Ahol a borostyánkőút keresztezte a Dunát

IN ENGLISH

Stopfenreuth neve valószínűleg nem tartozik a legismertebb Duna-parti településnevek közé, még osztrák viszonylatban sem, a faluszéli, tulajdonképpen már a távolabbi Engelhartstettenhez tartozó ártéri erdő még inkább világvégének tűnhet még Bécsből is, holott az ókorban itt vezetett keresztül a Dunán az európai kereskedelem egyik ütőere, a borostyánkőút. A hely kitüntetett jelentőségére az iszapszagú ártéri erdőben manapság már semmi sem utal, de ha a régészek megkapargatják egy kicsit a dunai üledékrétegeket, a mélyben római falakba ütközik az ásójuk.   

Az erődhöz tartozó torony, az általunk megszokott helyzettől eltérően ez a falon belül állt. 

Február 20-án jelent meg a hír az ausztriai Donauauen NP honlapján, miszerint a nemzeti park területéhez tartozó Stopfenreuther Au területén a Carnuntumi Múzeum és az Osztrák Régészeti Intézet régészei feltártak egy római kiserődöt. Azaz annak csak azt amit a Duna meghagyott belőle; egy rövid falszakaszt a tábor északi sarkán egy belső torony alapjával együtt. A Stopfenreuther Au nevű sziget a Duna bal partján található, azaz tulajdonképpen a Barbaricum területén, a mai Bad Deutsch-Altenburggal szemközt, de Carnuntum ókori légióstáborától kissé távolabb északkeleti irányban. Az ásatásokat a vegetációs időszak vége felé kezdték, hogy minél kevésbé zavarják az élővilágot, ugyanis a romok az ártéren fekszenek, 0,5-0,8 méter üledék alatt, melyet mára teljesen benőtt az ártéri erdő.

Jól megfigyelhető a finomszemcsés dunai üledék, ami vastagon ellepte a romokat.

A szeptemberi Borisz-árvíz kissé elnyújtotta és megnehezítette a munkát, de az ásatást novemberben sikerült befejezni, a kutatóárkokat visszatemették, és annak ellenére, hogy a római kiserőd (ellentétben Magyarországgal) Ausztriában 2021 óta világörökségi helyszínnek számít, a nemzeti park kérésére hagyják, hogy a növényzet újra birtokba vegye a szigorúan védett területet. Ezután következik majd a leletek kiértékelése, melyből fény derülhet az erőd építésének és pusztulásának körülményeire, és következtetéseket lehet majd levonni a korabeli hidrológiai viszonyokra, ugyanis a régészet jelenleg azt sem tudja biztosan megmondani, hogy ez a Duna által javarészt elpusztított római erőd a folyónak eredetileg melyik partján épült fel.  

A 2024. évi stopfenreuth-i ásatás kutatóárkai felülnézetből. 

Erőd-ellenerőd példákat a Duna számos pontjáról ismerünk a római kori Pannoniából, Brigetioval szemben ott állt az izsai Leányvár, Pestről ismert a Március 15. téri erőd, a kisebb kikötőerődökről nem is beszélve (Dunakeszi, Nógrádverőce, Dunaszekcső, stb.) Stopfenreuth-nál alig maradt valami a római erődből, de a meglévő falszakasz alapján egyértelműen látszik, hogy kiserődről van szó, nem pedig kikötőerődről, erre utal a fal íve és az ív belső oldalán épült trapéz alaprajzú torony, sőt a toronyalap helyzete alapján azt is feltételezik, hogy ez nem egy későrómai építmény, amikor a patkó alakú tornyokat az erőd falsíkjához képest kívülre építették. 

Az Ödes Schloss erőd és a révátkelés elhelyezkedése a III. katonai felmérésen (1870-es évek)

Habár az erőd maradványainak egészét ártéri üledék borítja, a romok nem voltak ismeretlenek a régészek előtt, még az 1860-as években is jelentős falcsonkok magasodtak a parton. Ott, ahol a Duna éppen elmetszette az erőd falát, a partra merőlegesen kihantolódott a kőfal keresztmetszete, melyet a helyeik több néven említettek, egyik elterjedt elnevezése az Ödes Schloss, azaz Pusztavár volt, ezt a nevet térképeken is feltüntették, voltak azonban hidrológiai szempontból beszédes nevei is, például Hungerstein vagy Durstkugel, amit magyarra leginkább Ínség-sziklaként lehetne fordítani, felbukkanásuk feltehetően rendre alacsony vízállásokhoz kapcsolódott. 

Elsősorban a közeli Carnuntum légióstábora (Bad Deutsch-Altenburg) és polgárvárosa (Petronell) iránti régészeti érdeklődés hozadékaként, a három kilométeres távolság ellenére, már viszonylag korán, a XIX. század végén (1896, 1898, 1900) megindulhattak itt is az ásatások, a kutatók ugyanis már akkor feltételezték, hogy a Carnuntumhoz kapcsolódó erődített folyószakasz (ripa) egyik fontos eleme lehetett. Az alábbi ábrán ugyanaz a falszakaszt ábrázolták, mint amelyet a 2024 őszi ásatás feltárt. A lelőhelyen megtalálták a leg. XV Apollinaris téglabélyegeit, erről a legióról tudni, hogy Kr. u. 9-61, majd 73-117 között állomásozott Carnuntumban, azaz vagy ekkoriban épült a tábor, vagy az építőanyagot másodlagosan építették be egy későbbi időpontban.

Az 1898. évi ásatás helyszínrajza.

Klosterneuburg és Pozsony között a Morvamezőn keresztül kanyargó Duna egykor komoly közlekedési akadályt képezett az észak-déli forgalom számára. Ezt a 60 kilométeres Duna-szakaszt nem lehet egységes főmederrel jellemezni, az ártér helyenként 4,5 kilométeres szélességre tágul, ahol a mellékágak, holtágak, zátonyok és szigetek állandóan változó mintázata gyakorlatilag egészen a folyószabályozásig ellehetetlenítette állandó átkelők létesítését. Carnuntumnál azonban kissé összeszűkült ez a dunai ártér, a félszigetként kiemelkedő Kirchenberg mészkőtömbje ármentes felszínt képezett közvetlenül a főág partján, miközben Stopfenreuthnál az ármentes térszín irányába 1,7 kilométerre szűkült az ártér. Ez még mindig viszonylag nagy távolság, de a római kor alacsonyabb dunai vízállásai lehetővé tették egy átkelő kialakulását, melyen az ókori egyik fontos gazdasági ütőere haladt át a Baltikum borostyánkő-lelőhelyei irányába. 

A Duna által leborotvált falszakasz csonkja.

Az 1896-1900 között zajló első régészeti feltárások idején az erőd falszakasza egy sarkantyút képezett a Duna Rosskopf-ágában, mögötte pedig a visszaforgó áramlás egy kisebb öblöt alakított ki az erőd belső részén. A Rosskopf-ág a XVIII. század végén még szélesebb volt, mint a Carnuntum magaspartját alámosó ág, a mostani főág. Általánosságban elmondható, hogy a folyó szakaszjellege miatt állandóan változó mederben folyt, nincs két egyforma térkép, ahol a szigetek zátonyok, vagy a partél ugyanabban a pozícióban lenne, éppen ezért a térképi ábrázolás ezen a szakaszon jóval pontatlanabb más, stabilabb partszakaszokhoz képest. A két ág összefolyása általában a Kirchenberg tövében volt, ahol a korabeli térképek tanúsága szerint révátkelés működött az egyesült folyószakaszon. A rév déli átkelőpontja állandó pozíciót foglalt el Deutsch-Altenburg északi részén, de az északi parton a révkikötő folytonos mozgásban volt, hol a Rosskopf-ág által körülölelt szigeten kötöttek ki, de többnyire az Ödes Schloss mellett tették partra az utazókat, ami arra utal, hogy az átkelőhely a borostyánkőút jelentőségének megszűnése után is tovább működött, igaz kisebb forgalommal.

A borostyánkőút nyomvonala Aquileia és a dunai határ között.

Földrajzi szempontok határozták meg elsősorban a borostyánkőút nyomvonalát Aquileia és Carnuntum között, az út egyrészt kikerülte a télen járhatatlan hegyvidéki területeket, másrészt a lehető legközelebb húzódott hozzájuk, ugyanis a lehetőség szerint minél keskenyebb vízfolyásokat kellett kereszteznie Pannonia provinciában, a Szávát Emonánál (Ljubljana), a Drávát Poetiovonál (Ptuj), a Murát, majd a Zalát Salánál (Zalalövő), a Rábát Savariától (Szombathely) délre, mielőtt elérte a Dunát Carnuntumtól (Deutsch-Altenburg) keletre. Ezen a ponton feltételezhető, hogy időszakosan egy hajóhíd biztosította a forgalmat, amit a középkorban és az újkorban révátkelés váltott fel. Ezt 1951 után felváltotta drótkötélpályán mozgó komp, amely autókat is szállított. Ez utóbbi egy viszonylag rövid momentum volt az átkelő történetében, 1973 januárjában felavattak az átkelő helyén egy új dunai hidat, amely 2012 óta Andreas Maurer alsó-ausztriai tartományfőnök nevét viseli, ez a mai napig egyetlen híd Bécs és Pozsony között. A római mérnökök helyválasztásáról sokat elmond, hogy a híd jelenleg pontosan ott keresztezi a Rosskopf-ágat, ahol a római katonaság közel két évezreddel ezelőtt felépítette a most feltárt kiserődöt. 

Hírek, képek forrása: 

• https://www.donauauen.at/aktuelles/news/das-roemische-brueckenkopfkastell-in-der-stopfenreuther-au
• https://de.wikipedia.org/wiki/Kleinkastell_Stopfenreuth
• https://www.lobaumuseum.wien/cms/erinnerung-an-die-rollfaehre-bad-deutsch-altenburg/

Jégzajlás a regensburgi lacikonyhában

IN ENGLISH

1893 télutóján a tulajdonos egy évtizeden belül már másodszor volt kénytelen újrafesteni a regensburgi óvárosban, a Sóház tövében álló lacikonyháját (Garküche), miután a Duna jeges árvize elöntötte a különös formájú kicsiny épületet. A renoválással együtt Fritz Schricker készíttetett egy újabb árvíztáblát is, melyet ezúttal nem odabenn, az étterem vendégeknek fenntartott részén helyezett el, hanem a nyugati falon, odakinn, sőt, még a saját nevét is rávésette cirkalmas gót betűkkel. Friss szokásról beszélhetünk, ha ugyanis a lacikonyha tulajdonosai minden komolyabb dunai árvíz után árvíztáblát készíttettek volna, Fritz Schricker 1893-as árvíztáblája—kis túlzással—már nem fért volna fel a falra. Se kívül, se belül.

Fritz Schricker emlékét az árvíz szintjével együtt őrzi egykori lacikonyhája, amely 1990-ig volt ugyanannak a családnak tulajdonában. 1893 óta pedig hat újabb árvíztáblával gazdagodott a világ egyik legódonabb étterme, a Historische Wurstküche, vagy helyi nevén a Wurstkuchl. Kifejezetten frekventált helyen található, a Weiße-Lamm-Gasse 3-as szám teraszáról kilátás nyílik a Dunára, az Unterer Wöhrd nevű sziget északi csúcsára, mögötte az Oberer Wöhrd sejlik fel, balra ott van a rajtuk átívelő 1135-1146 között épült Kőhíd, nyugat felől a kilátást takarja a hatalmas, négy évszázados Sóház tömege. Központi elhelyezkedése ellenére a Wurstkuchl a szó legszorosabb értelmében külvárosi épületnek számított, hiszen az 1320 után felépült dunai-oldali városfalon kívülre esett, sőt ez volt a helyzet egészen 1856-ig, amikor a városnak sikerült végre elérnie, hogy az ódon, rengeteg költséggel karban tartott falakat végre elbonthassák. Csakhogy a fal elbontása a Wurstkuchl esetében problematikus lett volna, ugyanis a lacikonyha hátsó fala maga a városfal volt, ezért ezen az egy szakaszon a mai napig áll a régi regensburgi városfal egy darabkája, emlékét egy tábla őrzi. "Külvárosi" helyzetéből adódott, hogy míg Regensburg birodalmi városát a vastag falak védték a Duna elöntésétől, addig a lacikonyhát gyakorlatilag az összes nagyobb árvíz elöntötte, de a tulajdonosok mégis úgy ítélték, hogy megéri a vesződség, a berendezés menekítése, a vizes falak kiszárítása, hiszen a Duna legrégebbi, ma is álló átkelője elegendő forgalmat biztosított az újrakezdéshez. 

Az örök visszatérés a Dunának ezen a pontján akár érthető szó szerint is, ahogy értelmes ember is építkezhet ártérre, amennyiben úgy kalkulál, hogy a várható haszon meghaladja majd a várható veszteségeket. Bizonytalan, hogy mikor is épült az első lacikonyha ezen a helyen, vannak források arról, hogy a Kőhíd (Steinerne Brücke) munkásai is erre a helyre jártak ebédelni majd' kilencszáz évvel ezelőtt. 1293-ban Regensburg városi tanácsa elhatározta, hogy az Arnulf-korabeli városfalakon túlterjeszkedő külvárosokat is fallal veszi körül. A szárazföldi szakaszt 1320-ig sikerült befejezni, ezt követően a folyópartot is megerősítették; két kilométeres szakaszon épült itt is városfal, amit 15 torony tagolt. A Kőhídtól közvetlenül keletre állt a Kräncher torony, ez egy kerek torony volt a tetején egy daruval, ami a rakparton zajló kereskedelem érdekeit szolgálta. Nyilvánvaló, hogy a Wurstkuchl a városfal megépülése után kellett, hogy megépüljön, mivel ez a fal képezte a vendéglő hátsó falát. 1378-ban már az itt dolgozó szakács nevét is feljegyezték. Régészek feltárták a lacikonyha rakparti szemetesgödreit, ebből kiderült, hogy itt jellemzően húsételeket készítettek a lehető legnagyobb választékból; szárnyasok, marha-, sertés-, nyúl-, bárány- és kecskecsontok tették ki a leletek nagy részét.

1616-ban a vendéglőt lebontották a Salzstadel építése miatt, de miután a város képét a mai napig meghatározó hatalmas raktár felépült a lacikonyhát is visszaépítették trapéz alaprajzzal, erre a különös formára Hans Georg Bahre 1630-ban elkészült különleges, kétszer 4 méterszer 40 centiméteres metszete ad magyarázatot, amely északi irányból, azaz a Duna felől ábrázolja Regensburg városát. Ezen a képen a Wurstkuchl két oldalán két kaput látunk. Ezek az átjárók biztosították a vérkeringést a városfalakon kívülre került dunai rakpartok és maga a város között. Ez a rakpart meglehetősen szűkös volt, elvégre nem szerencsés, ha az ellenségnek túl nagy tér áll rendelkezésére az ostromhoz. Ilyen szűk területen pedig a kocsik vélhetően nehezen tudtak volna ráfordulni a kapura, anélkül hogy nekimentek volna a lacikonyhának, ezért kézenfekvő volt lecsapni mindkét két kiálló sarkot és trapéz alakúra építeni a vendéglőt. 

A trapéz forma azzal járt, hogy a belső tér, melyen a konyhával kénytelen osztozni a vendégeknek fenntartott tér meglehetősen parányi, alig 25 vendég fér odabenn, ahol a falakat összesen négy árvíztábla díszíti. További négy árvízi jel található a külső falakon; kettő a nyugatin, kettő pedig az északin, a kolbászsütöde bejáratának két oldalán. Ritka egybeesése ez a kulturális, kulináris, hidrológiai és várostörténeti kuriózumoknak, ahol a Duna történelme ennyire besűrűsödik; a nyolc árvíztábla összesen hét árvíznek állít emléket, ugyanis az 1988-as márciusi árvízről kinn és benn is van egy tábla. A Wurstkuchl falán található árvíztáblás sorrendje vízállás szerint a következő: 

1893. február 16. jeges árvíz ~700 cm

2013. június (4.) 682 cm

1882. december 29. jeges árvíz 670 cm

1988. március 27. (2 tábla) 659 cm

1954 július 645 cm

1965 június 643 cm

2011 január 15. 627 cm

Bajor idill dunai árvíztáblákkal (1988 és a kissé kopott 2011-es) (forrás)

Mindegyik árvízről külön cikket lehetne írni, hiszen ezek az évszámok nem minden esetben korrelálnak a magyarországi legnagyobb árvizekkel. Ennek oka főleg a földrajzi távolság, az árvízi görbék utánpótlás hiányában ellaposodhatnak az alsóbb szakaszok felé. Különösen igaz ez a jeges árvizekre, például a mostani bejegyzésünk témájára, az 1893-as árvízre, amely Regensburgban az egyik legmagasabb árvíz volt, míg Bécsben alacsonyabb árvízszinten tetőzött, addig a magyar szakaszon ismét falvakat öntött el (pl. Gerjent) a kanyarokban kialakuló jégdugók miatt. Regensburgban az 1893. február 16-án tetőző árvíz táblája található a legmagasabban a Wurstkuchl falán, de ehhez mindenképpen hozzá kell tenni, hogy a jeges árvizeket a hidrológia minden esetben külön veszi a jégmentes árvizektől, ugyanis egy jeges árvíz esetén meglehetősen nehéz meghatározni az aktuális vízszintet, ez abból fakad, hogy nem mindig világos, hol végződik a víz, hol kezdődik a jég, és bizonyos műtárgyak esetében, mint például a már említett regensburgi Kőhíd a jég duzzasztó hatásával is számolni kell. 

A két legmagasabb árvízi jel a Wurstküche nyugati falán

Éppen ezért nem világos, hogy a tulajdonos Fritz Schricker mi alapján helyezte fel a kolbászsütödéje falára a második árvíztáblát. A jeges árvíz idején az épület vélhetően megközelíthetetlen volt, csak az árvíz levonulása után lehetett szemrevételezni a pusztítás mértékét. Mindenesetre legalább egy nagyarasszal van feljebb az árvízi jel, mint a legnagyobb jégmentes árvíz szintje, amely a magyar Duna-szakaszon is a rekord-értéket képviseli a dunaszekcsői és mohácsi vízmérce kivételével. Az éppen 132 éve tetőző 1893-as regensburgi árvíz abban is kuriózum, hogy már készültek róla fényképek, szám szerint hetet mutat be a Hochwasserschutz Regensburg honlap, ezek közül az alábbi három nagyobb felbontásban is elérhető: 

Jégtorlasz a Kőhíd felett az Oberer Wöhrd partjáról.

Az elárasztott Protzenweiher piactér Stadtamhof városrészben

Jégzajlás a Kőhíd alatt, kilátással az Unterer Wöhrd-re

Gondolhatnánk, hogy a modern árvízvédelem már képes megvédeni a városi létesítményeket a fejlett Németország legfejlettebb tartományaiban, azonban pozitív végkifejlet helyett azt kell leszögezni, hogy a legnagyobb árvizek annak ellenére továbbra is el fogják önteni a Historiches Wurtsküché-t, hogy ezen a szakaszon már mobilgátrendszert is felépítettek. Ugyanis az árvízvédelem képtelen megvédeni az alápincézetlen lacikonyhát az alulról feltörő víznyomástól. A szomszédos Sóháznál ez nem probléma, hiszen az óriási épület saját súlya ellensúlyozni tudja az emelkedő talajvízszint nyomását, de ez a kicsiny Wurstkuchl esetében nem áll fenn, így kénytelenek hagyni, hogy a Duna betörjön az épületbe, mert ez kisebb kárral jár. Így várható, hogy az eljövendő évszázadok során a kicsiny regensburgi kolbászsütöde falára további árvízi jegyek kerülnek majd fel, miközben nem kell attól félni, hogy a látogatók esetleg elmaradnának kisvizes időszakokban. 

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• https://de.wikipedia.org/wiki/Historische_Wurstkuchl
• https://www.heimatforschung-regensburg.de/2486/1/1063113_DTL1774.pdf
• https://www.regensburgnow.de/wurstkuchl/
• https://hochwasser-regensburg.tumblr.com/image/52136760733
• https://www.wurstkuchl.de
• https://www.hochwasserschutz-regensburg.bayern.de/dok-historische-hochwasser/galerie-eisgaenge.html
• https://www.regensburg.de/fm/121/hochwasser-bedeutende-pegelstaende.pdf
• https://www.hnd.bayern.de/pegel/donau_bis_passau/regensburg-eiserne-bruecke-10061007?
• Christine Schimpfermann: Hochwasserschutz im Denkmalensemble – Strategien zur Konfliktlösung am Beispiel Regensburg

A legszebb dunai hajómalom pusztulása

Szörnyű látvány lehetett a fagyos januári hétvégén, a jegesedő Dunán vörös fénnyel és fekete füsttel lángoló emeletes dunai malom a telelés előkészítésére odaérkező dunavecsei munkások számára. Kurtán Gyula ácsmester élete munkája veszett oda az emeleti szélkamrában felcsapó lángok miatt, és hiába vonult ki a falu apraja-nagyja, a vízszigetelés miatt rendkívül gyúlékony kátrányos faszerkezetet nem tudták megmenteni a tűzoltók, már az is nagy eredménynek számított, hogy a két szomszédos fatelep nem jutott hasonló sorsra. 

Kurtán Gyula partra vont 1. sz műmalma Dunavecsén, vélhetően 1928-ban. (Fortepan/Olbert Mariann)

Magyarország legmodernebb, legdrágább és valószínűleg a legkülönösebb formájú úszó dunai malmának 1929. január 5-én késő délután bekövetkezett pusztulásáról több újságcikk is beszámolt, bennük visszatérő motívum, hogy Kurtán Gyula malma vadonatúj volt, talán még egy év sem telt el azóta, hogy elkészült. A Fortepanról származó felvétel alapján az ember meg nem mondaná, hogy ez egy hajómalom, sokkal inkább néz ki úszó háznak, vagy inkább palotának, hiszen egy erkély azért mégiscsak túlzás egy ilyen szerkezetre. Különösen éles a kontraszt, ha más, puritánabb hajómalmokkal hasonlítjuk össze, például a kortárs ráckeveivel. 

A fenti kép némiképp megtévesztő, ugyanis a malmok egyik legfontosabb ismérve hiányzik róla, összevetve a másik képpel megfigyelhető, hogy a lapátkerekek nem voltak felszerelve. Felszerelt állapotban, mint ahogy az alábbi kép bizonyítja a monumentális lapátkerekek a második emeletig magasodtak és hosszuk majdnem az úszómű feléig terjedt. Haladva a kor technikai újításaival, a hajómalmot nem kizárólag a Duna ereje hajtotta:

Sajátos vállalkozás volt az 1929-ben (sic!) indult Kurtán-féle vízimalom. Egy korabeli leírás szerint ennek „hajtóereje a víz és egy 35HP. Junkers nyersolajmotor; teljesen modern Ganz-féle hengerszékkel, 35 q őrlőképességgel, saját villanyteleppel rendelkezik”. [1]

Itt álljunk meg egy pillanatra! A hajómalom pusztulásának pontos dátuma az Arcanum-on böngészhető újságcikkek alapján január 5-e szombat volt 1929-ben, ennek hangsúlyozása azért fontos, mert a fenti idézet téved, ráadásul a Fortepan is az 1929-es évet adja meg a kép dátumának, és sok más képaláírásban is találni 1930-as vagy későbbi dátumokat. Sőt, van olyan forrás is, amely a malom leégését jóval későbbre, az '50-es évekre tette: 

"1950-ben még állt az utolsó hajómalom, a Kurtán-féle malom, a hajóállomás mellett működött a gőzmalom, és legalább öt motoros daráló is dolgozott. Aztán a hajómalom leégett..." [1]

A malom összesen 120 ezer pengőbe került, ami óriási összeg volt, amikor egy munkás egy teljes évi bére ennek kb. századrésze volt. Elkészültét legkésőbb 1928 tavaszára tehetjuk, hiszen az alább képen vegetációs időszakban, lombos fákkal a háttérben láthatjuk a Dunán. 

A Kurtán-féle malom, háttérben az kisapostagi Scharbert-sziget (Molnár Miklós: Beszélő fotográfiák)

Ugyancsak közös pont a tűzesetről szóló tudósításokban, hogy a malom ekkoriban telelőhelyén pihent, fel kellett volna készíteni egy közeledő jégzajlásra, valamint az is, hogy a tűz majdnem két szomszédos fatelepre is átterjedt. E pontok alapján feltételezhető, hogy Kurtán Gyula malma valahol a Dunavecsétől délre lévő hajókikötő mellett pusztulhatott el, ahol ekkoriban a Rátkai-fatelepről tesznek említést, melyben később a TSZ központja kapott helyet. 

Dunavecse és a Duna 1929-ben. 

Hidrológiai aspektusa is van a történetnek, hiszen a hidrológiai archívumban feljegyezték, hogy a felsőbb szakaszról érkező jégzajlás néhány nappal később valóban megérkezett, január 9-én a budapesti vízállások mellett már felbukkant a zajló jeget jelentő "Z" betű, azaz a munkások valószínűleg időben láttak volna neki a munkának, és ha nincs a tűz biztonságba is helyezhették volna Magyarország legkülönlegesebb hajómalmát. 

Köszönet a segítségért a Dunavecse Képtár - Vörös Ildikó facebook csoportnak, ahol segítettek tisztázni a részleteket!

[1] https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/SzazMagyarFalu-szaz-magyar-falu-1/dunavecse-3307/kezmuvesek-kereskedok-utonjarok-3464/

Adalékok Szentpéter vízrajzához

Tahitótfalu és Dunabogdány között a Szentendrei-Duna két nagyobb kanyart ír le, mielőtt Szentendre felé fordulna. A Szentendrei-szigetet és a dunántúli partot egyaránt alámosó kanyarulatok fejlődésének korábbi szakaszait mindkét partvonal domború oldalán kirajzolják a Duna árvizei, a terepi formák, de nyomozhatók légifelvételeken és szintvonalas térképeken CIRPI római erődjétől keletre, illetve annak szemközti párjától, az egykori Szentpéter falutól délre eső szakaszon.

Mostani írásunk szerves folytatása az 'Adalékok CIRPI vízrajzához' című 2021-es cikknek, melyben egy 1988-as légifelvétel alapján következtettünk a jobb partot formáló folyamatokra és volt szó a terület felszínalaktanáról is, benne a Visegrádi-hegység patakjainak tájformáló szerepéről, melyek a Szentendrei-szigeti oldalon hiányoznak, ugyanis sem a Duna, sem más folyó nem érthető meg csupán az egyik partot vizsgálva. 

Folyóhát mögött megbúvó Tahitótfalu 2025. január 19-én.

1988. március 30-án egy árhullám vonult le a Dunán, a nagymarosi vízmércén ezen a napon 554 centiméteres vízállást mértek, ez az árhullám másnap tetőzött 562 centiméterrel, ami megközelítette a jelenleg érvényes második árvízvédelmi készültségi fokozatot. Nagymaros alatt az árhullám két ágra bomlott, mi most a Szentendrei-Dunán követjük az árvizet egészen a tahitótfalusi  ̶A̶l̶m̶á̶s̶s̶y̶ Tildy Zoltán hídig, folyamkilométer szerint a 20-as tábláig. Az emelkedő Szentendrei-Duna vize néhány geomorfológiailag előrejelzett szakaszon kilépett a középvízi medréből és birtokba vette az alacsonyabban fekvő ártéri szinteket. Ilyen szakasz volt a jobb parton a CIRPI castellumától keletre fekvő terület, miközben a bal parton víz alá került a Kecske-sziget tágabb környezete, egészen a magasabb térszínt jelentő homokdombok lábáig, ez az ív a 23-as folyamkilométer táblánál összeszűkült, itt, Szentpéternél az ártér alaposan beszűkült, hogy aztán folyásirányban egy kilométerrel lejjebb ismét kitáguljon Tahitótfalutól ÉNY-ra, ahol körülbelül két kilométernyi szakaszon az árhullám ugyanúgy kirajzolta egy ősi Duna medrét, ahogy azt CIRPI-től ÉK-re megfigyelhettük. Az árvíz peremét kijelölő parti hát ívesen fut a szántóföldeken, az előzetes feltételezés szerint kirajzolva egy korábbi, még fejletlen kanyarulat keleti partját. Ez az ártéri sáv aztán pár száz méterrel a Tildy híd felett ismét összeszűkül, és egyben elhagyja a vizsgált területet. 

Folyóhátakon heverő tájidegen terméskövek és kerámiák

Tahitótfaluban, a hídtól északra található folyóhátat a szántóföldön jelenleg is meg lehet figyelni, annak ellenére, hogy a folyamatos művelés egyre jobban elegyengeti a korábban markánsabb folyóvízi formakincset, de még mindig 1-1,5 méterrel emelkednek ki a hátak közötti hosszanti mélyedésesekhez képest. A folyóhát domborulata a hídól északra fokozatosan távolodik a Duna jelenlegi partjától, halad nagyjából északi irányba, ahol aztán a kanyarulat ívéből kifolyólag újra eléri a Dunát. Méghozzá azon a ponton, ahol az egykori Szentpéter falu feküdt, szinte pontosan szemközt CIRPI római castellumával, illetve a romokon újratelepült Várad(ok) faluval. Mindkét településterület a 105 méteres szintvonal fölött helyezkedik el, ami a magasártér felső határa, legfeljebb csak a legnagyobb árvizek önthették el.  

A két szomszédos régészeti lelőhelyben sok a közös vonás, közülük talán a legfontosabb a szakszerű feltárások hiánya. CIRPI katonai táborában utoljára 1930-ban zajlott ásatás Szalay Ákos vezetésével — először és utoljára. Szentpéter területén még ennyi sem történt, az itteni ismereteinket több terepbejárásból lehet összeszedni, bár ezek egy része bizonytalan, illetve hivatkozás nélküli beszámoló. Szentpéter területéről több bronzkori kultúra kerámiatöredékei kerültek elő, míg a római korban feltehetően I. Valentinianus császár korában emelt őrtorony állt a határvédelem szolgálatában néhány évtizeden keresztül, a római uralom vége felé, erre téglatörmelékek és habarcsmaradványok utalnak. Az őrtorony jelenléte valamilyen folyami átkelőhelyet feltételez a két part között, CIRPI - 4 burgus feltehetően összeköttetést is biztosított a Váccal szemben fekvő Bolhavár kikötőerődhöz. CIRPI - 4 burgus nem mellesleg az utolsó ismert őrtorony, ami a Szentendrei-sziget nyugati partján állt. 

A magaslaton emelt őrtorony környezetében az Árpád-kor vége felé templomos falu telepedett meg, a templom névadó szentjétől kapta a falu is a nevét, sőt vélhetően a templom kövei részben az őrtoronyból, részben a szemközti castellumból származtak, ahol ugyancsak falu telepedett meg a romok között. A szemközti Várad és Szentpéter sorsát egyaránt a török hódítás pecsételte meg, üszkös, elnéptelenedett romjaikon Bogdány és Tótfalu perlekedett sokáig. Szentpéter azóta részben újratelepült, az itteni szőlőskertek parcelláin néhány ház épült, ahol állandó lakók is akadnak, de Váradok, annak ellenére, hogy a térképek még sokáig említették Pusztatemplom néven, ma templomtalan pusztaság. 

Cirpi/Várad és Szentpéter elhelyezkedése (a ? a feltárás hiányát jelzi)

Ahhoz, hogy megértsük hogyan változott a folyókanyarulat futása az elmúlt évezredekben, az alábbi remek elméleti ábra nyújt segítséget, ahol a megfelelő fázishoz csak oda kellett írni a jelenlegi földrajzi neveket. Jelenleg Dunabogdány és Tahitótfalu között egy fejlett kanyarulatot látunk a Dunán, ahol két, nagyjából derékszögű irányváltást tesz a folyó. Dunabogdányt elhagyva a Szentendrei-Duna a Pankuti-dombok tövéig délkeleti irányban folyik, majd eltérül délnyugat felé, majd a CIRPI és Szentpéter közötti inflexiós pontnál átfordulva egy íves kanyart tesz újra délkeletre, a Tildy híd irányában. Ez az inflexiós pont viszonylag fontos pontját alkotja az írásnak, ugyanis egyrészt itt találkozik a sodorvonal a folyó középvonalával és itt fordul át a kanyarulat íve jobbról balra. 

Az inflexiós pontok környezetében a folyóparti erózió mindkét oldalon csekély, különösen ha összevetjük a kanyarulat két homorú ívével, a Pankuti-dombbal és a Tahitól északra található partszakasszal. Ezeken a szakaszokon a folyó sodorvonala a parthoz közelít, azaz folyamatosan alámossa, omlasztja és bontja a meredek partot. Közben a domború oldalon a lassabb vízmozgás miatt üledékfelhalmozódás zajlik, zátonyok, szigetek keletkeznek, esetünkben név szerint a Harmincéves-szigetek Dunabogdány alatt, és a Szentpéteri-szigetek. Az inflexiós pontok kedveznek a megtelepedésnek, hiszen a lakóknak nem kell attól félniük, hogy a házaikat elviszi a víz, sem attól, hogy évről-évre távolabb kerülnek a folyótól. Éppen ezért az átkelőhelyeket is előszeretettel létesítettek ilyen környezetben (például Vácott), és ha az inflexiós pont esetleg mozgott, a révátkelés követhette ezt a mozgást.

A szentpéteri kanyarulat elméleti ábrára vetítve 

Szentpéternél azonban ilyenről valószínűleg nem volt szó, annak ellenére, hogy északabbra a Kecske-szigetnél nem ilyen tankönyvszerű a folyókanyarulat fejlődése, a szentpéteri inflexiós pont itt viszonylag mozdulatlan volt az utóbbi néhány évezredben. Erre a megállapításra a mindkét oldali folyóhátak elhelyezkedéséből lehet következtetni. A többesszám nem véletlen, Szentpéternél ugyanis CIRPI-vel ellentétben több, egészen pontosan három folyóhát-generációról lehet beszélni, ezek sorrendje a jelen felé haladva:

1. Temetői-hát. 108-110 m szint. Viszonylag egyenes térszín, amely Tahitótfalu központjából, a templomoknak helyt adó magas vonulatból tart észak felé a Kisorosziba vezető úttól keletre, a temető vonalában, majd az utat elhagyva tart Szentpéter és a Duna felé. Jelentőségét kidomborítja, hogy a Tahitótfalut északon övező új árvízvédelmi töltés ebbe a folyóhátba köt be északon.
2. Klapka utcai-hát. 105 m szint. Ez a folyóhát a Tildy hídtól északra válik markánsabbá, halad a Klapka utca nyomvonalán az új árvízvédelmi töltés belső oldalán, majd enyhe ívvel Szentpéter felé fordulva éri el a Dunát. 
3. Az "1988-as" folyóhát. 105 m szint. A légifotón megfigyelhető legfiatalabb folyóhát, melyet az 1988-as árvíz szintje rajzolt ki. Követve a táguló folyókanyarulatot, ez a hát az előbbi kettőtől nyugatra, nagyobb ívben kanyarodik Szentpéter felé a szántóföldeken keresztül. 

Látható tehát, hogy mindhárom vonulat egy pontban, Szentpéternél találkozik, ahol a Duna kanyarulata mindhármuk északi folytatását oldalazó eróziójával elpusztította. Megmaradt viszont a hát a Duna túlsó oldalán, ahol annak magassági viszonyaiból és ívéből arra lehet következtetni, hogy leginkább a 3. számú "1988-as" folyóháttal mutat rokonságot. Ugyan mindkét folyóhát jellemzője, hogy intenzív mezőgazdasági művelés formálta, abszolút szintjük alapján azonban be lehet illeszteni a folyami teraszképződés szakaszaiba, és ez ráadásul segíthet a kialakulásuk korának meghatározásában is. Valószínűleg a bogdányi oldalon is megtalálhatók az 1. és 2. számú idősebb vonulatok, ezeket azonban minden valószínűség szerint a Kalicsa-patak legyező formában szétterülő törmelékkúpja eltemette. 

Parti hátak alapján rekonstruált Ó-Duna kanyarulat

Pécsi Márton szerint Tahitótfalu térségében az alacsony ártér szintje 3-5, a magasártér szintje 6-7 méterrel magasodik a Duna 0 szintje felé. Mivel ez utóbbi egy viszonylagos szint, Pécsi Márton táblázatban meg is adja a pontos értékét, 98,8 méter, de még az Adriai alapszinthez viszonyítva. Tehát a magasártér szintje nagyjából megfelel a 105 méteres szintvonalnak, a két alacsonyabb balparti hát magasságának. Mivel Magyarországon a magasártér kivésődése az óholocén idejére tehető, az Ó-Duna körülbelül 6000-8000 évvel ezelőtt alakíthatta ki ezt a medrét. Ennyi idő alatt a kavicsos meder az inflexiós pont felett kb. fél kilométernyit vándorolt kelet felé, alatta ennél valamivel kevesebbet nyugat felé, ugyanis a kiemelkedő hegyvidék és a patakok hordalékszállítása ellensúlyozta ezt a mozgást. Természetesen ez csak egy nagyvonalú becslés, a szentpéteri folyókanyarulat korának pontos meghatározásához komoly kutatások szükségesek, például olyanok, melyek az óbudai óholocén medrek fejlődését tisztázták. Talán, ha egyszer CIRPI táborát sikerül régészetileg feltárni, a természetföldrajzi környezet rekonstrukciója is megtörténik.

Folyóhát-generációk Tahitótfalu és Dunabogdány között.

A szentpéteri kanyarulatban az emberi beavatkozás hatására 1970-ben lezárult a természetes kanyarulatfejlődés. Ebben az évben készült el egy vezetőmű és T-sarkantyú a Kecske-sziget alsó részén, közel az alámosott Pankuti-dombhoz, abból a célból, hogy a szűkítsék a medret és megakadályozzák a további partelmosódást. A folyószabályozás, valamint a Szentpéteri-szigetek környezetében zajló illegális kavicsbányászat miatt a kanyarulat képe alaposan átformálódott, a főmeder bevágódott, a mederből előbukkanó zátonyok rendkívül gyorsan alakultak át szigetté, sőt forrtak szorosan a parthoz, létrehozva a parti hátak legfiatalabb, negyedik generációját. Érdekesség, hogy a környék legmagasabb pontját jelentő Pankuti-domb (112 m) végül nem menekült meg a pusztulástól, bár ezt nem a Duna, hanem a homokbányászat okozta. 

Az utóbbi hat évtized változásai számokban

Az emberi beavatkozás eredménye miatt bekövetkező medermélyülés, és -szűkülés ezen a szakaszon, hasonlóan a Szentendrei-Duna más szakaszaihoz kifejezetten drasztikus volt, alig hat évtized távlatában a nyílt meder szélessége felére, harmadára csökkent, a szentpéteri partról már sokat kell gyalogolni, hogy elérjük a Dunát. A kanyarulat domború ívén felnőtt körülbelül 30 hektárnyi ártéri erdő, ami az természet szempontjából pozitív változás, azonban koránt sem természetes folyamat. Idővel aztán a Szentpéteri-sziget gerince is hasonló folyóháttá alakul, mint a Tahitótfalutól északra található három másik vonulat.

Ajánlott és felhasznált irodalom: 

• https://dunaiszigetek.blogspot.com/2021/01/harminceves-sziget.html (2021)
• https://dunaiszigetek.blogspot.com/2021/02/adalekok-cirpi-vizrajzahoz.html (2021)
• https://dunaiszigetek.blogspot.com/2025/01/szentpeter-gyogyulo-tajsebei.html (2025)
• Varga Gábor: A Szentendrei-Sziget római kori erődítettségéről (Adatközlés)
• Rokfalusy Balázs: A római-kori Cirpi és a középkori Várad falu nyomában
• Visy Zsolt: The Ripa Pannonica in Hungary 2003.
• Visy Zsolt: A római limes Magyarországon 1989.
• Dr. Pécsi Márton: A magyarországi Duna-völgy kialakulása és felszínalaktana 1959.
• Soproni Sándor: Der spätrömische limes zwischen Esztergom und Szentendre 1978.
• Góczán László: A Szentendrei-sziget geomorfológiai fejlődéstörténete 1955.
• Laczay István: A folyamszabályozás és az ipari kotrás hatása a Nagymaros-Budapest közötti Duna-szakasz mederviszonyaira 1988.

Szentpéter gyógyuló tájsebei

Tahitótfalutól északra, a középkori Szentpéter falu Duna-partján hat évtizedes légifelvételeken kotrók által megrágott zátonyok tanúskodnak egy azóta szerencsére megszüntetett foglalatosságról. A táj azóta alaposan átalakult, erdő takarta el a klasszikus mederformákat elcsúfító tájsebeket, ezek kialakulását, múltját, jelenét és jövőjét mutatjuk be ebben az írásban, illetve arra is kitérünk milyen folyamatok alakítják mostanában a szentpéteri meder morfológiáját.

Szentpéter megrágott zátonyai 1972-ben, ÉNY-ra tájolva (fentrol.hu)

Ahhoz, hogy megértsük, hogyan alakult ki a magyarországi Duna-szakasz úgy ahogy azt ma látjuk, ha lesétálunk a partra, elengedhetetlen, hogy értsük az utóbbi két évszázadban elvégzett beavatkozásokat, aminek részét képezi a jégzajlás jelentette fenyegetés kiküszöbölésére és a hajózás biztosítása érdekében elvégzett folyószabályozás, ugyanakkor a XX. századból nagyon fontos megemlíteni egy jobbára dokumentálatlan, központilag nem teljesen szabályozott és ellenőrzött—sajnos nincs rá jobb szó—rablógazdálkodást, ami máig nyomozható tájsebeket okozott a dunai szigeteken, és zátonyokon. Ez pedig nem más, mint a légifotókon jól látható, a blogon már több alkalommal tárgyalt kavicsbányászat.

Az 1960-as évek tájseb-peremei a mai helyzetre illesztve.

Tájseb alatt definíció szerint a természeti környezet jelentős mértékű változását értik, azonban hozzá kell tenni, hogy ez a változás jellemzően romlást jelent, a táj esztétikai értékének komoly károsodását. Szempont az is, hogy mindez a szélesebb közönség számára is érzékelhető legyen, egy zárt telken ásott gödör tipikusan nem tartozik a tájseb kategóriába. Tájseb lehet negatív (bányagödör) vagy pozitív (meddőhányó, szemétlerakó) forma, vagy éppen egy erdő helyére épített 120 hektáros akkumulátorgyár. Legtipikusabb dunai példája a szétbányászott Naszály, melynek fehér bányagödrei több tíz kilométeres körön belül határozzák meg a tájképet, de hasonlóan negatív példa a délegyházi kavicsbányák vidéke, ez a több négyzetkilométerre kiterjedő, sivár tó- és bányagödör-vidék. Utóbbival mutatnak párhuzamot a szentpéteri zátonyok, ahol valószínűleg ad hoc módon termelték ki a folyami kavicsot, homokot és sódert az 1960-as években. 

A szentpéteri Duna-part, 1961. május 25. (fentrol.hu)

Szentpéternél érdemes egy bekezdés erejéig röviden kitérni (készül erről egy hosszabb írás is, az "Adalékok CIRPI vízrajzához" folytatásaként) az itteni Duna metamorfózisára, ugyanis az elmúlt hat évtizedben a Szentendrei-Dunán sehol máshol nem alakult át ennyire a part képe, bár ennek nem sok köze van a tájsebekhez. (Sőt...) 

1961-nél nem is kell messzebbre menni az időben vissza, ezen a szép nadrájszíjtelek-mintás légifelvételen középvíz idején látjuk azt a kanyarulatot, ahol a Szentendrei-Duna derékszögben ráfordul a tahitótfalusi hídra. A meder szélén, a két parton mindössze egy sornyi fa alkotja az ártéri "erdőt", ami viszonylag keskeny átmenetet biztosít a víz és a megművelt földek között. Nagymarosnál mért 299 centiméteres vízállásnál a folyó kitölti a fél kilométeres szélességet elérő középvízi medrét, elrejtve szemünk elől a mélyben fekvő formakincset, a domború part mentén kialakuló kavicszátonyokat, közülük négy nagyobb egy 1964-es légifotón már előbukkan, alig egy méterrel alacsonyabb vízállásánál (Nagymaros 212 cm). A zátonyok Tahitótfaluhoz közelebb eső végén már ekkor félkaréjos, mesterséges mélyedések jelennek meg, egyértelműen bizonyítva, hogy a kavics kitermelése ekkor már zajlott. 

Alig öt évvel később, 1969. október 15-én, Nagymarosnál mért 79 centiméteres, viszonylag alacsony vízállásnál a zátonyok teljes terjedelmükben felszínre bukkannak, azonban a sodrás által kialakított, szabályosan ívelt, lekerekített formákat hiába keresnénk, a terület a már említett délegyházi környékre emlékeztet. A zátonyok főági oldalából jelentős darabok hiányoznak, de a legnagyobb anyaghiány mutatkozik a kialakuló szigetmagok közötti nyílt zátonyfelszínt is, ezek közül van ami kapcsolatban van a folyóval, és van olyan is, ami leginkább egy bányatóra emlékeztet, Az egyikhez mintha egy keskeny, a mederre merőleges csatorna is vezetne, amit azért alakítottak ki, hogy a kotróhajó bejuthasson az ifjú szigetek közé. Ezek a formák arra engednek következtetni, hogy a kitermelés nagyobb része kotróhajókról zajlott, bár a zátony felszínére több földút nyomvonal is vezet, keréknyomokat látni a kavicson is, de mivel október 15-e előtt magasabb volt a vízállás, az is előfordulhat, hogy a kavicsot elszállító tehergépjárművek nyomait elmosta, elhalványította a sodrás. Összevetve a három évvel későbbi állapottal (lásd: kezdőképen), megállapítható, hogy nemrégiben felhagyhattak a kavicskotrással, hiszen 1969-1972 nem alakultak ki újabb bányagödrök, illetve a partvonalba sem martak bele újabb helyeken. Szembeötlő a növényzet térhódítása, mely a meder mélyülésére vezethető vissza, amely viszonylag gyorsan eltüntette a tájsebeket a tájat odafentről fényképező repülőgépek kamerája elől. De vajon mi maradt meg mindebből a terepen, nagyjából hatvan évvel a kitermelés után?  

A szentpéteri Duna-part, 1969. október 15. (fentrol.hu) 

2025. január 19-én, vasárnap, Nagymarosnál mért 62 centiméteres apadó vízállásnál készültek az alábbi fényképek, amelyek arra hivatottak, hogy részben általuk megfogjuk azt az elementáris jelenséget, ami ezeket a tájsebeket az elmúlt hatvan évben erejét megfeszítve arra törekedett, hogy mindörökre elmossa, betemesse, eltiporja, röviden összefoglalva ezt a jelenséget; a külső erők munkáját, ami kifejezetten nagy hatással képes véghezvinni az akaratát egy folyami ártéren. 

Kavicsbánya helyén létrejött tavacska

Az első és legfontosabb fejlemény, hogy 1961 óta a középvízi meder ebben a szelvényben 300 méternyit szűkült a zátonyokon felnövekedett erők miatt, így már van olyan hely ahol a korábbi fél kilométer helyett már csak 180 méter széles a Szentendrei-Duna. Az 1969-ben még csak szigetmagként jellemezhető fás területek az elmúlt évtizedek során fokozatosan terjeszkedtek a mederben lévő kavicszátonyok rovására, mígnem szinte 90%-ban benőttek minden rendelkezésre álló felületet. 

Ez a feltehetően ásott meder biztosítja a Szentpéteri-mellékág vízutánpótlását felülről.

A maradék 10 százaléknyi terület pedig nagyjából megegyezik az 1960-as években kibányászott kavicsgödrökkel, ahol a mély fekvés miatt a növényzet nem tudott megtelepedni, annak ellenére, hogy a szövetséges Duna mindent megtett annak érdekében, hogy ezeket betemesse, és itt is meg tudjon telepedni a növényzet. A bányagödrök helyén ugyanis manapság nyílt vízfelület található; morfológiailag két kategóriába sorolta ezeket a Duna, vannak olyan területek, amiket inkább lezárt mellékágként, vagy ártéri kubikosgödörben kialakult tóként lehetne jellemezni, a másik kategóriába pedig az a terület tartozik, ahol a kotrások miatt egy mellékág alakult ki, ami a Szentpéteri-sziget autonómiáját garantálja, legalábbis70 centiméter feletti nagymarosi vízállás esetén. 

A kotrás által kialakított perem és a mederbe lógó "félsziget".

Összesen két tómedret találni a Szentpéteri-sziget környékén, amelyek bányagödrökből alakultak ki, közülük az egyik a szigettől keletre található egy jól elkülöníthető mélyedésben, amit egy keskeny árok köt össze a mellékággal. Itt a mélyedés nagyjából embermagasságú, partjai meredeken szakadnak le, de például az eredetileg bányászott anyag, a sóder nem látszik már ki az ártéri iszapos üledék alól. A másik tómeder ennél sekélyebb, bár ugyancsak egy vékonyka köldökzsinór köti össze a mellékággal, de ez annak az alsó szakaszából nyílik, a kisebbik ágról tulajdonképpen a növényzet térhódítása választotta le, fokozatosan szűkítve a két víztest kapcsolatát. 

A meredek partél a déli oldalon.

Nagyon úgy tűnik, hogy a kavicskotrásnak jelentős szerepe volt abban, hogy a Szentpéteri-sziget az év nagyobbik részében valódi szigetként viselkedik, és minden oldalról a Szentendrei-Duna vízteste veszi körül. Az 1969-es kotrások nyomai korrelálnak a medrek mai nyomvonalával, legyen szó a sziget külső vagy belső oldaláról. A mellékág 2025. január 19-én lefűződő helyzetben volt, azaz a kapcsolat éppen megszakadt a főággal (a küszöbszint nagyjából 70-75 cm a nagymarosi vízmércén), a mellékág vize mindkét irányban a főág felé szivárgott keskeny ereken, ennek köszönhetően nedves iszapréteg borította a mélyebben fekvő térszíneket, miközben a 2024. szeptemberi Borisz-árvíz szürke lenyomata még mindig beszintezte az ártéri erdő fáit. 

Tavacska egy, a mellékágból kiágazó öblözetben

A Szentpéteri-sziget mellékága ma is nyomát viseli a bányászatnak, a víz kénytelen mesterséges félszigetek és egyéb bányászatból visszamaradt pozitív formák között kanyarogni, miközben a gödrök pereme rajzolja ki ma is a meder peremét. Ebben a meredek peremben napjainkban hódkolóniák élnek, járataik behálózzák a bányagödrök oldalát, meglehetősen jó életkörülményeket biztosítva számukra. 

Tó-mellékág köldökzsinór

Azonban ne számítsunk arra, hogy a bányászat és a kotrás éles formáira bukkanunk a helyszínen. Kifejezetten nehéz volt olyan pontot fényképezni, mely által illusztrálni lehetne a hatvan évvel ezelőtti légifotón látható állapotokat. A külső erők hatásai tompították a formákat, ami magasabb volt alacsonyabb lett, ami mélyebb volt feltöltődött, a kavicsot többnyire vastag iszap borítja a domború part helyzetéből kifolyólag. A növényzet térhódítása, az ártéri erdők kaotikus talajszintje megnehezíti a táj megtapasztalását, egyúttal jelzi, hogy a természet újra kézbe vette a táj átalakítását, és ha lassan is, de biztosan halad vele a Szentendrei-Dunának ezen a szakaszán.  

Kanyarulat, hódok és kilátás Dunabogdányra

Ugyanúgy, ahogy a folyószabályozási munkálatok után hátramaradt kubikosgödrökben, ezekben a kotrásból visszamaradt mélyedésekben is változatos élővilág alakulhatott ki, az egyhangú terepű (természetes) ártéri erdőkkel szemben itt különféle szintek figyelhetők meg, és mindegyik szinten más és más életközösség verhetett tanyát. Ebből a szempontból talán pozitívnak ítélhetnénk meg a hatvan évvel ezelőtti kavicskotrást, de ezen a zátonyos szakaszon ugyanennyire változatos élőhely—igaz más formában—de magától is létrejöhetett volna.

Iszonyat a szigetközi bokorfüzesben

Már bőven a Bős-Nagymaros vízlépcső munkálatainak megkezdése előtt is írtak borzalmas dolgokat a Szigetközről, de talán egyik sem olyan jelentőségű, mint Algernon Blackwood "A Füzek" c. története 1907-ből, amely olyan későbbi horror szerzőket ihletett meg mint H. P. Lovecraft, akinek saját bevallása szerint személyes kedvence volt ez a rémtörténet, amely hol máshol is játszódna, mint egy kietlen dunai szigeten, amelyet épphogy birtokba vett egy bokorfüzes ártéri társulás. 

Mielőtt rátérnénk a novella hidrológiai aspektusára, érdemes röviden bemutatni a szerzőt, aki Magyarországon viszonylag ismeretlennek számít. Algernon Blackwood (1869-1951) Angliában született, de fiatalkorában élt az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában is az 1800-as évek végén, ahol számos foglalkozást kipróbált, volt tehenész, hoteligazgató, tudósító, újságíró, hegedűtanár, mielőtt az 1900-as évek elején hazaköltözött és elkezdett természetfeletti rémtörténeteket írni, amiben szerepe lehetett annak is, hogy Torontóban alapító tagja volt a Teozófiai Társaságnak, ami egy ezoterikus, okkultista, misztikus vallási mozgalom volt. Egyszerre érdekelte a természet és a természetfeletti, a Füzekben ezt a látszólagos ellentmondást sikerült kihangsúlyoznia, sőt össze is hangolta. Szabadidejében síelt és hegyet mászott, halála után a hamvait is a Svájci-Alpokban szórták szét. Azt nem tudni, hogy Blackwood járt-e valaha a Szigetközben, bár a választ ki lehet következtetni a "Füzek" végigolvasása után. A "Füzek" eredetileg a "The Listener and Other Stories" gyűjteményben jelent meg 1907-ben, magyar fordításban az Azilum folyóirat jelentette meg, szerencsés ember, aki be tudja szerezni, ugyanis a magyar H. P. Lovecraft portálon csak az angol nyelvű verzió (The Willows) érhető el.   

Valamit visz a víz...

A történet önmagában véve nem bonyolult, viszont remekül lehet vele ijesztgetni a túratársakat dunai kenutúrákon, nyári éjszakákon, szigorúan sátorverés és tábortűzgyújtás után. Nos, a "Füzek" éppen erről szól, két ember kenuzik a Dunán forrástól a torkolatig, akikhez egy júliusi reggelen csatlakozik az olvasó Bécsben. Éppen árhullám vonul le a folyón, ennek szennyes habjain érkezik a két vándor Pozsonyba, ahol végső búcsút vesznek az emberi civilizációtól és beeveznek egy elhagyatott, lakatlan vidékre, ahol ameddig a szem ellát mindenütt fűzfák hajlonganak a viharos szélben, a folyóágak kietlen, egyhangú labirintusában. Itt esteledik rá a vándorra, táborhelyül pedig egy körülbelül egy holdnyi kiterjedésű homokszigetet választanak, amelyet ugyancsak fűzfák borítanak, az egyhangúságot egyetlen nyárfa töri meg. A szerző ugyan nem foglal állást, hogy a főhősök a szigetközi, vagy a csallóközi oldalon kötnek ki, de a szövegben egy helyen délnyugatról fújó szelekről ír a szerző, ami azt feltételezi, hogy a kenusok a jobb part mentén, azaz szélárnyékban evezhettek. Összesen két napot töltenek el az árvíz következtében folyamatosan fogyó szigeten, ahol a legkülönfélébb természetfölötti jelenségeket tapasztalnak meg, ami próbára teszi a józan eszüket, miközben a természet; a folyó, a fák és az időjárás is ellenük fordul. Valami megfoghatatlan rémség ólálkodik a szigeten, és hiába ezek az év legrövidebb éjszakái, a rettenet nappal sem tágít.  

A költői stílusú, bőséges tájleírás egyértelművé teszi, hogy a legtöbb könyvborítóval ellentétben itt nem erdőről, nem szigorú értelemben vett fákról van szó, hanem egy intrazonális bokorfüzes társulásról (Salicetum triandrae), amely a nevéből adódóan inkább hasonlít bokrokra, mint szálerdőre és a folyóvízi-vízparti szukcesszió egyik korai fázisa. Ezen belül is valószínűleg a csigolyafüzes növénytársulásról lehet szó, melynek legnagyobb összefüggő megtelepedését éppen a Szigetközből ismerjük. Blackwood szerint ez a táj a látóhatár végéig ér, sőt Komárom felé további 50 mérföldön keresztül, ami tovább erősíti az elhagyatottság érzését, ami a háttérben lappangó feszültségként végigkíséri a történetet: 

"Nagy árvizek idején ezeket a homokos, kacsicsos medreket és a fűzfákkal benőtt számtalan dunai szigetet elborítja a víz, de más időszakokban a bokorfüzesek hajlonganak és susognak a szabad szélben, és ezüst leveleiket mutatják a napsütésnek ezen a zavarba ejtően szép, állandóan mozgásban lévő sík vidéken. Azonban ezek a fűzfák soha nem érik el a fák méltóságát; nincs egyértelmű szilárd törzsük; szerény bokrok maradnak, lekerekített tetejű, lágy körvonalú, karcsú száron ringatóznak, és a szél legkisebb nyomására reagálnak; hajlékonyak, mint a füvek, és olyan folyamatosan változóak, hogy valahogy azt a benyomást keltik, mintha az egész síkság mozogna és élne. Mert a szél hullámokat bocsát az egész felszínre, hol emelkedő, hol süllyedő hullámokat, de itt a víz hullámai helyett a levelek hullámzanak, zölden duzzad, mint a tenger, az fűzfa ágak meg fordulnak és ezüstfehér alsó oldaluk a nap felé fordul. A szél ugyanis hullámokat küld az egész felszínre, amelyek a víz hullámai helyett levelek hullámai, zölden duzzadnak, mint a tenger, egészen addig, amíg az fűzfa ágak meg nem fordulnak és fel nem emelik ezüstfehér oldalukat a nap felé."

Félelem és rettegés a Szigetközben (forrás)

Ugyancsak érdekes arról olvasni, hogy Blackwood hogyan is képzel el egy dunai szigetet, és hogyan formálja ezt a nyári, napsütéses, szeles időt irodalmi kifejezésekkel nyomasztóan fenyegetővé. A sziget, ahol partot érnek első ránézésre remek sátorhely egyetlen éjszakára; forró, száraz, puha homok borítja, belső részén satnya, de annál sűrűbb és elevenebb bokorfüzes telepedett meg, területe kb. egy hold, alakja háromszögre hasonlít és biztonságosnak tűnik az árvíz ellenére, fél-egy méterrel magasodik az emelkedő vízszint fölé, melynek vad áramlásai folyamatosan mossák el a partot, azaz az emelkedő vízszint és a partomlásért felelős erózió egyre szűkebb területre kényszeríti a főszereplőket. Azonban nem csak a fokozatosan emelkedő, vad sodrású Duna, és a látóhatárig terjedő Isten és ember háta mögötti, néptelen füzes teszi majdnem lehetetlenné a sziget elhagyását, hanem az az ismeretlen iszonyat is, amely nem képezi a hidrológia vizsgálódási tárgyát jelen esetben. 

...kóboroltam, és kétségbeesetten vizsgáltam a szálláshelyünket. Megállapítottam, hogy a sziget kevesebb, mint egy holdnyi területű, csupán egy homokos part, amely két-három méterrel állt a folyó szintje felett. A napnyugat felé néző túlsó végét repülő vízpermet borította, amelyet a hatalmas szél kapott fel a hullámok habjáról. Háromszög alakú volt, a csúcsával folyásirányba felfelé a folyón.

Járhatott-e Algernon Blackwood ezen a tájon, valós képet alkotott-e a Szigetközről, vagy csak a potenciális turistákat akarta elriasztani Nyugat-Magyarország ezen tájáról? A novella egyik érdekes utalása alapján valószínűleg Angliában írta ezt a történetet, és nem például Komáromban, vagy Győrben. Miközben a kenusok Pozsonyon keresztül eveznek lefelé, még biztonságosan átjutnak a repülőhíd (Fliegende Brücke) láncán, amelyet 1890-ben már nem láthattak volna, azt ugyanis felváltotta a szabad királyi város első állandó átkelője a Ferencz József híd, amit minden bizonnyal sokkal inkább megemlítettek volna. Csakhogy az állandó híd épülése idején Algernon Blackwood még az amerikai kontinensen tartózkodott, és ha hazatérése után rögtön meg is írta a novellát, ahhoz bizonyára egy régebbi térképet használt (vajon melyiket?), amit meg is említ a szöveg elején, mondván a Dunának ezt a szakaszát mocsárként jelölik:

A nagy térképeken ez az elhagyatott terület bolyhos mintás kékkel van rajzolva, amely a parttól távolodva egyre halványabb színűvé válik, és nagy betűkkel a Sumpfe, azaz mocsár szó olvasható rajta.

Szigeti veszedelem (forrás)

Algernon Blackwood rövid történetében még lehetne találni pontatlanságokat, például a szigetközi homokzátonyok helyett talán szerencsésebb lett volna kavicszátonyokról írni, de nem érdemes ezt a kérdést feszegetni. Ez a remekbe szabott (rém)történet a dunai tájleírásában és a természetfeletti megfoghatatlan rémségek miatt a többi korabeli "weird stories" között klasszikusnak számít, azok számára, akik kedvelik ezt a műfajt. Aki olvassa, egészen más szemmel néz majd ezentúl a Szigetköz ártéri erdeire.

Köszönet a tippért és a könyvért Eric Baude-nak!

Hangoskönyvben is meghallgatható, angol nyelven: https://www.youtube.com/watch?v=_bmmUZ_VLMk