Kenderesek

A Kenderesek elöntött ártere 1965. július 8-án. (fentrol.hu)

Idén volt a kerek, hatvanadik évfordulója a legtartósabb dunai árvíznek, 1965 nyarán vízállásrekordok is megdőltek, és ekkor folyt le egyszerre a legnagyobb vízmennyiség a Dunán a mérések kezdete óta. Az árvíz levonulásának pillanatképei légifotókon is fennmaradtak, a fentrol.hu oldalon érdemes a Duna mellé georeferált képek közül az 1965-ös dátumúakat keresni, érdekes jelenségekkel lehet találkozni, amelyek nem csak az árvízről, de a part geomorfológiájáról is mesélnek, például ott is, ahol a Duna Esztergomot elhagyva Szentgyörgymező mellett északi irányból kelet felé fordul. 

Egy 1965 június 8-án, a hatodik hullám után apadó vízállásnál (Nagymaros: 516 cm) készült légifelvételen egy régi partvonal rajzolódik ki az 1714-es folyamkilométer-tábla és a régi dédai csárda között, két kilométeres hosszúságban. Ekkor már túl vagyunk az árvíz nehezén, de a Duna rajta hagyta a nyomát a parton, az uszadék és az átázott talaj halványabb színe kirajzolja a legnagyobb elöntés határát, miközben a visszahúzódó víz még mindig jelentős területet birtokol, ugyanis itt azóta sem épült árvízvédelmi töltés ennek a kis ártérnek a bevédésére, a Dunáig érő telkek alja szabad prédája az árvizeknek manapság is. Ezen a szakaszon a Duna ártere szűk, Szentgyörgymezőnél az árvízmentes magaspart alját mossa, szemközt a Kovácspataki-hegység ugyancsak közvetlenül a folyó fölé magasodik.

A légifotón felbukkan egy további geomorfológiai csemege; a Csenke-patak "deltája" avagy kicsiny hordalékkúpja, ami az elöntött ártéri területen képez egy enyhe "bedudorodást" a partvonalon. Ez a "dudor" forma kisebb-nagyobb formában az összes Dunakanyar-béli patak torkolatánál megfigyelhető, normál vízállás esetén is, itt, Szentgyörgymezőn azonban egy paleo-hordalékkúpról van szó, amit csak árvizek idején válik láthatóvá, ugyanis a Csenke-patak vízhozama elég csekély, időszakosan ki is szárad, ráadásul a torkolatát át is helyezték, amikor egy nyílegyenesen kiásott mederbe csatornázták, így a hordalékkúpja inaktívvá is vált, többé nem növekedik már. 

Az 1965-ös felvételen nem csak a fák bukkannak elő a víz alól, hanem a Duna középvízi medrének partja, amely egy részen úgy tűnhet, hogy szigetként rajzolódik ki ennél a vízállásnál. Azonban itt nincs szó szigetről, csak a Szentmária- és a Helemba-sziget erdős csúcsa lóg bele a képbe. A halványan látszódó szárazulat egy parti hát, ahol a folyó áradásai először rakják le a durva szemcsés hordalékukat, így megemelve ezt a part menti sávot. Beszédes dűlőnév a "Kenderesek" is, árvízjárta helyre utal, mint oly sok más helyütt a Duna mentén, ugyanis ez a növény kedveli az öntéstalajokat, rostjainak kinyeréséhez pedig áztatás szükséges. 1826-ban így jellemezték ezt az árvízjárta területet a Duna mappáció földmérői:

"A Dédai csárda közelében, a jobb parton található Büdös Tanyák legelő dombos területet képez a fogadó mögött, Esztergom felé pedig homokdűnékkel borított, amelyek csak helyenként vannak fűvel, gyógynövényekkel és cserjékkel benőve; egy helyen nagyon jól növő fűzfák is vannak ültetve; két helyen pedig mocsaras a talaj, a Kis Tó nevű mocsár náddal benőtt. A parttal határos Kenderesek és Duna melléki földek mezőgazdasági területek ugyan homokosak, de többféle gyümölcs nagyon jól megterem itt: a Duna áradásakor ezek a mezők nagyrészt elárasztódnak."

Elképzelhető, hogy korábban ez az alacsony ártéri parti sáv kiterjedtebb volt. Szentgyörgymező a Duna egy domború kanyarulatát alkotja, ahol a tankönyvi példák szerint a partnak folyamatosan terjeszkednie kellene a sekélyebb oldalon, miközben a szemközti, homorú partot a sodrás alámossa, és pusztítja. Csakhogy ebben az esetben a tankönyvbe egy komoly módosító tényező firkált bele filctollal; a Garam folyó és az általa szállított nagy mennyiségű durvaszemcsés hordalék miatt a zátony- és szigetképződés a part homorú oldalán zajlik, miközben a délre térülő sodorvonal a szentgyörgymezei partot mossa el. Ez a pusztító hatás a Kenderesek felé egyre gyengül, az alacsony ártér keskeny sávja ennek következtében fennmaradhatott.

A Kenderesek ártere 1826-ban, rajta az elöntési határral

Beliczay Tükör

,avagy híreket mondunk Érdről.

Kapcsoljuk a Beliczay-szigetet, ahol jelenleg zajlik a gondolkodás a terület jövőjéről, hidrológiai, ökológiai és műemlékvédelmi szempontból egyaránt. 

Beliczay-sziget, ártéri öblözet 1991. augusztus 9. (fentrol.hu)

1. Magyarországról egyedüliként Érd település vesz részt helyszínként a RestoRiver nevű EU-s társfinanszírozású Interreg projektben, melynek célja az emberi beavatkozások által hátrányosan érintett folyópartok és vizes élőhelyek helyreállítása és a természetes vízvisszatartás lehetőségeinek javítása. Érdnél korábban három sziget is volt, kettő közülük már a mentett ártéren található, a legfiatalabb harmadik Beliczay-sziget maradt meg legalább nevében szigetként, ugyanis manapság a morfológiája és a hidrológia szempontjából inkább csak ártéri öblözetnek lehetne nevezni, mivel a jobb part mentén húzódó folyóágat (a Sulák-patak belevezetett medre kivételével) manapság csak sejteni lehet. 

Ez a sejtés a fő oka annak, hogy a Beliczay-sziget esetében csak a vízvisszatartás javítása jöhet szóba, a főág olyan mértékben van mélyebben a mellékághoz képest, hogy annak kiásása több károkozással járna, mint amennyi természetvédelmi hasznot hajtana. A vízvisszatartás lehetőségeinek több módja is felmerült a WWF által idén tavasszal Érden szervezett megbeszélésen, ennek talán a legegyszerűbb módja az árvizek eltárolása a szigeten, a félhold alakú régi medermaradványokban, vagy a strandfürdő fölösleges vizeinek kiásott illegális csatornában, a visszaáramlás lassítása, amit csak az árvizek gyakorisága tehet kétségessé. Ugyancsak megoldás lehet a főági kisvizek megemelése a szabályozási műtárgyak átalakításával, vagy újak létrehozásával, ebben a munkában a WWF mellett az Országos Vízügyi Főigazgatóság munkatársai is részt vesznek.

A természetes vízvisszatartás lehetőségeit vizsgálják a töltés túlsó oldalán is, mentett ártéren, a Sulák-patak mentén. Itt a patak vizével lehet kalkulálni, illetve a csapadékvizeket lehetne esőkertekben felhasználni.

A termálstrand csatorna parti végénél épült zsilip.

2. Míg a vízutánpótlás megoldása a jövő feladata, addig a Beliczay-sziget erdőfelújítása már jelenben is zajlik. Sok más dunai szigethez hasonlóan a szocializmusban itt is faültetvényeket telepítettek a papíripar kiszolgálása céljából, jelenlegi funkciója is "Beépítésre nem szánt Hullámtéri Erdőterület". Ezek a nemesnyárasok nem nevezhetők erdőnek, a szabályosan gazdasági célból ültetett fák között az embernek olyan érzése támadhat, mintha a törpévé varázsolt Nils Holgerssonként egy búzatáblában barangolna. Az erdőfelújítás 2021-től kezdődően zajlik, a leromlott állapotú, csúcsszáradás által is sújtott 67 hektáros faültetvény egykor a terület 93%-át borította, amibe egyaránt beletartozott a sziget és a mellékág területe, e meder eltűnésében az erdőművelés során végzett talajmunkák is nagyban hozzájárultak. Csak az első, hamisszínes légifotón sötétvörössel jelzett ártéri ligeterdők, valamint két belső erdőrész számított természetközelinek. Hozzá kell tenni azonban, hogy ezek az ártéri erdők a faültetvények létrehozása után nőttek fel, főként a folyószabályozási művek hatására kiülepedett hordalékon, a Beliczay-sziget főági partja mentén. A biodiverzitás növelése érdekében végzett beavatkozás vélhetően az erdőgazdálkodás érdekeit is szolgálja, más magyarázatot nem nagyon találni az idegenhonos, főleg az értékes faanyaga miatt ismert fekete dió csemeték ültetésére. A RestoRiver projekt vízvisszatartási céljai a Beliczay-sziget esetében egybeesnek a Pilisi Parkerdő érdkekével, egy jobb vízgazdálkodású táj nagyobb esélyt ad a kiültetett facsemeték túlélésének.

Faültetvény

3. Lakatlanul bár, de a lassú enyészet ellenére áll még a töltés hullámtéri oldalán emelt Beliczay-ház, a sziget-névadó család egykori otthona. Régen az egész sziget a család tulajdona volt, a birtokrész az egykori mederben, egy magasított, de árvízjárta telkén épült 1923-ban a jeskófalvi Beliczay család némi eufemizmussal kúriának is nevezett háza. Az épület maga nem képvisel különösebb építészeti értéket, nem is áll helyi védelem alatt, azonban a dunai kapcsolata és száz éves múltja miatt kár lenne veszni hagyni. Megmentéséről, új (turisztikai) funkciójának kialakításáról jelenleg is párbeszéd zajlik Érden, esetleg a tudósítás elején említett RestoRiver projektben is szerepet kaphat. 

Köszönjük figyelmüket, visszaadom a szót a stúdiónak, kérjük tekintsék meg 2025. november 28-i szigetbejárásunk képeit!

Beliczay Tükör

A Beliczay-sziget felső csúcsa és a Sulák-patak torkolata

Kilátás a sziget csúcsáról északi irányba, a párhuzamművel elgátolt főági szakaszra

A szigeti párhuzammű felső részén sorakozó fűzfák

A párhuzammű öblében befagyott tavacska, jegét éppen az áradó Duna emeli

Az áradó Duna készül megemelni az uszadékot

Kilátás a szigetre a Sánc-hegyről

Dunavecse kazettáin

Dunavecse egykor Duna-parti mezőváros volt, házaiból, templomtornyából közvetlen kilátás nyílt a folyóra, legkésőbb a XVIII. századtól a Dunától való távolsága növekedni kezdett, először természetes folyamatok következtében, majd a folyószabályozás további negyed kilométert tett ehhez hozzá. Manapság széles ártéri erdő szűri meg a dunaújvárosi vasmű felől érkező szeleket, ez az erdő pedig olyan árvízvédelmi "kazettákban" nőtt fel, ami nem sok más helyen látható, de itt sem sokáig. 

A legöregebb T-sarkantyú Dunavecsén, és az alatta záródó egykori Duna-meder

Kezdetben volt a Loba-sziget. Ami feltehetően 1826 körüli elírás lehet, hiszen más kataszteri és földhasznosítási térképeken a vecsei vizenyős part libalegelőként volt feltüntetve, azaz fátlan ártéri rétként hasznosították, ezért a Loba névalak valójában inkább Liba-sziget lehetett. Mindössze egy keskeny, feltöltődő meder választotta el ezt a libalegelő szigetet a mezőváros nyugati részétől, amely észak felé, egy kiszélesedő ártér Dunából kilépő vizeiből táplálkozott. Ennek a mélyedésnek volt egy ága, ami Dunavecsét kelet felől kerülte meg és haladt dél felé a Dunaegyháza és Solt környéki mocsarakba, a Kis-, és Nagy-Sákor-tóba. Ezek a medrek és folyóágak szárazabb időszakban is vizenyős területnek számítottak, azonban árvizek idején a Duna ezeken közlekedett az ártér irányába majd apadás idején vissza.

Kezdetben vala a dunavecsei Loba (Liba)-sziget (forrás)

Dunavecse árvízvédelmi szempontból meglehetősen rossz helyzetben volt, végső soron erre az állapotra vezethető vissza a folyószabályozási "kazetták" megépítése. 

(1) A Soroksári-Duna tassi visszatorkollása alatt a Duna két partja aszimmetrikus, az árvizek csak a balpart irányába tudtak kiönteni. A meredek dunántúli löszdombok a jobb parton minimális, méterekben mérhető szélességű árteret hagytak az árvizeknek, miközben a bal part, ahol Dunavecse is található szinte teljes egészében ártér, ahol az árvizek a folyótól 20 kilométerre is kiönthetnek a Homokhátságig tartó széles lapályon. 

(2) Ráadásul a Duna ezen a szakaszon igen széles és lapos mederben folyt, ahol zátonyok, szigetek akadályozták rendszeresen a jég levonulását, például a Vecsével szemközti (akkoriban még két részből álló) Scharbert-sziget két nagyjából egyforma szélességű ágra osztotta a folyót, és az 1,2 kilométer széles mederben gyakran előfordult jégdugóképződés, amikor a Duna fenékig csupa jég volt. 

"Jégtorlaszképződés szempontjából a legrosszabb a Dunavecse-Apostag közötti szakasz volt, úgyhogy a budafoki ág után mindjárt ezt vették munkába. Itt mindkét ág nagyon zátonyos volt, úgyhogy kisvíznél az uszályokat megkönnyítve egyenként kellett átvontatni, a személyhajóknak pedig meg kellett a [Scharbert-]szigetet kerülni, hogy Apostagon kiköthessen."

1876-ig csupán helyi árvízvédelmi töltések épültek, ezen haladt az állami út is Szalkszentmárton és Apostag irányába, de ezt a töltést az árvizek rendszeresen átszakították, mint például az 1876-os jeges árvíz idején január elején (Apostag és Vecse között) és február 25-én is, amikor Dunavecse mezővárosa is víz alá került a sekély mederben beállt jég következtében. 

Liba-sziget, avagy a dunavecsei T-sarkantyú 1908-ban. (saját gyűjtemény)

Az 1876-os (és az azt megelőző 1838-as) jeges árvíz tanulságai alapján fogtak neki a Pentele alatti Duna-szakasz szabályozásának. A Scharbert-sziget nyugati ágát keresztgáttal és párhuzamművekkel elzárták, a főágat megkotorták és 1905-ben Dunavecse is kapott egy párhuzamművet, mely alatt vélhetően az egyes számú T-sarkantyút értették az Ihrig-féle Magyar Vízszabályozás Történetében (lásd: kezdőkép, a fenti képeslap, illetve az alábbi ábra első képén). Annak ellenére, hogy a T-sarkantyú egy 1908. március 18-án feladott képeslapon is látható, az 1910-es 1:5000-es méretarányú Duna helyszínrajzon nem szerepel, helyette három rövidke sarkantyú nyúlik a Dunába a Védgát és Duna utcák elvégződésénél, valamint a református templom mögött. Ez utóbbi pozíciója megegyezik a T-sarkantyú helyével.  

Ez a T-sarkantyú alkotta a kezdetleges előzményét a dunavecsei kazettáknak; mintegy 200 méterre nyúlt be keresztirányba a folyóba, 420 méter szélességűre szűkítve össze a Scharbert-sziget keleti oldalán fő hajózási csatornának kiszemelt ágat. Nem egyszerű kövezés volt, a kőtömböket kötőanyaggal tették szilárdabbá, és erre merőlegesen épült egy 700 méteres hosszúságú kőszórás, de ezt már nem cementálták össze. A felvíz felé nyitott kőkeret összeszorította a medret, egyben üledékcsapdaként is működött, ami hordalék ide bejutott a megálló vízmozgás miatt ki már nem kerülhetett. Ugyanakkor a keresztgát alvízi szakaszán is megindult a hordalék kiülepedése. 

A dunavecsei part változása 1930-2005

Azonban a T-sarkantyú nem teljesítette a hozzá fűzött reményeket, a meder szűkülése nem indult meg Dunavecsétől északra, és az 1960-as évek kezdetén még mindig harmadával volt szélesebb a Duna, mint amit a szabályozásnál elvártak. Ez a 600 méternél is szélesebb meder még mindig túl tág volt, ezért mindkét parton újabb párhuzamművek építése vált szükségessé, a dunántúli magaspart védelmében kisebb mértékű beavatkozások születtek, a dunavecsei oldalon azonban két kilométeres hosszúságban mesterségesen alakították ki az új partélt, amit másutt kisebb beavatkozásokkal (pl. szimpla sarkantyúk) a folyóra bíztak. 

A szabályozási partélt enyhén homorú nyomvonalon alakították ki. 1964-as légifotókon még csak rövidke sarkantyúkat látunk a vecsei parton a T-sarkantyú felett. Pontos építési idejük nem ismert, de a Duna (Magyar Környezetvédelmi és Vízügyi) Múzeum képtárában található néhány dunavecsei kép alapján az 1920-as évek második felében végeztek hasonló munkálatokat ezen a szakaszon. Ezeket a sarkantyúkat, szám szerint ötöt hosszabbították meg a mederbe tervezett új partélig, a munkálatokkal 1967-re elkészültek. Nem bízván abban, hogy ez elegendő lesz a cél eléréséhez, a régi T-sarkantyútól kiindulva az új sarkantyúk hegyének érintésével párhuzamművet raktak le, öt zárt és két nyitott (alsó és felső) kazettára osztva a Duna medrét a bal parton. 1973 nyarán már ez a helyzet látható a fentről.hu légifotóin (lásd: alábbi kép).

Folyószabályozási munkálatok Dunavecsén, az 1920-as évek második felében (forrás)

Ez a beavatkozás körülbelül fél négyzetkilométert választott le a Duna medréből azzal, hogy 100-200 méterrel szűkítették (ismét) a folyót. A kazetták a régi és az új partél közötti differenciák miatt 5 és 10 hektár között váltakoznak. A kazetták sokkal jobb üledékcsapdák voltak a T-sarkantyúnál, a teljesen megszűnő vízmozgás következtében, és nem járunk messze a valóságtól, ha zagytározóknak nevezzük őket, ahová nem csak a nagyvíz idején esett csapdába a hordalék, de vélhetően a környékbeli mederkotrásból származó, nem eladható (pl. sóder) mederanyag depóniájáként is hasznosíthatták. A megelőző 60 éves (1905-1965) periódushoz képest a feltöltődés drasztikus gyorsasággal ment végbe, folyamatát az alábbi három légifotó jól szemlélteti. 2025-re a kőkazetták eltűntek egy áthatolhatatlan ártéri erdőben, bennük a Duna egykori vízfelületei megszűntek, vagy tavacskákká, pocsolyákká zsugorodtak. 

A 2. 3. és 4. sarkantyú közötti kazetták (1973. június 28.) fentrol.hu

A 2. 3. és 4. sarkantyú közötti kazetták (1990. július 30.) fentrol.hu

A 2. 3. és 4. sarkantyú közötti kazetták (2024.) googleearth

Kisvizes időszakban, például 2025. november 22-én, Dunaújvárosnál mért 24 centiméteres vízállásnál (LKV+106 cm) a kazettákban sehol sem jelentkezett vízmozgás, bár erre utaló nyomokat lehetett találni, ugyanis a kőszórások, elsősorban a párhuzammű, néhány helyen kicsorbult és középvíznél jelentkezhet vízbeáramlás. A sarkantyúk ezzel szemben intaktak, azaz a kazetták között sokkal kevésbé jellemző a vízmozgás, az első T-sarkantyú kivételével az összeset benőtték a fák, az avarhullás és a hordalék miatt megindult rajtuk a talajképződés, és a kövek egyre inkább eltűnnek a szem elől.

Ez a betemetődés a főági partfal kivételével a párhuzamművön is jelentkezik, a folyóparti hordalékdinamika azt eredményezte, hogy az iszapos homok rátelepedett a kövekre, megmagasítva a szabályozási műtárgyat, amit a belső oldalon lerakódó hordalék támaszt meg. A kazetták mögöttes területei a hasonló kialakítás ellenére sem egyformák. A két északi kazettában például a lágyszárú növényzet dominál, facsoportokkal, ami utalhat arra, hogy itt a térszín alacsonyabb, ami gyakoribb elöntést eredményez, miközben a Dunavecséhez közelebbi alsó kazettákban áthatolhatatlan ártéri dzsungel nőtt fel, gazdag holtfaállománnyal, sűrű, aljnövényzettel és némi szabadon maradó vízfelülettel, jellemzően a kazetták oldalfalait alkotó sarkantyúk alatt. Ezek közül mindössze kettő olyan rész van, amit a növényzet még nem tudott meghódítani, de hasonlóan alacsony jővőbeli vízállások esetén ez csak néhány év kérdése lesz.  

A déli, első sarkantyú elvégződése a parton

A második sarkantyú alatt záródó vízfelület, egy apró növénytelen folttal

A harmadik sarkantyú alatt megmaradt vízfelület.

A negyedik sarkantyú felett a lágyszárú növényzet dominál

A fákkal benőtt negyedik sarkantyú kövei eltűnnek az avar alatt

A vízmozgás elsősorban a kazetták kicsorbult szakaszain jelentkezik.

A dunavecsei kazetták északi elvégződése

Kilátás a főágra, ahol a fákkal benőtt, sivár, homorú  párhuzammű határozza meg a tájképet

A természet tehát rekultiválta a dunavecsei hordalékcsapda kazettáit, és mindent megtesz annak érdekében, hogy a felszínen nyoma se maradjon az emberi beavatkozásnak. Egyetlen helyen törik csak bele a bicskája a feladatba, a part mentén a hullámzás és a sodrás csupaszon tartja a párhuzamművet, ahol a hódok is csak nehezen tudnak közlekedni, a meredek, a dunavecsei szakasz korábbi képétől olyannyira idegen sziklás parton. Ha lassan is, de ez a munka is el lesz végezve, a kidőlő fák és a fagyaprózódás fokozatosan erodálják és csorbítják majd a két kilométernyi hosszú kőszórást, hogy annak szemcseméret-tartománya egyre jobban közelítsen az eredeti értékhez. 

További képek a vecsei partról a Dunavecse Képtárban! 

Éppen ilyen a Fogarasi-sziget

Időről-időre érdemes visszatérni egy dunai szigetre, dokumentálni a változásokat, azóta megírt tanulmányok alapján kiegészíteni, kijavítani a korábban írt beszámolókat, megválaszolni levegőben lógó kérdéseket, ellenőrizni a régi jóslatokat, mi valósult meg belőlük több mint egy évtized távlatában, különösen akkor, ha ilyen csapadékszegény, és kisvizekkel jellemezhető évtizedről van szó, ami rövid távon is komoly változásokat okozhat a neve miatt a legnehezebben hivatkozható dunai szigeten is.

Éppen ilyen volt a Fogarasi-sziget (jobbra), 2025. november 15-én, szombaton, Vácott mért 34-35 cm, Esztergomban mért 77-78 cm vízállásnál, 65 centiméterrel alacsonyabb értéknél, mint legutóbb (balra).

Köd ül a Dunán

Szono mama Dédai

Szigetként múlsz el

Korhadó gally hull

A víztelen árokban

Mozdulatlan ül

Itt erdő lesz majd

Fák falják föl a sarat

Tövükben hód rág

Mederből tűnt víz

Párálló iszapillat 

Kereng a fűzfán

Apadást követ

Nád- sás- és békasereg

Lándzsájuk rozsdás

Agyagsziklákon

Megtörő fáradt folyó

Lerakja porát

Eltűnsz csillogás

Beborul tükörképed

Ezek már más fák

Egyre többet tudunk a Dédai-sziget történetéről

A Fogarasi-sziget északi csúcsa 1966-ban (Fortepan#176433 Chuckyeager tumblr)

Egy sziget dunai sziget története sosincs kész, mindig kerül elő valami újabbb érdekesség, hiányzó forrás vagy tanulmány, de a blog formátum szerencsére lehetőséget biztosít régi írások frissítésére. Néha azonban annyi minden kerül elő egyszerre, hogy az adatokat célszerű egy új posztban összefoglalni. Ez a helyzet a Pilis északnyugati részén található Szamárhegy tövében fekvő, meglehetősen régi dunai szigettel is. Márkus Péter családi fényképei és a sziget múltba fordul jelene kapcsán több mint 11 éve foglalkoztunk utoljára a területtel és annak történetével. 

Ez az Esztergomhoz tartozó sziget egyedülálló abban, hogy három teljesen elfogadott és térképeken használatban lévő neve van: Dédai-sziget, Fogarasi-sziget és Szentmária-sziget, közülük egyik sem domináns, tehát ha valaki írni szeretne erről a szigetről, önkényesen el kell köteleződnie valamelyik névváltozat mellett, mint például a címben, vagy egyszerre használni mindhármat, mint ahogy itt a blogon korábban is tettük a szövegrészben.

Ádám Szilvia 2020-as doktori dolgozatában külön fejezetet szentelt a Fogarasi-szigetnek, sok érdekes új adatot közölt a sziget múltjáról, hasznosításának időbeli változásáról, és a folyószabályozás okozta változásokról [1]. A doktori dolgozat mellett a 2014-ben írt két bejegyzéshez érkezett kommentek között is voltak hasznosak, például kiderült ki is volt az, akitől a "Fogarasi" elnevezés származott, de ezen kívül más forrásokból is bővültek ismereteink a Dédai-szigetről. 

A Dédai-sziget és a hasonló nevű csárda 1886-ban a mai állapotokra vetítve (mapire.eu)

A "Dédai" névváltozat egy etimológiai folyamat végén alakult ki, először személynévből lett településnév, majd a település nevéből szigetnév. A névadó Déda ispán a XIII. század elején élt, aki a környékbeli birtokait III. László királytól kapta. A róla elnevezett középkori falu ugyan elpusztult, de a régi név a sziget és a sziget melletti csárda (lásd fönti térkép) révén fennmaradt. Mivel a régi dunai csárdák részét képezték a régi folyóparti tájnak, fontos információkat szolgáltatnak a korábbi hidrológiai állapotokról, fontos közölni ennek a csárdának az 1926-os nekrológját: 

Egy másik igen látogatott kirándulóhely volt a szentgyörgymezei határban a dédai csárda. Amint elnevezése is mutatja, ez már nem pusztán kirándulóhely volt. A dédai csárda a pilismaróti országút mellett, a dédai szigettel szemben épült. Az épület a közbirtokosságé volt. Itt pihentek meg a vadászok, télen bálok után egész társaságok mentek ki szánkón és ott fejezték be a mulatságot. Nyáron kedvelt kirándulóhely volt. Visegrád, Dunabogdány, Dömös, Pilismarót népe előtte vonult el Esztergom felé. A molnárlegények idehozták eladni a lopott lisztet. Előtte a Dunán természetes strandfürdő volt, melyet főleg vasárnapokon lepett el a közönség. Szép csárdásnék, szép csárdásleányok mérték ki az esztergomi régi jó szőlőnedűt. Egy szép napon férjhez ment a csárdásné vonzó külsejű leánya. Azóta nem akadt bérlő a csárdára. Üres maradt. A hideg északi szél szétszaggatta tetejét, ablakait, ajtóit ellopkodták, csupasz falait szétmosta a zivataros eső és a kimozdult téglákból is napról-napra kevesebb maradt annyira, hogy ma már csak egy kis emelkedés és néhány diófa jelzi a kutatószemnek, hogy valamikor itt is épület volt; csárda volt, melyből állandóan hangos jókedv csendült ki, ahol összejött, találkozott messze környék népe az akkor még boldog sorban élő, természetet kedvelő esztergomi polgársággal. Elmúlt a szép, a boldog idő. És mint városunk sok más részén, itt is nehéz szívvel nézünk a sokszor taposott nyomokra. Már csak kevesen vannak azokból a régiekből, akik férfikoruk delén sok kellemes órát töltöttek el ezen eltűnt kedves tanyán. [2]

Litzner Miklós térképész 1823-ban a Szent Mária-szigetet és a szomszédos Helemba-szigetet meredek partfalú, magas szigetként írja le, amit alámosott a Duna, mindkettő felszínét cserjés növényzet borította. A Duna Mappáció leírásához tartozó térképlapok szerint a Dédai-szigetet magas partja ellenére a nagyobb árvizek teljesen elborítják. 

Die Ufer der beÿden Inseln Helembai und Dedai Sziget sind hoch und steil, oben zwar meistens Gesträuch bewachsen, doch werden selbe unterwaschen und brechen stark ab. Unter die Dedai Insel führt beÿ mitlere und niedere Donauwasser der Treppelweg. [3]

A csupán partjain fás Szent Mária-sziget 1900-ban,
előtérben a hasonló állapotú Helemba-sziget (képeslap, saját gyűjtemény)

Ez a meredek partfal a hosszú évszázadokon keresztül viszonylag állandó morfológiájú Fogarasi-sziget belső oldalán mind a mai napig megmaradt és megfigyelhető. Ezt a stabilitást a XX. században két dolog billentette ki visszafordíthatatlanul, a folyószabályozási munkálatok, illetve a nagyipari dunai kavicsbányászat. A Helemba-szigetet délről megkerülő mederszakaszt egy túracsónak térkép már az 1930-as években is úgy jellemezte, hogy "sekély meder", amit a folyószabályozás során felépített sarkantyúk is konzerváltak, a hajózás számára kijelölt és kikotort hajózási útvonal végleg a Helemba-szigettől északra került, ami végső soron azt eredményezte, hogy Trianonban a Helemba-sziget a hasonló nevű faluval ellentétben Magyarországon maradhatott. A jobb parton, Szentgyörgymezőnél megépített sarkantyúk miatt erőteljes hordaléklerakódás indult meg a déli ágban, a Szent Mária-sziget és a Törpe-sziget között, és északi előterükben kiülepedő homok, kavics és sóder bányászatát 1962-ben már légifelvételeken örökítettek meg. A kitermelt mederanyagot a nyugati szigetcsúcsnál betöltött mellékágon keresztül szállították teherautókkal a hideglelőskereszti kőbánya területére, az itteni lerakatból terítették az anyagot szerte a megyében környékbeli vállalatok és magánszemélyek számára még az 1980-as években is.

Búbánat; Hideglelős-kereszt. A kőbánya lábánál időnként sóderhegy nyúlik a magasba [...] Ha a vízállás is úgy akarja, nemsokára újra megjelennek a kavicskotrók, s néhány nap alatt újabb sóderhegyet emelnek a Fogarasi-sziget orránál kikotort jó minőségű, iszapmentes hordalékból. Azért nem többet, mert a túlzottan magas vízállás jócskán megrabolhat. Aztán meg ősz jön, kevesebben építkeznek — vázolják tudatos gazdaként a közeljövő tervét. Jövőre új teherautókkal, rakodógéppel, betonkeverővel gyarapodnak. S akkor még gyorsabban tűnik majd el innen egy-egy sóderhegy. Építő és szolgáltató kisszövetkezet. Ez a hivatalos elnevezésük. Már az idén is komoly mennyiségű kevert betont adtak el az esztergomi városgazdálkodásnak és vízműveknek. De állandó vevőjük a KOMÉP és a Pilisi Parkerdő és Fafeldolgozó Gazdaság is [...] [4]

A Szent Mária-sziget 1943. (Fortepan#72459 Lissák Tivadar)

Volt egy lejárat a keleti, alsó szigetcsúcsnál is, ahol a Törpe-sziget kavicszátonyait termelték ki, így a vízáramlást a Dédai-sziget mellékágának mindkét végén egyszerre kezdték lezárni. Már az 1930-ban készült túracsónak térképen is megjegyezték, hogy a Szent Mária-ág 70 centiméteres (vélhetően budapesti) vízállás alatt nem hajózható, de 1991-ben még keresztül lehetett evezni magasabb vízállásnál, de 2005-ben a felső, nyugati szigetcsúcsnál a mederanyagon felnövekedő füzes benőtte a mellékág medrének felső szakaszát. A következő, 2006-os év újabb lépést jelentett a Fogarasi-sziget pusztulásában; a korábbi kezelő TSZ által 1963-ban fásított sziget nemesnyárasát illetéktelenek letermelték, annak ellenére, hogy a sziget 1997 óta a Duna-Ipoly Nemzeti Park része volt. Az elkövetők betöltötték a medret, így tudták elszállítani a faanyagot, ezt a betöltést később az önkormányzat még 2009 előtt kikotortatta, a létrejövő, markáns, meredek falú, de évtizedek után is mesterségesnek tűnő átvágáson egy híd vezet át a Szent Mária-szigetre, melynek sem kisvíznél, se nagyvíznél nincs semmi értelme. Előbbi esetben az árkon árhol keresztül lehet menni száraz lábbal, árvíznél pedig a híd mindkét oldala víz alatt van.  

A Fogarasi-sziget 1965 körül. (képeslap, saját gyűjtemény)

A sziget, más dunai szigetekhez hasonlóan csak a legutóbbi időkben erdősült be, már a középkorban is elsősorban kaszálóként és fűzfavessző-nyerő helyként hasznosították, azaz csak a partja mentén voltak fás szárú növények, a középső rész fátlan volt, mint ahogy azt az 1900-ban feladott képeslapon is megfigyelhetjük. 1945-ben azonban történt egy érdekes momentum a hasznosítás tekintetében, ami más szigetekre kevésbé volt jellemző; Fogarasi Károly gazdálkodó parasztember a földosztáskor szerzett itt kilenc hold földterületet, (akit nemzeti parasztpárti kapcsolatai miatt az 1956-os forradalom idején szentgyörgymezei parasztok delegáltak az esztergomi Nemzeti Tanácsba) és a téeszesítésig itt gazdálkodhatott a meglehetősen termékenynek tűnő szigeten. 1948-ban így írt munkásságáról a Szabad Szó: 

[...] Megcsodáljuk Fogarasi Károly újgazda tudását. Fogarasi kilencholdas szigetet kapott a földosztás során, másutt már nem jutott. Ladikon vitte a szigetre a lovát s szerszámait. S íme, három év munkájának eredménye itt van az asztalon: 40-42 kilós tökök, óriási káposzták, hatalmas paprikák és hófehér gyapot, amit Esztergom vármegyében másutt nem lehet látni. [5]

Ezáltal Fogarasi Károly olyan híres magyar sziget-névadók sorába lépett, mint például Luppa Péter, Rafás Máté vagy Fegyveresi Ádám. 

  

Ajánlott és felhasznált irodalom:

[1] Ádám Szilvia: Dunai szigetek ártéri erdeinek természetvédelmi, ökológiai és tájtörténeti kutatása. Gödöllő 2020. 81-82 p.

[2] Esztergom és Vidéke, 1926-05-23 / 41. szám

[3] Duna Mappáció leírásai §II_232, 1823. október

[4] Dolgozók Lapja, 1983-09-18 / 221. szám

[5] Szabad Szó, 1948-08-19 / 190. szám

Adalékok a Némai-sziget revitalizációjához

Néhány fontosnak tűnő részlet kimaradt a Pozsonyi Regionális Természetvédelmi Egyesület (Bratislavské Regionálne Ochranárske Združenie - BROZ) legújabb dunai revitalizációs projekt leírásából, ami a csallóközi Kolozsnémához tartozó parton valósulhat meg a közeljövőben. Ezek a részletek a beruházás szempontjából pesszimista kekeckedésnek tűnhetnek, azonban komoly hatással lehetnek a revitalizált terület további sorsára. 

A Némai-sziget és a hozzá kapcsolódó zátony kisvizes időszakban (forrás: BROZ)

Éppen átellenben Gönyűvel, és nem messze az idén revitalizált Erebe-szigettel épült egyszer öt sarkantyú az alsó-csallóközi Duna szabályozása érdekében. Ezek mind különféle szöget zártak be a parttal, különböző hosszúsággal, különböző magassággal létesültek, hogy a Mosoni-Duna torkolatánál megküzdjenek a rendszeresen felkavicsosodó mederrel, ami különösen áradások után formálódott át, rendszerint úgy, hogy minél jobban megkeserítse a hajósok életét. Az öt sarkantyú közül különösen a 120 és 180 méter hosszú alsó kettő szűkítette le a medret az 1791-es folyamkilométer tábla két oldalán, a meder kimélyülését okozva, miközben a köztük megtörő vízáramlás kedvezett az üledékfelhalmozódásnak. 

E két sarkantyú egy érdekes mederformát alakított ki, egy három részből álló szigetet, ahol a részek folytonosságát megszakítja a sarkantyúkon átbukó víz által okozott kimosódás. A parttól egy fokozatosan szélesedő csatorna választja el, és ezt a parti ágat szeretné a BROZ kimélyíteni a sarkantyúk tövének elbontásával, hogy Némai-szigetnek (Nemanský ostrov) nevezett hármasból valódi sziget válhassék, ahol a főági áramlást és vízmélységet sokalló halfajok is megtelepedhetnének. A vízimadarak számára is kellő nagyságú személyes tér jönne létre az elszeparált Némai-szigeten, ahová ezentúl az errefelé járó emberek sem tudnának egykönnyen bejutni, sem autóval, sem gyalog. 

A tervezett új csatorna helyszínrajza. (forrás: BROZ)

Az elmúlt év a tervezés időszaka volt, a szlovákiai Vízkutató Intézet (VÚVH) segítségével elkészült a technikai dokumentáció, de a konkrét munkálatok még nem kezdődtek meg. Szlovákiában ez az első olyan alkalom, hogy sarkantyúk tövét bontják el a part mellett, miközben a folyóba nyúló végüket meghagyják a hajózás érdekében. Távlati terv, hogy a Kolozsnéma település tágabb környezetében meglévő nyolc sarkantyút is megbontják a Néma-sziget melletti négyen kívül. Jelenleg ez utóbbi projekt engedélyezési szakasza zajlik többek közt a Magyar - Szlovák Határvízi Bizottsággal és a Szlovák Közlekedési Minisztériummal. 

A projekt leírása nem említi ugyan, de fontos tény, hogy a projekt abban a tekintetben is egyedülálló, hogy egy újszülött, alig 15 éve létező szigetet fognak revitalizálni. Továbbá, a Némai-sziget születésénél nem más bábáskodott, mint maga a bősi duzzasztómű, ami némiképpen ellentmond a WildIslands kissé jóindulatú "B - értékes természetes sziget" kategorizálásának. (És mivel a bősi víztározó revitalizációjára jelenleg nincs BROZ-projekt, kérdéses, hogy milyen hosszú életű eredmény várható a Némai-szigetnél). 

A Némai-sziget születésénél nem ez az egyetlen érdekesség. A Duna jobbpart történetét kutatva visszamehetnénk egészen az 1700-as évek végéig, amikor Kolozsnéma végleg elvesztette közvetlen kapcsolatát a folyóval, amikor a jelenleg sűrű ártéri erdő által borított terület helyén kanyargó Duna-ágak lefűződtek, és ezzel három korábbi Némai-sziget is megszűnt létezni, bár körvonalaikat mai napig fel lehet fedezni odafentről az ártéri erdő eltérő lombkoronájával. De ez a korábbi sziget-generáció mellékszál lenne a jelenlegi revitalizáció kapcsán. A második, fiatalabb, és mélyebben fekvő sziget-generáció történetben van némi bizonytalanság, egyrészt nem tudni pontosan melyik évben épült az öt sarkantyú, másrészt annak ellenére, hogy általában a hordalékfelhalmozódás a sarkantyúk építése után indul meg, itt mégis úgy tűnik, hogy a némai kavicszátonyok már a folyószabályozási művek előtt is léteztek.

A Némai-zátonyok az alsó két sarkantyúval 1962-ben (fentrol.hu)

Az öt sarkantyú egy 1962. október 27-i légifelvételen láthatók először. Három évvel korábban, 1959. május 9-én a kőszórások még nem törik meg a középvizes időszakban fotózott vízfelszínt, és a parton sincs markáns jele a csatlakozó műtárgyaknak. Mivel sem, az 1930-as vízisport térképek, sem az 1941-es magyar katonai térkép nem jelöli őket, vélhetően az 1954-es szigetközi árvíz után dönthettek az építésükről, bár erre vonatkozó forrást sem találtam.

A korábbi térképeken már feltűnnek a Némai-zátonyok, bár alakjuk és kiterjedésük nagyobb volt a mostaninál. A sarkantyúk felépülése után kiterjedésük nem változott számottevően, bár egy 1990-es légifotó arra enged minket következtetni, hogy sok más dunai szigethez hasonlóan itt is zajlott a bős-nagymarosi beruházáshoz szorosan kapcsolódó ipari mértékű sóderkitermelés. Ugyancsak visszanyomozható, hogy a három Némai-zátonyon egészen 2006-ig nem telepedett meg (fás szárú) növényzet, azaz nem feleltek meg a szigetek alapvető kritériumának. A közel 100 éven keresztül zátonyos terület szigetté válását szinte biztos, hogy a bősi duzzasztó alvizén bekövetkező vízszintsüllyedés okozhatta. Ugyanez a hatás "szívta le" a Mosoni-Dunát, és vezetett a torkolati műtárgy 2023-as megépüléséhez. A revitalizációs projekt következtében a három különálló rész valószínűleg gyorsan egybe fog forrni, és a szigeti erdő nyugati irányban terjed tovább, a természetvédelmi szempontból ugyancsak értékes kavicszátonyok rovására. 

A Némai-zátonyok 2006-ban, még fás szárú növényzet nélkül (Googleearth)

A Némai-sziget a régi szigeteket rejtő ártéri erdővel (forrás: BROZ)

Tipikus gödrök a sarkantyúk alvizén (forrás: BROZ)

Dunai szigetek mostanában már csak így keletkeznek, tüneti kezeléssel. 

Az ember odamegy valahová, rábök egy számára nem szimpatikus területre, és azt mondja, hogy revitalizáció. Igazából a markolósnak mindegy is, hogy egy mellékágat betemet, vagy kikotor, duzzasztómű betonozásánál forgolódik lánctalpain a holdbéli tájon, vagy egy ártéri erdőben kanalazza ki a fákkal és egyéb élőlényekkel benőtt partvédelmi műveket, a pénzét így is, úgy is megkapja. Aztán a kipipált építési projekt után a természet vagy megfelel az emberi igényeknek, és alkalmazkodik, vagy nem, az ember lelkiismerete, hogy a bősi duzzasztómű árnyékában tett valamit a természetvédelemért, meg lesz nyugtatva. 

Ha esetleg mégsem, akkor hamarosan kezdődhet minden elölről.

Források:

• https://wildisland.danubeparks.org/fileadmin/user_upload/A.2.3_Klizska_Nema.pdf
• https://broz.sk/en/there-will-soon-be-one-more-wild-island-on-the-danube-in-klizska-nema/
• https://www.facebook.com/broz.ba/posts/pfbid0ix6fkSDYHXVZTLxuQoAKBUJCiEJ2bsaSvHPFkrYuPr4JEeW9EnyVbjq87o4uyKr3l

Se rák, se víz

pedig elvben mindkettőre szükség lenne, hogy Bécsben egy régi Duna-ágat Krebsenwassernek nevezzenek. Ha már nincs egyik sem, talán jobb is lenne annak nevezni, ami: Unteres Heustadlwassernek, ugyanis ez a két víztest a nagy bécsi Duna-szabályozás előtt egy közös medret alkotott a Práterben. 

Hogy miről is van szó? Az 1875 előtti és utáni bécsi Duna arculata között ég és föld a különbség. A folyószabályozásig a bécsi szakasz egy állandóan változó, átalakuló, a sziget- és zátonyképződésnek igencsak kedvező terület volt, ahol nem alakulhatott ki egy markáns főmeder, ahol a bécsieknek állandó küzdelmet kellett vívni az évről-évre változó medrű folyóval, és ahol a jobb és balpart közötti kapcsolattartás meglehetősen nehéz volt. A Krebsenwasser őse, a Heustadl-Duna egykor a bécsi Duna egyik főága volt, amely az 1600-as évek elejétől kezdett a jobb part, azaz Bécs felé vándorolni, majd a XVIII. század elején érte el legnagyobb szélességét. Kanyarulatfejlődése átszakította a Lusthaus felé vezető fasort és 1704-1713 között azzal fenyegetett, hogy átszakad a Bécsi-ágba is, ami a mai Donaukanal elődje volt. Ezt a katasztrófát egy mederelzárással sikerült elkerülni, de emiatt a század folyamán a Heustadl-ág fokozatosan elsorvadt, és már csak egy mellékág volt a sok közül, amikor 1875-ben végleg elzárták a főágtól. 

A Krebsenwasser és a Heustadlwasser kettévágása 1875 után (mapire.eu)

A bécsi Praterben összesen négy egykori Duna-ág maradt meg az 1875-ös radikális folyószabályozási beavatkozás után, amikor is a Duna történetének egyik legnagyobb szigetfelszámolása zajlott. A maradvány-ágak közül bejártuk már a Kéjlaki-Dunát (Lusthauswasser) és a Heustadlwasser felső ágát. A bécsi szigettenger felszámolása egyetlen nyílegyenes mederrel azt eredményezte, hogy a város megkezdhette a terjeszkedését az árvízmentessé váló területeken a Duna-medrek labirintusa, a zátonyok és szigetek rovására. 

Hol járunk, mit látunk? A sorvadó Hesutadlwasser és a bécsi Práter. (forrás)

Mivel a Prater réges-régen Bécs városligeteként funkcionál, az itteni beépítésnek nagyjából gátat szabtak a természetvédelmi szempontok, és fennmaradhattak bizonyos nyílt vízfelszínű mederszakaszok, de például Európa egyik legforgalmasabb közlekedési útvonalát, a nyolcsávos A23-as autópályát mégiscsak itt vezették keresztül 1978-ban.

A Práter alsó része az új Donaukanal nyomvonallal. (forrás)

Az autópálya kapcsán annyit legalább figyelembe vettek, hogy hídként vezették át az erős, parkos területen, azonban ez mégsem az a klasszikus lombkoronasétány, amit egy ilyen helyre normális esetben építenének. A helyhiány miatt Bécsben, és más nagyvárosban is az infrastrukturális beruházások sokszor a maradék természetvédelmi területek rovására valósulnak meg, mint például a balparti Lobau árterén keresztül tervezett újabb bécsi közlekedési folyosó esetében. Ha csak magát a Krebsenwassert nézzük a Felső-Heustadlwasser nélkül, itt is két út darabolta tovább a megmaradt Duna-holtágat. A Haustadlwasser és a Krebsenwasser megszakadásától, a Praterkai vasúti megálló környékétől keletre a Lusthaus csillagához északkelet felől érkező Aspernallee az első. Ezen közúti forgalom halad, a metszéspontban egy keskeny áteresz biztosítja az összeköttetést a két mederrész között. A bécsi horvátok által látogatott Maria Grün katolikus templomától keletre egy keskeny földtöltés vezet át a medren, alatta ugyancsak betongyűrűből épült áteresz van, ezen az úton viszont csak egy kirándulók által használt erdei ösvény vezet keresztül a Dammhaufengasse felé. Ezen kívül egy további ösvény is átvezet a medren, ott ahol az erdő kissé felnyílik és egy nádasnak adja át a helyet, jelezvén, hogy e mélyedésben még nem érett meg az idő a fásszárúak térhódításához.

A Krebsenwasser Aspernallee felőli, mára beerdősült medre.

Töltés a régi medren keresztül, a Dammhaufengasse felé, alatta áteresszel.

Ahol még nem hódít az erdő...

A Krebsenwasser reggeli fényben, keresztben.

A Krebsenwasser reggeli fényben, hosszában.

Azért maradt némi víz, háttérben egy üzemen kívüli vízmércével

A Krebsenwasser keleti vége, ahol a növényzet még nem vette át az uralmat

Élők és holtak.

2025. október 28-án a Krebsenwasser medrének csupán a legmélyebb részében volt némi víz, amit többnyire nádas rejtett el a kíváncsi szemek elől. Remélhetőleg ha maradt néhány példány a névadó rákok közül, itt vermelhetnek el, csapadékosabb időkre várva. A 30 méter széles és 300 méter hosszú mederrészben lévő egyetlen vízmérce ebben az időpontban szárazon állt. 

Az Aspernallee felé eső beerdősült szakaszon a meder morfológiája ugyan felismerhető volt, ám semmiben sem különbözött növényvilágában a környező, magasabban fekvő erdőrészektől. A talaj valamennyire süppedősebb és nedvesebb volt, de felszíni víznek nyoma sem volt, és erre nem is emlékeztetett semmi. A Krebsenwasser mélyebb része vélhetően csak talajvízből és csapadékból kap vízutánpótlást, amit az alig kétszáz méterre folyó jelenlegi főág alacsony vízállása leszívhat a kavicságyon keresztül. 

Az a vízhiány, holtágkiszáradás, beerdősülés amit a Krebsenwasser esetében tapasztalni nem csak a Práterben figyelhető meg, hanem a szemközti parton megmaradt Lobau területén is. Ez egy természetes folyamat, hiszen a vízáramlás hiányában (árvizek bejutása a Práterbe gyakorlatilag lehetetlen manapság) a vízbe hulló por, falevél, szemét, stb. képtelen kiürülni. Ez a folyamat azonban lehet gyorsabb vagy lassabb is, annak függvényében, hogyan alakul a terület csapadékviszonya és talajvízállása. A 2025-ös év a rendkívüli kisvizei miatt fog bevonulni a hidrológia történetébe, ennek a helyzetnek a leképződése mutatkozik meg a Krebsenwasser esetében is az őszi kisvizes időszakban. 

Itt sem maradt más hátra, mint a végleges kiszáradás dokumentálása.