Felső-miocén Duna-delta a Bécsi-medencében

11,5 millió éve, a miocén korban a Duna Bécstől északra, a Bécsi-medence északnyugati részén torkollott a Pannon-tóba. Osztrák kutatók szeizmikus mérésekkel és fúrásokkal határozták meg az Ős-Duna deltának kétszáz ezer éves történetét, melynek során öt deltalebenyt azonosítottak. A vizsgált időszakban a Duna-delta fokozatosan északnyugat felé tolódott el, majd 11,3 millió évvel ezelőtt a Pannon-tó jelentős vízszint-emelkedése miatt a partvonal nyugat felé hátrált, megszüntetve a delta-képződést a Bécsi-medence mai területén. 

Bécs környéke és a Duna fejlődése (17, 11, 9 és 0,3 millió éve) (forrás)

Erről a miocén deltáról először a tullni Römermuseum bejárata előtti padon olvastam 2023. április 21-én, péntek délben. A pontos dátum mindössze a tudomány-kommunikáció szempontjából lesz fontos. Erich Wonka: Der Donauraum von Tulln bis Klosterneuburg c. könyvét éppen ekkor vettem meg, és a kezdő képen látható ábrák már a hatodik-hetedik oldalon szembejöttek. Bécsbe visszaérve rákerestem a témában írt tanulmányokra. Arthur Borzi, Mathias Harzhauser, Werner E. Piller, Philipp Strauss, Wolfgang Siedl, Rudolf Dellmour 2022. évi dolgozata (Late miocene evolution of the Paleo-Danube Delta (Vienna Basin, Austria)) tűnt a legígéretesebbnek. Azonban a 32 és 25 US$ dolláros ár kissé túlzásnak tűnt, ezért ráírtam az egyik szerzőre, aki egy óra múlva küldte is a .pdf-et. Mindössze öt óra telt el a Wonka-féle könyv megvásárlása óta, és már a szerzők hozzájárulása is megvolt a kiválogatott ábrák felhasználásához.   

A Bécsi-medence északi része annak ellenére, hogy a Morva folyó révén a Duna vízgyűjtőjéhez tartozik, nem egy tipikus dunai táj. A dimbes-dombos területen szántóföldek uralkodnak, a völgyekben falvak és kisvárosok bújnak meg, míg a legmagasabb térszínen, 400-500 méteres magasságban erdőket találunk. A Duna azonban ott van a talpunk alatt. Ez ismeretes, mióta az olajat kutató mélyfúrások keresztül-kasul lyuggatták a Bécsi-medencét. A miocén korú tétegek vastagsága helyenként eléri az 5500 méteres vastagságot, amiből a geológusok következtetni tudnak az üledékfelhalmozódás idejére, módjára és körülményeire, beleértve a korabeli klímát és vízrajzot is. A fúrásminták és 3D szeizmikus mérések szerint a miocén rétegsorban elkülönül egy 1200 méter vastag réteg, amely dunai eredetű, és a késő-miocénben létezett Pannon-tóban ülepedett le. 

A Pannon-tó kialakulásának bemutatása túlmutatna a bejegyzés keretein, azonban az ősföldrajzi környezet ismerete szempontjából fontos kitérni a Kárpát-medence nagy részét kitöltő vízfelületről. Elődje a Szarmata-tenger az egykor innen Közép-Ázsiáig nyúló Paratethys-tenger legnyugatabbi ága volt, mely időszakonként még kapcsolatban állt a világtengerekkel. Elnevezését a középső-miocén utolsó, szarmata korszakáról kapta, amikor a Tokaji-hegység riolitos vulkánjai működtek. A ma érvényes rétegtani beosztás szerint Közép-Európában a szarmata kor 11,61 millió évvel ezelőtt ért véget. A Bécsi-medencében ezt a határt a rétegekben megfigyelhető diszkordancia jelöli. Ekkor a globális tengerszintsüllyedés és a tektonikai mozgások összjátéka végleg elszigetelte a Pannon-medencét a Paratethystől. 

A Bécsi-medence középső részének tektonikai viszonyai és a deltalebenyek elhelyezkedése.

Ettől kezdve a vízfelület kapcsolata megszakadt a világtengerekkel, ami azt eredményezte, hogy a globális tengerszintváltozások helyett a klíma határozat meg a tó vízszintjét. A Pannon-tó sótartalma 8-15 ezrelék között váltakozott, ami a Balti-tenger (alsó határ) és a Kaszpi-tó (felső határ) sótartalmának feleltethető meg. A Pannon-tóban maradt élőlények evolúciója sajátos fordulatot vett, a speciális körülmények között a sósvízi fajok kényszerültek alkalmazkodni a csökkent sótartalomhoz, míg az édesvízi fajok a brakkvízhez alkalmazkodtak. Az eredmény a egy világszerte párját ritkító endemikus fauna lett. A Pannon-tó puhatestű fajainak 90%-as csak innen ismert. A tó élővilága és a többi tengertől eltérő üledékviszonyai miatt a másutt előforduló késő-miocén rétegek megfeleltetése nehét feladat, legfeljebb az emlőscsontvázak segíthetnek.

Az Alpok északi előterében folyó Ős-Duna ekkoriban jóval rövidebb volt, és más mederben is folyt mint manapság. Kremstől indulva a mai medertől mintegy 25 kilométerrel északabbra, Hollabrunn felé folyt a Weinviertel-en keresztül, miközben a torkolati szakasza Mistelbach környékén érte el az erózióbázisát, a Pannon-tavat. Ez a miocén korú, folyóvízi sóderes, kavicsos üledék (Hollabrunn-Mistelbach formáció) Mistelbachtól nyugatra a felszínen található, azonban a keleti részen, a Bécsi-medence fokozatos tektonikai süllyedése miatt eltemetődött. A kiemelkedő nyugati és a süllyedő keleti részt az ÉÉK-DDNy irányú Aderklaa-Pirawarth-Steinberg törésvonal választja el. 

A már a Pannon-tóban leülepedett dunai eredetű deltaüledékek alatt egy 200 méter vastag márga és homokréteget találunk, amelyben egy 50 méter vastagságú zöldesszürke agyagos márgaréteg húzódik. Erre települt a pannon korszak elején egy 200 méter vastag homokos réteg, melyben elszórtan kavicsok is találhatók (großer unterpannoner Sand). Ez a réteg feleltethető meg a Bécsi-medence északi részén kialakult Duna-delta üledékeinek. Erre egy vékony réteg települ, amely erőteljes vízszint-emelkedésről árulkodik. Ez a vízszintemelkedés (transzgresszió) nemcsak a deltaüledékek képződésének vetett véget, de a Duna torkolatát is nyugatabbra helyezte át, ahogy a tó elöntötte a korábbi partvodéket. Jelenleg ezek az alsó-pannon deltaüledékek kb. egy kilométeres mélységben találhatók. 

Három elmélet létezik a deltaképződés időpontjára (11,2-11 millió éve (Ma), 11,3-11,1 Ma és 11,5-11,3 Ma), de ezek egyetértenek abban, hogy a folyamat hozzávetőlegesen 200 ezer éven keresztül zajlott, miközben a delta fokozatosan északkeleti irányban tolódott el, majd a transzgresszió megszüntette a deltaüledékek felhalmozódását. A kutatók legfőbb eredménye, hogy az eltemetett rétegekből sikerült meghatározniuk a delta lebenyeinek egymásutániságát, elmozdulásuk irányát és a korabeli mederviszonyokra is következtetni tudtak. 

A Bécsi-medence alsó-pannon korának kronosztratigráfiája, biosztratigráfiája és litosztratigráfiája.
A zöld rész a delta kialakulásának időtartamát jelöli.

Az alsó-pannon Duna-delta teljes területe kb. 850 négyzetkilométer volt, kisebbik harmada Mistelbach környékén a felszínen is megmaradt, míg a nagyobbik harmada bezökkent a Bécsi-medence süllyedése következtében. A delta egy kontinentális lejtőhöz hasonló morfológiát hozott létre, ugyanis a víz alatti lejtő viszonylag mély (~180 m) vízben kezdett épülni, és rétegei a durvább szemcseméretnek köszönhetően jóval meredekebbek (14-25°) voltak, mint a mai, fekete-tengeri Duna-deltában megfigyelt rétegek. De nem ez az egyetlen különbség. Területét tekintve a Bécsi-medence Duna-deltája hatszor kisebb a mainál, a szállított hordalék mennyisége pedig hetvenszer kisebb (a tanulmányban nem írják, hogy ez a duzzasztás előtti, vagy az utáni adathoz képest). Ennek oka az volt, hogy 11,5 millió éve a Duna vízgyűjtője nyugaton még kisebb volt, a Sváb-Bajor-medence vizeit még az "Ős-Rhone" gyűjthette össze. Érdekesség, hogy a Pannon-tó jellemzően csökkent sótartalmú tó volt, de a brakkvíz a déli medencére volt inkább jellemző, ugyanis északon a sok folyó miatt kiédesedett. Mivel az eltemetett üledékek két helyen, jelentős hosszúságban megőrizték a miocén folyómedreket, tudjuk, hogy 11,5 millió éve a Duna torkolati szakasza 200-240 méter széles volt és erősen meanderezett. Több helyen a mellékágai is láthatók a szeizmikus felvételeken.

A paleo-Duna-delta és az egyes delta-periódusok fejlődése 200 ezer év alatt.
Kékkel az azonosított Duna-medrek, a narancssárga vonalak a partmenti gerinceket jelölik.

A delta első azonosított nyúlványát Großengersforf környezetében azonosították. Miután a Duna a Zaya-kapun át kiért a Mistelbach környéki síkságra, déli irányba fordult, és egy keskeny, ék alakú deltát formált. A 35 km²-es nyúlvány alakját feltehetően az Aderklaa-törésvonal jelölte ki. Ezt követően a delta képződése kelet felé tolódott el és létrehozta az Aderklaa-lebenyt, ami méretét tekintve hasonló volt a korábbihoz, melyet részben át is fed. Ez az átfedés a későbbiekben is megfigyelhető az egyes jól elkülöníthető delta-periódusok között. A Markgrafneusiedl-delta az Anderklaa-nyúlványra települ, de majdnem kétszer akkora kiterjedésű volt. Aljzatuk 600 méter mélyen helyezkedik el a felszín alatt, az üledékek vastagsága 140 méter. A következő, Matzen deltalebeny arról tanúskodik, hogy a Duna-medre észak felé vándorolt, miközben a legnagyobb területű 170 km²-es delta keleti része már elérte a mai Morva folyó vonalát. A delta-területek növekedése feltehetően összefüggésben volt a vizsgált 200 ezer év alatt végbement kb. 80 méteres vízszint-csökkenéssel: az egyre sekélyebbé váló víztömegben a üledék számára csak oldalirányban adódott kitölthető tér. A 11,3 millió éve bekövetkezett erőteljes tengerszint-emelkedés előtti utolsó nyúlvány Zistersdorf térségében alakult ki, jóval északabbra a deltarendszer többi részétől és mintegy 50 kimométerrel északabbra a Duna mai főmedrétől. A korábbi Matzen deltával csupán kis átfedést mutat. Ezután a transzgresszió lezárta a deltaüledékek képződését azzal, hogy elöntötte a deltát és a partvonalat nyugat felé tolta el. Ez az időszak jelezte a Pannon-tó legmagasabb vízállását. 

A Pannon-tó feltöltődésének folyamata.
A cikkben tárgyalt deltaképződés idején a (b) állapot állt fenn (forrás)

Ahhoz, hogy a Duna utat találjon a Kárpát-medencébe, ismét át kellett haladnia a Bécsi-medencén. Ugyancsak a miocén pannóniai korszakában, valamikor 10,5-10 millió évvel ezelőtt a tavi üledékek és a folyók hordaléka rohamos gyorsasággal töltötték fel a sekélyebbé váló tómedencét. Ebben az időben a Duna vízhozama és hordalékszállítása megnőtt, ugyanis vízgyűjtője kibővült a mai Svájc és DNy-Németország területeivel, melyet az Ős-Rhône folyótól hódított el. 

Ezt követően a Kárpát-medence aljzatának süllyedése lassult, és évmilliók alatt a kiemelkedő hegységkeretből lefutó folyók hordaléka folyamatosan feltöltötte a Pannon-tó medencéjét. Ez a folyamat a pliocén kor elejére (kb. 5 millió éve) végbement és részben a szárazodó klíma miatt a Pannon-tó végleg megszűnt létezni.  

Köszönet Uhrin Andrásnak, a cikk megírásához nyújtott segítségért!

Ajánlott irodalom továbbolvasáshoz: 

• https://www.sciencedirect.com/science/article/abs/pii/S0921818122000364?via%3Dihub
• https://eletestudomany.hu/paleopuzzle-interju-magyar-imrevel/
• http://www.paleo.hu/hu/pannon_to_osfoldrajza
• https://www.epa.hu/01600/01635/00338/pdf/EPA01635_foldtani_kozlony_2011_141_4_382-392.pdf
• https://docplayer.hu/141875168-Vizszintvaltozasi-ciklusok-es-kialakulasuk-okai-a-keso-miocen-pannon-to-egyes-reszmedenceiben.html
• http://kazmer.web.elte.hu/pubs/Kazmer_1990_Birth_Pannonian_Lake.pdf
• http://www.paleo.hu/en/lake%20pannon
• https://www.verlag-berger.at/detailview?no=2961

Így lesz a középvízből árvíz

Hivatalos álláspont szerint az számít árvíznek, amikor egy folyó kilép a középvízi medréből és elönti a környező árteret. Ezzel szemben a köznyelv szerint az számít árvíznek, ami magasabb vízállást jelent a megszokottnál. Mivel Magyarországon az elmúlt évtizedben nem volt hivatalos értelemben vett árvíz a Dunán, már egy Budapesten mért 532 centiméteres vízállás is árvízként jelenik meg a híradásokban és a közösségi médiában. Az árvizek percepcióját az elmúlt évtizedek folyómederben bekövetkezett változásai alapvetően átalakították. 

2023.05.19 19:00 Alsógödi rév 430 cm (Vác)

Fontos leszögezni, hogy a 2013. júniusi rekordárvíz óta a Dunán Budapesten kétszer is mértek ennél magasabb vízállást (2019. 584 cm, 2021. 562 cm), azonban egyszer sem érte el a vízszint az első készültségi fokot. Azaz maradt a középvízi medrében. A Szigetköz térségében a 2023. májusi árhullám elérte az első készültségi fokot a nyers vízállások alapján, de ez sem tartott sokáig, mindössze 31 órán keresztül haladta meg az árvízi védekezés elrendeléshez szükséges vízállást.

1. készültségi fok Nagybajcsnál 31 órán keresztül

Ha laikus szemmel nézzük az árvizeket, a középvíz szintjét elérő árhullám egyre gyakrabban jelenik meg árvízként. Ez természetesen nem egy tudományos megállapítás, hanem néhány példán alapuló felvetés, azonban lehet alapja is. 

2023.05.19 19:00 Alsógödi strand 430 cm (Vác)

2023.05.19 19:00 Gödi-sziget keresztgát 430 cm (Vác)

2023.05.19 19:00 Gödi-sziget észak 430 cm (Vác)

Ez pedig nem más, mint a medermélyülés. Ez a folyamat természetes viszonyok között is végbemegy, földtörténeti időtávlatban ezt a folyamatot írja le a folyóterasz-képződés. A medermélyülés azzal jár, hogy egy egységnyi vízhozam egyre alacsonyabb vízállás mellett vonul le a Dunán. A medermélyülés azonban az utóbbi évszázad során a Magyar szakaszon alaposan felgyorsult, ennek elsődleges oka a folyószabályozás. Eleinte a jeges árvizek elleni védekezés motiválta ezeket a munkálatokat, később a hajóút biztosítása került előtérbe. A párhuzamművekkel, sarkantyúkkal szűkített mederben a vízáramlás egyre mélyebbre vágta magát a laza, kavicsos-homokos üledékben. Miután elkészültek a felsőbb szakaszon a duzzasztóművek, a Magyarországra érkező hordalék utánpótlás drasztikusan lecsökkent. Erre jött rá az ipari mértékű folyami kavicskotrás, ami az 1960-1990 közötti három évtizedben kulminált. 

A dunai vízállások csökkenése és az árvizek elmaradása egy szempontból alig egy évtizedes távlatban is látványosan érezteti a hatását. Ez a szempont pedig a növényzet primer szukcessziója, azaz a nyílt meder-felületek benövényesedése, majd újabb növénytársulások megjelenése. A főág mentén kevésbé látványos a változás, de a lezárt mellékágakban, az egykor nyílt holtágak medrében a növényzet térhódítása csak nehezen visszafordítható. Ez pedig azzal jár, hogy az egy évtizede még iszapos medrekben ma már combig érő fűzfák nőnek. Rendszeres és hosszan tartó magas vízállás ellensúlyozni tudná ezt a folyamatot, hiszen a lágyszárú parti növényzet egy idő után "megfullad" a víz alatt. 

Az árvizek percepciójának van egy olyan nézőpontja, miszerint, ha a Duna árhulláma elborítja a csupasz (kavicsos-homokos) partot és behatol a lágyszárúakkal, vagy ártéri erdővel borított, magasabb térszínekre, az már úgy tűnik mintha árvíz lenne. Az egyre alacsonyabb szinteket meghódító növényzetet pedig már egy relatíve alacsonyabb árhullám is elönti. Így lesz manapság a középvízből (KöV) árvíz. 

A szőnyi Forró-sziget nyomában

1627-ben, majd tizenöt évre rá 1642-ben is Komárom várával szemben kötött békét a Királyi Magyarország a törökökkel. Mivel egy hasonló aktus heteket, ha nem hónapokat vett igénybe és kísérők százairól kellett alkalmanként gondoskodni, ezért a felek a Szőny melletti Forró-szigetet választották ki a tárgyalás helyszínéül. A sziget neve Tholdalagi Mihály erdélyi diplomata naplójában maradt fenn, annak ellenére, hogy már a béketárgyalás idején sem valószínű, hogy valódi sziget lett volna. A sziget neve dűlőnévként a mai napig fennmaradt, sőt a sziget egykori mellékága is megvan, annak ellenére, hogy részben ezen épült fel a komáromi Csillagerőd.

Legelő a Forró-sziget egykori mellékágában, a vasúti töltésről fotózva.
Kilátással a Szőnyi-szigetekre (Fortepan 91250/UVATERV)

A török háborúk korában a békeszerződések ellenére állandóak voltak a határvillongások Magyarországon. A frontvonal menti területeken hozzátartozott a mindennapokhoz a falvak felprédálása, a jobbágyok elhajtása, vagy éppen a katonai utánpótlás elleni támadások. Egymás várainak elfoglalása tiltott volt, de a sorozatos békeszegések miatt szükséges volt a korábbi szerződéseket megújítani. Mindkét szőnyi béke a korábbi békék megújítása volt. A tárgyalások ideje alatt a magyar fél Komárom várában szállt meg, míg a török és erdélyi küldöttek Szőnyben. A két település közötti félúton, a jobb parton fekvő Forró-sziget éppen ezért alkalmas helyszín volt az alkudozások lebonyolítására.

Komárom és a Forró-sziget mellékág-maradványa 1661-ben (forrás)

Ugyan Tholdalagi Mihály konkrétan szigetként említi a tárgyalások helyszínéül szolgáló Forró-szigetet, azonban kérdéses, hogy a lefűződésnek éppen milyen állapotában volt. A lefűződés mindenképpen folyamatban volt, erre abból lehet következtetni, hogy nem tudunk olyan térképről, melyen a Forró-szigetet a Duna minden oldalról körülöleli. A korszakból származik a fenti, 1661-es dátumozású helyszínrajz Komárom környékéről, ahol a Forró-sziget hozzávetőleges helyén egy elnyúlt mocsarat látunk. Ez nagy valószínűséggel a Forró-sziget mellékága lehet, 34 évvel az első és 19 évvel a második szőnyi béke megkötése után. Ebből az következik, hogy a sziget ekkor már lefűződött, és a küldöttek sokasága száraz lábbal is át tudott kelni a tárgyalás helyszínére, hiszen nem lett volna értelme százával csónakba tenni a kísérőszemélyzetet, amikor a holtágtól délre a part menti országút mellett is tudtak volna tárgyalni. Igaz, a forgalom miatt kevésbé zavartalanul. 

Brigetio környezete az ókorban 106 m.B.f elöntési szinttel. A Forró-sziget a polgárvárostól északra látható.
(Viczián I., Nagy B., Deák M., Szeberényi J.)

A Forró-sziget múltjának rekonstruálásához támpont lehet az a tény is, hogy a római korban Brigetio polgárvárosa (sárgával) Ószőny nyugati részén feküdt, a mellékágat kísérő magasabb térszínen. A régészet alapján a Forró-sziget területe ekkoriban még ártér lehetett. A római telepeket délről övező ős-Duna-ág és a római kori környezet jobban kutatott terület, éppen ezért az Újszőnytől Almásfüzítőig húzódó jókora sziget külön bejegyzést érdemelne. 

Egy 1808-ban készült Komárom térkép jó közelítést ad a Vág torkolatával szemben fekvő Forró-sziget egykori kiterjedéséről. A mellette fekvő út íve kirajzolja a két csúcsát, amely nyugaton a mai hídig tartott, míg keleten Ószőny központjáig. Ez körülbelül 3,3 kilométeres hossznak felel meg (folyamkilométer szerint 1773-1770 fkm), legnagyobb szélessége 500-600 méter lehetett. Ugyanezen a térképen a régi meder középtájban kiszélesedik, melyben Ószőny szélső házai mellett két kisebb szigetet ábrázoltak a térképészek.

Komárom és környéke 1808-ban, középen a Forró-sziget (forrás)

A Forró-sziget mint földrajzi név a lefűződés ellenére sem merült feledésbe, egyrészt tovább élt dűlőnévként, mint Forró rét, másrészt a Duna mappáció térképszelvényein a mellékág helyén maradt vizenyős területet Forró-érként jelölik. Erről az érről és az árvizek levezetésében játszott szerepéről 1826-ban az alábbi leírás született (németből fordítva):

"A már említett alacsony parton és az Új-Szöny település keleti részén az árvíz először is túlcsordul, és egészen a postaházig és az alatta lévő szántóföldekig és rétekig ömlik. Onnan a sáncok mögött az Ó-Szőny felé az úgynevezett Forró-érbe folynak, ha nem állná útjukat egy gát, amely a sáncokat a főúttal köti össze. [...] Itt még láthatók a házak nyomai, amelyeket a Duna erős eróziója miatt kellett elhagyni."

A Forró-érnek nevezett Duna-meder fennmaradásában szerepet játszott a relatív mélysége, melyben a csapadékvíz, talajvíz felgyűlt, de Ószőny irányából a déli ős-Duna medrekből is érkezett vízutánpótlás. E csatorna torkolata a katolikus templomtól kissé keletre volt, a Hősök tere környékén. Árvizek idején fokszerűen működhetett; ezen a ponton lépett ki a medréből a Duna, és öntötte el a mögöttes területeket és a levonulás után itt tért vissza az áradat a középvízi mederbe.

A Forró rét és a Forró-ér Ószőny mellett (Duna Mappáció) 

A meder későbbi elzáródása az idézetben már említett sánc építésével is összefüggésben lehet. A Szent Péter palánk a komáromi erőddel átellenben a jobb parton már a török időkben felépült. A hídfőt az átkelés biztosítása érdekében hozták létre. Ezt a leromlott palánkot kezdték 1848 előtt komoly erőddé átépíteni, az építkezés azonban a szabadságharc idején szünetelt. A Csillagerőd mai formájában 1850-1870 között épült fel, kőből és téglából, az alábbi térkép szerint valószínűleg a mellékág kellős közepén. A sánchoz felhasznált töltőföldet közvetlenül a falak mellől termelték ki, így két legyet ütöttek egy csapásra, hiszen egy füst alatt elkészült a várárok is. Nem ez volt az egyetlen beavatkozás. Kényszerű okokból (pl. helyhiány) az erőd sáncon és a régi medren is átvezették az 1860-ban átadott Újszőny-Székesfehérvár vasútvonalat. Ezek a földmunkák alapvetően átformálták a Forró-sziget nyugati részét és teljesen felszámolták azon a szakaszon a régi Duna-medret. 

A Duna mellékágra épült Csillagerőd 1854-ben (forrás)

A meder felszámolásában egy következő lépés a Kelenföld-Újszőny vasútvonal megépítése volt. 1884-ben a vasút töltését átvezették a mellékág alsó torkolatánál, egy áteresznyi szélességre szűkítve a medret. A helyszínen a vasúti töltés magassága indokolatlanul nagynak tűnhet, azonban nem árt tudni, hogy a világon sok más helyen tervezték úgy a vasúti pályát, hogy az egyben árvízvédelmi töltésként is hasznosuljon. Ezzel párhuzamosan a Forró-éren keresztül dűlőutak is létesültek, hogy a falusiak könnyebben megközelíthessék a Forró-réten lévő földjeiket. A részmedencékre tagolódott meder végül két halastó létesítésével nyerte el mai formáját. Az 1970-es évek első éveiben az almásfüzitői Timföldgyár felajánlotta, hogy kikotorja és rendbe tesz a szőnyi Selye János Kórházzal szemben lévő mocsaras, lápos területet. A Duna régi medrében két halastavat alakítottak ki és parkosították a területet. A partján horgászkunyhók épültek, a magántulajdonért cserébe vállalták, hogy rendben tartják a környéket. Manapság a tavak a Kállay Ödön emlékpark részét képezik. Végül 1990 után több ütemben bányató létesült a Halastó utcától nyugatra. Az öt különálló részmedencéből álló, a tulajdonosról elnevezett Bocska-tó részben a Forró-sziget kavicsanyagába mélyül és jelenleg ez is horgásztóként működik. 

Sötéttel a vizenyős területek. Komárom 1960. március 23. (fentrol.hu)

2018 tavaszán szőnyi civilek létrehoztak egy tanösvényt a Forró-ér maradékának bemutatására. A Bocska-tó és a Szőnyi-szigetek közötti szakasz tájképileg három részre tagolható, nyugaton a mederben nőtt nádas, középen a halastavak és a park, keleti végében pedig a vasúti töltés által kettévágott ártéri legelő tanulmányozható. Alig öt évvel később a tanösvény emlékét csak a leszakadó táblák, a mellig érő csalán közepén felbukkanó híd őrzik. A Kállay Ödön park melletti keskeny mederszakaszban frissen lerakott építési törmelék jelzi, hogy az antropogén felszínformálás ideje még nem zárult le. A lerakott téglák között itt-ott oszladozó haltetemek gondoskodnak róla, hogy a tanösvénnyel bemutatni kívánt természetet minél több ember kerülje el, lehetőleg jó messziről.

Ezt az egy helyszínt leszámítva a Forró-ér egykori medre viszonylag rendezett képet mutat. Ez egyaránt értendő a természetközeli nádasokra, ahol nem látható a mederbe hordott szemét, illegális feltöltés, vagy éppen útszéli sittlerakó, és értendő a horgásztavak környezetére, ami gyakorlatilag egy gondozott városi park. 

Az eltűnő tanösvény hídja (2018-2023) (forrás)

Karhosszúságúra szűkült egykori Duna-holtág a legelő melletti nádasban

Földhíd a két horgászó között a Kállay Ödön emlékparkban

Falu végén, kertek alatt folydogál a Forró-ér

Szűk keresztmetszet. A Forró-ér eltömődő áteresze a Bocska-tavaknál

A Forró-sziget tehát nem csak a történetírók jóvoltából maradhatott fenn. A természetes és mesterséges feltöltések ellenére holtága, a Forró-ér révén a sziget természetes formája is nyomozható még a terepen. A békedelegációk sátrainak helyét felszántották, de a barázdák között rejtőző cserepek emlékeztetnek a régmúlt időkre. 

A Szőnyi-mellékág küszöbszintje

Átfolyás. Párhuzamművön fennakadt tuskó

A folyószabályozások által közvetett (medermélyülés) és közvetlen (keresztgátak) módon megszüntetett szigetek kapcsán mindig érdekes kérdés, hogy milyen vízállásnál és mennyi időn keresztül tapasztalható vízmozgás a mellékágukban. Sokszor szerencse is kell hozzá, hogy centiméterre pontosan meg lehessen ezt az értéket határozni, de mindenképpen célravezető többször is visszatérni egy adott helyszínre. A Komáromhoz tartozó Szőnyi-szigetek esetében is sikerült közelebb kerülni a pontos értékhez. 

Térdig érő vízállás az átmetszett keresztgáton

2016 decemberében, amikor utoljára vizsgáltuk, 103 centiméteres komáromi vízállásnál a Szőnyi-szigetek mellékágaiban nem jelentkezett vízmozgás. Hat és fél évvel később érdemes volt újra megvizsgálni a küszöbszintet +175 centiméterrel magasabb vízállásnál. Az előzetes terv az volt, hogy ekkora víznél még be lehet jutni a megbontott keresztgáton a szigetre, de szinte azonnal, a vonatról leszállva kiderült, ez most (szerencsére) nem fog menni. Még gumicsizmában sem. Ugyanis az átvágás meredek részén legalább combig ért a víz, és a keresztágon fennakadt uszadék miatt nem is volt hová átlábalni. Ez a hidrológus számára nem jó hír, bár meg lehetett volna kérni valakit a számos csónakból horgászó közül, viszont nem baj, ha ezek a szigetek néha "pihennek".

Mivel a Szőnyi-szigetcsoportra az 1770-1768 folyamkilométerek között megépített párhuzammű két végén is be lehet jutni, ebből lett a "B-terv". A Szőnyi-szigetek keleti végében a párhuzammű eredetileg "bekanyarodott" a jobb part irányába, mintegy második keresztgátat képezve. Azonban természetvédelmi okokból (a mellékág fennmaradása, és az átmosódás biztosítása érdekében) ezt a szakaszt is megnyitották. A helyet két kikötött csónak és egy lelakatolt kerékpár jelölte, csakhogy az átvágás olyan mély volt, hogy nem lehetett látni az alját. Itt sem lehet átjutni. Maradt a nyugati szigetcsúcs. 

A "C-terv irányában sétálva feltűnő volt, hogy az elmúlt majdnem hét év alatt a vasúttal párhuzamosan futó partot alaposan benőtte a növényzet (főleg fűzfák), és mintha ez összefüggésben lenne azzal a ténnyel, hogy nem lehetett sehol friss nyomait látni a hódoknak. Útban a sziget nyugati csúcsa felé ez még nyilvánvalóbbá vált, ugyanis egy érintetlen, fiatal nyárast telepítettek a töltés ártéri oldalára, ahol minden hüvelykujjnyi vastagságú fa érintetlenül állt. A nyárfák mellett még két jellemző növény tenyészett az ártéren itt májusban szegélytársulásként, a ragadós galaj és a mellig érő csalán. Ez a két növény az ártéri fák árnyékában fokozatosan eltűnt, helyüket átvette a töméntelen mennyiségű uszadékfával vegyes szemét. Köztük pl. vidám karácsonyfadíszek. 

A párhuzammű és a part kapcsolatát ezen a szakaszon egy kelet felé nyíló ollóként lehetne a legjobban ábrázolni, melynek csuklópontja a párhuzammű kiindulópontja. A párhuzammű által lezárt öblözetben, más szóval medertágulatban kezdődött meg a szigetek képződése. Ha nem nyitják meg ezt a kőszórást, az olló két szára között teljesen feltöltődött volna az elzárt meder. Csakhogy a kőszórás kicsorbult és 288 centiméteres komáromi vízállás esetén legalább három szakaszon ömlött be a víz a főágból. Hozzá kell tenni, hogy ennél valószínűleg több beömlés is létezik (egy a keresztgát felett), csak éppen az átjárhatóság hiánya alaposan csökkentette a belátható szakaszt.

Kilátás keleti irányba: a mederben felnőtt füzes (balra)

288 centiméteres vízállásnál a Duna kilép a növényzettel borított partra is.

Ártéri erdő természetes, elárasztott állapotában

Zátonyon növekedett fűzfák a Szőnyi-szigetek keleti végében

Csónakok kellenek már az átkeléshez a szigetek alsó részén

A megbontott párhozammű ideális terepe az uszadék fennakadásának

A kicsorbult kőszóráson felnőtt fák mintegy szűrőként működnek, a rajtuk keresztben fennakadt fatörzsek és az uszadék megakadályozzák a többi uszadék bejutását a mellékágba. A kicsorbulás mértékét a természetes sövény kialakulása miatt nem lehet meghatározni. Ránézésre ez is legfeljebb fél méter mély lehet a vízbeáramlás szelvénye, azaz a küszöbszint valahol 240 centiméter magasságában lehet. Ez közepesen alacsony vízállásnak számít a -12 centiméteres LKV és a 845 centiméretes LNV között. A szigetek szempontjából az lenne a legkedvezőbb, ha a Duna vízszintje ezt a szintet minél hosszabb időn keresztül meghaladná.

 
Korábbi írások a Szőnyi-szigetekről: 

• Szétrágott Szőnyi-sziget
• Szőny öt szigete

A Tullni-medence eltűnt szigetvilága

Egészen rövid bejegyzésnek indult ez a mostani; régi térképeken nézegettem éppen Tulln környékét, ahol viszonylag éles kontraszt volt az 1780. körüli és a mostani állapotok között a dunai szigetek tekintetében. Mintha régebben több lett volna. Manapság meg úgy tűnik, hogy egy sincs. 

A Duna ártere Tulln városától nyugatra 1780. és 2023. körül. (Mapire, Googleearth)

Mi sem egyszerűbb mint összeszámolni a két időszak szigeteit, és összevetni a számokat, főleg térinformatikai programmal. Mautern an der Donau és Klosterneuburg között 1780-ban 295 szigetet ábrázoltak az első katonai felmérés térképszelvényein, miközben a legfrissebb GoogleEarth felvételeken nagy nehezen össze lehetett számolni négyet, de erős a gyanú, hogy e négy sziget közül legfeljebb egy természetes eredetű. Ez azt jelenti, hogy a 2004-es és az 1938-as folyamkilométer táblák közötti 66 kilométeres Duna-szakaszon az elmúlt 250 évben eltűnt a dunai szigetek 99%-a. 

Tehát egy folyamkilométerre jelenleg 0,06 dunai sziget esik, azaz átlagosan 16,5 kilométerenként akad egy darab. 1780-ban kissé más volt a helyzet, ekkor 4,5 sziget esett egy folyamkilométerre, és akkoriban átlagosan 223 méterenként jött szembe egy dunai sziget (lásd alábbi ábrát). Eredetileg ennyi lett volna a bejegyzés, de a folyamatok megértése nélkül az adatok csak lógnának a levegőben. 

295 dunai sziget Mautern a. d. D. és Klosterneuburg között 1780 körül.

A vizsgált terület, a Tullni-medence (Tullnerfeld) Alsó-Ausztriában található, a Wachau és a Bécsi-kapu között. Ugyan a névadó Tulln a Duna jobb partján fekszik, de ennek ellenére a balparti síkság is a városkáról kapta nevét. Alsó-Ausztria tradicionális négyes felosztása nincs tekintettel a medence geográfiai egységére, hiszen a Tullni-medence egyaránt részét képezi a Waldviertel-nek (Krems környéke), a Weinviertel-nek (Krems-Lang-Enzersdorf szakasz a bal parton), a Mostviertel-nek (Mautern-Greifenstein szakasz, Duna jobb part) és a Bécs környéki Industrieviertel-nek (Klosterneuburg környéke). 

A Duna-medencéket szokás a lezáró hegyvonulatok alapján részmedencékre tagolni, ilyen a Tullni-medence, vagy az alsóbb szakaszon a Morvamező, melyet a Bécsi-erdő és a Bisamberg szűkülete választ el. Dunai szigetek szempontjából azonban 1780 körül nem volt értelme ilyen módon felosztani a Krems-Gönyű szakaszt, ugyanis a hegyvidéki szűkületeknél, mind a Bisamberg tövében, mind pedig a Dévényi-kapu térségében a dunai szigetek még mindig egy 2-3 kilométer széles ártéren terültek el. Ez pedig alig szűkebb, mint a Bécs vagy éppen a Tulln környéki síkvidéki ártér szélessége (3-4 km). Tehát nem a folyó árterei szűkültek itt össze, hanem folyót kísérő medencék. Éppen ezért a Klosterneuburg melletti 1938-as folyamkilométer kiválasztása ebben az esetben önkényes volt.

Szigetek és ártéri erdők Mautern a. d. D. és Klosterneuburg között 1780 körül.

Miután a Duna Krems és Mautern között elhagyja a Wachau áttörését egy körülbelül 50 kilométer hosszú, 20 kilométer széles, szilvamag formájú medencét képez, melynek középvonalában folyik a Duna egy közel négy kilométer szélességű ártéren. Ezen az ártéren számos szigetet és zátonyt képez, nem is beszélve a part mentén növő ártéri erdőkről. Míg a szigetek és a parti ártéri erdők meglehetősen könnyen azonosíthatók az I. katonai felmérés térképén, addig a zátonyok szempontjából érdekes anomália rajzolódik ki. A Tullni-medence térképezése legalább két eltérő időpontban zajlott, ugyanis a nyugati medence felmérése alacsony vízállást feltételez a zátonyok nagy száma miatt. Érdekes módon nem térképszelvény-határon jelentkezik ez a zátony-többlet, hanem egy konkrét szelvény keleti szélén. Összesen 178 növényzet nélküli zátonyt ábrázoltak a térképészek a 295 szigeten kívül, azonban a felemás elhelyezkedésük miatt (lásd alábbi ábra) nehéz számolni velük, de jó képet adnak a bonyolult mederviszonyokról.  

178 zátony Mautern a. d. D. és Klosterneuburg között 1780 körül.

A bonyolult mederviszonyok nem csupán a 4 kilométeres szélességet elérő nagyvízi mederre korlátozódtak, a Duna oldalazó eróziója (kanyargása) érintette a magaspartot is. Az elmosódás elsősorban a déli part mentén jelentkezett, ennek legérdekesebb példája a tullni római erőd északi részének pusztulása. De nem csak az erőd, vagy éppen a termőföldek szenvedtek az eróziótól, a középkor végén változó klíma, a hűvösebb, csapadékosabb időszak Magyarországhoz hasonlóan Alsó-Ausztriában is kifejtette a hatását. A Tullni-medence nyugati részén legalább 10 település pusztult el, vagy hagyták el a lakói tervszerűen a megnövekedett árvízi kockázat miatt (lásd alábbi ábra).

A négy kilométer szélességű ártér alaposan megnehezítette az észak-déli irányú kapcsolatokat. A nagyjából a medence középpontjában található Tulln városa jelentőségét éppen az itt működő révátkelés adta. Nem véletlenül volt a Babenberg hercegek székhelye. Kitüntetett szerepét később elveszítette, amikor Bécsnél állandó híd épült a Dunán. 

A középkor végén elpusztult ártéri települések Tulln és Klosterneuburg között (E. Wonka)

Az első katonai felméréshez képest a Duna tárgyalt szakasza alaposan átalakult napjainkra. Az 1880-1900 közötti folyószabályozás révén csatornázott Duna végső formáját az 1973 és 1985 között épült két duzzasztóművel alakították ki. Ennek révén a Duna két szűk töltés közé szorult, a középvízi medre 350-500 méter között változik. A beavatkozást árvízvédelmi célok vezérelték eleinte, de a hajózóút biztosítása volt a fő oka annak, hogy se sziget, se zátony nem maradhatott a főágban. Első lépésként a Ferenc József-vasút épült meg. Ez bizonyára nem folyószabályozási munkának hallatszik elsőre, de mivel a töltését a mindenkori legnagyobb vízállás fölé építették bizonyos fokú védelmet nyújtott a Tullntól nyugatra elterülő öblözet lakói számára. 

A Duna csatornázása 1880-1900 között

A szabályozás célja egy egységes középvízi meder kialakítása volt, ennek érdekében a Bécsi-erdő bányáiból fejtett kővel és a mederből kikotort sóderrel lezárták a számtalan mellékágat. Mindeközben kőszórással biztosították a magaspartot az összeszorított mederben fellépő megnövekedett elmosódással szemben. Az eleinte csak szakaszonként megépített gátakat, párhuzamműveket később egyesítették egy, a part mentén közvetlenül futó árvízvédelmi töltéssel.

Mesterségesen kikövezett part a tullni hidak alatt

A Duna bevágódása miatt az ártereken leszállt a talajvíztükör, az erdők kiszáradásnak indultak. Jelenleg a terület legnagyobb részén erdőgazdálkodás folyik, habár néhány mellékágat revitalizáltak az egykori ártéren. Ezek vizeit általában a Dunába igyekvő patakok vízhozamát biztosítják. A duzzasztóművek miatt néhol az is előfordult, hogy egyes patakok torkolatát áthelyezték; a Krems-patak torkolata pl. légvonalban 16 kilométerrel került keletebbre, az altenwörthi duzzasztó mellé, miközben szinte teljes alsó szakasza a dunai töltés másik oldalán fut. A duzzasztás miatt a főág partja végig mesterséges, jellemzően terméskő-tömbök és meredek rézsű alkotja.

Zátony Greifenstein alatt

2023-ra összesen nulla zátony és négy sziget maradt erre a 65 folyamkilométerre. Kettő ezek közül az altenwörth-i duzzasztó alvizén található, egy a greifenstein-i mellékágban, a legnagyobb pedig Klosterneuburg mellett. Közös jellemzőjük, hogy egyik sem a főágban található, hanem kisebb öblökben, holtágakban, ahol semmi esetre sem zavarhatják a hajózást. 

Szigetek a Krems és a Traisen mesterséges torkolatánál az altenwörthi duzzasztó alatt.

A klosterneuburg-i sziget kitűnik ezek közül abból a szempontból, hogy ez a legnagyobb közülük, lakott, és a története kissé hasonlít a Csepel-szigetre. A folyószabályozás révén Klosterneuburg elvesztette a szigetekkel tarkított Duna-partját. A városka melletti Duna-meder holtággá vált, amelyet a beleömlő—szennyvízcsatornának is használt—patakok bűzlő mocsárrá változtattak. A probléma megoldása érdekében ástak egy 6,7 kilométer hosszú csatornát Höfleintől a mostani bécsi Donauinsel északi csúcsáig, kialakítva ezzel egy Augebiet-ként ismert erdős-nyaralós mesterséges szigetet.

Vizenyős területek a töltés mögött. Tulln 2023.

A Duna-szabályozás következtében partra vetett ártéri erdőben nem csak az erdészek kezdtek gazdálkodni, létesült itt jó pár sóderbánya, helyenként széles sávban kiirtották az erdőt magasfeszültségű vezetékek vagy főútvonalak miatt. Néhány helyen az ember is megtelepedett az Ausztriára oly jellemző kiskertes hétvégi házas negyedekben, sőt ezen a Duna-szakaszon található Ausztria egyetlen atomerőműve Zwentendorfnál, melynek üzembe helyezését népszavazás akadályozta meg. A Tullni-medence eltűnt szigetvilága jelenleg Natura 2000-es (FFH- und Vogelschutzgebiet) védettség alatt áll, azonban csak egy kisebb része természetvédelmi terület (Naturschutzgebiet) Stockerau mellett. Az egykori mellékágak nyomait kisebb vizenyős területek jelzik az erdőben.

Ajánlott és felhasznált irodalom: 

• Erich Wonka: Der Donauraum von Tulln bis Klosterneuburg
• https://www.noe.gv.at/noe/Naturschutz/broschuere_16_tullnerfelder_donauauen_4.pdf

Vogonok Sződligeten

"Földlakók, figyelem! - szólt egy hang. [...]

- Itt Prostatikus vogon Jeltz beszél, a Galaktikus Hiperűr Tervezési Tanácstól - folytatta a hang. - Amint azt önök is tudják, a Galaxis külső területeinek fejlesztését célzó tervek megkövetelik, hogy hiperűr-bekötőutat építsünk az önök Naprendszerén keresztül. Sajnálatos módon az önök bolygója egyike azoknak, melyek szanálásra kerülnek. A folyamat két földi percnél valamivel kevesebbet vesz igénybe. Köszönöm a figyelmüket. [...]

- Semmi értelme meglepődést tettetni. Valamennyi tervrajz és megsemmisítési utasítás ötven földi év óta megtekinthető az Alfa Centaurin, úgyhogy bőven volt rá idejük, hogy hivatalos panaszt jelentsenek be. Semmi értelme, hogy ilyen későn kezdjék a felhajtást."

[Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak]

Az egyetlen darabka természet Budapest és Vác között

A Svájcból érkezett farkas lelövése Magyarországon nincs rajta a TOP10 természetvédelmi probléma listáján. Az a sződligeti erdőirtás viszont igen, amit a gödi akkumulátorgyár érdekében végeztek a Duna-parton található nemzeti parki védettségű erdőben. Előbbi miatt büntetőeljárás indult, utóbbi esetében ezen csak mosolyogna a hatóság.  

A tönkretett kerékpárút

Mint ahogy a gödi gyár építésénél kiirtott 25 hektár erdő esetében is mosolygott a hatóság. Itt a Sződrákosi-pataknál, és sok más környékbeli esetben is csak bámészkodik a hatóság. Ugyanebben az erdőben, hasonló szélességben irtották ki a fákat évekkel korábban a kerékpárút érdekében. A Duna-Ipoly Nemzeti Park mit sem érő oltalma alatt álló területtől délre az elmúlt években a befektetők az egész Duna-partot felparcellázták, sőt a pleisztocén homokdombokon felnőtt erdő sem menekült meg, nyom nélkül kiirtották, a helyén társasházak épültek. Sőt, még a dombokat is eltúrták.

GDP über alles.

A Budapesttől északra elterülő agglomeráció Duna-partján folyamatos és véres utóvédharcokat vívnak a civil természetvédők a maradék zöldfelületek érdekében, legyen szó a pilismaróti bányáról, vagy az akkumulátorgyárak érdekében végzett, évek óta tartó természetpusztításról. A sződligeti példa a legmagasabb szinten mutatja meg a természetvédelem bénultságát. Azonban ez a legalacsonyabb szinten is ugyanez folyik, a gazdasági érdek miatt helyi védettségű területeket építenek be a földínségben szenvedő agglomerációs önkormányzatok. 

Irtás.

A terjeszkedő lakóparkok, a helyiek megkérdezése nélkül zajló ipari és logisztikai beruházások nem kímélik a Duna partját sem. A növekvő népesség egyre nagyobb környezeti terhet jelent a maradék természetes élőhelyekre. A rendezett környezet iránti igény lakossági nyomást is helyez az önkormányzatokra, hogy az ilyen beruházások mögé álljon. Legyen akár egy játszótér ökológiai magterületen. Az igény, hogy vágják ki a "veszélyes" fákat a parton. Irtsák ki a szúnyogokat (meg minden más rovart). A terjeszkedő városok egyre kisebb területre szorítják vissza a természetet és az élővilágot. Aztán jönnek a bejelentések a városban csavargó vaddisznókról, őzekről és rókákról, amiket aztán persze kilőnek. 

A hangulat mindenütt mélységesen pesszimista, annak ellenére, hogy kisebb csatákat meg lehet nyerni ideiglenesen, mint például Pilismaróton. A háború azonban nyerhetetlen. A magyarországi természetvédelem tetszhalott állapotban van, a természet zavarja a GDP növekedését, útban van. Az emberi kényelem iránti vágy és a kapzsiság hosszú távon végül megszüntetni majd az agglomerációban a természet zavaró jelenlétét. Már közmeghallgatást sem kell tartani róla. 

Sittlerakó lett az ősi Duna-medrekből

Mi lehet a megoldás? Hollandiában létezik egy civil szervezet, a Vereniging Natuurmonumenten, amely adakozásból vásárol földterületeket, hogy azokon "helyreállítsák" a természetet. Hasonló létrehozása Magyarországon egyre esélytelenebb, látva a természetvédelem lassú kimúlását és a sződligeti példát, ahol az ember elveszti minden bizalmát abban, hogy a legmagasabb fokú védettség ér valamit. Létre lehetne hozni a Nemzeti Parkoknál szigorúbban védett területeket? Ahol semmiféle gazdasági tevékenység nem végezhető, ahová civilek egyáltalán be sem tehetik a lábukat? Valószínűleg a jelen Magyarországán egy különleges gazdasági övezetet egy ilyen szigorúan védett területen ugyanúgy minden további nélkül létre lehetne hozni, mint egy vogon intergalaktikus bekötőutat.

Így megy ez.

Óholocén dunai sziget a III. kerület alatt

 IN ENGLISH

Őskoros régészek és geográfusok közös kutatómunkája nyomán egyre több részletet ismerünk meg a Budapest III. kerülete alatt elterülő ősi dunai szigetről és annak első lakóiról. Ez a hatalmas sziget egykor a Csillaghegytől a Hajógyári-szigetig húzódott, de a mellékága klimatikus és tektonikai okokból mintegy 6000 évvel ezelőtt végleg lefűződött főágról. Az óholocén Duna-medret a környező vízfolyások vették birtokba, ennek köszönhetően a meder nyomai a mai napig felismerhetők a Mocsárosdűlőn és Csillaghegy utcahálózatában. 

Az Óbudai-öblözet vízrajza az óholocén korszakban. Viczián I. [2]

A 2019. április 10–12. között megrendezett XI. MΩMOΣ őskoros kutatók összejövetelének tanulmánykötete a környezet és az ember kapcsolatát helyezi a középpontba. Óbuda területe eddig is kiemelt kutatási területe volt a táj- és környezetrekonstrukciós kutatásoknak, elsősorban Aquincum római kori múltja kapcsán. Az Ősrégészeti Tanulmányok III. köteteként 2023-ban megjelent kiadványban összesen három írás foglalkozik az őskori Óbudai-Duna-meder környezeti rekonstrukciójával, három különböző ásatási terület kapcsán. A Királyok útja 291-295. számú telken a kutatók megtalálták a Csillaghegyi-árok dunai torkolatát, azaz az őskori sziget északi csúcsát [1]. A Pusztakúti út mentén feltárt őskori lelőhelyek kapcsán a Mocsárosdűlőn végeztek sekélyfúrásokat [2], ezen kívül a Nánási út 75-77. számú telken feltárt neolitikus telepen a sziget korai benépesülését tanulmányozták [3]. A Csillaghegyi-árokban és a Mocsárosdűlőn végzett ásatás során vizsgált üledékminták közel azonos eredményt hoztak a Duna-ág lefűződésének időpontjával kapcsolatban, annak ellenére, hogy az ezt követő feltöltődés során különböző jellegű vízrajzi helyzet alakult ki az egykori Duna-mederben. 

A negyedidőszak végi klímatörténet összefoglaló árbája, melyen a folyórajzolatra vonatkozó részt az Óbuda térségében végzett legfrissebb kutatások aktualizáltak.

Az óholocén korszakban a Békásmegyer és Újlak között kiszélesedő Óbudai-öblözet tájképileg jelentősen eltért a mai helyzethez képest. A Duna medre közel sem volt ennyire csatornázva, mellékágai szabadon bejárták az árteret mindkét oldalon. Az óholocén során Óbuda térségében már kialakult a Duna domináns főága, de ekkor még nagyobb méretű fattyúágak is kerülgették a viszonylag nagy számú és nagy kiterjedésű szigeteket (pl. Óceán-árok). Az óholocén Óbudai-Duna-ágat térképre vetítve viszonylag könnyen azonosítani lehet, ugyanis az utcahálózat nagyban megőrizte a régi medrek vonalát. Csillaghegy utcahálózata a mai napig kirajzolja az Árpád utcával párhuzamos Csillaghegyi-árkot, amely a csillaghegyi strandnál dél felé fordult. Itt további szigeteket formálhatott a Mocsárosdűlő térségében kiszélesedő mederben. Az óholocén Óbudai-sziget hosszúsága meghaladta az 5 kilométert, a területe körülbelül 600 hektár lehetett.

Korábban két elképzelés versengett arról, hol térhetett vissza az Óbudai-Duna a főágba. Schweitzer Ferencék [4] szerint eredetileg a Margit-sziget északi csúcsánál, Újlaktól északra lehetett a torkolat. Ezt a feltételezett Duna-ágat a kiscelli hegylábfelszín tövében, vízelvezető árok formájában azonosították régészek, Azonban római kori Duna medret kizárja a régészeti tény, hogy Aquincum katonavárosa, azaz a beépített terület a Dunától egészen a hegylábfelszín tövéig terjedt ki. Ha voltak is patakvizek az őskorban a Kiscelli-domb alatt, azokat legkésőbb a római korban kiszorították a területről és a katonavárostól északra terelték egy új, rövidebb mederbe. 

A másik lehetőség szerint Óbuda legutoljára a pleisztocénben volt utoljára sziget. Az Óbudai-Duna az óholocénben már eredetileg is az Aranyhegyi-patak régi medrének alsó szakaszán folyt, és a Hajógyári-szigettől északra volt a torkolata. Ezt az elképzelést támasztja alá az Óbuda területén feltárt teraszfelszín kora, és a Duna szintjéhez viszonyított magassága. 

Az óholocén Óbudai-sziget legmagasabb térszíneit a II/a terasz szintje jelöli ki, ennek szintjét a holocén során a kopár nyugati hegyekből, a dunántúli teraszfelszínről, valamint a mederből kifújt homokrétegek emelték [4]. Fontos leszögezni, hogy amikor az óholocén Óbudai-sziget még szigetként létezett, a II/a terasz még nem volt ármentes helyzetben. Az I. számú terasz, vagy magasártér ekkor már kialakult (a pleisztocén-holocén határán — lásd Gábris-Nádor ábra 2007.), de az alacsonyártéri szinteket a Duna csak később, a szubboreális idején véste ki. Ez azt jelenti, hogy minden teraszszint "eggyel lejjebb" helyezkedett el a számozás szerint: a mostani I. sz. terasz (magasártér) akkor még alacsony ártéri szintben létezett, miközben a manapság ármentes II/a terasz az óholocénben I. terasz (magasártér) lehetett. (A dunai teraszokról bővebben itt) 

A régészet és a földtudományok ugyanazokat a rétegeket vizsgálják a feltárásokban, de a módszerük , megközelítésük és az alapvető célok is mások. Időnként azonban a közös halmazok gyümölcsöző együttműködéseket teremtenek az egyes tudományágak képviselői között, így komplexebb és átfogóbb képet kaphatunk a múlt emberének és egykori környezetének egymásra hatásáról. A régészek elsősorban az emberi tényező, például leletek alapján kategorizálják az eltemetett talajrétegeket, míg a földtudomány az adott réteg geokémiájából, szemcseméretéből, színeiből, ásványianyag-összetételéből vonnak le következtetéseket. A munkafolyamatok, kormeghatározások módszerei és a felhasznált műszerek egy külön bejegyzést érdemelnének, de szerencsére erre a kötet tanulmányai egy-egy bekezdésben kitérnek. Röviden összefoglalva, minden ősföldrajzi környezetet más és más üledékképződés jellemez. Ha egy rosszul osztályozott, szerves anyagokban szegény, sóderes, kavicsos homokos réteget találunk, abból egy aktív folyóág mederüledékére következtethetünk. Ez a negyedidőszak végi folyóvízi üledék az Óbudai-öblözetben összesen 10-15 méter vastagságú. Ebbe a teraszkavicsba vágódtak be a medrek. Szerves anyagban gazdag, jellemzően finomszemcsés, sötét színű üledékek pedig jellemzően mocsaras környezetben ülepednek le. Tehát az üledékek milyensége, egymásutánisága, vastagsága alapján alapvetően meg lehet határozni egy üledékképződési környezetet, benne egy eltemetett folyómeder életciklusaival. 

A Csillaghegyi-árok dunai torkolatánál (Királyok útja 291-295. sz.) az Optikailag Stimulált Lumineszcencia (OSL) kormeghatározás alapján az alábbi rétegsort sikerült rekonstruálni:

Kr. e. 6500: Duna-meder üledékek, kavics, sóder. (nyílt meder)

Kr. e. 6000-5500: Duna sekélyvízi, ártéri üledékei (feltöltődés, lefűződés, csökkenő vízhozam)

Kr. e. 5000-3000: üledékhiány. Feltehetően a Duna-mellékágban kialakuló patakvölgy ellentétes irányú vízáramlása elhordta az üledékeket. 

Kr. u 1-1000: mocsaras üledékek lerakódása a csökkenő vízhozam miatt, melynek oka a római kori vízrendezés lehet, ami főleg dél felé vezette le a Mocsáros és a Rómaifürdő vizeit.

Kr. u. 1500: egyre gyorsuló feltöltődés, mocsaras üledékek.

Mederrekonstrukció a Csillaghegyi-árok egykori torkolatánál vett üledékminták alapján (Sipos Gy.) [1]

Az újkőkori települések alapján a kutatók azt feltételezik, hogy Csillaghegy térségében a lefűződés a középső neolitikumra már végbe ment. A lefűződéssel radikálisan átalakult a vízhálózat, ugyanis az egykori déli irányban folyó dunai fattyúág helyét átörökölte a Csillaghegyi-árok, ami a hegyvidék és a források vizét vezette a Dunába, de éppen az ellenkező irányba, észak felé. Az Óbudai-Duna-ág lefűződésben szerepet játszott az atlanti klímafázis csapadékossá váló éghajlata. A mederüledékekből következtetve a lefűződéssel és a bevágódással párhuzamosan a Duna medre csekély mértékben kelet felé vándorolt, miközben a Csillaghegyi-árokban kialakuló patak torkolatát déli irányba elvonszolta. Ez utóbbi egy általánosan megfigyelhető jelenség a Dunába ömlő síksági patakoknál. 

Az ásatás során feltárt két különböző ártéri szint üldékei,
"B" szelvény magasabb ártér, "A" szelvény alacsonyabb ártér. (Viczián I.)

A Királyok útja 295. szám alatti feltárás ugyanakkor rávilágított az őskor különböző ártéri szintjein lezajló eltérő folyamatokra. Az emberi megtelepedésre alkalmas magasabb szinteken a középső neolitikumtól a késő vaskorig mindössze 30-60 centiméter leleteket is tartalmazó üledék képződött, miközben az alacsonyabb ártéren ugyanezen időszak alatt lerakódott leletes üledék vastagsága 250 centiméter volt. Itt arról van szó, hogy a magasabb térszínen ekkoriban már jellemzően szárazföldi környezetben zajlott az üledékfelhalmozódás. Ebbe beletartozik az emberi kultúrréteg, a szálló por, a növényzetből származó szerves anyag és a Duna nagyobb árvizei által lerakott iszap. Mindeközben az alacsonyabb szinten jóval gyakoribb volt az elöntés, azaz a két ártéri szint közötti különbségeket fokozatosan eltüntette a dunai eredetű hordalék, így a kezdetben alacsonyabb ártéri szint is egyre inkább alkalmassá vált az emberi megtelepedésre. Ebből a szempontból nem véletlen, hogy Aquincum polgárvárosának közel ármentes térszínen fekvő romjait helyenként alig 25 centiméter üledék fedi.

A Mocsárosdűlő sekélyföldtani fúrásokkal feltárt keresztmetszete és a makroszkopikus jellemzők alapján azonosított réteghatárok (Sipos Gy.) [2]

A Mocsárosdűlő területén az OSL kormeghatározás alapján az alábbi rétegsort sikerült rekonstruálni:

Kr. e. 5930-4910 Homok és kavics üledék, aktív folyóvízi formálás, szigetekkel tagolt, több ágra bomló folyóhálózat. Erre a rétegre finomszemcsés agyagos, iszapos réteg ülepedett, ami már előjelezte a lefűződést. 

Kr. e. 5410-4610 Az iszapos rétegre még egy kavicsréteg került, ami felújuló folyóvízi aktivitást jelez. A Mocsáros területe ebben az időszakban volt utoljára a Duna középvízi medre. 

Kr. e. 4610-2800 Ezt követően végleg megszűnik a folyóvízi üledék jelenléte a Mocsáros területén. Az üledékképződési ráta csökkenése arra utal, hogy az idő előrehaladtával az árvizek egyre ritkábban érték el a területet. Az ekkor még nyílt, tószerű vízfelülettel rendelkező Mocsáros vízutánpótlását a talajvíz és a környező völgyek patakjai biztosították, ezzel párhuzamosan azonban az Aranyhegyi-patak épülő hordalékkúpja a nyílt vízfelület rovására terjeszkedett.

Kr. e 2800-Kr. u. XIV. sz. Sekélytavi, eutróf, mocsaras környezet, egyre sötétebb, szerves anyagban gazdag üledékek. Az alacsony ártér kivésése, majd a római kori vízrendezés tovább apasztotta a terület talajvizét, ezáltal a Mocsáros nyílt vizeit is. 

A középkortól napjainkig tovább zajlott a feltöltődés, egyre jobban szűkülő mocsaras felszínnel. 

A 4. sz. fúrás üledékein végzett OSL és 14C kormeghatározások eredményei (Sipos Gy.) [2]

A lefűződést követően az Óbudai-Duna medrében komplex folyamatok zajlottak, de általánosságban elmondható, hogy a környező vízfolyások felszínformáló hatása jelentősen felerősödött, miközben a dunai hatás fokozatosan csökkent. Az árvizek egyre ritkábban léptek be a régi mellékágba, az ott lerakott hordalékot a kisebb, a Dunába tartó vízfolyások csak részben tudták elhordani. Ezek a vízfolyások ugyancsak jelentős mennyiségű (lejtő)hordalékot szállítottak a mederbe a nyugatról lefutó völgyekből. Ezáltal a legfeljebb 200 méter szélesre becsült meder folyamatosan szűkült. Ennek az óholocén medernek az egyik érdekessége, hogy a meder alsó és felső torkolata természetes úton nem záródott le, a patakok tovább "használták" a medret. Végül csak a XIX.-XX. századi antropogén beavatkozások szüntették meg az egykori torkolatokat (zsilipek, patakmeder-áthelyezések).

Az Óbudai-öblözet vízrajza a középső neolitikumtól a középkorig. Viczián I. [2]

A dunai hatás továbbra is érvényesült a talajvízen keresztül, az áradások idején a laza, sóderes hordalékon keresztül közlekedett a holtág és a Duna között. Áradáskor a legmélyebben fekvő területek, mint pl. a Mocsárosdűlő vízzel telítődtek, miközben kisvizes időszakokban a folyó ezt a pangó vizet leszívta. Később az emberi beavatkozás, csatornaépítés, lecsapolás tovább erősítette ezt a leszívó hatást. A Mocsáros felszíni vizei ezen kívül táplálkoztak forrásokból, felszíni vízfolyásokból és direkt csapadékhullásból. Ezek együttes vízhozama valószínűleg nem haladta meg a másodpercenkénti 2 köbmétert. Az Ókori város, ókori táj kötetben [4] a környék összes forrásának vízhozamát 42000 köbméter/nap értékben határozták meg. Ez másodpercenként mintegy fél köbméternek felel meg, amihez hozzá kell számítani az Aranyhegyi-patak 0,3 köbméteres másodpercenkénti átlagos vízhozamát, valamint a további kisebb patakok hozamát. Az elmúlt évezredek alatt a vízfolyások egy részét a város eltemette, és a klimatikus hatások is módosíthatták a vízhozamot, így pontos értéket ezekre ma már nem tudunk meghatározni. Összehasonlításképpen ez a vízmennyiség a Zala folyó torkolati vízhozamának legfeljebb harmada. Ráadásul figyelembe kell venni, hogy a holtág vizei az Óbudai-Duna medrében kialakuló völgyi vízválasztó hatására két irányba folytak le. A késő neolitikumtól a Mocsáros vízfeleslege, a Rómaifürdő forrásai, az Árpád-forrás és a Békásmegyer felől a Kert soron érkező vízfolyás vizei északi irányban, a Csillaghegyi-árkon keresztül érték el a Dunát, miközben az Aranyhegyi-patak és a Rádl-árok egyesült vizei déli irányba tartottak. Elképzelhető azonban, hogy az Aranyhegyi-patak a korai időszakban változtathatta a lefolyási irányát a mederben újonnan kialakuló hordalékkúpjáról. Az emberi hatás a római kortól kezdve alaposan átrajzolta a táj vízrajzát. 

A 6000 éve lefűződött Óbudai-Duna (Mocsáros) környezeti rekonstrukciója és a régészeti kultúrák kapcsolata. (Sipos Gy.) [2]

Ahogy a régészeti kutatások egyre nagyobb részét tárják fel az óholocén Óbudai-szigetnek, úgy az őskori tájról és környezetről alkotott elképzeléseink is bővülnek, finomodnak. Sőt, a kötetben arra is fény derül, hogy mikor telepedett meg az ember ezen a földdarabon. 

Az őskori ember és a folyó kapcsolatáról mesélnek a partmenti lelőhelyek, amelyek egyes korokban közelítettek, míg más korszakokban távolodtak a folyótól. Ez a periodikusság már régóta ismert a klímakutatók előtt, mivel összefüggésbe hozható az éghajlat változásaival. Csapadékosabb időszakokban, amikor az árvízi kockázat nőtt, az emberi települések eltávolodtak a folyótól, míg a szárazabb periódusokban akár az alacsony árteret is birtokba vehették időszakos jelleggel. 

A középső neolitikum idejére lefűződött Óbudai-Duna egyrészt megkönnyítette a bejárást a területre, másrészt a főág medermélyülése megteremtette a lehetőséget a Vonaldíszes Kerámia kultúráját hordozó közösségek letelepedésére. Az óholocénben megszűnt Óbudai-sziget Duna-menti területeinek birtokbavétele a kottafejes kerámiastílus idején (Kr. e. 5300-5200 éve) kezdődhetett meg. Majd fokozatosan több új település alakult ki, amikor már csupán holtág volt a Mocsáros helyén. Az M. Virág Zsuzsanna által a Nánási út 75-77. szám alatt feltárt faluhely egészen a Zselíz időszak végéig (Kb. Kr. e. 4900) lakott volt. A Zselíz időszakban korábban lakatlan szigetek is benépesültek, például a mai Óbudai-sziget északi csúcsa is. Ami azt jelenti, hogy a mai Óbudai-sziget és hozzá hasonló ártéri szintekkel rendelkező Margit-sziget is létezhetett már az óholocén végén. A Nánási úton feltárt település egy kelet, azaz a Duna felé süllyedő térszínen alakult ki, és két részből állt. A magasabb (103,6 m.B.f járószint) és a mélyebb (102 m.B.f) térszínt egy két méter mély árok választotta el egymástól. Az alacsonyabb térszínen csak időszakos lehetett a megtelepedés, amelyet a Duna emelkedő vízállása szakíthatott meg a késő neolitikumban (Kr. e. 4950-4400) [3].  

Az Óbudai-öblözet mai vízrajzi viszonyai. Viczián I. [2]

Az emberi megtelepedés végső soron gyorsította a folyóág lefűződés természetes módon is végbemenő folyamatait. A települések számára biztosítani kellett a bejárást a feltöltődő holtágakon keresztül. A gazdálkodásnak pedig érdeke volt a mélyebb területek feltöltése és a vizek szabályozott levezetése a Dunába. A tavakból fertő, a fertőből mocsár, a mocsárból láp lett, miközben a vizes élőhelyek kiterjedése folyamatosan zsugorodott. A klimatikus és tektonikai okból bevágódó Duna-meder a Mocsáros utolsó kavicsrétege után már többé nem jelent meg a területen. Árvizei még sokáig bejárták a területét és tekintélyes mennyiségű iszapot halmoztak fel. Budapest egyik legnagyobb szigete mintegy hatezer évvel ezelőtt végleg megszűnt létezni, és ezen az a tény sem változtat, hogy a rekordárvizek esetenként még nyílt víztükröt képezhetnek a lefűződött meder legmélyebb részein, a Mocsárosban.

MΩMOΣ XI. ŐSKOROS KUTATÓK ÖSSZEJÖVETELE Környezet és ember

A BTM Aquincumi Múzeumban 2019. április 10–12-én megrendezett konferencia tanulmánykötete

Link: https://edit.elte.hu/xmlui/handle/10831/85856?key=%C5%91sr%C3%A9g%C3%A9szeti%20tanulm%C3%A1nyok

[1] Szilas Gábor – Viczián István – Sipos György – Páll Dávid Gergely – M. Virág Zsuzsanna – Rekeczki Kinga: A folyóvízi környezet változásának hatása az őskori megtelepedésre a Duna mentén: interdiszciplináris környezeti rekonstrukció Óbuda területén

[2] Tóth Farkas Márton – Viczián István – Sipos György – Páll Dávid Gergely – M. Virág Zsuzsanna – Szilas Gábor – Kraus Dávid: Környezeti változások a Duna egykori mellékága mentén – Interdiszciplináris kutatás Budapest III. kerület, Mocsárosdűlőn

[3] M. Virág Zsuzsanna: Az újkőkori ember és a Duna folyam. A környezetrekonstrukció lehetőségei városi körülmények között. Esettanulmány (Budapest III. Nánási út 75–77.)

[4] H. Kérdő, Katalin, Schweitzer, Ferenc, (2010) Aquincum : ókori táj, ókori város. http://real-eod.mtak.hu/4508/