A Háros-sziget látogatóközpontja - A Hunyadi-szigeti Tanösvény Budafokon

A Duna-menti területeket sokféleképpen lehet bemutatni az érdeklődőknek. Mindeddig a Dunai Szigeteken az történt, hogy leírtam a személyes benyomásaimat egy adott szigetről, partszakaszról, esetleg utánanéztem néhány érdekesebb történetnek, eseménynek a könyvtárban, aztán született egy néha jobb, néha kevésbé jó bejegyzés. Ez volt eddig. A mai verőfényes napon szűkebb baráti körben kirándulást szerveztem a Budafokon található Hunyadi-szigeti Honvéd Tanösvényre, hogy szó szerint élővé tegyem mindazt amiről itt szó van.

A meghirdetett és előre lefoglalt időpontban végül 8-an csengettünk be a horgászegyesület zárt kapujánál. Meglehetősen könnyű összetéveszteni a bejáratát a háros-szigeti katonai komplexum portájával. Maga a bejárat már feltöltött Duna-medren áll. A folyószabályozások során, 1911-ben parthoz kapcsolt két sziget töltésén haladtunk a horgásztanya irányába, ahol fűzött és fóliázott ismertetőket kaptunk a gondnok úrtól.  Ez a füzetke nem csupán a látnivalókra szorítkozik, hasznos tanácsokkal és az itt élő állatokról is bőséges információval szolgál. Igény szerint még vezetőt is lehet fogadni, aki körbevezeti a látogatókat a 8 állomásból álló tanösvényen. Nézzük tehát sorban az egyes állomásokat!

  

1. A Duna vízállása

 
A horgásztanya lábazatain eltérő árnyalatú szürke festéssel örökítette meg a Duna a 2006-os árvíz szintjét. Ekkor a Hunyadi-sziget teljes egészében víz alá került, kivétel ez alól a feltöltött Duna-meder háromszög alakú területe volt. Látogatásunk alkalmával a Duna vízállása stagnált-lassan apadt. Budapesten 124 centiméteres vízállást mértek, ami 73 centiméterrel haladja meg a valaha mért legkisebb (jégmentes) vízállást. A Hárosi-öböl vize áradások esetén alvíz irányából frissül, majd ugyanebben az irányban ürül le. A Hunyadi-sziget 1911 óta ugyanúgy félsziget, mint a szomszédos Háros-sziget. Előbbi elzárt ugyan, de látogatható, a Háros-sziget partján ellenben még kikötni is tilos. A honvédség által hasznosításnak köszönhetően teljesen érintetlen az ártéri növényzet. Bejárására nincsen mód, ezért létesült a Honvéd Horgászegyesület gondozásában a Hunyadi-szigeti Honvéd Tanösvény.

  

2. Ártéri ligeterdő

  
A Hunyadi-sziget teljes területén ártéri ligeterdők találhatók. Erdeiben túlnyomórészt fehér nyárak (Populus alba), fűzfélék, szilfák találhatók. Idegenhonos fafajok közül sok díszkerti fajt az emberek hordtak be, egy helyen még fenyőfákat is láttunk. Megtalálható itt az eperfa, a zöld juhar, valamint a gyalogakác, melyek közül egyik sem őshonos ártéri erdeinkben. Elterjedésüket megkönnyítette, hogy a szigetet régebben marhalegelőként használták (egykori neve utal erre: Mészáros-sziget), így az ártéri erdő térhódításával együtt más fajok is otthonra leltek az újranépesülő szigeten. Jelenleg semmiféle erdőgazdálkodás nem folyik itt, mindössze a veszélyessé vált leszakadó ágakat távolítják el a tanösvény útvonaláról.
  

3. Függőavar

 
Puhafás, fűz-nyár ligeterdőkben gyakori látvány a magas fákra kapaszkodó kúszónövények. A parti szőlő, a komló, az erdei iszalag által benőtt törzseken még egy avarszint alakul ki, sajátos élővilágot alkotva. A kusza liánok között fennakadnak a lehulló levelek, és ebben a védettebb környezetben főleg az ízeltlábúak találnak kedvezőbb életkörülményeket. A függőavar meglehetősen ritka, de annál látványosabb jelenség.

  

4. Fejlődés és pusztulás

 
A Hunyadi-sziget a Duna egyik zátonyából alakult ki. A XVIII. században még nem ábrázolják különálló szigetként. Főként kavicsból épül fel, melyen a megtelepedő növényzet hatására nyers öntéstalaj alakult ki. Természetes fejlődése 1911-ig tartott, amikor a térségbe érkező folyószabályozási munkálatok kapcsán félsziget vált belőle. A 4. képen a mellékágat lezáró töltés látható (jobb oldalt). A mederben rendszeresen végeznek kotrásokat a horgászvíz fenntartása érdekében. Az ilyen alkalmakkor a pangó vízben kiülepedő iszapot távolítják el. A sziget fejlődése és pusztulása mellet meg kell emlékezni a növényzet életciklusairól is. A leszálló talajvíztükör eredményeként fellépő csúcsszáradás könnyen a fák pusztulásához vezet. A viharok, villámcsapások során kidőlő fák helyén hamar megjelenik az újulat. Fiatal fehér nyár csemetéket láttunk ilyen tisztásokon kibukkanni a szúrós szeder aljnövényzetből.

  

5. Egy kis statisztika

 
A Hunyadi-szigeten 75 védett állatfajt tartanak nyilván, melyek közül 54 madárfaj, 5 emlős, 5 ízeltlábú, 8 kétéltű, 3 hüllő. Madarak közül itt él a szürke gém, megtalálható itt a mocsári teknős, melyet kezd kiszorítani az megunt ékszerteknős populáció. A Hárosi-öböl élővilága nagyrészt mentes a közvetlen emberi beavatkozástól, ez alól az egyetlen kivételt a haltelepítés jelenti.

  

6. Ember a szigeten

 
A Honvéd Horgászegyesület jelenleg is folyamatosan számolja föl a szigeten álló elhagyott emberi létesítményeket. Egy-egy régi nyaraló, kidőlt kerítés, gumiból épített lépcső emlékeztet egykori lakóira. Jelenleg csupán a horgásztanya van használatban. A szigetet járva azonban belebotolhatunk az antropogén geomorfológia felszínformáiba. Ezek az 1928-tól kezdődő honvédségi időszak emlékei: lövészárkok, gödrök, oszlopok. A két szigeten ugyanis a hidász és utász alakulatoknak volt bázisa. A szomszédos Háros-sziget keleti részét a mai napig ők hasznosítják. A középkorban Csőt-szigetként ismerték. Sajnos már nem láthatóak a IV. Béla által alapított monostor romjai, melyek a török pusztításnak estek áldozatul. Maradványait valószínűleg a jeges árvizek tarolták le.

  

7. A két kisöböl

 
A szigetcsúcs felé közeledve előbukkan az egykori Duna két ága, melyek már csupán öblök. Sekélyebb részein fiatal halrajok cikáznak kéttenyérnyi, hatalmas amuri kagylók között. A part meredeken szakad le, anyaga mindenütt sóder vagy kavics. Rajtuk tőkés récék keresnek menedéket a tűző nap elől. Élesebb szeműek felfedezhetnek a vízben fialló csigákat (Viviparus hungaricus ) is, melyekre a Fekete-, és Kaszpi-tengerből behurcolt telepes vándorkagylók (Dreissena polymorpha) tapadnak (7. kép). 

 

8.  Kitekintés a Hárosi-öbölre

     
A szigetcsúcsra kiérve feltűnik a szép nevű, fiatal Szerelem-sziget. Ez a mederközépi zátony a kotrások hatására a múlt században alakult szigetté. Alámosott, fokozatosan pusztuló partját azzal is lehet védeni, hogy az erős hullámzást gerjesztő vízi járműveket kitiltják az öbölből. A Hárosi-öböl budafoki oldalán sorakozó gyárak innen vételeznek vizet és szennyvizeiket is ide ürítik. A horgászegyesület szerint a vízminőséggel ennek ellenére nincsen probléma. Rendszeresen telepítenek ide halakat, elsősorban pontyot. Különösen büszkék az ősi magyar fajtára, a nyurgapontyra, mely itt gyakran előfordul. A főágból ide nem úsznak be a gyorsabb, oxigéndúsabb vizeket kedvelő halfajok, és a csendesebb vizet kedvelő pontyok sem vágynak át a főágba. A horgászokat szeretettel várják, azonban fontos tudni, hogy egyik szigeten sem szabad kikötni. A tanösvényt látogatókat is szívesen látják, több mint ajánlott néhány köszönő sort írni a vendégkönyvbe.  Ha már a Háros-szigetről ki van tiltva az ember érdemes rászánni fél napot erre a liánok miatt esőerdőhöz hasonlatos kis Hunyadi-szigetre.

Információ, foglalás, kapcsolat:

http://www.harosiobol.hu/

Felsőgödi Bástyák - képeslapok a régi felsőgödi Dunapartról

 

Ezt a képeslapot 1931-ben adták postára, Nagys. Török János Úrnak címezve Balatonlellére, egész pontosan a Bodnár Szikvízgyárba. A képeslap jobb szélén látható, hogy a máig jellegzetes, bástyákkal díszített árvízvédelmi töltés már ekkor is megvolt. Ezt a múlt század húszas éveiben építették, majd a negyvenes évek elején megmagasították.

Képeslap szintén a felsőgödi dunaparti sétányról. A bal szélen látható vontatóhajó állítólag a KŐRÖS. A lapot Tek. Varga Imréné kapta meg a bihar megyei Okányban, 1943-ban.

A felső kép pontos helyét nehéz meghatározni. Talán attól a partszakasztól északra készült, ahol véget ér a kőgát. Az alsó képet viszont könnyű behatárolni, csak a gát felső – később ráépített – részét kell odaképzelnünk, azonkívül a jobb szélen lévő két épület ma is áll még. A közelebbi az Idősek Otthona, a távolabbi pedig szintén felismerhető, a jellegzetes toronyról.

Képek Horváth Tibor gyűjteményéből, saját szavaival elbeszélve. 

Koronát lelt a segédkertész Szent Margit szigetén

A Margit-sziget 1542-ben. (Forrás hg.hu)

Siralmas látványt nyújthatott József nádor szigete 1838 tavaszán, amikor végre leapadt annyira a Duna, hogy ki lehetett kötni partjain. Hosszú évek gondos munkája és fáradozása veszett kárba. A nádor személyes tulajdonát képező területen a jég 2-2,5 méter magasságban leborotválta a fiatal faültetvényeket, elpusztította a virágágyásokat, tövestül csavart ki hatalmas fa matuzsálemeket. A nádori nyári lak földszinti falai még 20 év elteltével sem száradtak ki teljesen. Elpusztultak a parti védművek, a töltések és hosszú szakaszon mart bele a Duna a Palatinus (=Nádor)-sziget testébe. Az apadó folyó egy lábnyi vastag (kb. 35 cm) iszapréteggel magasította meg a felszínt (akkoriban ez 102,5 m.B.f. volt, napjainkban a feltöltések miatt 104,85 m.B.f.).

József nádor főkertésze, Toszt Károly irányította a nyári lakot övező park rendbetételét. A javítások hatalmas földigényét a sziget egyenetlen felületeinek elsimításával kívánták folytatni. Úgy mint arra az árvizet megelőzően is volt példa. A főkertész utólagos elbeszélése szerint a sziget egykori legmagasabb pontja a domonkos nővérek zárdája romjainak tetején volt. Mulató is állt rajta, amit még a nagy jeges árvíz előtt elbontottak. Az alatta magasodó törmelék dombot kezdték elhordani, melyben csontokat, fémolvadékot és rengeteg épületmaradványt találtak. A romot tehát nemes egyszerűséggel földbányának használták, nem kímélve a még magasan futó falakat sem.

A domonkos kolostor szentélye a XIX. század derekán (Radványi I.)

Érthető, hogy a nagy jeges árvíz után Toszt Károly királyi főkertész vezetésével ismét ide folyamodtak anyagért, a sziget kárainak kijavítása végett. Ekkor azonban olyan dolgokra bukkantak, melyre még álmukban sem gondoltak volna. Radványi művében így emlékezik meg a történtekről: 

"...A tavasz egyik szép reggelén Veszelovszki segéd-kertész a romok között végezvén teendőit, történetesen az egyházba tekintett, s tapasztalván, hogy víz-lepte földje már fölszikkadt, beljebb irányozta lépteit, míg a templom jobb oldalán a szószék alatt feltűnő süppedést vett észre, mellyből egy márványlap hegyes szöglete kifelé dülledt. Vizsga-szemekkel tekintgetvén az üregbe, valami csillogó szereket látott ott ben; mire egyik karját lebocsátván, ott kotorgatott, a fénylő kincset keresvén. Ezalatt a márványlap karjára nehezül, és minden erőfeszítés hasztalan; segítség után kell kiáltozni. 
A munkások, köztök a főkertész, hallván a zajt, a hely színére jönnek, és a kapzsi segédet kikalodázzák. Ezzel ásót, kapát fognak, -siettetvén a kincsszomj tevékenységüket;- s csak hamar előttük van a korona, gyűrű, pénz, arany foszlányok és gyöngyök..."

A kolostor romja a levegőből (wikipedia.org)

A nyulak-szigeti domonkos apácakolostort IV. Béla király fogadalomból kezdte építeni Margit leánya számára, akit - mivel a tatárok kitakarodtak az országból - Istennek ajánlott. Az építkezés 1245-46-ban indulhatott meg és 1255-ben a félkész épületekbe már beköltözhettek az apácák. A sziget igazi szerzetesi központ volt, a domonkosokon kívül rendháza volt itt a premontreieknek és a ferenceseknek, vára az esztergomi érseknek, valamint a johannita lovagoknak. A török előrenyomulása során elnéptelenedő falak közül a nővérek elvitték Margit ereklyéit Pozsonyba. Buda ostromai alkalmával (a szigetről kiválóan lehetett tűz alatt tartani a várat) egy darabig hadikórháznak és lőszerraktárnak használták, majd az enyészeté lett. 1838-ig még a létezéséről is teljesen megfeledkeztek.
 

Feuerné ábrája. 1964.

Az árvíz által könnyedén megbontott templomi törmelékanyagot az áramlatok lehordták a masszív, márványlappal borított sírról, így az napvilágra kerülhetett. Így találta meg a kíváncsi segédkertész. A sírból (mellékelt alaprajzon 3. számmal jelölve) előkerült még egy aranyozott szövetdarab is, mely a megtalálók leírása alapján a napvilágra kerülve foszlányaira esett szét. Ezen a homokkőből faragott síron kívül felfedeztek még egyet, melyet kard és sarkantyú, valamint a pénzlelet kapcsán "görög lovag" sírjának neveztek el. További leletek után kutatva feltúrták az egész szentélyt, szétdobálva a csontokat, összekeverve a rétegeket, lehetetlenné téve a későbbi részletes dokumentálást. A szakszerűtlen régészeti és muzeológiai gyakorlat révén mára csak a korona maradt meg a leletegyüttesből, melyet József nádor hagyatékából annak halála után a Nemzeti Múzeumba került. Leltári száma 1847.43a.

Már a kincs megtalálásának napján megindult a találgatás, kinek a fejét ékesíthette egykor ez a műremek. Elsőként a már akkor (1838-ban) szentként tisztelt Margit királylányra gondoltak, aki az akkoriban Nyulak-szigetének nevezett helyen töltötte életének javát. Az ő sírjának pontos helyét az 1937-38-as ásatásokon sikerült pontosan tisztázni (a rajzon 1. számmal jelölve). Fölmerült V. István király neve is, akit itt helyeztek 1272. augusztus 6-i halála után végső nyugalomra. Előbbi ellen szól, hogy Margit apácaként, minden világi hívságot megtagadva szegényen halt meg és mint apácának nem járt koronás temetés. V. István király ellen szólt, hogy a korona meglehetősen kicsiny, mindössze 17 centiméter átmérőjű. Egészen napjainkig nem sikerült minden kétséget kizáróan tisztázni kié is lehetett az ékköves, gyöngyös arannyal futtatott ezüst diadém. A '60-as években - nyugati analógiák kapcsán - a kutatók hajlottak abba az irányba, hogy mégiscsak V. Istváné lehetett.

V. István király (1270-1272)  feltételezett koronája (muvtor.btk.ppke.hu)

Az 1838-as jeges árvíznek a korona mellett léteznek más emlékei is a Margit-szigeten. A nádor nyári lakjának sarkán árvízi tábla jelezte az egykori vízállást, a Kis-rét közelében fekvő öreg narancseperfának törzsét még a jég torzította közel vízszintessé. Néhány diófa a Nagyszálló előtt is őrzi a 173 évvel ezelőtti pusztító jégár nyomán szerzett sérüléseit. Azóta nagyot változott a világ, többé nem fenyegeti sem jég, sem árvíz Szent Margit-szigetét. Egykori kolostorának feltárása azonban a mai napig sem fejeződött be. Ki tudja, talán rejt még egyet-mást a föld a feltöltések alatt...

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• Luczenbacher J.: Margit sziget in. Magyar hajdan és jelen. 1847.
• Radványi Imre: Margitsziget története. Szent István Társulat 1858.
• Kubinyi Ferenc: Margitsziget műemlékei. 1861.
• Vattai Erzsébet: A margitszigeti korona in. Budapest Régiségei 1958. XVIII. köt
• Feuerné Tóth Rózsa: V. István sírja a margitszigeti domonkos apácakolostor templomában. Budapest Régiségei 1964. XXI. köt.
• http://budapestcity.uw.hu/03-muemlekek/13/Margitsziget/index-hu.htm

Tersánszky Józsi Jenő: Sziget a Dunán

 

1926 nyarán játszódik ez az idilli, vízparti történet. A Gröhner és Társa Ingatlanforgalmi Iroda dolgozói elhatározzák, hogy a nagy forróságra való tekintettel minden nap munka után lerándulnak a Szúnyog-szigeti (ma Népsziget) csónakházba. A történet nyomán megelevenedik előttünk a két világháború közti pezsgő vízi világ. Találkozhatunk uszályok, kotróhajók, vízművek személyzetével. Horgászokkal és "önkéntes vademberekkel", akik a városi életet felcserélik nyaranta a nomád sátorozással. Szó esik a korabeli vandál vízitúrázókról, akik a vízműveket rongálják, kocahajósokról, akik csak a Megyeri csárdáig eveznek, vagy csak éppen vontattatják bárkájukat Tahiig. Pontos leírást kaphatunk  napszúrást követő éjszakáról, és az orvosi vonalnál maradva, még egy vízihullával is találkozhatunk.
Vízi sport rajongóknak különösen ajánlott ez a novella, nyelvezete, hangulata és a korabeli Duna-leírások miatt. Sokan fognak magukra ismerni, miután végigolvasták ezt a romantikát és kalandokat sem nélkülöző történetet.

Álljon itt néhány részlet a novellából, kedvcsinálónak:

"Tegnap családommal Szentendrén jártam. A MFRT egyik pompás gőzhajóján utaztunk. Elképesztett, mekkora tömegben nyüzsög a csónak a Dunán. Úgyszólva több a csónak, mint a víz. És a parton, végtől végig, a teméntelen csónakház, egymást érik a víkendházak. És az a sokadalom, ami a nyári vendéglők cigánybandás vagy szaxofonbúgásos teraszait tölti meg, egymás hegyén-hátán! Ki gondolta volna tíz-tizenkét évvel ezelőtt, hogy ezek a partok így beépülnek és benépesülnek. Nekem és a feleségemnek aztán igazán a világon mindenkinél különb okunk van, hogy örökre visszaemlékezzünk ezekre a helyekre! Mikor a kis Lupa-sziget mellett haladt tova a hajó, akkor éppenséggel nagyot kacagtunk össze. Itt dőlt el annak idején, hogy életünk összekötődött. De hát akkoriban még nyoma sem volt ezen a szigeten a mostani nyaralóknak, hajóhídnak, parkoknak, a nyírott pázsitból elővilágló színes, homokos utakkal. Elhagyott, buja füves foltnak zöldellett ez a kis sziget a Duna sodrában. Legföllebb a partjának egy részén magaslott néhány öreg fűz és némi rekettyés. Meg a belsejében düledezett egy-két pásztorkunyhó. Azok között sem mindig legelt a kevés számú tehéncsorda, és füttyengetett a pásztorgyerek a hajók felé. Ez a nagy forgalom, nagy fejlődés, csinosodás az alatt a tizenkét év alatt lendült neki az öreg Dunán és mellékén, amióta nem jártunk erre."

  

"-Ezek tévednek, hogy mivelünk a Lidón találkoznak, mert egyáltalán nem kötünk ki ott. Úgy utálom azt a helyet! Már a neve neki nagyzási hóbort. Egy kis rongy szigetnek az orrában homokos strandcsík van és sekély, elég jó iszapmentes víz, zátonyok között. Rögtön itt van az összekötő hídon túl. Minden kezdő csónakos, minden kényelmes, gyáva társaság ott csődül össze a környékről a Lidón. A férfiak zabálnak, isznak, és akár a kávéházban, ütik a kártyát a pokrócon. Vagy pedig fölnyitják a gramofonos dobozt, és táncolnak a nőkkel. Ezeknek aztán éppenséggel a fürdőruha divatbemutatóra megy ki az egész szórakozás. A fürdőbe is ajakrúzzsal mennek... Ugyanazokat a vicceket, pletykákat hallja valaki, ugyanazoktól a pofáktól..."

 

"A nap aranyporban homályló budai hegyek pereméről sugárzott. Egy szétfolyó, nagy, pirosas gömb. A parti fűzfák koronáját és a vízművek pogácsa alakú, óriás kútjainak kúpját melengették már csak a napsugarak. Az árnyékok messze benyúltak a Dunába. A csöndes habfodrok közül fölvetette magát a levegőbe egy-egy halacska. A kék égen csókacsapat repült éji pihenőre. A hasukon, szárnyukon megcsillant a hunyó napfény."

 

"Szentendrén alul van egy kis sziget a Dunában. Hivatalos neve Lupa-sziget. De mert a tahi kerület képviselőjének volt a tulajdona, hát a nevéről nevezték. Mikor választották a képviselőt, a kortesek a szigetnek a legelőjét ugyan odaígérték a tahi gazdáknak, de a választás után elfeledkeztek az ígéretről. A képviselő kiadta bérbe a szigetje legelőjét. Erre az egyik gazda dühében kifakadt: minket kéne arra a szigetre vinni legelni, mert marhák voltunk, hogy erre a képviselőre szavaztunk! Azóta a kis szigetet Marhák-szigetének hívják a környéken."

Kincseket rejt a Duna Szobnál

 

A legenda szerint a Lutzenbacher családot egy halászat során arannyal teli korsóval ajándékozta meg a Duna, ezzel kezdődött Szob aranykora. Lutzenbacherék ugyanis kőbányát nyitottak, erdőket vásároltak, hajókat és bútorokat készítettek, munkát és megélhetést adtak az ott élőknek – meséli Szőke István szobi polgármester.

 

A Duna Szobnál a Lutzenbacher sétányról nézve.

 A Duna nem csak széles Szobnál, de számtalan titkot is rejt. Például a menekülő Mária királyné flottájából is jónéhány hajót, amelyeket a mohácsi csata után fosztogató csapatok süllyesztettek el. Fésű József, a Börzsöny Múzeum Baráti Körének vezetője szerint a római kortól a második világháború időszakáig találhatunk emlékeket a folyóban.

A régészeknek sokkal nehezebb a Dunában búvárkodni, mint a tengerekben, mert jóval kisebb a látástávolság – mondja Fésű József. Ha árad a folyó, és zavarosabb a víz, fél méterre is alig lehet ellátni, ilyenkor műszerrel vagy kézi tapogatással igyekeznek eligazodni. Viszont éppen a nehézségek adhatnak reményt arra, hogy a fosztogatók és a kincsvadászok nem vittek el mindent.

A régészek már megtaláltak a folyó mélyén egy Mária Terézia korából származó fahajót, és néhány dereglyét is kiemeltek a vízből. A maradványokat a közeli tóban helyezték el, hogy itt várjanak a végleges tartósításra és restaurálásra. Keresik a szakemberek Mária királyné elsüllyedt hajóit is, a kutatást Tóth János Attila búvárrégész vezeti, aki most éppen a zentai csata emlékeinek feltárásán dolgozik.

A Visegrádi-hegység koszorúzta Duna Szobnál.

Szobon a be nem fejezett sportcsarnokból egy hajórestaurátor műhelyt és bemutató központot szeretnének létesíteni. Innen szabad a lejárás a Dunához, fel lehet hozni a hajókat, nagy medencét kell benne kialakítani a konzerválásra – ismerteti az elképzeléseket Szőke István polgármester, aki hozzáteszi: a leleteket meg kell menteni, különben az enyészeté lesznek.

A cikk forrása MR1.hu 

Tóth János Attila búvárrégész blogja
 
A riport meghallgatható az MR1 honapján. (11:46-tól)

http://www.mr1-kossuth.hu/mrplayer.php?d=0058c67d_4697540.mp3

Bifurkáció és batükaptúra - A Donauversickerung-jelenség

Sok természettudománnyal és azon belül a földrajzzal foglalkozó honlap és nyomtatott lap küzd azzal a problémával, hogy mennyit áldozzon föl a szakmaiságból a közérthetőség oltárán. Gyakran döntetek úgy, hogy nem terhelik az olvasókat ilyen szavakkal, mint bifurkáció, meg batükaptúra, mert az átlag olvasó ezek hallatán kiejti kezéből az újságot. Ilyen címmel nem lehet eladni egy cikket, takarjon akármennyire érdekes témát. Egy bulvárújság bizonyára másként tálalná a németországi Felső-Duna mentén megfigyelhető jelenséget: "Szenzáció! Akár 60 kilométerrel is rövidülhet a Duna", vagy "Németországban a föld nyelte el a Dunát", esetleg "A Duna márpedig az Északi-tengerbe ömlik". Itt a Dunai Szigeteken ez a veszély nem fenyeget, címnek megfelel ez a két szó, hiszen tökéletesen leírja mi is történik a Dunával Immendingen és Fridingen között a Sváb-Alb áttörésben (1.kép). Lássuk hát a részleteket!
 

1. kép A Felső-Duna szakasza Németországban

A Donaueschingennél kelet felé induló fiatal Duna rövid távot megtéve Geisingennél éri el a Sváb-Alb mészkővonulatait. A meder a Felső-Dunai Natúrpark területén egy nyílt karsztfelszínre ér. A Jura időszak tengereiben kiülepedett, 161-145 millió éves (Malm) meszes üledék ma jól rétegzett, pados elválású mészkőből álló középhegységet alkot. Ez a fajta kőzet kifejezetten kedvez a karsztos folyamatok kialakulásának.

A Kalkfelsen-nek nevezett mészkőszirtek között kanyargó Duna Immendingen városka után kiér a helyiek által Brühl mezőnek nevezett kanyarulatba.  Ha kisvízi időszakban érünk erre a területre érdekes jelenséget figyelhetünk meg. A Duna vize lassacskán patakká vékonyodik, majd érré, végül az ér egy kürtőn keresztül a föld gyomrába távozik (2. kép). Még hallani is lehet, ahogy a mélyben tovacsobog. A meder innentől kezdve egy keskeny kősivatagra emlékeztet. Karsztos területeken ez elég gyakran megesik a folyókkal.
    

2. kép "Donauversickerung"azaz a Duna elszivárgása

Földrajzos, és azon belül is a karszthidrológiával foglalkozó berkekben ezt a jelenséget nevezik görög eredetű szóval batükaptúrának. Magyar megfelelője tükörfordításban a mélybe fejeződés. Németül egy szóval írják le a Duna batükaptúráját: Donauversickerung.

A Duna eltűnéséről először 1705-ben írtak. 1719-ben pedig már arról is szó esett, hová is szivároghat el ennyi víz, hiszen csak úgy nem tűnhet el nyomtalanul egy folyó. 1864-ben a Duna völgyében vasútépítés közben újabb víznyelőkre leltek a sínek alapozásánál. 1874-ben az év nagy részében teljesen eltűnt a Duna a Brühl mezőn.
 

3. kép Fluoreszceinnel megfestett patak látványa

Mivel ez a víz nagyon hiányzott a Duna mentén élő lakosságnak - nem volt mi hajtsa a malmokat, nem volt hol itatni az állatokat - elhatározták, hogy fényt derítenek a rejtélyre. 1877. október 9-én Adolf Knop geológus, a karlsruhei Műegyetem tanára alaposan felszerelve érkezett meg a Duna felső folyásához. Csomagjában volt 10 kg fluoreszcein, 20 tonna só, valamint 1200 kg olaj. A mai szemmel környezetbarátnak semmiképpen sem nevezhető kísérlet során mindezt beleöntötte ez elszivárgó Dunába, majd várta, hogy a környék mely forrásaiban jelentkezik a szennyeződés. 60 óra múlva mindhárom komponens feltűnt 12 kilométerrel délebbre fekvő Aachtopf forrásban. Szemtanúk szerint a forrástó vize "gyönyörű élénkzöld színben" pompázott (3. kép).
 

4. kép Az Aachtopf forrástó

Az aach régi német nyelven egyszerűen vizet jelent míg a topf tálat. Az Aachtopf forrás jelenleg Németország legbővizűbb forrása, Aach településen található (4. kép). Vízhozama átlagosan 8300 l/sec, szélső értékei 1300 és 24100 l/sec. Összehasonlításképpen a maximális érték több mint duplája a Szolnoknál mért Zagyva átlagos vízhozamának. Tengerszint feletti magassága 475 méter, vizeit 240 négyzetkilométernyi területről gyűjti össze. Tulajdonképpen egyáltalán nem zavarja, hogy a kontinentális vízválasztó kettészeli vízgyűjtőjét. A Fekete-tenger felé haladó Dunát éppúgy megcsapolja, mint a Konstanzi-tó felé lejtő dombok csapadékvizeit. A forrástóból ered a Rudolfzeller Aach, mely a Konstanzi tavon keresztül a Rajnába és így végső soron az Északi tengerbe jut. A Duna közép-, és nagyvízi helyzet esetén bifurkál, azaz vizét két tenger (Fekete és Északi) vízgyűjtő rendszere között osztja meg. Az állapot mindenképpen ideiglenes, egy hosszú folyólefejeződés (kaptúra) kezdeti szakaszát jelzi. A forrástó alatt elterülő barlangot 1907-tól kutatják barlangi búvárok (5. kép).
 

5. kép Az Aachtopf forrásbarlang-rendszere

A két szint között, ahol a Duna elszivárog és ahol az Aachtopf forrásban újra felszínre tör 180 méternyi különbség van. A víz által a felszín alatt megtett út hossza változó, Immendingentől 12, Fridingentől 18 kilométer. A közelebbi víznyelőkből gyorsabb a lefolyás; 180 m/h, a távolabbiakból ez 100 m/h értékig csökkenhet (6. kép).
 

6. kép A Duna-Rajna kapcsolat Aach-nál.

A XX. század elején a Duna elszivárgása olyan méreteket öltött, hogy többször nem volt víz a mederben, mint ahányszor volt. 1921-ben 309 napon keresztül volt csontszáraz a meder. A helyiek ezt nem hagyták annyiban, kővel, agyaggal, fával, betonnal kezdték eltömíteni a víznyelőket. Ez oda vezetett, hogy az Aachtopf forrás vize kezdett elapadni. A forrás vizéből élők és a duna-völgyiek közötti  vízjogi konfliktus 1927-ben a Birodalmi bíróság elé került, ahol törvény híján nem tudtak döntést hozni. Végső soron kompromisszumos megoldás született. Immendingennél néhány száz méteren kibetonozták a Duna medrét, de elegendő vizet kellett hagyni az Aachtopf forrás számára is.

    
A Duna elszivárgása viszonylag fiatal jelenség, erre utalhat az, hogy csak 1705 után készültek csak írásos feljegyzések róla. Ugyancsak a recens folyamatra utalhat, hogy a víznek csak egy része tud elszivárogni. A repedéshálózat még nem képes befogadni a középvíznél nagyobb vízhozamot a Dunából. Ilyen esetben a folyó ugyanúgy kitölti a medrét, mintha az elszivárgás nem is létezne. Természetesen a folyamat nem visszafordítható, az oldás és a vízzel bejutott hordalék koptató hatása révén a repedéshálózat csak tágulni fog, így nő majd az elnyelhető víz mennyisége is. Napjainkban évente mintegy 3000 köbméternyi mészkő oldódik ki az Aachtopf vízgyűjtőjének mészköveiből (7. kép).
 

7. kép A terület geológiai keresztszelvénye.

A földtörténet során már volt rá példa, hogy a Rajna elhódított vízgyűjtő területet a Dunától. A téma megérne egy külön bejegyzést, ezért összefoglalom röviden. A 300 km hosszú svájci Aare folyó egészen az Alsó-Pleisztocénig a Duna forrásága volt. Mintegy 2 millió éve a  Rajna az erőteljes hátravágódása révén elérte az Aare-Duna medrét. A folyamatban szerepet játszott még a Fekete erdő kiemelkedése, melynek révén megszakadt a kapcsolat az Aare és a Duna között.  Ezáltal 18000 négyzetkilométerrel csökkent a Duna vízgyűjtő területe.

Ugyancsak a Pleisztocénben, de már annak a végén, a würmben az ún. Feldberg-Duna is leszakadt a Duna vízgyűjtőjéről. A jégkorszak folyamán a Duna a Fekete erdő legmagasabb hegycsúcsának, a Feldbergnek tövében található Feldsee-ből eredt. Ezt a forráságat érte el Blumberg városánál a Wutach patak erőteljes hátravágódása. Ez a Rajna mellékfolyócska rövidítette meg legutoljára a Dunát. A Feldberg-Duna egykori medrében ma az Aitrach patak folyik.

Jelenleg a Breg és Brigach a két forráság (Brigach und Breg bringen die Donau zuweg), ám belátható időn belül a Rajnának két mellékpatakjává fognak válni. A Duna felső folyása teljes egészében a föld alatti barlangrendszeren jut majd el az Aachtopf forrásig, mindaddig, amíg a barlangok fel nem nyílnak az erőteljes oldódás hatására. Ha ez bekövetkezik, a Duna forráságát körülbelül 60 folyamkilométerrel keletebbre kell majd keresnünk. Át kell írni majd a földrajzkönyveket, hiszen a Duna már csak 2724 kilométer hosszúságú lesz. Egyéb földrajzi név problémák is felvetődnek majd: hogyan fogják nevezni Donaueschingent, ha már a Rajna vízgyűjtőjéhez tartozik? Hol lesz a Duna "hivatalos" forrása ezután?  Átöröklődik-e a Breg vagy Brigach neve a Rajnába torkolló Felső-Dunára?

Mivel a karsztos folyamatokat nem lehet megállítani emberi beavatkozással sem, hosszú távon a Rajna áll nyerésre. És ebben az esetben a geográfus-hidrológus szakmának előbb-utóbb meg kell válaszolnia ezeket a kérdéseket.

Ajánlott honlapok (német nyelven):

• http://www.donauversickerung.info 
• http://www.naturpark-obere-donau.de