de kisebb sík- és dombvidéki vízfolyásokat, patakokat is. Utóbbiakat szinte teljesen eltüntette a mezőgazdaság és a csatornázás, előbbieket pedig alaposan megtizedelte a folyószabályozás. Potenciális elterjedési területüknek csak töredékét népesítik be. Ha az emberiség nem létezne, akkor a mai Magyarország területének 18%-át borítanák fűz-nyár ligeterdők. Mivel az emberiség létezik, jelenleg egy százaléknál is kevesebb ez az érték, számszerűen 20700 hektár. Ha ezt az értéket lebontjuk a legnagyobb folyóink szerint, akkor legnagyobb állományaikat a Tisza mentén találjuk, 8900 hektárt (az országos állomány 43%-a). Utána a Duna követketik 6000 hektárral (29%), majd a Dráva-Mura 1960 hektárral (9,5%), végül a Rába (920 ha, 4,5%) és a Sajó-Hernád vízrendszere (720 ha, 3,5%). A fűz-nyár ligeterdők állományai valamely oknál fogva hiányoznak a Sió, a Sebes-Körös, valamint a Berettyó folyók partjairól (2. kép).

2. kép Fűz-nyár ligeterdők elterjedése hazánkban.

Ártéri erdeink talajaira jellemző, hogy a gyakori vízborítás következtében alacsony fokú a humuszosodás. Az évente többször érkező árvizek elmossák a lombavart és korhadékot, a felszínt ellenben újabb és újabb iszapréteggek gyarapítják. Ezekben az öntéstalajokban kevés a humusz, viszont annál több a nitrogén, vízellátottságuk jó (sokszor túlságosan is...). A fűz-nyár ligeterdőkben a ritkább elöntés következtében több a humuszanyag, mint a már tárgyalt bokorfüzes társulások talajában.

Lombkoronaszintjében megtalálható a fehér fűz (Salix alba), a törékeny fűz (Salix fragilis), a fehér nyár (Populus alba), a fekete nyár (Populus nigra). Mellettük sokkal kisebb súllyal szerepel az enyves éger (Alnus glutinosa) és a hamvas éger (Alnus incana). Manapság már szinte erdőalkotó fafajok az ártéren az Amerikából behurcolt akác, valamint a zöld juhar.

3. kép Viharos szélben ezüstösszürkére változik az addig zöldellő nyárfa

Érdekes módon a lombkoronaszintet nem csupán fásszárúak alkotják, igen sok fajjal képviseltetik magukat a kúszónövények. A Hunyadi- és Háros-szigeten tanulmányozható a  kúszónövények által alkotott függőavar (4. kép). A borok, sörök kedvelői közül kevesen tudják, hogy a szőlő (Vitis vinifera) és a komló (Humulus lupulus) az idők kezdetén az ártéri erdőkből indult világhódító útjára (5. kép). Ugyancsak vízparti kúszónövény az erdei iszalag (kisebb koromban erdei szalag, azaz Clematis vitalba), a ligeti szőlő (Vitis sylvestris) és az amerikából behurcolt vidám nevű süntök (Echynocystis lobata).

4. kép Nyárfákra kúszó liánok az Égető-szigeten

5. kép Komló

A fűz-nyár ligeterdőkben már megjelenik az áthatolhatatlan "bokafogó" cserjeszint, melynek oszlopos tagja a hamvas szeder (Rubus caesius). Általában ott fejlett a cserjeszint, ahol elegendő napfény jut az erdőbe, például idős, stabil főági partszakaszok szegélytársulásaiban. Itt megjelenhet az egybibés és a fekete galagonya,  és a veresgyűrű som. Nitrogénben gazdag talajt jelez a bodza (Sambucus nigra) és a nagy csalán (Urtica dioica).

A gyepszintben viszonylag kevés faj él, pionír medernövényzet, üde gyomtársulás, esetleg mocsári fajok egyes lassabban áramló szakaszok mentén.Vizenyősebb helyeken megtelepedik a nád, a mocsári nefelejcs, a keserűfű-félék, a posványsás, a parti sás, az éles sás és a hóvirágra emlékeztető nyári tőzike.

Ritkább vízborítást kedvel a fehér tippan, a pántlikafű, a boglárka, a mocsári perje és a tőzegpáfrány. A fűz-nyár ligeterdők legmagasabb térszínein találjuk a salátaboglárkát, az erdei nenyúljhozzámot, az erdei varázslófüvet, valamint az orvosi angyalgyökeret. Ahogy lassan egyre magasodik a térszín, és egyre távolodunk a víztől fokozatos átmenettel érünk át a keményfás (tölgy-kőris-szil) ligeterdőbe, melyről később még lesz szó.

6. kép Faültetvény és egy öreg fűz a Révész-szigeten

Ártéri erdeinket fenyegető veszélyek közül még az is fel tudna sorolni egy párat, aki még sohasem vette a bátorságot arra, hogy a nyakig érő sokszor tüskés "dzsumbujba" belemerészkedjen. A Dunán levonuló áradások gyakran "emelik meg" a parton felhalmozódó, ember által odahordott, ottfelejtett szemetet. Ennek a szeméttömegnek kedvenc felhalmozódási helye a sűrű ártéri növényzet, melyben könnyedén fennakad. Egy tartósabb árhullám akár fél méter vastagságú hulladékot is felhalmozhat, melyben az uszadékfától kezdve a cipőn, flakonon keresztül az olajoshordóig minden megtalálható. Az ártéri erdők pusztulásának egy kevésbé gyors formája a szukcesszió előrehaladása. Ha a talajvízszint és a folyó vízszintje lassan alábbszáll, csúcsszáradás jelentkezik a magasabb fákon. Ez abból adódik, hogy a fa már nem tudja olyan magasba pumpálni a vizet, ahová régen még sikerült. A legmagasabb hajtások lassan elhalnak, miközben az oldalsó hajtások még évtizedekig éldegélhetnek. Követve az árhullámok csökkenő szintjét, az ártéri erdőkben egyre több helyen jelenik meg az erdőgazdaság. A fűz-nyár ligeterdők helyére példás sorokba rendezett faültetvény kerül, mely már egyáltalán nem nevezhető erdőnek.

Komoly probléma az összefüggő ártéri erdők fragmentálódása. Ez főképpen a Duna mentén jelent nagy problémát, ahol ezek az erdők néha szó szerint csupán vonal szélességében kísérik a folyót. Ha az ember kihasít egy több kilométeres szakaszból akár negyven métert a saját szállodájának, büféjének, strandjának, akkor már két részre szakította az addig egységes erdőt. Már nem tudnak akadály nélkül vándorolni pl. a békák, vagy az emlősállatok.

7. kép A Duna-mente még kissé jobban áll a Tisza-völgynél.

Ugyancsak komoly probléma az idegenhonos fajok térhódítása. Egyes ártereken már szinte erdőalkotó fa a zöld juhar, áthatolhatatlan bozótot képez a gyalogakác, és felbukkannak példányai a vörös kőrisnek, a fehér eperfának és a nyugati ostorfának. A cserjeszintben megtalálható a bokorfüzeseknél is problémát okozó magas aranyvessző és a kisvirágú őszirózsa. Ezek az inváziós fajok az ártéri erdőkben már országszerte komoly problémát okoznak, ezt mutatja a mellékelt térkép is (7. kép)

Ártéri erdeinket egyre nehezebb természetes állapotukban megőrizni, szerencsése sokfelé vannak lelkes közösségek, akik egy-egy árhullám után kimennek és konténerek tucatjait töltik meg szeméttel. Egyre gyakrabban találkozni ártéri tanösvényekkel, melyek a természetvédelmi oltalom alatt álló területek élőhelyeit mutatják be. Óvjuk ezeket az erdőket, hiszen ők is óvják a folyót, mely körül felnőttek.

Linkajánló a végére:

http://www.novenyzetiterkep.hu/

http://novenyhatarozo.info/

A mohácsi révállomás vízrajzi emlékei

 

A mohácsi rév és a Szent János szálló, Újmohácsról nézve a kelő nap első sugaraiban

     

Mohács városát úgy tartják, mint Budapest mellett az ország második olyan települését, mely a Duna mindkét oldalára átnyújtózik. Most felejtsük el Komáromot és Tahitótfalut (igaz utóbbi csupán nagyközség) és koncentráljunk arra a városra, ahol a Duna elbúcsúzik Magyarországtól. Most nem a csatáról lesz szó, sem a busókról, hanem olyan emlékekről, mely a Duna és a város élő kapcsolatát bizonyítja. Olyan emlékekről, melyek mellett az átlagos halandó egyszerűen elsétál.

Szent Mihály terén Szent János szobra  

Nepomuki Szent János a folyók, hidak, halászok, vízimolnárok, hajósok, a fuldoklók, valamint Csehország védőszentje. Folyóparti településeken igen gyakran emeltek szobrokat a tiszteletére, főként a barokk korban. Ennek az az oka, hogy János annak idején, a XIV. században nem volt hajlandó elárulni a királynak, hogy mit gyónt neki a  hűtlenséggel gyanúsított királyné. Miután megkínozták, a Károly hídról a Moldva folyóba dobták holttestét. 1729-ben avatták szentté, emléknapja május 16.

Mohács városa két ünnepnappal tiszteleg előtte. Szép élmény lehet a koncertekkel kísért fáklyás hajófelvonulás, melynek során "Jánoskákat", azaz úszó gyertyákat bíznak a folyó sodrára. A napot tűzijáték zárja. Vasárnap céhes zászlók alatt vonulók érkeznek Nepomuki Szent János szobrához, ahol katolikus szertartás szerint koszorút áldanak a Duna áldozatainak emlékére. Ezt később a kompról dobják a Duna habjaiba. Majd az összegyűltek sétahajókáznak a komppal, miközben a városban már zajlik a halászléfőző verseny. A zsűri által elbírált levesek illata fogadja később a komptól érkezőket.

Jó lenne egyszer összegyűjteni fényképekkel, leírásokkal a Duna-mente összes Nepomuki Szent János szobrát, a forrástól a torkolatig...

 

Mi köze van Quintus Curtius Rufus római történetírónak Mohácshoz?

Ha a révállomás betonrámpáján haladva a déli irányba tekintünk, ott találjuk az árvízvédelmi partfal oldalában a Duna áldozatainak emlékére emelt bronztáblát. A 2007-es események országos hírré váltak, amikor egy autó két gyermekkel az újmohácsi rév rámpájáról a Dunába csúszott. Mindkét gyermek megfulladt a szüleik szeme láttára. "Gyakran a csendes víz mélyebb, s rejt több veszedelmet" - olvashatjuk a táblán, mely egy hatalmas örvényt, és egy apró papírcsónakot fut körbe. Az idézet latin eredetije ugyancsak olvasható a táblán: "QVO MINVS EST MVRMVR PLERUMQVE ALTIOR VNDA". 

Sokat keresgéltem, vajon honnan származhat ez az idézet, esetleg a Bibliából, vagy egy középkori költőtől?... Végül egy latin idézeteket tartalmazó portugál honlapon találtam meg a megfejtést; Quintus Curtius Rufus római történetírót, aki a kora császárkori Rómában élt és alkotott. Egyetlen töredékesen fennmaradt műve Nagy Sándor hadvezérről szól, így nagyon valószínű, hogy az idézet is ebből a műből származik. Mint ahogy Nagy Sándor, Quintus Curtius Rufus sem gondolta volna sohasem, hogy egyszer itt Altinum (Kölked) közelében az utókor - igaz áttételesen, de - bronztáblán fog megemlékezni róluk.

 

Lampl Hugó emléke Mohácson

1956 tavaszán a jeges árvíz szinte teljesen letarolta a Mohácsi-szigetet. Derékba tört erdőket, vízmosások által elhordott szántóföldeket hagyott maga után. 1965-ben egy csapadékos nyár következtében létrejövő árhullám miatt állt a Magyar Honvédség hónapokig a homokzsákokkal megemelt töltéseken - itt Mohácsnál is. Az ember jobb esetben tanul a hibáiból, így történt ez Mohácson is, ahol az 1989-1993 között felépített árvízvédelmi partfalat már az árvizekből levont tanulságok alapján tervezték meg. Az informatív bronztáblán feltüntették a Métrékadó Árvízszint abszolút (89,30 m. B. f.) és relatív magasságát is (1010 cm). A partfalat ennél 1,2 méterrel magasabbra húzták föl a biztonság kedvéért. Hiszen sosem tudni, mikor érkezik egy újabb, minden eddig mért vízállást meghaladó árhullám.

Egy évvel a megépülése után újabb érctáblával gazdagodott az árvízvédelmi partfal. A Magyar Hidrológiai Társaság által alapított Lampl Hugó-díj emlékplakettje közvetlenül az előző tábla alatt helyezkedik el. Lampl Hugó (1883-1976) vízügyi mérnök volt, a műszaki tudományok doktora, a Dunával kapcsolatos munkái között említésre méltó a Csepel-sziget ármentesítéséért végzett munka. Ott volt a Kvassay-zsilip építésénél, és a Soroksári-Duna szabályozásánál. Később részt vett a Duna-Tisza csatorna tervezésében. Életéről többet itt olvashatunk.

Az ország utolsó dunai vízmércéje

A Duna 1446.9 folyamkilométerénél elhelyezkedő mohácsi vízmérce után a következő már a Vajdaságban található Bezdán településen. A folyót magyar szakaszon itt mérik utoljára. Magunk is elképzelhetjük a mércére tekintve, mekkora is lehetett a LNV 984 centimétere. A 7 méter alatti lapvízmérce a partfal előtt, közvetlenül a parton található. A vízmércét a 60 centiméteres érték alatt (LKV) még nem látta senki a vízből előbukkanni.

Ha nyitott szemmel járunk Mohácson a Duna mentén, gondolatban bekalandozhatjuk szinte az egész világot egészen az ókori rómától a középkori Prágán keresztül az 1956-os felkelés előestéjén pusztító utolsó jeges árvízig.

Barangolás a Horvát-Dunakanyarban

IN ENGLISH

A címben szereplő "Horvát-Dunakanyar" kifejezésre nyilván sokan felkapják a fejüket, hogy ilyesmi nem is létezik. Azt nem tudom, használta-e már másvalaki előttem ezt a kifejezést. Ebben az esetben nem a látkép, vagy a hegyes táj miatt merül fel a hasonlat, hanem a Duna hirtelen irányváltozásai eredményezték ezt a szójátékot. Tekintsünk a térképre, és  tanulmányozzuk a Duna Kopácsi-rét és Vukovár közé eső szakaszát (1. kép).

1. kép A Horvát-Dunakanyar és a Drávatorok

Vác városától a Dráva torokig a Duna szinte tökéletesen egyenesen déli irányba tart. Abban a medrében, melyet a pleisztocén óta folyamatos nyugati irányú eltolódás jellemez. A Bajától délre zajló süllyedés, mely ebbe az irányba vonzotta a folyót a mai napig tart. A süllyedék fokozatos feltöltődése miatt alsószakasz jellegű Dunát széles ártér kíséri, melynek két szépen fennmaradt és védett példája a Gemenc magyar területen és a Kopácsi-rét (Kopački rit) már Horvátországban. A déli irány a Dráva torkolatánál hirtelen derékszögben megtörik, mintha a Duna ömlene a Drávába és nem fordítva. Ez azonban ne tévesszen meg senkit, a Duna és Dráva jelenlegi torkolatának elhelyezkedése csupán egy pillanatfelvétel a földtörténet szempontjából. A Duna még a közép- és újkorban is körülbelül 20 kilométer széles ártéren állandóan vándorolva vette fel az ugyancsak gyakran új medret kereső Drávát. A jelenlegi torkolat elhelyezkedése a folyószabályozás következménye (2. kép).

2. kép Drávatorok (Darutól balra ömlik a Dráva a Dunába)

A Dunát az Erdődi-hát nevű löszvonulat téríti keleti irányba, mely helyenként 60 méterrel emelkedik a folyó 0 pontja fölé. A fennsík még mindig magán viseli a szlavóniai szerb pusztítás nyomait; aknamezőre figyelmeztető táblák, kiégett épületek, lassan újjáépülő katolikus templomok. Az Erdődi-hát területén magyar faluval is találkozhatunk Dalj község egyik része Dályahegy ma is magyar többségű település. A környéken bőven termő gyümölcsösök, hatalmas szántőföldek terülnek el. Keresztülautózva ezen a tájon, a Balaton-felvidék jutott eszembe leginkább.

A löszhátról kitűnő rálátást kapunk az alattunk elterülő Vajdaságra. A Duna partján Almás (horvátul: Almjaš) falu az első a Dráva torkolat után. A térképre pillantva látható, hogy a betorkolló Dráva vize még hosszú kilométereken keresztül nem keveredik el a Dunáéval. A jobb part mentén ez a csóva még sokáig kimutatható. (Az 1. képen látható különböző szinek a hordalékviszonyok különbözőségéből adódnak). Az összeadódó vízhozamok révén a folyó szélessége alaposan megnövekszik. Almás falu mellett volt alkalmam megfigyelni a folyószabályozási műveket egy rövidebb szakaszon a torkolat irányában. Itt már nem a tipikus vonalban leszórt kősarkantyúkkal terelik szűkebb mederbe a folyó vizét, hanem T-alakú sarkantyúk sorozatával (3. kép). Ott ahol a parthoz csatlakoznak erőteljes elmosás jelentkezik.

 

3. kép T-alakú sarkantyú Almásnál

Az almási mellékágban (4. kép) is megfigyelhető egy keresztgát, amibe két hatalmas átereszt (5. kép) építettek be, hogy biztosítsák a kicsiny kikötő folymatos vízellátását (6. kép) A partokon az átereszek következtében nagy területen szakad le a part, a hirtelen árhullámok következtében. Ottjártamokor az alacsony vízállás miatt nem volt kapcsolat a fő és mellékág között, így a kishajók sem juthattak ki a Dunára.

4. kép Az almási mellékág

5. kép Mellékágelzáró gát Almásnál

6. kép Horgászkikötő a mellékágban

A terepviszonyokat kihasználva a XV. században várat emelnek a fennsík egyik stratégiai pontjára Erdőd/Erdut faluban. Az Erdődi vár sorsát éppen a meredek löszfalak pecsételték meg. Az alámosott part omlásai magával ragadták a várfal északi részét (7. kép). A várat a XIX. században az Adamovich-Cseh család kriptává építette át, a várárokban ott feküdt egyik német nyelvű sírkövük  kettétörve. Az fentebb említett családnak a településen volt 1945-ig egy kastélya, mely később a hírhedt Arkannak volt a székhelye a szlavóniai háború idején.

7. kép Drótkötelekkel védekeznek a löszfal omlása ellen az Erdődi várban

A szeletes csuszamlások révén a leszakadt várfal egyes részei még láthatók a löszfalat borító sűrű bokrok között. A csuszamlásokat a folyószabályozás eszközeivel próbálták megelőzni, minél távolabb tartva a Dunát a löszfal tövétől. Sarkantyúk tömege épült a mederben, áttéve a sodorvonalat a vajdasági oldalra. A lassuló vízáramlás és a hordalék kiülepedése miatt több - mára egybeolvadt - sziget emelkedett ki a Dunából Erdőd vára alatt (8. kép).

 

8. kép Erdődi-szigetek, a gombosi hidak és kilátás a Vajdaságra

Erdőd községet elhagyva a Duna megkerüli a löszfennsíkot, hogy aztán Dályánál (Dalj) újra déli irányt vegyen föl. Vukovár környékén egy újabb váltás történik, ezúttal a Fruska Gora magaslatai térítik keleti irányba a folyót. De az már egy másik történet lesz.

30 millió éves agyagrétegek magasodnak a Duna fölé Göd és Dunakeszi között

Írta Horváth Tibor. Fényképezte: Horváth Tibor és Szávoszt-Vass Dániel

Általános iskolás koromban, talán a harmadik osztályban az egyik környezetismeret órán a tanárnő megkérdezte, hogy Gödöt miért nem önti el soha árvíz, még akkor sem, ha magas lesz a Duna. Segítségképp annyit mondott, hogy gondoljunk arra, hogyan lehet lejutni az alsógödi strandra. Erre rögtön beugrott a "tudományos" válasz, és már jelentkeztem is: "Mert sok lépcső van!"

Aki pedig ismeri a gödi folyópartot, az jól tudja, hogy az egykori szeszgyár helyétől, a Köztársaság út végétől dél felé végig magas part szegélyezi a Dunát. Ez a közvetlen magaspart szinte megszakítás nélkül egészen a dunakeszi Duna sorig tart. Legtöbb helyen több mint 10 méterrel emelkedik az átlagos vízszint fölé, így valóban egyetlen árvíz sem képes elönteni a már beépített, bőven biztonságos magasságban lévő területet.

Miért ilyen Gödnél a part? Miből áll ez a fal és miért nem mosta még el lankásra az évezredek óta itt hullámzó Duna? Ezekre a kérdésekre kerestem a választ.

A beépített magaspart Dunakeszi északi részén, előtte a közvetlen part kisvíznél.

A magaspart részlete Gödön a Kossuth utcánál (11-es)

A Dunától már eltávolodott terasz-perem a dunakeszi Tabán temetője alatt

Az utóbbi hónapokban két régi íráshoz is hozzájutottam, amelyekben szó esik erről a magaspartról. Böckh Hugó (1874-1931) nemzetközileg is elismert geológus professzor volt, aki az 1899-ben megjelent Nagy-Maros környékének földtani viszonyai című értekezésében már rögtön az első oldalakon külön kis fejezetet szentel a gödi partszakasznak: "Alkalmam volt továbbá Gödnél is egy érdekes feltárást megfigyelhetni, a mely ugyan területemen kívül esik, azonban mindazonáltal igen figyelemre méltó vonatkozást tüntet fel a Nagy-Maros környékén fellépő felső-oligocén lerakódásokhoz." Először a Nemeskéri-Kiss Pál szeszfőzője melletti, a Gödi-sziget mai északi végével egyvonalban lévő dunaparti feltárásról ír, mely csak kis vízállásnál tanulmányozható. Részletesen taglalja, milyen felbukkanó rétegeket figyelt meg. Majd leírja, hogy a Floch-féle téglavetőben (ma: Feneketlen-tó) szintén kiváló lehetőség van a rétegek megfigyelésére. Lejjebb, Dunakeszi felé, a sűrű parti növényzet miatt nem igazán tudott részletes feltárásokat véghezvinni. Böckh a hangsúlyt az egykoron élt állatvilág különböző rétegekben fellelhető maradványaira helyezte.

A másik művet Dr. Szabó József (1822-1894), szintén elismert geológus, tanár, az MTA tagja írta 12 évvel korábban, 1887-ben. A Göd környéke forrásainak geológiai s hidrográfiai viszonyai címéből következően az itt található parti forrásokkal foglalkozik elsősorban, de ezzel együtt a magaspartról is rengeteg megfigyelés és információ található benne. Már rögtön a bevezetőben olvashatjuk: "Budapesttől Vácz felé menve a Duna bal partján, mindenütt alsíkon járhatunk, mely a Duna árterét közvetlenül képezi, az egyedüli kivétel csak vagy 20 kilométer távolságban van Gödnél, hol ellenkezőleg 10-12 méter magas partot mos a Duna melynek tövénél csak alacsony vízálláskor lehet szárazon járni." Majd részletesen taglalja Göd tágabb környezetének geomorfológiáját, és a források alapos vizsgálata alapján az alábbi következtetést vonja le. A környék aljzatát egy víznemeresztő, itt-ott kimozdulásokkal szabdalt agyagréteg képezi medence szerűen, amelynek nyugati felső pereme a gödi magasparton például kibukkan a felszínre. Az agyagrétegben a törések által keletkezett felszín alatti völgyekben futnak a vizek a legnagyobb mélyedmény, a Duna-meder felé. Az említett medence legjobban megfigyelhető vízkifolyásai a Göd és Dunakeszi közötti dunaparti források.

   
Mindezek olvasása után kezdett egyre jobban érdekelni, hogy hogyan is formálódott Göd környéke az évmilliók során, pontosan milyen rétegek húzódhatnak a felszín alatt, amelyek részletei a magasparton itt-ott előbukkannak. Az emberi képzelet erejét próbára tévő időtávot kell visszafelé haladnunk, hogy minderről képet kapjunk. Témánkhoz kapcsolódóan a körülbelül 50-60 millió évvel ezelőtt kezdődő és máig tartó, több földtörténeti korszakot is magában foglaló időre érdemes jobban odafigyelni. Göd területét hol tenger borította, hol szárazulat volt. A nagyjából 56 millió éve kezdődő eocén folyamán területünk egy része lassan ismét tenger lett, amelyből itt-ott magasodtak ki szigetek például a Dunántúlon. A Pesti-síkság helyén medence volt, amelyben az eocén vége felé, 34 millió éve az üledékképződés során a Budai márgának elnevezett formáció alakult ki. Ennek lerakódása áthúzódott a következő korba, az oligocénbe (34-23 millió éve) is. Ennek a kornak az elején a nyugati területeken kiemelkedés kezdődött, keleten pedig maradt a tenger, amelyben tovább folytatódott az üledék-lerakódás. A Budai márgából átmenettel elkezdett lerakódni a Tardi agyagnak nevezett formáció. Ez általában sötétszürke, mikrorétegzett agyag, amely kisebb sótartalmú vízben ülepedett le, ugyanis ekkor a tenger lefűződött a nyílt óceánról. Majd még az oligocén első felében újra összeköttetésbe került a Paratethys (beltenger) a Tethyssel (óceán), amikortól is a Kiscelli agyagnak keresztelt formáció kezdett lerakódni, a budai vonaltól keletre. Ez viszonylag mély és sós vízben rakódott le, sok helyen több száz méter vastagságban. Nagyjából egyidős, de sekélyebb vízi, partközeli képződmények a Hárshegyi és a Törökbálinti homokkő formációk. Az oligocént a miocén korszak követte (23-5,4 millió éve), amelyben a tenger tovább sekélyesedett. Körülbelül 20 millió évvel ezelőtt a mélybeni lemezmozgásoknak köszönhetően tengerfenéki vulkánosság alakult ki, mely nyugatról húzódott kelet felé: a mai Visegrádi-hegységtől a Zempléni-hegységig. A hozzánk legközelebb eső vulkánok, mint a Visegrád környékiek és a Börzsöny) kb. 15 millió éve hunytak ki, de addig több hullámban riolit-szórásokat hoztak létre.

A Visegrádi-hegység vulkáni vonulatai Szentendre felett

A miocén folyamán továbbra is változó volt a vízzel borított területek nagysága, valamint azok mélysége, de a miocén közepére a beltenger teljesen lefűződött az óceánról. Ekkortól nevezzük Pannon-tónak. Jellemző üledékfajták ebben a korban: homokkő, agyag, márga, lajtamészkő. A következő kor a pliocén volt (5,4-2,5 millió éve). A Pannon-tó területe egyre zsugorodott és egyre délebbre szorult vissza. A környező, kiemelkedő területekről érkező folyamok rengeteg hordalékot hoztak, melyek lassan feltöltötték a mélyebb medencéket. 2,5 millió éve kezdődött és 10000 évvel ezelőttig tartott a pleisztocén kor, melynek során a Pannon-tó teljesen feltöltődött. Második felében 4 eljegesedési időszak volt, de Magyarország területén nem volt jégtakaró. A kor jelentős eseménysorozata, hogy a folyók szorgalmas feltöltő munkájukkal kialakították a mai folyóvízhálózatot. Ez pedig Göd környékét is jelentős mértékben érinti, mivel a Duna is a pleisztocén folyamán foglalta el mai helyét. A pleisztocént megelőzően nem sokkal a Duna a Kisalföldre beérve rögtön déli irányt vett, és az akkorra már kisméretű tóvá zsugorodott Pannon-tóba ömlött. A Dunántúl kiemelkedése kényszerítette szépen lassan egyre keletebbre. Megjárva a Balaton völgyét is, végül a pleisztocén legelején megjelent a mostani Dunakanyar akkor még lankás dombjai között. Ezek az azóta tartó kiemelkedés következtében lettek egyre magasabbak. A Duna vízgyűjtőterülete akkor még jóval nagyobb volt, így lényegesen több víz folyt le benne, és az egyes eljegesedési fázisok közötti időszakokban is megnövekedhetett a vízhozam. A Duna ekkoriban szélesen elterülvén valószínűleg egy szigetekkel tarkított területet alakított ki a Pesti-síkság nyugati felén. Több ütemben hatalmas kavicsos-homokos teraszokat rakott le, szám szerint 5 ilyen térszínt határoztak meg Göd környékén. Ezek észak-déli sávokban helyezkednek ma el, az idősebbek (a Duna megjelenésével kb. egyidősek) viszonylag távolabb fekszenek már a Duna mai vonalától, és nem egy helyen 100 méter körüli magasságot érnek el a Duna szintje felett. A kavics- és homokteraszok a síkság nyugati peremén közvetlenül az oligocén-miocén rétegekre települtek (átlagosan 5-20 méter vastagságban), mivel ezeken a területeken a Duna letarolta az azoknál fiatalabb pliocén üledékeket. Az oligocén-miocén rétegek erózióval szembeni ellenállása nagyobb, ezek azért tudtak megmaradni. A pleisztocén legvégén, az utolsó eljegesedést követően indult meg a futóhomok mozgás. A folyómederből kifújt homok vándorlása - ennek látványos képződményei Göd környékén a Nevelek-dűlőben tanulmányozható homokbuckák és halmok.

A földtörténetet áttekintve már kitűnik, hogy miért is számít különlegesnek a gödi magaspart és miért foglalkoztak vele többen is a geológusok közül. A Pesti-síkság helyén valaha létezett tengeri medencében leülepedett rétegek egyedül itt, a magaspart oldalában bukkannak a felszínre. Ez a közel 30 millió éves vízzáró réteg Szentendrétől egészen Gödöllőig megtalálható a mélyben. A rétegek a leülepedéskor még vízszintesek voltak, de az azóta eltelt időben lezajlott kéregmozgások felszabdalták és kibillentették őket. A nagyobb törések északnyugat-délkeleti irányú vetők mentén találhatók, a rétegek enyhén déli irányban dőlnek. Felsőbb szintjei a kiscelli agyag (melyre itt-ott agyagos homokkő települt később), alatta pedig a tardi agyag rétegei húzódnak. 

A tardi agyag kibúvása, amelyen látszik a déli irányú dőlés

    Helyenként a miocénben működő vulkánok hamujából kiülepedett tufarétegek is megtalálhatók. 

Tufa-pad alacsony vízállásnál

Tufa-pad kipreparálódott rétegfeje

A Duna bevágódása során elérte ezeket a rétegeket, lehordta róluk a fiatalabbakat, így a medrét ma Gödnél az ellenálló oligocén-miocén agyagok képezik. A kiscelli agyag kékes-szürkés színű, viszonylag sok ősmaradványt tartalmaz, és jó alapanyaga a téglagyártásnak. Feltehetően ilyet bányásztak Gödön a Feneketlen-tónál is. Böckh Hugó a XIX. század végén több helyen találkozott ennek előbukkanásaival, de mára alig maradt ilyen. Leginkább alacsony vízállásnál találhatunk ilyeneket. Kutner László úr jó ismerőse a gödi Duna-partnak. Nála volt szerencsém megtekinteni több ősmaradványt, melyeket ezekből a rétegekből emelt ki. Ezek megegyeznek azokkal a fajokkal, amelyeket Böckh Hugó mutatott be 1899-es kiadványában. 

Oligocén fauna Böckh H. gyűjtéséből

 

Kagylók Kutner László gyűjteményéből

 

Ritka szép tengeri sün Alsógödről, Kutner László gyűjteményéből

Továbbá megmutatta azokat a helyeket (többségében az alsógödi komptól délre), ahol kisvíznél ma is könnyedén találkozhatunk a kiscelli faunával.  Tóth Tamás geofizikus szeizmikus méréseket végzett az érintett területen, és megállapította, hogy a Duna medrét szintén azok az oligocén-miocén rétegek alkotják, melyek Göd és Dunakeszi között néhány helyen felbukkannak a parton is. Megfigyelései kimutatták a már említett törésvonalakat, melyek a balparton is jól látható felszíni eredményei az északnyugat-délkelet irányú mély völgyek. Ilyen völgy pl. a gödi Szakáts-kert, Dunakeszin a Csurgó és a Malomárok. 

A Malomárok szurdokvölgy Dunakeszi északi részén

Az alsógödi Szakáts-kert

Nagymarosi András geológus vizsgálatokat végzett az előbukkanó rétegeken, amely alapján állítható, hogy azok tardi agyag formációk, a kékes-szürke színűek a kiscelli réteghez tartoznak, valamint a néhol felbukkanó rétegfejek anyaga miocénbeli riolittufa.
 

Az egymáshoz gyűrődött különböző agyagrétegek

A XIX. század végén lefestett állapothoz képest történt némi változás a part arculatában. A mederkotrások és a Duna máig tartó lassú bevágódása miatt már nem csak egészen alacsony vízállásnál lehet végigsétálni az érintett partszakaszon. Ugyanakkor a Duna üledékeinek áthalmozódása miatt, valamint partmenti emberi beavatkozásoknak köszönhetően már kevesebb helyen tanulmányozhatók az oligocén-miocén rétegek. A kibukkanások sok helyen pedig erősen aprózódtak (elsősorban a Tardi agyag formáció hajlamos erre).

Jól rétegzett tardi agyag

A Duna mentén házzal rendelkezők nem egy helyen egészen ráépítkeztek a magaspart peremére, emiatt kénytelenek ilyen-olyan megoldásokkal megerősíteni az alattuk húzódó partfalat. Erre több helyen egészen komoly építészeti megoldásokat is láthatunk, amelyek talán kicsit hosszabb időtávra jelentenek majd megerősítést, mint az egyszerű kőszórás, de ugyanúgy elveszik a part természetes mivoltát és elrejtik ezt a geológiai kuriózumot. Ráadásul a régebbi, mára már szétbomlott és szétterült kőszórások darabjai ma ott hevernek a partoldalban és a meder szélén, elcsúfítva a tájat és az agyagkibúvásokat.

A lefedett, megerősített partoldal

Elmosott kerítéselemek fedik az agyagétegeket

A part teljes rehabilitációja valószínűleg már lehetetlen vállalkozás lenne. Az épületeket nyilván nem lehet lebontani, valamint a - még álló - partoldali védműveket sem. Az említett egykori kőszórásokból itt maradt darabokat lehetne eltüntetni a Duna-part szépítése és az ősi réteg-felbukkanások környékének megtisztítása érdekében, de ez is hihetetlenül nagy feladat lenne.

Mindenestre így is kellemes hétvégi programként ajánlható, hogy viszonylag kis vízállás esetén tegyünk egy sétát az alsógödi és a dunakeszi rév között. Érdekes és látványos útban lesz részünk!

Felhasznált és ajánlott irodalom:

• Szabó József: Göd környéke forrásainak geológiai s hidrográfiai viszonyai. 1887.
• Böckh Hugó: Nagy-Maros környékének földtani viszonyai. 1899.
• Burján Balázs: Budapest-környéki idős Duna-teraszok nehézásvány-tartalmának statisztikai vizsgálata. 2003.
• Fürt Renáta: A Dunakanyar hajózási problémái. 2010.
• Nagymarosi András: Magyarországi oligocén
• Tóth Tamás: Folyóvízi szeizmikus mérések. 2003.
• Vass Dániel: A Gödi-sziget és mellékág hidrológiai viszonyai. 2008.