2025. március 27., csütörtök

A revitalizált Erebe új lobogója


2025. február 11-én zárult a Gönyűhöz közeli, de nagyrészt Nagyszentjánoshoz, kisebb részben pedig Ácshoz tartozó Erebe-szigetcsoport revitalizációs projektje. Fényképes beszámolónk alig egy hónappal később, március 23-án készült, vasárnap dél körül, Gönyűnél mért 27 centiméteres vízállásnál (LKV+120 cm) jártuk be az újjászületett, öt kilométer hosszú Erebe-szigeti folyóágat.

A párhuzammű szárazon lévő felső nyitánya

2024 nyarán, a blogon is volt már szó a termszetvédelmi projekt indulásáról, melyet az ausztriai Donau-Auen Nemzeti Park koordinált a LIFE Wildislands projekten keresztül, melyben a magyarországi Fertő-Hanság nemzeti park is részt vett, és az Európai Unió finanszírozott 65%-ban. Hasonló munkálatokból volt már néhány Magyarországon, elsőként a Moháccsal szemközti Szabadság-szigetet szabadították meg a keresztgátjától, majd következett a váci Kompkötő és a Dunafalvától délre található Bezerédy-sziget. A több különálló, de már nagyrészt egybeforrt szigetből és zátonyból álló Erebe-szigetvilágnál 2024-2025-ben vezérárkot kotortak és a vízáramlás biztosítása érdekében megbontottak egy párhuzamművet és a mellékágat lezáró kőszórást is. Pozitív része volt a projektnek a kommunikáció, akit érdekelt, a munkálatokat figyelemmel tudta követni a közösségi médiában, és a február 11-i keresztgát bontásról is több drónfelvétel került fel a videómegosztó oldalakra (ahonnan önkényesen párat ide is beillesztettünk). A munkálatok ugyan még ne zárultak le teljesen, de a mellékág kotrása elkészült, és jó hírként elmondható, hogy még a márciusi alacsony vízállás idején is volt benne vízáramlás. 

Egyelőre nem ajánlott a terület látogatása, a táj egyelőre egy építési terület látványát tudja kínálni az idelátogatók számára, ahonnan nemrég vonult le a kivitelező; mély keréknyomokkal, letúrt partfalakkal, földgyaluval elegyengetett sódermezőkkel, itt-ott meghagyott föld- és sóderkupacokkal jellemezhető a táj, helyenként az alig 3-4 méter széles vízfolyás szinte elveszett a sivataginak tűnő környezetben, amit a rendkívül tágas, lapos sóderes meder okozott. Az új, kavicsos felszín szinte mindenhol kontrasztot alkotott a szigeti oldal barnásabb, zöldesebb, iszaposabb részeivel, a "túlsó" partot ugyanis csak nagyon kis mértékben érintették a munkálatok, ugyanis az Erebe-szigetvilág a Pannonhalmi Tájvédelmi Körzet része, Natura 2000-es terület, sőt erdőrezervátum is. 

Mindenesetre érdemes lesz folyamatosan figyelemmel kísérni, azaz divatos kifejezéssel szólva monitorozni a mellékágrendszer további alakulását. Hiszen a finommunka még hátra van és most ne a szemétszedésre gondoljunk, melynek 2027-es határideje van, hanem arra, amit a folyó maga is el tud, és el is fog majd végezni. Az Erebe-ág esetében szerencsére a főágból származó vízhozam mellett lehet számolni a Cuhai-Bakony-éren keresztül átlagosan érkező 1-2 m³/sec vízmennyiséggel is, ez a vízhozam ráadásul a mellékágrendszer felső részére érkezik, ezért a hatása hosszabb távolságon érvényesül. Amennyiben emelkedik majd a dunai vízállás, középvízi helyzetben a földmunkák nyomait elegyengeti majd a vízáramlás, kimossa a megtelepedett hordalékot a megnyitott zárás kövei közül, és ha ez az állapot állandósul, a finomszemcsés hordalék, agyag, iszap egy része is kimosódhat, lassítva a feltöltődést, amely minden bizonnyal a revitalizáció ellenére is folytatódni fog. 

Probléma lehet ugyanis a nyitások szűk keresztmetszetével, ahol a bennhagyott köveken fennakadhat az uszadék, ezáltal a hordalék is, újra elzárva a vízutánpótlás útvonalát. A széles sóderes területeket a növényzet hamarosan újra birtokba fogja venni, ahol az uszadék jóval nagyobb eséllyel fog megakadni, tovább emelve a meder szintjét. Vannak nyomok a hódok jelenlétére, az általuk vízbe döntött fák, ugyancsak erősíthetik majd ezt a folyamatot. 

A holtvízbe túrt párhuzammű.

Nyitás alul, a keresztgáton

Az alsó nyitány a működésbe hozott mellékág irányából.

A Bakony-Cuhai ér frissen elegyengetett torkolata

Keréknyomok a kavicssivatag-szerű, széles mellékágban

A szigeti (bal) oldalon nem folytak munkálatok. 

A mellékágrendszer nagy részét nem érintette a kotrás.

Szemétszedés lesz, majd később, ezt például Borisz hagyta itt

Új élet sarjad a legyalult talajon.





Végezetül érdemes említést tenni egy érdekes jelenségről is; a revitalizációs projekt ugyanis egy új lobogóval is megajándékozta az Erebe-szigeteket, mely hidrológiai szempontból nem más mint agyag, folyó és sóder, vagyis sziget, frissen revitalizált mellékág és part (#bbb282, #333513, #d4cdc0). És amit várhatóan a Duna és a természet lassan átszínez majd. 

2025. március 21., péntek

A Schwalleck felrobbantása

IN ENGLISH

Annak ellenére, hogy városszerte szirénák fél órával előre jelezték a történelmi eseményt, Greinben komoly károkat okozott a Dunába nyúló Schwalleck szikla felrobbantása. Lakóházak leomlott falai, eltemetett közutak és megrongálódott vasúti töltések jelezték, hogy megkezdődött az "osztrák Al-Duna", a hírhedt Strudel szoros hajózhatóvá alakítása. 

A nyúlvány. Részlet a Strudengau hajózási térképéről (Leopold Franz von Rosenfelt, 1721.)

Az utóbbi kifejezés nem véletlen, az ausztriai Strudengau ugyanúgy rettegett szakasza volt a hajósoknak, mint a Vaskapu, Izlás, vagy a Tachtalia az Al-Dunán. Ezen a 25 kilométeres szakaszon a Duna a Cseh-masszívum háromszáz millió éves gránitsziklái között réseli át magát Ardagger/Dornach és Ybbs/Persenbeug között, ahol a sziklazátonyok és az általuk keltett örvények sok hajó pusztulását okozták, például Wörth és Werfenstein között, melyről éppen 10 éve írtunk a blogon. Ahogy 1890-ben az Al-Duna (második) szabályozása is egy szimbolikus szikla, a Grében felrobbantásával kezdődött, úgy a Strudengau szabályozása is robbantásokkal kezdődött, elsőként Donaudorf kastélyát robbantották fel 1955. december 20-án, a jobb parton Ybbs mellett, másodjára pedig a felső-ausztriai Grein városka melletti balparti Schwalleck hegyfokát röpítették szó szerint a levegőbe.

Kilátás a Schwalleckről Grein várára és városára.

1958. június 13-án, péntek 12 óra 30 percig a Schwalleck szirt messze benyúlt a Dunába, ráadásul rendkívül rossz helyen, mármint a hajózás szempontjából, ugyanis a folyó sodorvonala egyenesen nekivezette a folyásirányban lefelé közlekedő hajókat, miközben felette, a Greinerbach torkolatánál egy zátonyos limány alakult ki, ahol rendszeresen fennakadtak a jégtáblák, ezen kívül a szirtnél összeszűkülő keresztmetszet alaposan felgyorsította a folyót, ami az ellenkező irányba, Linz felé tartó hajósok életét keserítette meg. Természetföldrajzilag a 250-260 méter magas Schwalleck párja volt annak a szirtnek, amelyre a XV. század végén Grein vára felépült, e két magaslat határozta meg az itteni látképet, Grein városát vagy innen ábrázolták, vagy úgy ábrázolták, hogy rajta legyen. Körülbelül 40-50 méterrel magasodott a Duna sempontja (0 vízállása) fölé.

A pusztulásra ítélt Schwalleck, és a tövében kiürített épületek. (forrás)

Eredetileg egy Halterkreuz nevű kereszt állt a tetején, keletkezését egy helyi legenda meséli el: Egy greini pásztor a szirt közelében legeltette a szarvasmarháit magas vízállás idején. Legeltetés közben próbálta kiszedni az áradatból az uszadékfát, amit télire szeretett volna elraktározni tűzifának. Amikor egy nagyobb ágat próbált a partra vonszolni, megcsúszott és a vízbe pottyant. Mivel nem tudott úszni, kétségbeesetten szorította a sodródó ágat, és halálfélelmében megfogadta, hogy ha sikerül megmenekülnie, egy keresztet állít Isten dicsőségére a parton. A folyó végül part mellé sodorta az ágat, ahol egy vízbe lógó fában meg tudott kapaszkodni és szerencsésen megmenekült. Megtartotta fogadalmát és a Schwalleck szirtnél a robbantásig ott állt az úgynevezett Pásztorkereszt. [1]. Volt itt egy másik kereszt is, a Schwalleck Kreuz, mely a robbantás során megsemmisült, de később újra felállították a lebányászott szirtfal oldalában a Halterkreuz-cal szemben [2]. 

A robbantás pillanata (forrás)

Ausztria első dunai vízerőműve Németországgal közösen épült fel 1952-1956 között, a két ország határán, az egyedülálló Jochenstein szirtje fölött, melyet szerencsére nem robbantottak fel a rajta álló Nepomuki Szent János szoborral együtt. Ausztria ezután kezdte meg a Duna "belépcsőzését, és a következő erőmű helyét éppen a Strudengau hajózhatóvá tétele miatt tették annak alsó végéhez, Ybbs és a szemközti Persenbeug közé. 

1958. június 11-én Grein polgármestere szórólapon értesítette a lakosságot a közelgő robbantásról. Az óvintézkedés mindenképpen indokolt volt, a Schwalleck szirttől ugyanis alig 100 méterre már lakott házak álltak, melyet a város nem kívánt szanálni. Néhány közeli építményt fel kellett áldozni, például a szirt közvetlen tövében épülteket. Az ajtókat, ablakokat nyitva kellett hagyni, a parkoló autókat elszállították, az értékeket, bútorokat pedig célszerű volt a szobák távolabbi sarkában biztonságba helyezni. A helyszín közelsége miatt azonban a robbantás jelentős károkat okozott a városban [3]. 

Tájkép robbantás után (forrás)

Aznap 5800 kilogramm robbanóanyag röpítette levegőbe a szirtet, ahonnan ezután több ütemben több mint  háromszáz ezer köbméter követ termeltek ki, biztosítva a jég akadálytalan levonulását, a hajózóút kellő szélességét. Érdekes módon egy kisebb szirtet meghagytak emlékül a Duna és az új főútvonal között, erre a munkálatok befejeztével visszatették a Pásztorkeresztet. Azóta a növényzet meghódította a sziklafalat, az autók az új útvonalat, a hajók pedig a kevésbé veszélyes folyókanyarulatot. Az Ybbs-Persenbeug vízerőmű felvízen megemelte a vízszintet, az erőműnél 11 méterrel, Wörtnél kb. 5 méterrel, Greinnél ennél valamivel kevesebbel, eltüntette a Strudengau zúgóit, a zátonyokat, szirteket. Az uniformizált folyón immár semmi nem fenyegeti a hajózást.  

Mementóként meghagyott Halterkreuz sziklatömbje (forrás)

Úgy tűnik mindenki jól járt. Ha valaki erre jár, nem is hiányzik neki semmi, mintha minden eleve így nézett volna ki. Amiről nem tudunk az nem fáj. Akiknek esetleg mégiscsak megfájdítottuk volna a szívét ezzel a visszaemlékezéssel, azoktól elnézést kérünk. 

De folytatjuk tovább.


Danke an die Autoren des Österreichischen Donaubuchs für die Idee!

[1] https://www.grein.at/Tourismus/Sehenswuerdigkeiten/Halterkreuz
[2] https://www.grein.at/Tourismus/Sehenswuerdigkeiten/Schwalleck_Kreuz
[3] https://www.im-fundus.at/das-greiner-schwalleck-gefuerchtetes-schifffahrtshindernis/

2025. március 13., csütörtök

Borisz hagyatéka II. Szénaszörnyek Fischamendnél



A klasszikus urbánus árvíztáblák mellett a természet is képes megörökíteni árvízszinteket az utókor számára, bár ezek jellemzően kevésbé tartós konstrukciók. Ezek megjelenési formái változatosak lehetnek: halványszürke iszapréteg a fák barna törzsén, hídpilléren felejtett faág, vagy kerítésen fennakadt uszadék, azonban a Fischamend melletti Alter Kuhstand holtágában létrejött madárijesztők mégiscsak a leglátványosabb és legkülönösebb árvízi emlékek, melyet a 2024. szeptemberében a Dunán levonuló Borisz-árvíz hagyott maga után.  


A helyszín ugyanaz, mint a porördögök esetében, a Pasetti-féle Duna térképen az Alter Kuhstandnak nevezett egykori dunai sziget, az ausztriai Donauauen Nemzeti Park része, amelyet jelenleg (a nevéből kalkulálva régebben is) kaszálórétként hasznosítanak, és ennek még lesz jelentősége a későbbiekben. A sziget szinte pontosan félúton található a balparti Schönau és a jobbparti Fischamend között, és szinte pontosan az 1909-1910 folyamkilométer táblák között helyezkedik el. Mostani bejegyzésünk vezérfonalát adó ívelt mellékága körülbelül 1,2 km hosszú. Bemutatása nem csupán az itt megbújó szalmaszörnyek miatt fontos, hanem azért is, mert a magyarországi mellékágak paramétereihez viszonyítva meglehetősen atipikus. 

A teljes, 1,2 kilométeres hosszról általánosságban elmondható, hogy bár kelet felé, azaz folyásirányban szűkül és ezzel együtt válik egyre sekélyebbé végig bejárható, ugyanis se lágyszárúak, se az aljnövényzet nem vette még birtokba a többnyire szárazon álló medret, ami kelet felé kavicsból iszapos szemcseméretűre változik. A mellékág nyugati része kifejezetten változatos morfológiájú, megtalálhatók itt a meder alján kisvizes időszakban is fennmaradó "vaditató" tavacskák, ahová a vadak csak nagy nehézségek árán jutnak le a meglehetősen mély és meredek partfalon. A nehezen megkerülhető tavacskák mélyedései között helyenként magas gerinceket alakított ki hordalékból az áramló víz, ahol a felszínen lévő kavicsanyagból lehet következtetni a vízáramlás erejére. A meredek partfal miatt gyakoriak a mederbe dőlő fák, ezek ágvégeit azonban a hódok lerágják, így könnyítve az errefelé kirándulók dolgát. Vannak ölnyi kerületű fák is a mederben, hol hosszában, pallóként, hol pedig keresztben, hídként működve. Ha valaki ki akar jutni oldalt ebből a mederből, a Borisz-árvíz által frissen lerakott hordalékkal kell megküzdenie, a két partfal tetejét lerakódott, finom, süppedős dunai homok borítja, helyenként arasznyi vastagságban borítva az ártéri erdők talaját. E hordalék egy része feltehetően nem a főágból került ide, hanem a laza mederanyagú mellékágból mosódott ki.

Áramló víz által épített kavicsgerinc a meder nyugati részén.

Itatót kereső állatok által kitaposott partfal.

Az avarhullás már az árvíz levonulása után történt.

Ez a lefűződött medermaradvány vélhetően természetes képződmény, és nem mondjuk egy korábbi revitalizációs projekt során mélyítették ki markolókkal (ennek legalábbis nem volt látható nyoma a területen), a mélységért, vízutánpótlásért és a növényzet megtelepedésének megakadályozásáért az időnként a főágból kilépő víztömeg a felelős, melynek munkavégzőképessége képes időről-időre "kitakarítani" a medret a fischamendi motorcsónakos klub kikötője irányába. Ez a takarítás azonban nem mindig tökéletes, előfordulhat olyan helyzet is, amikor a vízáramlás szinte kipucolhatatlan dolgokat hord ide.


Itt nem a kék műanyag hordókról, labdákról, PET palackokról és egyéb vízen úszó szemétről van szó, hanem a szénáról, amit éppen az Alter Kuhstand szigeten kaszáltak, nem sokkal a Borisz-árvíz érkezése előtt. Jó lenne ismerni az írás időpontjában aktuális GoogleEarth felvétel dátumát, ugyanis ha az éppen 2024. nyár végén készült, meg is lenne a magyarázat, pontosan honnan származik az árvíz által széthordott szalma. A képernyőmentésen látható, hogy a szigeti rét északi részén, a földúttal párhuzamosan, egy nagyobb jegenyefa két oldalán szürkés kupacok tornyosulnak. Vélhetően ez a szigeten lekaszált és megszárított széna lehet, amit nem sokkal később a hidrológiai szempontból váratlan időpontban érkező árvíz déli, illetve délkeleti irányban kilépvén a középvízi mederből felkapott és elszállított az első szembejövő akadályig, azaz a mellékág partján álló fákig, ahol aztán szépen felakadt a funkcióját tekintve sűrű szitához hasonlítható faágakon. Ezt a hipotézist támasztja alá a helyszínen megfigyelt állapot, a mellékág nyugati részén ez a jelenség nem volt tapasztalható, leginkább figyelemre méltó módon az alsó szakasz mentén jelentkezett, ahol a rét közvetlenül a meder mellett végződik, és csak egy keskeny fasor áll a kettő között.




Az Borisz-árvíz által épített szénaszörnyek feje búbja, azaz a legmagasabb része szintben van, a legmagasabb árvízi szintet jelölik. Ezt a szintet konkrétan ismerjük, Wildungsmauernél, Fischamendtől folyásirányban 14 kilométerrel lefelé a tetőzésnél 838 centiméteres vízállást mutatott a vízmérce, ami csak fél méterrel maradt alatta a 2013. évi rekordárvíznek. A szörnyek teste, karja, lába, azaz az alacsonyabb szinten fennakadt szénacsomók az árvíz levonulásával jöttek létre, méghozzá úgy, hogy a mellékág területén lelassuló, megálló, de nyílt víz színén úszó növényi maradványok alacsonyabb ágakon akadtak fenn. Az már csak a külső erők szorgalmán múlik, mennyi ideig maradhat helyén ez a szokatlan árvízi emlék, ha a víz nem is, de a szél és az állatvilág vélhetően a közeljövőben nekilát a lebontásának. Ami a teheneknek bánat az elmaradt jó falatok miatt, a madaraknak öröm, az ártéri erdőben felhalmozott száraz szénából jó néhány fészket fel lehet majd építeni tavasszal.

2025. március 8., szombat

Borisz hagyatéka I. - Porördög Fischamendnél


1. kép. Ártéri porördög

Lassan fél éve már, hogy levonult a szokatlan időpontban érkező Borisz-árhullám a Dunán, a mostani kisvizes időszakban az emlékek elhalványulnak, valószínűleg már arra sem emlékszik mindenki, hogy hányadik legnagyobb szinten tetőzött a harmadik évezredben. Azonban a hagyatéka bizonyos helyeken, mint például az alsó-ausztriai Fischamend Alter Kuhstand sziget árterén mind a mai napig megvan, néhol porördögként köröz a levegőben, emlékeztetve minket olyan ártéri folyamatokra, mint az öntéstalajok, illetve a folyóhátak képződése. 

Fischamend, Alter Kuhstand. Áttekintő térkép a fényképek helyszínéről. (Az 5. nyugatabbra készült)

2025. március 5-én, reggeltájban átkelve az autópálya alatt, kiérve a fischamendi ártérre, olybá tűnt, mintha szürkésfehér dér borítaná a rétet ameddig a szem ellát (5. kép). Hidegnek hideg volt a levegő, de semmiképpen nem fagyos mint az előző reggel Wachauban, azaz semmi nem indokolta, hogy deresek legyenek a fűszálak ezen a tágas, de egy régi meder mentén növő fasorral két részre tagolt ártéri síkságon. A keleti rét egy önálló sziget volt egykor Alter Kuhstand néven, míg a nyugati rész az előbbitől keletre, nyugatra és délre elterülő Schüttel-sziget nevű jókora sziget legnyugatibb részén található. Hogy bonyolítsuk a helyzetet, az Alter Kuhstandtól északra, a főág mentén még ott találjuk a hosszúkás, kelet felé egyre markánsabbá váló Melichar-szigetet, ez az egyre táguló és mélyülő mellékág azonban egy motorcsónak klub kikötőjének kotrása miatt szembeötlő. A "deresedés" mindhárom szigetet érintette, bár eltérő mértékben. 

A zöld helyett látható fakószürke színt egy homokréteg okozza a mezőn, ami lepeként borítja be a füvet. Nem valószínű, hogy az árvízi védekezés homokzsákjait ürítették ki ilyen módon, viszonlylag biztosnak tűnik a természetes eredet. Vastagsága változó, a part mentén például teljesen betakarja a növényzetet, a Dunától távolodva már előbukkannak fűszálak, és az üledék szemcsemérete is finomodik kőzetlisztes homoktól egészen a vályogos homokig. A finomabb szemcséket a kiszáradt felszínről a szél könnyedén felkapja és porördögök formájában áthalmozza, esetenként mélyebben fekvő területekre, beleszórja a Dunába, vagy széthordja a füves területen, ahol a növényzet idővel majd megköti (1. kép). 

Ezt a tekintélyes mennyiségű homokot a 2024. szeptemberi Borisz-árvíz teregette szét a parton egy bizonyos szint felett. Ez a szint egészen látványos módon megfigyelhető a fischamendi lapvízmércén, ahol a hordalék helyenként több mint tíz centiméter vastagságban betemette a mellette lévő lépcsőt is, miközben jól szemléltetve a 2025. március havi szokatlanul alacsony vízállást a lapvízmérce alsó része a Duna vízszintje felett végződik el (2. kép). Ez a folyamat nem csak itt, de a Wachauban is megfigyelhető volt, előző nap Weißenkirchen strandján készült felvételen a partra vezető lépcsőket temette be szinte teljesen a hordalék, kiásásuknak valószínűleg nem sok értelme volt, a következő árvíz ugyanígy be fogja temetni őket (8. kép). 

A hordalék ártéri kiülepedésének dinamikája megegyezik a folyóhátképződés menetével. A medréből az ártérre kilépő folyó szinte azonnal szétteríti a hordalékát, először a nehezebb szemcséket, míg a könnyebb, lebegtetett szemcséket messzebbre szállítja. Mivel ez a folyamat minden egyes árvíznél ugyanezt a mintát követi, belátható, hogy idővel a part mentén egy magasabb, hosszanti vonulat képződik, amit a geomorfológia folyóhátként ismer. Ez egyfajta természetes árvízvédelmi töltésként szolgál, hiszen a folyónak minden egyes árvíz esetén magasabb térszínt kell meghaladnia. Néhol a víz oldalirányban áthágja ezeket a folyóhátakat, ezeket a kifolyásokat nevezzük fokoknak.

Fischamend mellett a Melichar-szigeten figyelhető meg a legvastagabb üledékréteg, helyenként több mint fél méter magas nyílt felszínű homokdombokat lehet megfigyelni (3. kép). A kiülepedés nem egyenletes, az áramlás dinamikája változatos formákat hozott létre, kialakultak hosszanti homokgerincek, miközben a fák törzse körül kör alakú mélyedéseket alakított ki az áramlás változása. Az erdős területeken a formakincs megfigyelését részben megnehezíti, hogy a fák lombja az árvíz levonulása után hullott le. Hasonló homokfelszínek nem csak a főág partján, de például már lefűződött, de az árvíz idején újra aktivizálódó holtágak mentén is megfigyelhető, például az Alter Kuhstand mellékága mentén, de ebben az esetben az áramló víz nagy valószínűséggel a holtág mederanyagát halmozta át (4. kép). Erről (is) szól majd a második része az írásnak.

A fentebb leírt áthalmozódás mellett, vagy azt követően létezik egy másik említésre méltó folyamat is, ez pedig az üledék talajosodása. Alapesetben a folyó által lerakott hordalék szinte kizárólag ásványi anyag, rendkívül alacsony szerves anyagtartalommal. További jellemző tulajdonsága a rétegzettség, amit az egymást követő árvizek hoznak létre. Néha több év is eltelik két árvíz között, ez idő alatt a megtelepedő növényzet, avar sötétebb, humusz- és szerves anyagban gazdagabb rétegeket is kialakíthat. Ilyen tortaszerű rétegzettséget a Duna mentén sok helyen meg lehet figyelni, ahol szakadozott a part, vagy kidőlő fák bontják meg a talajt (6. kép). Vélhetően itt, Fischamend mellett is az eltemetett fű ahol tud előbb utóbb áttör a homokrétegen, gyökérzete behálózza az új rétegeket, egyben megakadályozza, hogy a külső erők (szél, víz) ezt el tudják hordani (7. kép). Létrejön egy újabb rétegnyi öntéstalaj, amit majd a soron következő árvíz tovább gyarapít.

2. kép. Összefoglaló ábra a Duna jelen helyzetéről:
az egyszerre semmibe lógó és eltemetett lapvízmérce

3. kép. Fél éves, fél méteres homokdombocska a főág partján

4. kép. A szemünk láttára képződő folyóhát tankönyvi ábrája

5. kép. Fél éves homokpuszta, Fischamend

6. kép. Öntéstalajok rétegződése, alul a dunakavics, felül a Borisz-homok

7. kép. Öntéstalaj képződés első lépés: a megkötés

8. kép. Ártéri feltöltődés üteme Weißenkirchenből (Wachau)

Ez a hordaléklerakódás viszonylag kedvezőtlen folyamat az árvízi védekezés szempontjából, hiszen az ártér szintje egyre magasodik, hacsak nem mélyül hasonló ütemben a meder, a hullámtér egyre jobban töltődik fel, azonos vízhozam egyre magasabb vízszintek mellett kénytelen levonulni, azaz az árvízvédelmi töltések relatív magassága csökken, így növekedik az árvízveszély.

2025. március 4., kedd

Az utolsó jeges árvíz az elfajzott Hármas-szigetnél

1876. február közepén több mint száz ember sürgölődött a Gerjen és Fajsz között kialakult jégtorlaszon, A bátyáról érkezett (kényszer)munkások fűrésszel csákánnyal vágták a jeget, abból a célból, hogy a jégdugót megbontsák. A gyorsan visszafagyó résekbe a katonaság dinamitrudakat helyezett el, és hatalmas tölcséreket robbantottak a jégbe. A merőben szokatlan munkálatok azonban nem hozták meg az előzetesen elvárt eredményt, így három nap után felhagytak vele. A Hármas-sziget által megakasztott jégtömeg mondhatni megszokott velejárója volt a tél végi Duna árvizeknek, annak ellenére, hogy 1828-ban átmetszették alatta a várszegi kanyarulatot, az elfajult meder még fél évszázadon keresztül keserítette meg a felsőbb szakasz mentén élők életét. 

A Hármas-szigeteknél kialakult jégtorlasz helyszínrajza. (forrás)

1875. december végén a Duna közepes vízállásánál, egy heti rendkívül hideg időjárás mellett jegesedni kezdett a Duna, ami végső soron azt eredményezte, hogy a sodródó jégtáblák a folyó számos pontján megakadtak. Ezek a pontok elsősorban a széles, sekély, zátonyos, szigetes szakaszok voltak, valamint a Pakstól délre megváltozó szakaszjelleg miatt kialakuló túlfejlett kanyarulatok, mint a régi faddi, a borrévi vagy az imsósi. A gerjeni Hármas-sziget az előbbi kategóriába tartozott, a közel egy kilométer széles mederben legalább három, a folyó közepéig terjeszkedő zátony akadályozta a jég leúszását. 1876. januárjában általánosságban elmondható, hogy több helyen alakult ki jégtorlasz a Dunán, a folyó nem ritkán fenékig befagyott (nem teljes keresztmetszetében, de jelentősen szűkítve az átfolyást) és a feltorlódott, élére állt jégtáblák magassága elérhette a több métert. A torlaszok között előfordult olyan befagyott szakasz is, ahol a vékonyabb jégpáncél alatt áramlott a víz, egyes helyeken jégmentes maradhatott a Duna, az áramlási viszonyok függvényében. 

December végén - január elején Gerjen alatt a Hármas-szigeten összetorlódott jégtáblákból alakult ki hatalmas jégdugó, ahol ez a jelenség szinte évente előfordult. A jégtorlasz egészen a 12 kilométerre lévő Úszódig ért, több helyen fenékig összefagyott, különféle beszámolók szerint magassága 3-9 méter között változott. Ezt az első jégtorlaszt egyes beszámolók szerint a folyó emelkedő szintje még át tudta emelni a zátonyon január elején, de a torlasz a folyamatos utánpótlás miatt hamarosan újraképződött. 1876 februárjában, amikor az Alpok és a Kárpátok hótakarója nyugati irányból hirtelen olvadni kezdett, a Duna sajátos geográfiai viszonyai miatt az árvíz erre az "eldugult" szakaszra zúdult, ahol a jégtorlaszok duzzasztógát módjára emelték meg a vízállást a felvízen. 

A Hármas-sziget és a várszegi kanyarulat az átmetszés előtt, 1822. (forrás)

Mielőtt rátérnénk a jégrobbantási munkálatokra röviden érdemes áttekinteni, hogyan fordulhatott elő a fajszi átvágásban egy ekkora jégtorlasz, majdnem ötven évvel a befejezettnek tűnő szabályozási munkák után. Ha röviden kellene jellemezni a probléma lényegét, akkor az a legvelősebb válasz, hogy Gerjen és Fajsz között a faddi kanyarulat átvágása után azt gondolták, a Duna majd magától rendezi a medrét, csakhogy a Duna nem tette meg ezt a szívességet a vízügyi mérnököknek, sőt, miután magára hagyták, még jobban elfajult.

Az 1828-as átvágás előtt a Duna Várszegnél és Vajkánál két hajtűkanyart vett, egy karcsú dunántúli és egy Duna-Tisza-közi félszigetet kerülgetve. Ekkoriban Ó-Gerjentől délre a Duna éles jobb kanyarulatának domború oldalán a kanyarulatfejlődés tipikus dinamikája (sodorvonaltól távolabb lassabb vízáramlás → üledéklerakódás) két parti zátonyt hozott létre, ezeket valami rejtelmes okból Hármas-szigetnek nevezték, ha meg kellett őket különböztetni, akkor volt egy Belső-Hármas-sziget a part mellett és ennek szomszédságában,a sodorvonalhoz közelebb egy Külső-Hármas-sziget. Tehát ebben az írásban amikor Hármas-szigetről van szó, tulajdonképpen két különálló szigetet értünk alatta. Nem tudni, hogy mikor történhetett a szigetek kialakulása, illetve a furcsa névadás, de valamikor 1806. körül látunk arra kísérletet, hogy új nevet adjanak a két szigetnek, de a negyedik ábrán feltüntetett Kis-, és Nagy Bötz-sziget földrajzi nevek végül nem mentek át a köznyelvbe. A szabályozás előtt a Hármas-szigeteken csak csenevész növényzet nőttek, valószínűleg a jég borotva módjára rendszeresen megkopasztotta őket, a partjai szakadásosak voltak, de itt át is adjuk a szót a Duna Mappáció rendkívül részletes (és korhű nyelvezetű) leírásának:
[A Duna] Jobbik partja eiszakai lineátol lefelé tekéntvén az Galgotz nyak kanyarodásig magos, egyenes, és ambar kemény agyakos főldből álló, mégis viznek ereje, es neki tarto sebessége miatt igen tőredekény anyira, hogy naponként egy Öl és több szileségu táblák le szakadoznak, Onnét egy darabja az graphicus punctumig a partja rezsős de onét egyészen végig jo magos kemény, és egyenes. Bal oldala ambár magos, mégis egyészen iszapolásig igen hullo, mert ambar veszős gazos, és füzfás, megis mert tsupa homok & iszap főldet bir, szűntelenűl dul, & szakadozik, kivált mihelyest viz áradni kezd: kővetkezendő darabja az iszapolásnal későve tétődött, és ugy is mert kemény termeszetes foldje vagyon ahol egyenes is, ot sem tőredékény, hatsak nagyobb viz habjai elnem rongyositják. Az hármas szigetnek az iszapolásnak altal elenében jobbik partja igen magos, egyenes, es igen rongyos, a tőbbi partjai ezen hármas szigeteknek hol rongyosok hol rezsősek amint termiszet viz ereje őket olyanoka tette, be vannak nőve holmi gazzokkal veszőkkel, és nagyobb fűzfakkal, kisseb vizeknél száráz lábon mehet az ember egyikből a másikba, de sub 4a Augusti Anni 1823. nem lehet, a’ torkát ennek a szigetnek iszapolni kezdette kővetsel, és az ellenkező reszt tsupa homokkal, és iszappal. A tőltes bal oldalt védelmezi az kiőntesek ellen, hol jobb hol roszabb foldol áll, a szakadasa nem épen viz ereje, hanem valami gonosz ember’ adárkolása által tőrtént. Imit amot találtatnak arkők laposok, és gődrők, és egy nagy Öreg To neve alat Gerjeni tonak széle, melly igen nádos és kákás imit amot tiszta ér helyek találtatnak benne, ahol majd minden héten az Gerjeniek gazdagon halasznak. Hajo vontatasok esnek a jobbik partjan, es akadályoztotnak a szigetek által. MOL, S 81, Vízrajzi Intézet, iratok, 1/B §217. Kelt: Bátyán, November 1826.

1828 és 1876 között a várszegi 1300 méteres átvágás nem fejlődött ki az elvárt módon. Az 1876. évi jeges árvíz idején is mindössze 280-300 méter széles volt, miközben közvetlenül felette, a Hármas-szigetnél egy 1 kilométer széles, zátonyos medertágulat jött létre, ahol, mint egy tölcsérben a nagyobb darabok, akadtak el a jégtáblák. Ez a helyzet köztudott volt, körülbelül az összes jeges árvíznél képződött itt torlasz, például a legnevezetesebb 1838-i jeges árvizet megelőzően 1837. Karácsonyán, és körülbelül az összes jeges árvíznél felpanaszolták a problémát, mégsem történt semmi. Középvíz felett a Duna felesleges vize—töltések hiányában—utat talált a régi medrek irányába, Fadd felé, és ez gyengítette az átmetszés kifejlődését, de végső soron a faddi holtág felső szakaszának rohamos feliszapolódását eredményezte, az itteni Bóvári-sziget ma egy szántóföld kellős közepén található.

Az 1876. februári robbantások helyszínrajza a Hármas-sziget alatt. (forrás)


A gerjeni torlasznál végzett robbantások előtt már voltak intő jelek a dinamit felhasználásával kapcsolatban. Nem sokkal korábban, 1876. január 30-án Dunavecse határában, a varajti csárdánál vetettek be először kísérleti jelleggel robbanóanyagot a dunai jég megindítása céljából. A Dunavecse alatt beállt jégbe három helyen lesüllyesztett dinamitrudak hatalmas, tölcsérszerű mélyedéseket robbantottak a jégbe, de ezekbe a mélyedésekbe szinte azonnal visszafagyott a lehulló jégtörmelék és nem keletkeztek olyan repedések, ami a jégtáblákat fellazították volna. A nyilvánvalóan sikertelenül végződött kísérlet ellenére Jankovich Miklós kormánybiztos megbízásából Hoiny János cs. és kir. hadmérnök és Dolecskó Mihály m. kir. mérnök vezetésével újabb robbantásokat terveztek be a Hármas-szigetnél feltorlódott jég felbomlasztására, ezen a szakaszon ugyanis a torlasz alatt kialakult egy jégmentes terület, ahol a tervek szerint a sodorvonalnál meginduló jégtömeg utat talál dél felé az 1,3 kilométer hosszú fajszi átmetszésen keresztül.

Február 13-án a hármas-szigeti medertágulat alsó részén, az 1828-as átvágásban, a nyílt víztükör feletti jégen egy 100 méter széles csatornát tűztek ki a Duna közepén, ahol robbantással és élőerővel kívánták meg útnak indítani a jégtáblákat. A csatornában élőerővel elválasztott hatalmas jégtáblákat az indulás pillanatában akarták kisebb részekre robbantani.  

A munkát másnap kezdte meg a balparti Bátyáról kirendelt szász ember, akik fejszékkel, fűrészekkel és a várszegi erdőből beszerzett szilfa rudakkal felfegyverkezve kezdték meg a csatorna szélein kialakítani az árkokat. Az árkokból kifűrészelt jégdarabokat csáklyával emelték ki, így sikerült leválasztani egy 7500 négyzetméteres jégtáblát, melyből robbantással leválasztották körülbelül a felét, ami leúszott a nyílt vízfelületen, majd elakadt annak déli peremében. Feljegyezték, hogy a leúszó jégtömb alja földes volt. A jégtábla másik felén tölcsérek és repedések alakultak ki, de a helyén maradt.

Annak ellenére, hogy már az első nap világossá vált a munkálatok hiábavalósága, másnap és harmadnap (február 15-16.) is folytatták tovább a munkát a csekély eredmény ellenére, de most már főleg rudakkal feszegették a jeget, dinamitot már csak akkor használtak, amikor feltétlen szükséges volt. A kudarcba fulladt és rendkívül költséges vállalkozás után összesen 10 ezer négyzetméternyi, 30-70 cm vastagságú jeget sikerült leúsztatni, 20%-át emberi munkával, 80%-át robbantásos módszerrel. Magát a torlaszt a munka nem érintette, a hatalmas jéghegyek továbbra is intaktul magasodtak a két part között. 

Némi zavar a névadásban, a Bötz-szigetek 1806-ban. (forrás)

Konklúzióként két dolog biztosan elmondható: hamar kiderült, hogy dinamittal nem túl hatékony háborúzni a jégtorlaszok ellen, és a Duna nem végzi el a folyószabályozást az ember érdekei mentén. A  jégrobbantásoknak semmi értelme nem volt a jegesedett szakasz kellős közepén, legfeljebb, ha a a jeges szakasz alsó részétől kezdték volna meg, ami 1876-ban valahol Bajánál volt (ugyanis a Dráva hozzáfolyó vízhozama nagyban segítette a jég levonulását). A teljes jeges szakasz végigrobbantása azonban óriási és rendkívül költséges munka lett volna és korabeli számítások szerint legalább 13 tonna dinamit kellett volna hozzá. A hatóságoknál valószínűleg az utolsó csepp a pohárban az 1876-os jeges árvíz volt. A Hármas-sziget(ek) sorsa ekkor pecsételődött meg. 1881-ben, a III. katonai felmérésen már csak a Belső-Hármas-szigetet találjuk a parthoz forrasztva, a mederben párhuzamművek és T-sarkantyúk szűkítették le a Gerjen alatti tölcsérszerű medertágulatot, bevégezve az 1828-as átvágási munkálatokat, egyben kialakítva a ma is látható medret. A szabályozási munkálatokat a partokon is folytatták, 1890-re megépült a jobbparti töltés, ami ténylegesen elzárta a faddi holtágat a Dunától. Létrejött tehát egy csatornázott folyószakasz, ahol a hajók gond nélkül közlekedhetnek, a jég pedig már valószínűleg soha nem áll be. Vesztettünk pár dunai szigetet és zátonyt, Dodó madárként több méter magas jégtorlaszt, de hát ki állhatna a haladás útjába...?


Ajánlott és felhasznált irodalom:

Nagy László: Az 1876. évi árvizek. (Források a vízügy múltjából 11. Budapest, 2007) 

2025. február 23., vasárnap

Ahol a borostyánkőút keresztezte a Dunát


Stopfenreuth neve valószínűleg nem tartozik a legismertebb Duna-parti településnevek közé, még osztrák viszonylatban sem, a faluszéli, tulajdonképpen már a távolabbi Engelhartstettenhez tartozó ártéri erdő még inkább világvégének tűnhet még Bécsből is, holott az ókorban itt vezetett keresztül a Dunán az európai kereskedelem egyik ütőere, a borostyánkőút. A hely kitüntetett jelentőségére az iszapszagú ártéri erdőben manapság már semmi sem utal, de ha a régészek megkapargatják egy kicsit a dunai üledékrétegeket, a mélyben római falakba ütközik az ásójuk.   

Az erődhöz tartozó torony, az általunk megszokott helyzettől eltérően ez a falon belül állt. 

Február 20-án jelent meg a hír az ausztriai Donauauen NP honlapján, miszerint a nemzeti park területéhez tartozó Stopfenreuther Au területén a Carnuntumi Múzeum és az Osztrák Régészeti Intézet régészei feltártak egy római kiserődöt. Azaz annak csak azt amit a Duna meghagyott belőle; egy rövid falszakaszt a tábor északi sarkán egy belső torony alapjával együtt. A Stopfenreuther Au nevű sziget a Duna bal partján található, azaz tulajdonképpen a Barbaricum területén, a mai Bad Deutsch-Altenburggal szemközt, de Carnuntum ókori légióstáborától kissé távolabb északkeleti irányban. Az ásatásokat a vegetációs időszak vége felé kezdték, hogy minél kevésbé zavarják az élővilágot, ugyanis a romok az ártéren fekszenek, 0,5-0,8 méter üledék alatt, melyet mára teljesen benőtt az ártéri erdő.

Jól megfigyelhető a finomszemcsés dunai üledék, ami vastagon ellepte a romokat.

A szeptemberi Borisz-árvíz kissé elnyújtotta és megnehezítette a munkát, de az ásatást novemberben sikerült befejezni, a kutatóárkokat visszatemették, és annak ellenére, hogy a római kiserőd (ellentétben Magyarországgal) Ausztriában 2021 óta világörökségi helyszínnek számít, a nemzeti park kérésére hagyják, hogy a növényzet újra birtokba vegye a szigorúan védett területet. Ezután következik majd a leletek kiértékelése, melyből fény derülhet az erőd építésének és pusztulásának körülményeire, és következtetéseket lehet majd levonni a korabeli hidrológiai viszonyokra, ugyanis a régészet jelenleg azt sem tudja biztosan megmondani, hogy ez a Duna által javarészt elpusztított római erőd a folyónak eredetileg melyik partján épült fel.  

A 2024. évi stopfenreuth-i ásatás kutatóárkai felülnézetből. 

Erőd-ellenerőd példákat a Duna számos pontjáról ismerünk a római kori Pannoniából, Brigetioval szemben ott állt az izsai Leányvár, Pestről ismert a Március 15. téri erőd, a kisebb kikötőerődökről nem is beszélve (Dunakeszi, Nógrádverőce, Dunaszekcső, stb.) Stopfenreuth-nál alig maradt valami a római erődből, de a meglévő falszakasz alapján egyértelműen látszik, hogy kiserődről van szó, nem pedig kikötőerődről, erre utal a fal íve és az ív belső oldalán épült trapéz alaprajzú torony, sőt a toronyalap helyzete alapján azt is feltételezik, hogy ez nem egy későrómai építmény, amikor a patkó alakú tornyokat az erőd falsíkjához képest kívülre építették. 

Az Ödes Schloss erőd és a révátkelés elhelyezkedése a III. katonai felmérésen (1870-es évek)

Habár az erőd maradványainak egészét ártéri üledék borítja, a romok nem voltak ismeretlenek a régészek előtt, még az 1860-as években is jelentős falcsonkok magasodtak a parton. Ott, ahol a Duna éppen elmetszette az erőd falát, a partra merőlegesen kihantolódott a kőfal keresztmetszete, melyet a helyeik több néven említettek, egyik elterjedt elnevezése az Ödes Schloss, azaz Pusztavár volt, ezt a nevet térképeken is feltüntették, voltak azonban hidrológiai szempontból beszédes nevei is, például Hungerstein vagy Durstkugel, amit magyarra leginkább Ínség-sziklaként lehetne fordítani, felbukkanásuk feltehetően rendre alacsony vízállásokhoz kapcsolódott. 

Elsősorban a közeli Carnuntum légióstábora (Bad Deutsch-Altenburg) és polgárvárosa (Petronell) iránti régészeti érdeklődés hozadékaként, a három kilométeres távolság ellenére, már viszonylag korán, a XIX. század végén (1896, 1898, 1900) megindulhattak itt is az ásatások, a kutatók ugyanis már akkor feltételezték, hogy a Carnuntumhoz kapcsolódó erődített folyószakasz (ripa) egyik fontos eleme lehetett. Az alábbi ábrán ugyanaz a falszakaszt ábrázolták, mint amelyet a 2024 őszi ásatás feltárt. A lelőhelyen megtalálták a leg. XV Apollinaris téglabélyegeit, erről a legióról tudni, hogy Kr. u. 9-61, majd 73-117 között állomásozott Carnuntumban, azaz vagy ekkoriban épült a tábor, vagy az építőanyagot másodlagosan építették be egy későbbi időpontban.

Az 1898. évi ásatás helyszínrajza.

Klosterneuburg és Pozsony között a Morvamezőn keresztül kanyargó Duna egykor komoly közlekedési akadályt képezett az észak-déli forgalom számára. Ezt a 60 kilométeres Duna-szakaszt nem lehet egységes főmederrel jellemezni, az ártér helyenként 4,5 kilométeres szélességre tágul, ahol a mellékágak, holtágak, zátonyok és szigetek állandóan változó mintázata gyakorlatilag egészen a folyószabályozásig ellehetetlenítette állandó átkelők létesítését. Carnuntumnál azonban kissé összeszűkült ez a dunai ártér, a félszigetként kiemelkedő Kirchenberg mészkőtömbje ármentes felszínt képezett közvetlenül a főág partján, miközben Stopfenreuthnál az ármentes térszín irányába 1,7 kilométerre szűkült az ártér. Ez még mindig viszonylag nagy távolság, de a római kor alacsonyabb dunai vízállásai lehetővé tették egy átkelő kialakulását, melyen az ókori egyik fontos gazdasági ütőere haladt át a Baltikum borostyánkő-lelőhelyei irányába. 

A Duna által leborotvált falszakasz csonkja.

Az 1896-1900 között zajló első régészeti feltárások idején az erőd falszakasza egy sarkantyút képezett a Duna Rosskopf-ágában, mögötte pedig a visszaforgó áramlás egy kisebb öblöt alakított ki az erőd belső részén. A Rosskopf-ág a XVIII. század végén még szélesebb volt, mint a Carnuntum magaspartját alámosó ág, a mostani főág. Általánosságban elmondható, hogy a folyó szakaszjellege miatt állandóan változó mederben folyt, nincs két egyforma térkép, ahol a szigetek zátonyok, vagy a partél ugyanabban a pozícióban lenne, éppen ezért a térképi ábrázolás ezen a szakaszon jóval pontatlanabb más, stabilabb partszakaszokhoz képest. A két ág összefolyása általában a Kirchenberg tövében volt, ahol a korabeli térképek tanúsága szerint révátkelés működött az egyesült folyószakaszon. A rév déli átkelőpontja állandó pozíciót foglalt el Deutsch-Altenburg északi részén, de az északi parton a révkikötő folytonos mozgásban volt, hol a Rosskopf-ág által körülölelt szigeten kötöttek ki, de többnyire az Ödes Schloss mellett tették partra az utazókat, ami arra utal, hogy az átkelőhely a borostyánkőút jelentőségének megszűnése után is tovább működött, igaz kisebb forgalommal.

A borostyánkőút nyomvonala Aquileia és a dunai határ között.

Földrajzi szempontok határozták meg elsősorban a borostyánkőút nyomvonalát Aquileia és Carnuntum között, az út egyrészt kikerülte a télen járhatatlan hegyvidéki területeket, másrészt a lehető legközelebb húzódott hozzájuk, ugyanis a lehetőség szerint minél keskenyebb vízfolyásokat kellett kereszteznie Pannonia provinciában, a Szávát Emonánál (Ljubljana), a Drávát Poetiovonál (Ptuj), a Murát, majd a Zalát Salánál (Zalalövő), a Rábát Savariától (Szombathely) délre, mielőtt elérte a Dunát Carnuntumtól (Deutsch-Altenburg) keletre. Ezen a ponton feltételezhető, hogy időszakosan egy hajóhíd biztosította a forgalmat, amit a középkorban és az újkorban révátkelés váltott fel. Ezt 1951 után felváltotta drótkötélpályán mozgó komp, amely autókat is szállított. Ez utóbbi egy viszonylag rövid momentum volt az átkelő történetében, 1973 januárjában felavattak az átkelő helyén egy új dunai hidat, amely 2012 óta Andreas Maurer alsó-ausztriai tartományfőnök nevét viseli, ez a mai napig egyetlen híd Bécs és Pozsony között. A római mérnökök helyválasztásáról sokat elmond, hogy a híd jelenleg pontosan ott keresztezi a Rosskopf-ágat, ahol a római katonaság közel két évezreddel ezelőtt felépítette a most feltárt kiserődöt. 


Hírek, képek forrása: 
  • https://www.donauauen.at/aktuelles/news/das-roemische-brueckenkopfkastell-in-der-stopfenreuther-au
  • https://de.wikipedia.org/wiki/Kleinkastell_Stopfenreuth
  • https://www.lobaumuseum.wien/cms/erinnerung-an-die-rollfaehre-bad-deutsch-altenburg/

2025. február 16., vasárnap

Jégzajlás a regensburgi lacikonyhában


1893 télutóján a tulajdonos egy évtizeden belül már másodszor volt kénytelen újrafesteni a regensburgi óvárosban, a Sóház tövében álló lacikonyháját (Garküche), miután a Duna jeges árvize elöntötte a különös formájú kicsiny épületet. A renoválással együtt Fritz Schricker készíttetett egy újabb árvíztáblát is, melyet ezúttal nem odabenn, az étterem vendégeknek fenntartott részén helyezett el, hanem a nyugati falon, odakinn, sőt, még a saját nevét is rávésette cirkalmas gót betűkkel. Friss szokásról beszélhetünk, ha ugyanis a lacikonyha tulajdonosai minden komolyabb dunai árvíz után árvíztáblát készíttettek volna, Fritz Schricker 1893-as árvíztáblája—kis túlzással—már nem fért volna fel a falra. Se kívül, se belül.


Fritz Schricker emlékét az árvíz szintjével együtt őrzi egykori lacikonyhája, amely 1990-ig volt ugyanannak a családnak tulajdonában. 1893 óta pedig hat újabb árvíztáblával gazdagodott a világ egyik legódonabb étterme, a Historische Wurstküche, vagy helyi nevén a Wurstkuchl. Kifejezetten frekventált helyen található, a Weiße-Lamm-Gasse 3-as szám teraszáról kilátás nyílik a Dunára, az Unterer Wöhrd nevű sziget északi csúcsára, mögötte az Oberer Wöhrd sejlik fel, balra ott van a rajtuk átívelő 1135-1146 között épült Kőhíd, nyugat felől a kilátást takarja a hatalmas, négy évszázados Sóház tömege. Központi elhelyezkedése ellenére a Wurstkuchl a szó legszorosabb értelmében külvárosi épületnek számított, hiszen az 1320 után felépült dunai-oldali városfalon kívülre esett, sőt ez volt a helyzet egészen 1856-ig, amikor a városnak sikerült végre elérnie, hogy az ódon, rengeteg költséggel karban tartott falakat végre elbonthassák. Csakhogy a fal elbontása a Wurstkuchl esetében problematikus lett volna, ugyanis a lacikonyha hátsó fala maga a városfal volt, ezért ezen az egy szakaszon a mai napig áll a régi regensburgi városfal egy darabkája, emlékét egy tábla őrzi. "Külvárosi" helyzetéből adódott, hogy míg Regensburg birodalmi városát a vastag falak védték a Duna elöntésétől, addig a lacikonyhát gyakorlatilag az összes nagyobb árvíz elöntötte, de a tulajdonosok mégis úgy ítélték, hogy megéri a vesződség, a berendezés menekítése, a vizes falak kiszárítása, hiszen a Duna legrégebbi, ma is álló átkelője elegendő forgalmat biztosított az újrakezdéshez. 


Az örök visszatérés a Dunának ezen a pontján akár érthető szó szerint is, ahogy értelmes ember is építkezhet ártérre, amennyiben úgy kalkulál, hogy a várható haszon meghaladja majd a várható veszteségeket. Bizonytalan, hogy mikor is épült az első lacikonyha ezen a helyen, vannak források arról, hogy a Kőhíd (Steinerne Brücke) munkásai is erre a helyre jártak ebédelni majd' kilencszáz évvel ezelőtt. 1293-ban Regensburg városi tanácsa elhatározta, hogy az Arnulf-korabeli városfalakon túlterjeszkedő külvárosokat is fallal veszi körül. A szárazföldi szakaszt 1320-ig sikerült befejezni, ezt követően a folyópartot is megerősítették; két kilométeres szakaszon épült itt is városfal, amit 15 torony tagolt. A Kőhídtól közvetlenül keletre állt a Kräncher torony, ez egy kerek torony volt a tetején egy daruval, ami a rakparton zajló kereskedelem érdekeit szolgálta. Nyilvánvaló, hogy a Wurstkuchl a városfal megépülése után kellett, hogy megépüljön, mivel ez a fal képezte a vendéglő hátsó falát. 1378-ban már az itt dolgozó szakács nevét is feljegyezték. Régészek feltárták a lacikonyha rakparti szemetesgödreit, ebből kiderült, hogy itt jellemzően húsételeket készítettek a lehető legnagyobb választékból; szárnyasok, marha-, sertés-, nyúl-, bárány- és kecskecsontok tették ki a leletek nagy részét.

1616-ban a vendéglőt lebontották a Salzstadel építése miatt, de miután a város képét a mai napig meghatározó hatalmas raktár felépült a lacikonyhát is visszaépítették trapéz alaprajzzal, erre a különös formára Hans Georg Bahre 1630-ban elkészült különleges, kétszer 4 méterszer 40 centiméteres metszete ad magyarázatot, amely északi irányból, azaz a Duna felől ábrázolja Regensburg városát. Ezen a képen a Wurstkuchl két oldalán két kaput látunk. Ezek az átjárók biztosították a vérkeringést a városfalakon kívülre került dunai rakpartok és maga a város között. Ez a rakpart meglehetősen szűkös volt, elvégre nem szerencsés, ha az ellenségnek túl nagy tér áll rendelkezésére az ostromhoz. Ilyen szűk területen pedig a kocsik vélhetően nehezen tudtak volna ráfordulni a kapura, anélkül hogy nekimentek volna a lacikonyhának, ezért kézenfekvő volt lecsapni mindkét két kiálló sarkot és trapéz alakúra építeni a vendéglőt. 


A trapéz forma azzal járt, hogy a belső tér, melyen a konyhával kénytelen osztozni a vendégeknek fenntartott tér meglehetősen parányi, alig 25 vendég fér odabenn, ahol a falakat összesen négy árvíztábla díszíti. További négy árvízi jel található a külső falakon; kettő a nyugatin, kettő pedig az északin, a kolbászsütöde bejáratának két oldalán. Ritka egybeesése ez a kulturális, kulináris, hidrológiai és várostörténeti kuriózumoknak, ahol a Duna történelme ennyire besűrűsödik; a nyolc árvíztábla összesen hét árvíznek állít emléket, ugyanis az 1988-as márciusi árvízről kinn és benn is van egy tábla. A Wurstkuchl falán található árvíztáblás sorrendje vízállás szerint a következő: 

1893. február 16. jeges árvíz ~700 cm
2013. június (4.) 682 cm
1882. december 29. jeges árvíz 670 cm
1988. március 27. (2 tábla) 659 cm
1954 július 645 cm
1965 június 643 cm
2011 január 15. 627 cm

Bajor idill dunai árvíztáblákkal (1988 és a kissé kopott 2011-es) (forrás)

Mindegyik árvízről külön cikket lehetne írni, hiszen ezek az évszámok nem minden esetben korrelálnak a magyarországi legnagyobb árvizekkel. Ennek oka főleg a földrajzi távolság, az árvízi görbék utánpótlás hiányában ellaposodhatnak az alsóbb szakaszok felé. Különösen igaz ez a jeges árvizekre, például a mostani bejegyzésünk témájára, az 1893-as árvízre, amely Regensburgban az egyik legmagasabb árvíz volt, míg Bécsben alacsonyabb árvízszinten tetőzött, addig a magyar szakaszon ismét falvakat öntött el (pl. Gerjent) a kanyarokban kialakuló jégdugók miatt. Regensburgban az 1893. február 16-án tetőző árvíz táblája található a legmagasabban a Wurstkuchl falán, de ehhez mindenképpen hozzá kell tenni, hogy a jeges árvizeket a hidrológia minden esetben külön veszi a jégmentes árvizektől, ugyanis egy jeges árvíz esetén meglehetősen nehéz meghatározni az aktuális vízszintet, ez abból fakad, hogy nem mindig világos, hol végződik a víz, hol kezdődik a jég, és bizonyos műtárgyak esetében, mint például a már említett regensburgi Kőhíd a jég duzzasztó hatásával is számolni kell. 

A két legmagasabb árvízi jel a Wurstküche nyugati falán

Éppen ezért nem világos, hogy a tulajdonos Fritz Schricker mi alapján helyezte fel a kolbászsütödéje falára a második árvíztáblát. A jeges árvíz idején az épület vélhetően megközelíthetetlen volt, csak az árvíz levonulása után lehetett szemrevételezni a pusztítás mértékét. Mindenesetre legalább egy nagyarasszal van feljebb az árvízi jel, mint a legnagyobb jégmentes árvíz szintje, amely a magyar Duna-szakaszon is a rekord-értéket képviseli a dunaszekcsői és mohácsi vízmérce kivételével. Az éppen 132 éve tetőző 1893-as regensburgi árvíz abban is kuriózum, hogy már készültek róla fényképek, szám szerint hetet mutat be a Hochwasserschutz Regensburg honlap, ezek közül az alábbi három nagyobb felbontásban is elérhető: 

Jégtorlasz a Kőhíd felett az Oberer Wöhrd partjáról.

Az elárasztott Protzenweiher piactér Stadtamhof városrészben

Jégzajlás a Kőhíd alatt, kilátással az Unterer Wöhrd-re

Gondolhatnánk, hogy a modern árvízvédelem már képes megvédeni a városi létesítményeket a fejlett Németország legfejlettebb tartományaiban, azonban pozitív végkifejlet helyett azt kell leszögezni, hogy a legnagyobb árvizek annak ellenére továbbra is el fogják önteni a Historiches Wurtsküché-t, hogy ezen a szakaszon már mobilgátrendszert is felépítettek. Ugyanis az árvízvédelem képtelen megvédeni az alápincézetlen lacikonyhát az alulról feltörő víznyomástól. A szomszédos Sóháznál ez nem probléma, hiszen az óriási épület saját súlya ellensúlyozni tudja az emelkedő talajvízszint nyomását, de ez a kicsiny Wurstkuchl esetében nem áll fenn, így kénytelenek hagyni, hogy a Duna betörjön az épületbe, mert ez kisebb kárral jár. Így várható, hogy az eljövendő évszázadok során a kicsiny regensburgi kolbászsütöde falára további árvízi jegyek kerülnek majd fel, miközben nem kell attól félni, hogy a látogatók esetleg elmaradnának kisvizes időszakokban. 


Ajánlott és felhasznált irodalom:

  • https://de.wikipedia.org/wiki/Historische_Wurstkuchl
  • https://www.heimatforschung-regensburg.de/2486/1/1063113_DTL1774.pdf
  • https://www.regensburgnow.de/wurstkuchl/
  • https://hochwasser-regensburg.tumblr.com/image/52136760733
  • https://www.wurstkuchl.de
  • https://www.hochwasserschutz-regensburg.bayern.de/dok-historische-hochwasser/galerie-eisgaenge.html
  • https://www.regensburg.de/fm/121/hochwasser-bedeutende-pegelstaende.pdf
  • https://www.hnd.bayern.de/pegel/donau_bis_passau/regensburg-eiserne-bruecke-10061007?
  • Christine Schimpfermann: Hochwasserschutz im Denkmalensemble – Strategien zur Konfliktlösung am Beispiel Regensburg


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...