Eltűnő árvíztáblák Csillaghegyen

1945. február 9-én, amikor még javában tartott Budapest ostroma, Csillaghegyet néhány óra alatt elöntötte a Duna egy kevésbé ismert jeges árvize, melyet egy felrobbantott híd visszaduzzasztó hatása okozott. Az árvíz emlékét szerte Csillaghegyen sablon alumíniumöntvény árvíztáblákkal örökítették meg. Körülbelül felük már áldozatul esett a helyi építkezéseknek, de 2020 tavaszán valami megváltozott; sorra kerültek elő korábban eltűntnek hitt táblák. 

Írta: Szávoszt-Vass Dániel 

Az adatokat, beszámolókat gyűjtötte, 

az árvíztáblákat helyben felkutatta és szintezte: Doroszlai Dénes

Árvíz 1945. február 9. A Külker evezősház falán fennmaradt tábla (III. ker. Szent János utca 7.)

Eltűnt árvíztáblák sorozatunk újabb epizódjában Csillaghegyet járjuk be időben és térben. Miközben eltűnt árvíztáblák után kutatunk, megismerkedünk a Duna egyik eddig feldolgozatlan árvizével, a terület földtörténetével, domborzatával. A cikk végére pedig rájövünk, hogy az írás címe örömteli módon kissé elavult az elmúlt hónapokban végzett kutatómunka révén! 

Három személynek köszönhetjük mindazt, amit a csillaghegyi árvíztáblákról tudunk. Rajna Györgyről már volt szó a Dunai Szigetek blogon az eltűnő budapesti árvíztáblák kapcsán. Ő volt az, aki 1977-ben felkutatta és összegyűjtötte a meglévő táblákat, majd az eredményt 1979-ben publikálta. Érdekes módon írásának a leghiányosabb része éppen Csillaghegy volt. Cikkében összesen 24 árvíztáblát gyűjtött táblázatba innen; ez a szám kevesebb mint fele az ismert csillaghegyi árvíztábláknak. Közülük is mindössze 4 maradt fenn. Gyűjtésének jelentősége éppen ebben rejlik; 20 eltűnt tábla hűlt helyét az ő leírásából, valamint

Wenczel György mérnök összeírásából ismerünk, aki ugyanebben az időben csillaghegyi lakosként járta be az öblözet utcáit az 1945-ös árvíztáblák után nyomozva. Az ő munkásságát veje, Doroszlai Dénes nyugalmazott vasútépítő mérnök folytatta; felkutatta, beszintezte a táblákat, valamint dokumentálta a pusztulásukat. Eredményeit 2020-ban a Hidrológiai Közlöny publikálta. Mérései jelentőségét az adja, hogy sikerült kiderítenie, hogy az 1945. évi árvíz szintje Csillaghegyen nagyjából megegyezett a 2013-as rekord magasságú árvízével. Doroszlai Dénes érdeme, hogy felkutatta a Rajna-féle táblákat is, de közlése szerint legtöbbjüknek 2020-ra nyoma veszett.  

Ez az írás lényegét tekintve az ő munkásságuk összefoglalása és bizonyos szempontból továbbgondolása hidrológiai és geomorfológiai szempontok alapján. 

Az Újpesti vasúti híd egyetlen megmaradt hídnyílása (forrás)

A lokális, 1945-ös árvíz Csillaghegyen egyetlen konkrét okra vezethető vissza, ez pedig az Újpesti vasúti híd felrobbantása. Viszonylag sok eltérő információ kering az Újpesti vasúti híd felrobbantásának időpontjáról. 1944 augusztusában már leállt rajta a forgalom, miután egy bombázás során a 671 méter hosszú híd aquincumi parthoz legközelebbi, közel 100 méteres hídnyílást találat érte. A javítási munkálatokat a román kiugrás után felfüggesztették. Szeptember 18-án egy újabb bombázás elsüllyesztette az alátámasztó uszályt, így a sérült ív leszakadt. A szovjet hadsereg 1944. december 27-én harc nélkül vette birtokba Csillaghegyet, másnap már átlépték az aquincumi vasúti töltést, miközben a pesti hídfőt még legalább egy hétig a németek birtokolták. A december 24-től január 29-ig terjedő eltérő robbantási időpontok közül a december 29-i dátum a legvalószínűbb.

A robbanás a kikötőágban 3 pillért és 4 rácsos, vasszerkezetű áthidalást semmisített meg. A mederágban pedig hétből egyetlen hídnyílás maradt épségben, az óbudai 20 m-es parti nyíláson kívül. A híd 43 napja volt már a Dunában, amikor február 9-én, pénteken a híd roncsain fennakadt jégtáblák visszaduzzasztó hatása miatt a folyó kilépett a medréből, és elöntötte Csillaghegy és a környező területek jelentős részét.

Az újpest vasúti híd még áll 1944 áprilisában. (mapire.eu)

A Csillaghegyi-öblözet

A Duna keskeny jobb parti hordalékkúp síksága az Budakalász–Óbudai-öblözet területén  kitárul, legnagyobb szélességét (2,5 km) az Aranyhegyi-patak vonalában éri el. A holocén kor elején még élő mellékágak barangolták be ezt a tájat. Egy ilyen Duna-meder vezetett át az öblözet déli – Békásmegyer és Újlak közötti – szakaszának síksági területén keresztül, a meder egyes szakaszai a Pilis és Budai-hegység lábát is megközelítette. A folyóág később lefűződött, elmocsarasodott, részben a hegyvidékről érkező patakok töltötték fel a lejtőhordalékukkal. A feltöltődött egykori mellékág egyik utolsó emléke a Mocsárosdűlő területe, ami, mint a neve is mutatja, a vízrendezési munkálatok előtt magas talajvízállású, mocsaras, lápos terület volt. Ma már csak kisebb foltokra igaz ez a leírás, ezek környezete természetvédelmi oltalom alatt áll.

A volt mellékág és a főmeder által közrefogott egykori sziget döntően Csillaghegy, Rómaifürdő városrészekhez tartozik. A folyó II/a teraszfelszínei jelentik e sík vidék legmagasabb fekvésű területeit, ami a pleisztocén végén képződött, tengerszint feletti magassága meghaladja a 105 métert, felszínét a legnagyobb árvizek sem öntik el. Elsősorban az egykori sziget nyugati területei tartoznak ide. 

A hajdani sziget legnagyobb része a magasártéri szinthez tartozik. Felszínét nagy területeken futóhomok fedi, ami egyben magasabbá és árvizektől védettebbé teszi területét. 

A legalacsonyabb fekvésű és az árvizek által leginkább érintett részek a folyót kísérő alacsonyártérre korlátozódnak. Az alacsonyártér mélyebb és magasabban fekvő részeit különböző mértékben érintik az árvizek. Csillaghegy területén az alacsonyártér csupán egy keskeny parti sávot jelent; 1945-ben e területen mérték a legmagasabb vízborítást. A Piroska utca 3. szám alatti 3 méter magasságban, Rajna György által dokumentált árvíztábla megléte már a múlté, az épületet lebontották. 

Az egykori mellékág területére eső és a környezetüknél még ma is mélyebb fekvésű területek határát az utcahálózat is kirajzolja. Az egykori Duna-meder vonala még sokáig vezethette le a Duna rendkívüli nagyvizeit, melyek akár a Mocsárosdűlő területét is elborították. Ennek ellenére az ide tartozó területek egyes részeit, pl. Árpád utcai árokban lévő telkeket 1945-re részben beépítették. A terület mély fekvését jelzi, hogy 1945-ben az Árpád utca és a Szent István utcai szakaszt 1,6-2,5 méternyi jeges víz borította, a HÉV-állomás környét pedig megközelítette az árvíz. Mivel a délebbi területeken ekkor még nem álltak házak, így árvízszintet jelölő táblák sem maradtak fenn, itt az elöntés mértékéről nem kaphatunk eligazítást.

Az ártéri szintek pontos ismerete már csak azért is fontos, mert a Csillaghegyi-öblözet árvízvédelme még ma sincs megnyugtatóan megoldva; egy újabb LNV közeli árvíz ugyanezeket a területeket öntené el.

Csillaghegy 1900 körül. Előtérben a Dózsa György út, mögötte a jegenyés Szentendrei út,
háttérben a csillaghegyi öblözet és a Duna. (forrás)

"Óriási jégpálya volt akkor Csillaghegy" - Az árvíz

1945. február 9-én délelőtt a medréből kilépő Duna először a Királyok útja mélyebb részeit öntötte el, majd az úttesten átbukva megindult az öblözet elárasztása. A déli órákban a mélyebben fekvő részeken 1 m-t meghaladó vízszint alakult ki, amely a késő délutáni órákban tetőzött, helyenként a 3 m-es vízszintet is megközelítve. A borzalmakat átélők beszámolója szerint halálos áldozatai is voltak a katasztrófának. Egyes beszámolók szerint a Duna a HÉV vonaláig öntött ki. Ennek ellentmond az a tény, hogy legalább három árvíztábla nyoma is megtalálható a HÉV nyugati oldalán.

Harmadnap megindult a zajlás, a környéken hallható robbanások alapján valószínűsíthető, hogy a szovjet hadsereg felrobbanthatta a jégdugót. Az árvíz a túlsó parton, Újpesten is pusztított, habár itt emberéleteket nem követelt, de számos munkáslakás összedőlt. Bay Zoltán visszaemlékezései szerint az áradás az Tungsram gyárterületén egy hét alatt vonult le:

"Minden meteorológiai jelentés hiányában csak azt tudtuk figyelni: merre úsznak a vízszinten levő roncsok az előttünk levő utcán. Két teljes napig dél felé úsztak: ez azt jelenti, hogy még kifelé jön a víz a Dunából. Második nap estefelé a roncsok megálltak, ez már jó jel. Harmadik nap reggelén elkezdtek úszni visszafelé. Jaj, csak meg ne álljanak! A harmadik és negyedik napon állandó volt a visszafelé úszás, s a víz felszíne észrevehetően apadt. Az ötödik napon már újra lehetett gumicsizmákban járni a gyárudvaron, s egy hét elteltével száraz lett az udvar."

Doroszlai Dénes csillaghegyi idős emberektől—köztük a terület református lelkipásztorától—gyűjtött elbeszéléseket, melyek alapján rekonstruálható az 1945-ös árvíz pusztítása:

“A pesti hidakat mind felrobbantották a harcok idején. Nagyon hideg tél volt. A Duna majdnem teljesen befagyott. De a víz csak jött és jött. A hidak roncsai nem engedték, hogy tovább folyjék. A szabad területet Csillaghegyen és Békásmegyer határában találta meg 1945. február 9-én. Községünk 3/4-ét elöntötte az árvíz. Váratlanul és nagyon gyorsan jött. Mi is akartunk készíteni valami tutajszerűséget... A víz három házba nem jött be a Jókai utcában. (A Czetz János utcához közeli három ház árvízmentes maradt. Néhány házzal odébb már csaknem másfél méter volt az elöntés mértéke. DD) A mienk is száraz maradt, csak az udvart érte el. Az Úr Isten megvédett minket. Sokan ebben a kritikus időben menedéket kerestek. A mi református templomunk is ilyen “mentsvár” volt a bajbajutottak részére. (A református templom a Csillaghegyi-öblözet második legmagasabb részén áll. DD) Néhány nap múlva apadt a víz, és kemény fagy következett. Emlékszem, hogy Miki barátoméknál - ahol négy lépcsőn kellett felmenni a lakásba - az árvíz idején a konyhaajtóból a jégre léptünk, úgy korcsolyáztunk. Óriási jégpálya volt akkor Csillaghegy.”

Csillaghegy 1960 körül: Rákóczi utca (11-es főút), balra az Attila utca torkolata.
Háttérben balra a Jézus Szíve templom, jobbra a Budapest-
Csillaghegyi Református Egyházközség temploma. UVATERV, Fortepan 80052

“Délelőtt fél tíz körül három irányból jött a víz, szinte összecsapott. Félelmetes volt. Gyorsan emelkedett, csak annyi időnk volt, hogy néhány meleg holmival a padlásra meneküljünk. A víz folyamatosan emelkedett, délután már a kerítés sem látszott ki.
Késő este a szemközti vályogház összedőlt. Éjjel valamelyik szomszéd házból azt kiáltozta valaki: segítség, meghalok. Máshol egy hajóskapitány megfulladt álmában.
Másnap csónakkal kimenekítettek minket ismerősökhöz a síneken túlra. Apám ekkor hadifogságban volt, de pár nap múlva hazajött, és a padláson lakott, hogy őrizze a házat. Minden nap vittünk neki élelmet, először csónakkal, később a jégen járva.
A víz csak lassan apadt le. Sokfelé elhullott állatok, döglött lovak voltak.”

“Délelőtt Nagyapa szaladt be az utcáról, jön a víz, tömjük el rongyokkal az ajtó alatti rést! Amikor látszott, hogy egyre gyorsabban jön be a víz a házba, mindenki fogta, amit tudott, főleg ennivalót, és fölmentünk a padlásra. A víz egyre magasabb volt a házban. Este összedőlt egy közeli vályogház. Egész éjjel kísérteties bugyborékolás hallatszott.
Másnap csónakkal kimenekítettek minket ismerősökhöz a Garay utcába.” (A Garay utca Czetz János úthoz közeli házai árvízmentesek maradtak. DD.)

“Reggel már sejteni lehetett, hogy nagy a baj. Az egyik közeli vályogházban lakó családnak segítettünk a legszükségesebb holmikat átcipelni a szomszéd téglaházába. Hamarosan nekünk is a padlásra kellett menekülni a gyorsan emelkedő víz elől. Este a vályogház összedőlt. Egész éjjel bugyborékolás hallatszott.”

“Nagyszüleim sokat meséltek az 1945. évi árvízről. Nagymamám nokedlit szaggatott, amikor hirtelen elöntötte a víz a kertet. Félbehagyva az ebéd készítését, elkezdte menteni a nyulakat. Egyre magasabbra kellett pakolni a ketreceket. Közben nagyapám, aki kőműves volt, és ő építette a házat, azt javasolta, hogy költözzenek át a szomszéd téglaházba, mert a mienk csak 1,2 m magasságig volt tégla, fölötte vályog. Nagymamám közben már a melléig érő jeges vízben is a nyulakat próbálta menteni... Este a szomszéd ház padlásán nagyapám kijelentette, hogy megállt a vízszint emelkedése, most már megmarad a házunk. Néhány perccel később nagy recsegés-ropogás közepette összedőlt a házunk.”

“A Királyok útján levő házunkat olyan gyorsan öntötte el a víz, hogy már csak a padlásra tudtunk menekülni. A nagybátyám, aki erős, sportos fiatalember volt, a jéghideg vízben elúszott a legközelebbi csónakházig, leverte a lakatot, és az onnan kölcsönvett csónakkal jött vissza kimenteni bennünket. Ekkor már az utolsó előtti padláslépcsőről szálltunk be a csónakba.”

1945 februárjában szovjet műszaki csapatok pontonhidat építettek a hídtól közvetlenül délre. Ugyanebben az évben kezdték meg a műszaki alakulatok eltávolítani a híd roncsait a mederből, annak érdekében, hogy az árvízveszélyt csökkentsék. A zajlás megindulása után a vízszint fokozatosan leapadt, bár a mélyebben fekvő lefolyástalan részek még hetekig víz alatt álltak.

Csillaghegy térségében (1654,5-1657,7 fkm) 2014 óta a jégmentes árvizek 1%-os valószínűségű vízhozamából származtatott mértékadó árvízszint 105,08-105,30 tengerszint feletti magasságban van. Az erről szóló BM rendelet már tartalmazza a 2013-as LNV árvíz tanulságait. Hogy ez miért fontos? Azért, mert Doroszlai Dénes mérései és empirikus megfigyelései szerint az 1945-ös és a 2013-as árvíz közel azonos szinten tetőzött Csillaghegyen. Azonban a két árvíz között több jelentős különbség is van, legfontosabb, hogy az 1945-ös lokális és jeges árvíz volt. Habár korántsem annyira lokális, mint az írásból eddig kiderült. 

Rajna György írásában az elöntés napján, február 9-én a Vigadó téri vízmércén 733 centiméter vízállás szerepel. Ez annyiban pontosítandó, hogy ekkor a Vigadó téri vízmérce 700 cm körüli értéket mutatott, majd február 11-én tetőzött 733 centiméterrel. Feltehetően a jégdugó megszűnésével lefolyó többlet víztömeg hozzájárulhatott a vízszintnövekedéshez.

Árvíztábla szintezése (fényképezte: Doroszlai Dénes)

Még a budapesti hidak java része a Dunában feküdt, amikor 1946-ban Dr. Bogárdi János megírta "A budapesti Dunahidak roncsainak vízszinduzzasztása" című cikkét. Annak ellenére, hogy a csillaghegyi árvíz tökéletesen illene példaként a témához, meglepő módon ebben a cikkben egyetlen szó sem esik róla. Mégis érdemes szót ejteni a Bogárdi-féle mérések eredményéről, ugyanis szerinte:

"A duzzasztás felső határa Váctól Nagymaros fölöttig terjedhet. Kisvizeknél Vác fölött, középvizeknél Nagymaros környékén, nagyvizeknél pedig Esztergom alatt van a duzzasztás határa."

Azaz az 1945 február 9-i árvíz hatása kimutatható lehetett a nagymarosi vízmércén is. Kérdés csupán az, hogy a néhány napon át tartó visszaduzzasztás elegendő lehetett-e arra, hogy Nagymaros felett is éreztesse hatását.

2013-ban a rekordméretű árvíz a hivatalos adatok szerint az óbudai vízmércénél 104,74 m.B.f., a Kossuth II. árvízkapunál (Pünkösdfürdő utcától délre ~200 m) 105,01 m.B.f. tetőzött. Azaz ugyanúgy elborította volna a korábban ármentesnek vélt II/a terasz szintjét, mint az 1945-ös jeges árvíz. Tetőzéskor a felszíngörbe ezen a 3,1 km-es szakaszon kissé homorú volt, így az árvíztáblás terület közepén, a Mátyás király útnál ez az érték 104,89 ±1 cm volt. Miután levonult az árvíz, Doroszlai Dénes 12 darab 1945-ös árvíztábla magasságát hasonlította össze a 2013-as árvíz szintjével, és ezek néhány cm-es szórással azonosak voltak.

Az árvíztáblák

Helybéliek elmondása szerint néhány évvel az árvíz után a tanács dolgozója járta Csillaghegyet az árvíztáblákkal, és aki vállalta, hogy a házfalon, az utcáról jól látható helyre és a megfelelő szintre elhelyezi, az ingyen megkaphatta. Az egyforma, 22*9 cm alumíniumöntvény (nem öntöttvas!) árvíztáblák egy sablon szerint készültek. A méretük miatt néhány esetben az utcáról nehéz jó képet készíteni, ezért nem várható róluk a blogon az 1838-as gyűjteményhez hasonló bejegyzés, a táblák listája a cikk végén lévő függelékben található.

A viszonylag korai felhelyezési időpontot alátámaszthatja a táblák elhelyezkedése. Értelemszerűen csak oda kerülhettek táblák, ahol az árvíz jelentkezett, és az árvíz idején házak is álltak. Az árvíztáblák beszintezésénél többnyire nem volt lehetőség az ingatlanra bejutni, így azok az útburkolat jelenlegi szintjéhez lettek megadva. Az elmúlt 75 évben azonban a burkolatszintek legtöbb helyen jelentősen (15-30, de akár 50 cm-t is) emelkedtek, értelemszerűen az árvíztáblákból számított átlagos magassági értéknél mintegy 20 cm-rel nagyobb volt anno az átlagos elöntési mélység. Annak ellenére, hogy házak álltak az elöntés által ugyancsak érintett Újpesten és Megyeren, ezekről a területekről nincsen ismeretünk 1945-ös árvíztáblákról, ezért áll ebben az írásban Csillaghegy a középpontban.

Ha manapság rápillantunk odafentről Csillaghegyre, szinte egy gombostűt sem lehet leejteni a sűrűn beépült területen. 1945-ben azonban még jelentős volt a beépítetlen nadrágszíj-parcellák aránya, elsősorban északon és keleten, a Duna-part irányában. Nem is feltétlenül a legmélyebb területeken. Az alábbi, 1940-es légifelvétel megközelítően jól visszaadja az árvíz idején beépített és beépítetlen területek eloszlását. Az ábrán a kék háromszögek színmélysége jelzi az árvíz magasságát, kirajzolva a felszín egyenetlenségeit. Minél magasabb volt a vízállás, annál sötétebbek a háromszögek. Barnával színezve látható a 105 métert meghaladó ármentes térszín, mely az EOTR 10 ezres szelvénye alapján készült (néhány esetben helyszíni szintezéssel korrigálva, pl. a Czetz János utcában). Sajnos ez a 105 méteres szintvonal a legjobb, amit találtunk, de helyenként pontatlan és nem teljesen adja vissza a 11 centiméterrel alacsonyabb, 104,89 méter körüli tetőzést.

Árvíztáblák felszíntől való távolsága egy 1940-es légifelvételen

Van egy érdekes jellegzetessége a csillaghegyi árvíztábláknak, összehasonlítva pl. az 1838-as táblák elhelyezkedésével. Legalább hat csillaghegyi árvíztábla magassága nem éri el az 50 centimétert. Ez utalhat arra, hogy az árvíz olyan sokkot okozott az öblözetben, hogy azok is meg kívántak róla emlékezni, akiknek a házában esetleg nem is okozott (nagyobb) kárt. Vagy csak kapva kaptak az "ingyen árvíztábla" kínálkozó lehetőségén. A Czetz János 43. szám alatt található a legalacsonyabb csillaghegyi tábla a talajszinttől mért 34 centiméteres magasságával azonban valószínűleg még mindig alatta marad a hazai rekordernek, a bokáig érő gerjeni árvíztáblának.

Meglévő és eltűnt árvíztáblák Csillaghegyen
(Az Ady Endre utca 60. szám alatti tábla az 57. számmal szemben található)

Meglévő és eltűnt árvíztáblák Csillaghegy északi részén

Csillaghegyen összesen 72 darab 1945-ös árvíztábla ismert. Közülük  2025. márciusában 38 darab (52,8%) létezett eredeti helyén, ill. visszaszerelve, és 34 tábláról (47,2%) tudjuk, hogy eltűnt, legalábbis nincs eredeti helyén. A létezők közül kettőt hiába keresnénk, mert a tulajdonosok lehőszigetelték, azaz annak ellenére, hogy az eredeti helyükön vannak, nem látni őket a házfalon. Láthatóság szempontjából tehát 37 látható és 33 láthatatlan árvíztábláról beszélhetünk. Azt nem tudni, hogy összesen hány táblát szerelhettek fel Csillaghegyen. Múzeumba, gyűjteménybe került táblákról nincsen tudomásunk. Ugyancsak nincs tudomásunk balparti—újpesti, megyeri—árvíztáblákról. A meglévők térbeli eloszlása nem követ jellegzetes mintázatot; többségük 1945 előtt épült házon található.

Mivel a csillaghegyi árvíztáblák viszonylag fiatalok, sorsuk jobban követhető, mint például a jóval híresebb 1838-as tábláké. Sok esetben a házakban lakók is tudtak felvilágosítással szolgálni, mi történt a táblákkal. A létezés és az eltűnés bizonyos árvíztábláknál például nem is egyértelmű, vannak olyanok, amelyek léteznek, de láthatatlanok, például azért, mert a hőszigetelés miatt egyszerűen leburkolták, vagy benőtte a borostyán. És sok olyan árvíztábláról tudunk, amelyek valójában léteztek, csak leszerelték őket egy tatarozás vagy hőszigetelés alkalmával, de már nem tették őket vissza. Legalább három ilyen esetről van tudomásunk, ahol a tulajdonos szóbeli közlése szerint ezek a táblák hamarosan visszakerülnek. Egy esetben túl magasan, egy esetben túl alacsonyan van a tábla, feltehetően rossz helyre tették őket vissza. Vannak olyan házak, ahol a tábla már nem, de a furatok megvannak a falban és van olyan ház is, ahonnan a tulajdonos leszerelte és elvitte magával. És egy esetben arról is van ismeretünk, hogy egy lelkes helybéli vásárolt magának egy ismeretlen helyről származó táblát, és azt szintezés után a saját, árvizet megélt házára szerelte fel, természetesen Csillaghegyen!

Frissen visszahelyezett árvíztábla (fényképezte: Doroszlai Dénes)

Befejezésül szeretnék köszönetet mondani Doroszlai Dénesnek, aki fáradhatatlanul kutatta, szintezte, dokumentálta, sőt visszarakatta a tulajdonosokkal a csillaghegyi árvíztáblákat. Amikor a Hidrológiai Közlönyben megjelent írása után megkerestem, mindössze 31 tábláról volt tudomásunk, közülük 18 létezése volt bizonyított. Ezekhez hozzáadtuk a Rajna-féle táblákat, így a táblák száma 48-ra módosult e cikk első verziójában, amikor is a 18 létező mellé került 17 bizonytalan státuszú és 13 bizonyíthatóan eltűnt tábla. Az elmúlt két hónap alatt felbukkant ill. visszakerült újabb 15 árvíztábla, sikerült tisztázni, hogy a Rajna-féle listán szereplő táblák többsége ma már nem létezik. A legutolsó, 62. árvíztábla éppen Tarlós István beszámolója alapján került fel a listára, amely a Vasút sor 37. számú egykori szülői házának falán volt, de 1965-ben történt tatarozáskor eltűnt.

Jelenleg itt tartunk.

Elképzelhető, sőt szívből reméljük, hogy a cikkünk révén újabb árvíztáblák és további, az árvízzel kapcsolatos visszaemlékezések kerülhetnek elő!

Frissítés!!! A cikk megjelenése óta újabb 3 árvíztábla került elő olvasói hozzászólásokból, mindegyikük felkerült a térképre és a táblázatba. 

Frissítés 2.!!! (2020.06.12) Az előző frissítés óta újabb 2 árvíztábla került elő, közülük az egyik szintezés után visszakerült a házfalra, a másik pedig csak elkerülte eddig a figyelmünket. Mindkettő felkerült a térképre és a táblázatba. 

Frissítés 3. (2025.02.21) Ráby Mátyás 21. sz. alatt egy létező árvíztábla hozzáadva.

Frissítés 4. (2025.02.24) Bajtárs u. 24. sz. alatt egy létező árvíztábla előkerült.

Frissítés 5. (2025.03.08) Aradi u 38. sz. alatt egy létező árvíztábla előkerült.

Köszönet a szöveg átnézéséért Rácz Tibornak, Timár Gábornak és Viczián Istvánnak!

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• Bay Zoltán: Az élet erősebb, Csokonai-Püski Debrecen-Budapest, 1990
• Dr. Bogárdi János: A budapesti Dunahidak roncsainak vízszínduzzasztása, Vízügyi Közlemények, 1946. 
• Doroszlai Dénes: A Duna jeges árvize pusztított a Csillaghegyi-öblözetben 1945-ben,  Hidrológiai Közlöny 2020. 100. évf. 1. sz.
• https://dunaiszigetek.blogspot.com/2014/03/eltuno-budapesti-arviztablak.html
• H. Kérdő Katalin - Schweitzer Ferenc: Aquincum Ókori táj - ókori város, MTA 2010. 
• Nemeskéri-Kiss Géza: Az Újpesti Vasúti Dunahíd újjáépítése Közlekedéstudományi Szemle, 1955/10. szám 
• https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/NepszabadsagPM_2001_11/?query=%C3%BAjpesti%20vas%C3%BAti%20h%C3%ADd%201945&pg=11&layout=s
• Dr. Páll Dávid Gergely, Tóth Farkas Márton, Dr. Sipos György: Mocsáros természetvédelmi terület (Budapest III. Kerület) földtudományi vizsgálata. 2017.
• Dr. Scheuer Gyula—Tóthné Németh Ildikó: A Budakalászi—Óbudai-öblözet építéshidrológiai viszonyai. Hidrológiai Tájékoztató 1982. 1. szám.
• Városi Szemle – 33. évfolyam – 1947. Dr. Markos Béla: Budapest közigazgatásának újjászületése az ostrom után
• Rajna György: Árvíztáblák Budapesten. Tanulmányok Budapest múltjából 21. 1979.  

Függelék: ÁRVÍZTÁBLÁK CSILLAGHEGYEN (zöld: létező tábla, dőlt: Rajna féle listában szereplő táblák. Sorszám; cím, utcaszint feletti magasság [cm]; tábla szintje; árvíz tetőzése 2013-ban [fkm különbség miatt eltérhet])

1.	Ady Endre u. 25.	156
2.	Ady Endre u. 57.	155
3.	Ady Endre u. 60.	150
4.	Akácfa u. 12.	kb. 70
5.	Aradi u. 13.	71
6.	Attila u. 7.	63
7.	Attila u. 32.	60
8.	Attila u. 34.	110
9.	Árpád u. 26.	45
10.	Árpád u. 31.	160
11.	Árpád u. 59.	207
12.	Árpád u. 79.	170
13.	Árpád u. 100.	239
14.	Árpád u. 116.	250
15.	Bajáki Elemér u. 12.	46
16.	Bajtárs u. 3.	87	104,70	104,89
17.	Berzsenyi u. 6.	119
18.	Bivalyos u. 38.	118
19.	Bivalyos u. 57.	120
20.	Bocskai u. 2.	95	104,77	104,85
21.	Bocskai u. 20.	69
22.	Czetz János u. 43.	34
23.	Czetz János u. 92.	83
24.	Gyula u. 3.	131
25.	Gyula u. 60.	164
26.	Halastó u. 13.	128
27.	Hegesztő u. 5.	kb. 110
28.	Hortobágyi u. 11.	49
29.	Hortobágyi u. 12.	45
30.	Hunyadi u. 6.	75
31.	Hunyadi u. 68.	97
32.	Jókai u. 24.	126
33.	József Attila u. 39.	34
34.	Karácsony S. u. 16.	103
35.	Karácsony S. u. 30.	72
36.	Kinizsi u. 12.	kb. 165
37.	Kinizsi u. 23.	176	104,93	104,87
38.	Kinizsi u. 29.	219
39.	Kinizsi u. 72.	155	104,90	104,85
40.	Királyok útja 142.	120
41.	Királyok útja 219.	215
42.	Királyok útja 281-289.	202
43.	Kolozsvári u. 3.	154
44.	Kossuth Lajos u. 12.	108
45.	Kossuth Lajos u. 28.	50
46.	Kossuth Lajos üp. 34.	157	104,88	104,87
47.	Kossuth Lajos üp. 67.	192	104,95	104,95
48.	Kossuth Lajos üp. 111.	170
49.	Kossuth Lajos üp. 135.	178	104,83	105,06
50.	Losonc u. 5.	141	104,89	104,83
51.	Nagyvárad u. 9.	163
52.	Nap u. 10.	kb. 120
53.	Őrtorony u. 8.	kb. 280		104,88
54.	Piroska u. 3.	300
55.	Pozsonyi u. 23.	62
56.	Pozsonyi u. 46.	150
57.	Ráby Mátyás u. 5.	65	104,96	104,90
58.	Sinkovits u. 22.	139
59.	Szent István u. 8.	210
60.	Szent János u. 7.	209	104,81	104,85
61.	Szentendrei út 343.	95	104,89	104,90
62.	Tegez u. 10.	113
63.	Vasút sor 37.	kb. 70
64.	Völgy u. 11.	102
65.	Zrínyi u. 39.	94	104,84	104,85
66.	Zrínyi u. 43.	84	104,87	104,85
67.	Zöldfa u. 7.	kb. 170

68.    Ráby Mátyás u. 21.                        128

69.    Arany u. 9.                                          ?

70.    Királyok útja 30.                       kb. 75    104,73     104,85

71.     Bajtárs u. 24                                     78   

72.     Aradi u. 38.                                      98

A csillaghegyi Ősbuda lábát nem mosta a Duna

Földrajzi, hidrológiai és régészeti érvek sem támasztják alá azt a feltételezést, miszerint a középkor során a Mocsárosdűlő helyén még élő Duna-meder lett volna, ezzel ellentétben mai ismereteink szerint ez az alacsony fekvésű terület már a római korban sem volt az; sokkal korábban lefűződött a Dunáról, ha egyáltalán beszélhetünk még Duna-mederről a Mocsáros esetében.

Wilhelm Dilich: Alt Ofen, 1600, színezetlen rézkarc Forrás: BTM

Ez az első bejegyzés a Dunai Szigetek blogon, amelyet a konklúzióval kezdek. A lehető leggyorsabb döntéshozatal érdekében gyakran használják elemzők a "bottom line up front" gyakorlatát, ahol a konlúziót nem megelőzi, hanem követi mindaz, ami a következtetést alátámasztja. Erre azért van szükség, hogy egyes Ősbuda-kutatók, (már akik Budapest-Csillaghegy területén feltételezik ezt az Árpád-kori települést), egész elméletüket alapozták arra, hogy mint az első képen látható: a "középkorban a Duna a hegyek lábánál folyt és a mai Óbuda egy sziget volt a Duna közepén" csak a bevezetőt elolvasva átértelmezhessék ide vonatkozó elképzeléseiket. Feltételezésük egyik legfőbb alapja Schweitzer Ferenc ábrája (1. ábra), amely 2010-ben jelent meg az "Aquincum, ókori táj - ókori város" című kiadványban — a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában. Érdekes módon ez az ábra nemhogy nem támasztja alá ezt a feltételezést, hanem éppen ellenkezőleg: cáfolja azt. Széljegyzet: Az is kérdéses, hogy a középkori Óbuda sziget mivoltát miért egy 1000 évvel korábbi tájrekonstrukcióval szükséges alátámasztani, miért nem egy középkorival?

Fontos leszögezni, hogy ez a bejegyzés nem saját kutatómunkán alapszik, hanem kizárólag a fent említett könyvben található szövegek és ábrák földrajzi, hidrológiai és geomorfológiai értelmezése. A "Mocsáros" földrajzi név ebben a cikkben nem csupán a napjainkban védett területre korlátozódik, hanem általánosan a hegylábfelszín előtt kialakult jobbára lefolyástalan, vizenyős területre. Továbbá, az írás mindössze egy hidrológiai kérdéssel foglalkozik, nem foglalunk állást azzal kapcsolatban, hogy létezett-e Ősbuda, illetve hol helyezkedett el. 

Az alábbi ábrán Aquincum római kori tájrekonstrukcióját látjuk. (Néhány hibát ez az ábra is tartalmaz, pl. nincs rá régészeti bizonyíték, hogy a rómaiak idejében állandó híd állt volna a Dunán. Ezt 2013-ban hat pontban cáfolták, akit érdekel itt olvashat róla.) Az ártéri szintek zölddel, citrom- és narancssárgával láthatók. Ezek közül a narancssárga 2/a terasz teljes egészében ármentes volt, a magasárteret a nagyobb-, míg az alacsony árteret a közepes árvizek is elöntötték. A Mocsáros-dűlő területét a szerkesztők nemcsak az univerzális mocsár térképi jelkulccsal ábrázolták, de oda is írták a jelmagyarázatba, hogy "mocsaras terület" (mivel tőzegképződés is zajlott a területen a láp kifejezés pontosabb lenne). Az elhagyott Duna-medreket külön jelölték, sima türkizkékkel. Ezek ugyan kapcsolatban álltak egymással, de élővíz nem mozgott itt, legfeljebb akkor, ha a legnagyobb árvizek átbuktak a folyót kísérő magasabb térszíneken. 

1. ábra Aquincum római kori tájrekonstrukciója
és településkörnyezeti képe (részlet: H. Kérdő Katalin és Schweitzer F. 2010.)
(2/a terasz, magasártér, alacsonyártér)

Az 1.-3. és 5.-8. szelvények fúrásadatai is azt támasztják alá, hogy ezen a területen igencsak régen folyt a Duna. Ha folyt is, az valamikor az "óholocén" idején lehetett, 11-8 ezer évvel ezelőtt. De hogyan állapíthatjuk meg mindezt otthonról, a fotelből? Úgy, hogy rá van írva a megfejtés valamennyi szelvényre, ahogy szépen sorakoznak északról dél felé, Csillaghegytől egészen az Óbudai-sziget déli csücskéig. Tőzeg, futóhomok, mocsári agyag, lejtőhordalék található a felszínen, azaz ezek a legfiatalabb üledékek. Ezek egyike sem folyóvízi eredetű. Folyóvízi üledék a kavics, a homok, esetleg a homokos iszap.

A rétegsor azonban stimmel, alul van a folyóvízi üledék, felette a mocsári. Nem lehet, hogy ez a mocsarasodás a római kor és a középkor után következett be? Erre van egy rövid és egy hosszú válasz. A rövid az, hogy ha a római korban még élő Duna-víz folyt volna a Mocsáros területén akkor a könyv szerzői azt rajzolták volna be, így a mocsarasodás egyértelműen később következett volna be. De mivel tudományos ismereteik birtokában nem így tettek, szükség van a hosszabb válaszra is.

A szerzők (nem voltak kevesen) a kutatásaik alapján arra jutottak, hogy a terület már a római korban is legfeljebb mocsár volt. Tehát, ha valaki azzal jön, hogy a római kor mocsaras mélyedése a középkorra ismét élő Duna mederré változott, ezt illene megindokolni, továbbá rá kellene mutatnia az élővízzel érkező folyóvízi üledékekre is. Ilyesmi azonban a mocsári üledékekre nem települt, tehát bizonyos, hogy a Mocsáros-dűlő területe a római kor óta (éghajlati változásokra visszavezethető talajvízszint-ingadozásokkal számolva) helyenként nyílt vízfelülettel rendelkező mocsár volt és senkinek nem jutott volna eszébe a XVII. században élő Duna-mederként ábrázolni (esetleg Némethonból, fotelből).

Óbuda romjai. Wilhelm Dilich metszete, 1606

Röviden érdemes áttekinteni a terület földtörténetét! Csillaghegy és Óbuda területén egy igen komoly üledékhiány tapasztalható. Korántsem olyan mértékű, mint pl. Finnország egyes részein, ahol a két milliárd éves alapkőzetre települ a néhány ezer éves moréna, de a 30 millió éves oligocén kiscelli agyag és a pleisztocén korú dunai kavics között is legalább 28 millió év hiányzik. A Duna a jégkorszakok során a főként az Alpok fagyaprózódásából származó kavicsanyagával folyamatosan töltötte ezt a területet. Ekkoriban a Duna általános képe egyáltalán nem hasonlított egy tipikus mai folyóéra; töménytelen mennyiségű hordalékát kerülgette fonatos medrével egy tundrára hasonlító síkságon, ahol még fás szárú növényzet is alig volt. Főági mederről ekkor nem is nagyon beszélhetünk. Ebbe az irdatlan mennyiségű kavicsba idővel tektonikai ill. klimatológiai okokból bevágódott a Duna, és ahogy egyre inkább egy főmederbe összpontosult vize ármentes terasszinteket hozott létre, ahová az árvizek már nem léphettek ki. Csillaghegyen ilyen a II/a terasz (102,5-105 méter tengerszint feletti magasság), melynek kavicsanyaga 26-32 ezer évvel ezelőtt rakódott le. A Duna ezután ismét mélyebbre vágta magát, létrehozva a magasárteret 9-11 ezer évvel ezelőtt (101-102,5 m.B.f.). Majd újabb bevágódás következett és létrejött az alacsony ártér is (99-100 m.B.f.). Tehát a bevágódás folyamatos és egyirányú volt, és semmi okunk feltételezni azt, hogy ez a folyamat a középkor során valamilyen okból megfordulhatott. Érdekességként megemlíthető, hogy a Mocsáros legmélyebben fekvő területei jelenleg nem minősülnek alacsony ártérnek, az EOTR szelvények szerint magasságuk 102,5 méter körüli, azaz legnagyobb része tulajdonképpen ármentes térszín lenne. Olyan nagy árvizek juthattak csak ide, mint például az 1838-as jegesárvíz. Ez pedig finoman szólva is időszakos vízborításnak minősül, kikötőt semmi esetre nem szokás ilyen mocsár mellé telepíteni. A racionálisan gondolkodó rómaiak éppen ezért a mai Duna-ág mentén építették meg Aquincum kikötőjét.

Ha feltételezzük, hogy a Mocsáros területén a középkorban állandó vízborítás volt, amely lehetővé tette egy kikötő létesítését, akkor a Duna képe valahogy így nézett volna ki: lehetetlenné téve például Pest városának kialakulását.

Vízborítás 1838-ban, amikor a Mocsáros területére visszatért a Duna.

 
Le kell szögezni, a Mocsáros-dűlő területén korábban létezett élő Duna meder, csakhogy ez időbeli meghatározás nélkül annyit mond, hogy Szegeden is folyt a Duna egy időben. Most meg nem. Valamikor a holocén során, de jóval Aquincum megalapítása előtt (Kr. u 89.) Coriolis-erő ide-vagy-oda a Duna keleti irányban elhagyta ezt a területet. A terület morfológiája is ellentmond a középkori meder elméletének. A hegylábfelszín előtt nem mutatható ki egységes folyómeder, a vizenyős terület szélessége, formakincse, a szintvonalak futása nem mutat egységes arculatot, olyat, amilyet egy ekkora folyó főmedre normális esetben kialakítana magának. A könyv által említett Dunakeszi-Káposztásmegyer vonalában futó Óceán-árok esetében mindez megvan; az egységes ív, a vízhozamnak megfelelő szélesség és a medret kísérő, egységesen alámosott magaspart. Annak ellenére megvan mindez, hogy a Duna bizonyíthatóan már jóval a középkor előtt elhagyta ezt a medrét.

De akkor hogyan létezhet nyílt vízfelszín ill. mocsár ezen a területen? A Mocsáros több okból sem tudott teljesen kiszáradni; számos hévforrás fakad a hegyek lábánál, ide torkollik az Aranyhegyi-patak és a Duna talajvízszintre gyakorolt visszaduzzasztó hatása. A Vörösvári-árok vizeit levezető Aranyhegyi-patak azonban nem csak vizet hordott a területre, hanem jelentős mennyiségű lejtőhordalékot is, amit szép legyezőformában szétterített a Mocsáros területén. Mivel ez a legyező eredeti formájában megvan, feltételezhetjük, hogy a Duna levonulása után jött létre, különben a folyó munkavégző képessége egyszerűen oldalazó erózióval elhordta volna. Mivel ez a lejtőhordalék rátelepül a tőzegre és a mocsári üledékre egészen biztos, hogy egyes részei fiatalabbak a mocsárnál is. 

A Mocsárosdűlő észak felől (forrás)

A Mocsáros vizenyősségét az is okozta, hogy az ide érkező vizek nehezen találtak lefolyást a Duna irányába, hiszen mint láttuk ármentes térszínek magasodnak kelet felé is. Eredetileg az Aranyhegyi-patak például feltehetően valahol messze délen, a Kolosy térnél, a katonai amfiteátrum alatt torkollott a Dunába. Ez azonban egy természetes állapot volt, melyet a rómaiak kissé átalakítottak; számukra az volt a célszerű, hogy a patak és Mocsáros magas talajvize lehetőleg ne a légióstábort öntözze, hanem valahol feljebb jusson a Dunába. Ennek érdekében valószínűleg átvágták az ármentes térszínt a Filatorigátnál. Tehát egy középkorban visszatérő Duna ezt az irányt választotta volna medernek. Nem is beszélve arról, hogy a légióstábor körül kialakuló település (canabae) érdekében a mélyebb térszíneket nemes egyszerűséggel feltöltötték, többek között az Aranyhegyi-patak lejtőhordalékával, így már Aquincum sem lehetett egy szigeten.

Csakhogy a Duna a középkorban már nem tért vissza ide. A középkori klímaoptimum korszaka nem a Duna emelkedő vízállásáról szólt. Éppen ellenkezőleg; az alacsonyabb dunai vízállásokkal jellemezhető középkori Magyarországon sorozatban épültek a kolostorok olyan dunai szigetekre, ahová ma lábon álló nyaralókat se építene senki.  Helemba-sziget, Háros-sziget, Újfalusi-sziget, Butibulas és a többi. 

Ha valaki tehát egy élő, középkori Duna-medret vizionálna a Csillaghegy lábához, azt állítva, hogy a mai Óbuda a középkorban sziget volt alaposan alá kellene támasztania földrajzi és hidrológiai érvekkel, különben az egész elmélet mehet a kukába. 

Brúnó és a budapesti szigetek

Különleges könyv jelent meg a napokban a budapesti Dunáról. Igazából irigykedhetnék is rá, hiszen már sokan reklamáltak, hogy miért nem lesz könyv verzió a Dunai Szigetekből. (Akár lehetne is, van rá elképzelés. Csak idő és pénz nincs.) A könyvírás valószínűleg olyan elven működhet, mint a természet; irtózik az ürességtől és igyekszik azt azonnal kitölteni a rendelkezésre álló meghódítatlan területeket. Ebben az esetben a "horror vacui" azt jelenti, hogy ha én nem írok dunai szigetes könyvet, akkor meg fogja tenni más. Jelen esetben Bartos Erika, a népszerű gyermekkönyv író élt a lehetőséggel, aki a Brúnó Budapesten sorozat ötödik kötetét szentelte teljes egészében a budapesti Dunának, felerészben (egészen pontosan 60%-ban) pedig a dunai szigeteknek. A maradék 40% a dunai hidaknak jutott, a különbözet miatt a borítón vigasztalódhatnak a hidak szerelmesei. 

Számomra az első hat fejezet teszik a legjobban ebben a 280 oldalas könyvben. Bartos Erika könnyeden és röviden összefoglalja mindazt, amiről lassan 11 éve írok a blogon és sosem érek végére. Szó esik mindenről, amiről itt a blogon már mindenki olvashatott; történelmi dunai árvizek, római romok, folyószabályozási létesítmények, térképek a szigetvilág utóbbi kétszáz évben bekövetkezett változásairól, némi kitekintéssel (északi tájolással) balra a Fekete-erdőig, jobbra pedig a Fekete-tengerig. A 3+-os gyerekek igen fiatalon megismerkedhetnek Luppa Péterrel, József nádorral, sőt Danuvius istennel is. Ez komoly dolog tudván, hogy emberek tömege éli le az életét Magyarországon, anélkül hogy akár egyikőjükről hallott volna. 

Brúnó és barátai kalandjain keresztül bejárhatjuk, vagy legalábbis megismerhetjük Budapest valamennyi szigetét és hídját. A valamennyit szó szerint kell értni, hiszen a Szigetmonostorhoz tartozó Tündér-szigettől egészen a 2018-ban az év dunai szigetének választott soroksári Molnár-szigetig bezárólag olyan apró és ismeretlen szigetek is felbukkannak, mint a Háros- és a Hunyadi-sziget ölelésében pihenő Szerelem-sziget, vagy a mitikus Fürdő-sziget. Természetesen a híres szigetek nagyobb hangsúlyt kaptak, de talán nem kell részletezni, hogy a Margit-szigetről miért szól egy külön fejezet.

A könyv második részében pedig olyan hidakról is olvashatunk mint pl. a K-híd, vagy a Népszigetre átívelő gyalogos híd. Régi fényképeken elevenednek meg olyan régi és rövid életű hidak, mint a Kossuth híd, Manci híd a Böske híd, vagy a Boráros téri hajóhíd. Mivel a szerző végzettségét tekintve építész, a részletgazdagabb rajzok a könyv második felében bukkannak fel.

Bartos Erika szerencsére nem kizárólag fotelből írta meg a könyvet. Az "Így készült a Duna-könyv" bejegyzésben tételesen felsorolja mennyi érdekes helyet járt be személyesen a könyv megírása apropóján, köztük olyanokat is, ahová még én sem jutottam el.

A könyvről eddig csak pozitív dolgokat írtam, de ennek is megvan az oka. A javítandó dolgokat ugyanis már a könyv megjelenése előtt megírtam. 2019. október 2-án este ugyanis levelet kaptam a szerzőtől, amelyben megkért arra, hogy szakmai szemmel nézzem át a készülő könyvet. Én ennek örömmel tettem eleget, rengeteg dolognak kellett utánanéznem, hogy minden adat a helyére kerüljön. Innen is tudom, hogy milyen hatalmas munka áll a könyv mögött. Amely egy remek ugródeszkaként szolgálhat arra, hogy a gyerekek már fiatalon megismerkedjenek a budapesti Dunával és annak a szigeteivel.

Jó hír, hogy a lektorálásért kapott tiszteletpéldányok egy részét olvasóink nyerhetik meg, már amennyiben neveznek az őszre halasztott dunai szigetes fotópályázatra!

Egy évtized a váci ártéri tanösvényen

"...Most már mindennek vége

Tündérregénknek vége

Eltünt az árnyerdő éke, lomb virág

Lelkünkben az erdők sűrűje és a lomb..."

Vajda János: Harminc év múlva [részlet]

Legutóbb egy évtizede írtunk a váci ártéri tanösvényről. 10 év elég hosszú idő, ahhoz, hogy a dunai ártéren szemmel látható változások játszódjanak le, még akkor is, ha ez a terület már nincsen közvetlenül kitéve a Duna mederváltozásainak. Laikusok számára a változás leginkább az cölöpökre ácsolt pallók romlásában jelenik meg, miközben az ártéri növényzet szukcessziója és az egykori Duna-meder feltöltődése ennél sokkal érdekesebb téma. Mostani írásunkban mindkettő állapotára kitérünk.

Magyarország egyik legelső tanösvénye 1994 őszén készült el a váci Göncöl Alapítvány és Hollandia kormányának jóvoltából. 510 méter hosszú egyirányú út ez, mely majdnem teljes hosszán a víz felett halad. Azaz 1020 méter hosszú, ha valaki nem tervez ottmaradni a vízben álló végállomáson. Csakhogy ez a víz alattunk nem a Duna vize, hanem a Gombás-pataké, amely elfoglalta a Duna egykori medrét. A Duna nem önként vonult le a terepről, hanem egy emberi beavatkozás késztette erre. Amikor a váci ferences templom alatt felépült a sarkantyú, a sodorvonal távolabb került a balparttól. A sarkantyú alatti terület kezdett feltöltődni, a Gombás-patak torkolata felett erre az ember is rásegített, gyakorlatilag sittel töltötték fel ezt a mederrészt, melybe helyi pletykák szerint felszámolt temetőből származó sírkövek is kerülhettek. 

Rövid időn belül az 1678. folyamkilométer szelvényében a meder 150-200 méterrel szűkült. A Gombás-patak pedig ennyivel lett hosszabb. Torkolata alatt egy-két évtizeden belül zátonyok képződtek, majd ezek rohamosan beerdősültek. Az egykori lapos medret szinte teljesen kitöltötte a Gombás-patak vize, kényelmesen szétterülve. Középvíz felett pedig kiegészül a visszatérő Duna víztömegével. Mondhatnánk rá, hogy ember alkotta táj ez, de senkinek nem jutna ez eszébe a tanösvény pallóin ballagva. Már csak azért sem, mert talán egyetlen bemutató tábla maradt meg az eredeti kilencből. Jelenleg a tanösvény "felújítás alatt" áll, csak saját felelősségre lehet látogatni az ácsolat állapota miatt. 

Van, ahol pallók hiányoznak, néhol a korlát görbült meg kissé, egy helyen kidőlt nyárfa okoz kellemes pillanatokat a hullámvasutak szerelmeseinek. Életveszélyről talán nem beszélhetünk, hiszen amikor járható a tanösvény legfeljebb combig érő vízbe eshetünk bele. Amikor éppen nem a lábunk elé kell nézni feltárul előttünk a vízben tocsogó ártéri erdő, amely minden évszakban más arcát mutatja. 

2020. áprilisában például a világoszöld arcát mutatta, némi szürkével megspékelve a tanösvény vége (közepe) felé. Az "elmúlttízév" legszembeötlőbb változása a nyílt vízfelszínek visszaszorulása mellett a nyílt, lágyszárúakkal benőtt területek beerdősülése volt. Ez egy természetes folyamat, szukcessziónak nevezik, ahol az egyes növénytársulások fokozatosan felváltják egymást, mígnem elérik a végleges állapotot, amelyet klimaxtársulásnak nevezünk. Hogyan kell ezt elképzelni? A Duna medrét felváltja a zátony, a zátonyt benövik a lágyszárúak, majd a csigolyafüzesek, a vízborítás csökken, megjelennek a keményebb fák (nyár majd a tölgy), terjeszkedik az erdő, eltűnnek a nyílt vízfelületek. 

A nyílt vízfelületek eltűnéséért itt a tanösvényen elsősorban a nád a felelős, amely a kilátást is elszabotálja a helyenként 3 méteres magasságával. Pedig ez a nád nem feltétlenül haszontalan itt az ártéren, segít például megszűrni azt a penetráns szagú szennyvizet, amely a közeli szennyvíztisztítóból ömlik az elméletileg nemzeti parki védettség alatt álló ártérre. Mindenesetre a nád jobb megoldás, mint a klórmész kiszórása az ártéri erdő gyanúsan bűzlő tócsáiba, mint az történt e látogatás alkalmával. 

A nádas teljesen benőtte a 10 éve még körös körül vízben álló végső kilátópontot. A távolban még csillogott egy kisebb tó, de újabb 10 év múlva ez már egészen biztosan eltűnik. Meglehet, hogy a tanösvénnyel együtt, amely felújítás nélkül egészen biztosan elveszíti az elemekkel vívott harcot. 

A Gombás-patak.

Kilátás a Duna irányába.

A napsütötte ösvény egyre ritkább látvány lesz...

Április világoszöld árnyalatai. 

Egy elszabotált általmetszés Kölkeden

Kölkedtől keletre a mai napig nyomozható az ártéri erdőben egy nyílegyenes árok. Az ártéren az ilyen formakincs nem túl gyakori. A folyók, így a Duna sem kedvelik a nyílegyenes szakaszokat, ez a szakasz pedig immár kétszáz éve lapul ugyanott, anélkül, hogy a folyó mederváltozásai eltüntették volna. Fennmaradásának prózai oka van; a kölkediek gyakorlatilag elszabotáltak egy folyószabályozási beavatkozást. 

A Mocskosi-átvágás 1803. (forrás)

A történetről a Duna Mappáció térképészei készítettek feljegyzést 1827. decemberében, amikor ezt a környéket térképezték. Mivel az átvágás két térképszelvényen is szerepel két különböző leírásban is készült róla.

 A Sectiók délnyúgodti IIIik sorának 97. és 98. leveleinek Topographiai Leírása:

"A jobb Duna partján több fokok és erek is találtatnak, melyek többnyire a reductionalis [apadó] vízállaskor, de a széles folyás már 8. lábnyi vízkor is, folynak, ’s a vizeit a Kölked elé lévö laposságra kiöntik, a honnan az egész tajra, a Kölkedi és Mohátsi parttal környékeztetett szántóföldekig, az Kölkedi és Mohátsi Intravillanumok [beltelkek] és a Duna közt egészen a 101k Sectióba elterűlnek. – Itt egy ásás is szemléltetik, mey által ez előtt 5. esztendővel a Dunának egy általmetszést arányoztak. Most az egészen elhagyatott állapotba van, és itt tsak az jegyeztetik felöle hogy az ásás idejébe, annak torka elött egy nagy zátony vólt, melynek már most híre sintsen, sőt a sebje a víznek éppen mellette eltakarodik."

Az átvágások 1837-ben (forrás)

A Sectiók délnyúgodti III Sora 101. és 102. leveleinek Topographiai Leírása:

"Nem anyira az ilyetén károknak eltávoztatása, mint a hajókázásnak könyebb és a Duna alsóbb általvágásának helyesebb vólta miatt végbe vitetett az 98k Tábla leírásába már említett ásás. – Előre is látni volt, hogy azon általmetszés, mivel a serpentina [kanyarulat] tsak kevéssel hoszszabb ezen ductusnál [vezérároknál], ha tsak különös gond és munka reá nem fordíttatik, kívánt előmenetelü nem lesz. A Kölkediek mindég ellenére vóltak, mivel a rétjeik ’s így a határjok is eldaraboltatott; a Mohátsiak pedig az Uraságtól, kinek abba nyeresége nintsen, nem ösztönöztetvén az új szülöttet ápolgatás nélkül hagytak. Megrakódott tehat az új Duna torka tökékkel, vagy két helyen a széles folyástól be is iszapoltatott; a Kölkediek ezt latván, minekutánna a magok részére kihozták vólna a Belyei Uradalmi Geometrát [földmérőt], ki szalmát öszveköttetvén azt a Dunán leeresztette ’s kihozta, hogy arra soha se fog folyni a Duna, az Urasághoz, a volt Pétsi Püspökhöz folyamodtak, hogy mivel már semmi sem lesz az új Dunából, engedne meg nékik, hogy azt általtölthessék ’s szénájokat haza takaríthassák. Igy történt annak végefelé két helyen való eltöltése, ’s annyi sok munka ’s igyekezet füstbe ment. Mondják ugyan, hogy azólta egy Deputatio [kiküldött] Királyi Commissarius [biztos] Elölülése alatt tartatott vólna ez iránt, mely a Vármegye Geometráját a ki a projectumot [tervet] kidolgozta, megdorgálta vólna."

Tervek a Béda és a Bok átvágására 1803. (forrás)

A leírás szerint az átvágás 1822-ben készült. Azonban a tervek már 1803-ban készen álltak, méghozzá két verzió is létezett a Mohács alatti szakasz megregulázására. Az egyik terv szerint Mohács alatt mocskosi kanyarulatot egy egyenessel összekötötték volna a Gérecháttal szemközti kanyarulattal. Ez a megoldás a Bédát és a Bokot egyben csatolta volna át a Dunántúlhoz. Végül a második megoldás valósult meg, ez három átvágással számolt, melyek közül mindegyik más időben valósult meg és más eredményt is hozott. Az alábbi, 1853-as Duna-szabályozási vázlat szerint először 1810-ben Verpolyánál átvágták a Bokot, aztán 1819-ben átvágták a mocskosi kanyarulatot, végül a következő évben levágták Sirinánál a Bédát. Dr. Erdősi Ferenc (1977) kutatásai szerint a forgói (mocskosi) kanyarulatot 1821-ben a bokit pedig 1814-ben vágták át.

A Duna Kölked alatt 1853-ban (forrás)

Egy ilyen kanyarulat-átmetszést nem úgy kell elképzelni, hogy a kubikosok teljes szélességben kiásták a medret a folyónak, hanem csak egy 9-18 méter széles vezérárkot ástak, amit a lezúduló víz a saját erejéből szélesített ki. Az Ásott-Dunának nevezett 1,5 km hosszú árok azonban nem fejlődhetett ki főmederré, vízrajzi (alig volt hosszabb a kanyarulat, mint az átvágás) és anyagi (a kölkediek elvesztették volna a földjeiket) okok miatt. Lejjebb a Sirina-átmetszés sikeresebb volt, azonban a felette megmaradt, sőt folyásirányban továbbfejlődő mocskosi kanyarulat miatt újból elfajult, létrehozva a manapság Belső-Bédaként ismert holtágat. Ezt 1895-1897 között újból átmetszették. A verpolyai átvágás azonban sikerült, itt a főmeder kialakult és nem volt szükség későbbi beavatkozásra.

Később püspöki engedéllyel az Ásott-Dunát a kölkediek két helyen is betemették, ahol utat vezettek kereszül az átmetszésen túli földjeikhez, örökre megpecsételve ennek a halva született folyószabályozási műnek a sorsát. 

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• Dr. Erdősi Ferenc: A társadalmi hatások értékelése a délkelet-dunántúli vizek példáján. Földrajzi értesítő, 1977.

Elhalasztott fotópályázat

A Duna színei Pozsonyban (forrás)

Kedves olvasóink!

Idén tavasszal rendhagyó módon elhalasztjuk a Dunai Szigetek fotópályázatot. A jelenlegi járványveszély miatt javasoljuk, hogy ha valaki a Dunára készült volna fotózni, inkább várjon egy kicsit, mondjuk őszig. 

Valamikor szeptemberben, októberben mindenképpen szeretnénk megtartani a fotópályázatot, melynek címe idén 

Dunai színek 

lesz. Amennyiben mégis sikerül lejutni a Dunára fotózni, érdemes a tájat már ezen a szűrőn keresztül fotózni, hogy már meglegyen a megfelelő cím (és szín) a képnek. A részletekről külön bejegyzés készül majd az ősszel! Ebben olvashatnak majd a díjazásról is, főként dunás könyvekre lehet számítani, olyanokra, melyek ugyancsak idén jelentek volna meg, de a járvány miatt halasztódott a kiadásuk.

Mindenki vigyázzon magára addig is!

Szávoszt-Vass Dániel

Lajos király elmosott országútja

Mohács felett a Duna egy derékszögű kanyarulatot ír le. Ebben a kanyarulatban éri el a folyó a Dunakanyar alatti szakasz legnyugatabbi pontját, amely a hosszúsági kör szerint az Esztergomtól nyugatra elhelyezkedő Táti-szigetekkel van egy vonalban. A kanyarulat kialakulásában szerepet játszott egy holocén süllyedék, valamint a Mohácsi-Duna-ág megnövekedett vízhozama. A XIX. században felgyorsuló kanyarulatfejlődés alaposan átalakította a tájat, sőt egy jelentős középkori országutat is alámosott. 

Mohácsi párhuzamosok: út és meder, nyugatra tájolva (mapire.eu)

Miközben három éve két eltűnt mohácsi sziget után nyomoztunk a XVIII. század végi térképeken olyan részletek bújtak meg, melyek az idei Túllépni a Csele-patakon c. írás után nyertek értelmet. Tulajdonképpen két vonalról van szó. Kezdjük a hosszabbal!

A budai országút

Mohács északi részén, a jelenkori vasútállomástól északra—ahol a Budapesti út Kossuth Lajos úttá törik meg—egészen az újkorig egy sugárirányú közlekedési csomópont állt fenn. Öt út találkozott itt, kettő délről, Mohácsról, három pedig északról érkezett. Közülük már csak a fent említett kettő létezik, egyet beépítettek, egyet a vasútállomás szakított meg, egyet pedig a Duna mosott el. Mostani bejegyzésünk ez utóbbiról szól. 

Mohács jelentősége a XV. századtól növekedett meg, a pécsi püspök birtokközpontja volt, ezt részben annak a stratégiai helyzetnek köszönhette, hogy egy hosszú szakaszon keresztül csak itt nyílt lehetősége megtelepedni az embernek a folyóparton. Tőle északra egy meredek partfal, délre pedig a kiszélesedő ártér akadályozta ezt meg. Adott volt egy fontos észak-déli útvonal, valamint egy folyami kikötőhely. Ez a két pont azonban nem pont Mohácson találkozott, ugyanis a Buda-Eszék út nem érintette a mezővárost, hanem tőle körülbelül 1 kilométerre nyugatra húzódott. Ez az út a Vizslaki-Duna partján emelkedő Törökdombtól közel nyílegyenesen haladt a már említett kereszteződésig, ahol kissé megtört és északi irányban haladt a Csele-patak hídjáig, melyet jobb kéz felől ért el. Itt csatlakozott be a Majs, Nagynyárád és Lánycsók felől érkező útba, amely félkörívben kísérte a Duna legnyugatabbi magaspartját. Ezt az utat ma már búvárruha nélkül nem is tudnánk bejárni, elmosta a Duna.

Az alámosott, Budára vezető út. Keletre tájolva, 1816-ban (forrás)

Az elmosódásról már az 1770-es évektől kezdve léteznek feljegyzések. 1810-ben a mohácsi lakosok kérik a vármegyét, hogy kihasználva a Duna rendkívüli alacsony vízállását, építsenek partvédelmi műveket földjeik védelmére, de egészen 1821-ig kellett várniuk, hogy a Csele-patak és a mohácsi Sóház között felépüljön a vesszőnyalábokból készült sarkantyú-sorozat. A Duna erejét mi sem tanúsítja jobban, mint az a feljegyzés, amely a következő évben már múlt időben beszél a sarkantyúkról. Ekkor a Duna már csak 3 méternyire volt a Postaút töltésétől. 1823. augusztus első napjaiban aztán megtörtént az átszakadás; az utazók kénytelenek voltak a szántóföldön kerülni 230 öl hosszú távon. Mivel a források nem jelölnek meg egyetlen konkrét eseményt az átszakadás okaként feltételezhetjük, hogy a Duna középvízállása és nem árvize okozta a partomlást. Habár a Mohács városában komoly károkat (180 összedőlt, 320 megrongálódott ház az 1100-ból) okozó 1838-as jeges árvíz potenciálisan tovább ronthatta a helyzetet, felgyorsítva az eróziót. 1852-ben a kataszteri térkép már elmosott útként ábrázolja, 1861-ben pedig már megtekinthetjük a további partelmosódás megakadályozása érdekében készített terveket. Végül az 1880-as évekre sikerül a homorú partszakaszt terméskő-szórással stabilizálni.

Az országút közvetlenül az átszakadás előtt. (forrás)

Az útszakasz eredeti hossza az ötös kereszteződéstől a Csele-patak hídjáig 2900 méter volt, jelenkori magasságadatok szerint kilométerenként átlagosan 1,7 métert emelkedett, azaz viszonylag sík terepen haladt nyílegyenesen. Ez az ármentes, sík terep a Mohácsi vízmérce 0 pontja felett 9-14 méterrel terült el. Ezen a szakaszon a Csele-patak torkolata és Mohács között alámosott partja függőlegesen szakadt le a Dunára, itt gyakorlatilag nem is beszélhetünk ártérről.

A Mohácsot félhold alakban körülölelő térszínt Pécsi Márton II/a teraszként azonosította, tehát valamikor a pleisztocén utolsó, würm eljegesedése idején jött létre. Mivel a terasz anyagát később belepő nem típusos löszbe helyenként folyami homok települt, ezért elképzelhető, hogy a terasz valamivel fiatalabb, óholocén korú is lehet.  

Azt tehát láttuk, hogy a Budára vezető postaút töltése 1823 augusztusában szakadt át. Az utazók azonban továbbra is ragaszkodtak ehhez az útvonalhoz, egy ideig próbáltak a szántóföldeken kikerülni a szakadást, de a további omlások miatt a főút átkerült egy másik, biztonságosabb "sugárra", a jelenlegi Budapesti útra. Ez némi kitérőt jelentett; a háromszög két befogója 1 kilométerrel volt hosszabb az átfogónál.

De mekkora volt az elmosódás mértéke? Szerencsére mérhető, hogy körülbelül mekkora földterület vált a Duna martalékává. Összesen 1,7 kilométeres útszakasz semmisült meg, van olyan pontja az egykori útnak, amely 140 méterre van már a Duna medrében. A partél köríve és az egykori út húrja közé eső terület 16,5 hektárra tehető. Az úttól keletre eső terület még ehhez jönne hozzá, de ennek a fokozatosan csökkenő területnek a meghatározása bizonytalan. A pusztulással párhuzamosan rövidült a Csele-patak torkolati hossza.

Érdekes leírást közöl Hans Dernschwam az 1550-es évekből; feljegyzése szerint még egy mérföldnyi (~8 km) utat tett meg a patak mellett Mohácstól Szekcső felé. Érdemes ezt az adatot fenntartással kezelni, hiszen ez azt jelentené, hogy a Csele-patak torkolata Mohács alatt volt. Mindenesetre a torkolat akkoriban jóval közelebb lehetett Mohácshoz. Ugyanakkor meghökkentő olvasni, hogy 1550-ben nem a Duna, hanem a Csele-patak medre kísérte a hídhoz vezető országutat. (Sajnos Dernschwam nem teszi hozzá, hogy melyik oldalról...)

Közben a szemközti parton feltöltődés zajlott, ennek révén jött létre a Szabadság-sziget. 

A Csele-patak részben elmosódott torkolata
 és a Cselepatak utca 1865 körül. (forrás)

Az egykori országútnak közel 600 méteres szakasza még bejárható. Mostanában Cselepatak utcának hívják, ami valljuk meg jelentős rangbéli visszalépés a középkori állapotokhoz képest. A Csele-patak hídjánál lévő emlékműtől indul dél felé, majd beleveszik a szántóföldekbe.

Nem véletlen, hogy a mohácsi csatával kapcsolatban rendre előkerül a Csele-patak, hiszen egy fontos közlekedési csomópont volt, ahol a Mohácsi teraszos sík feltárult az ide érkezők, valamint összezárult az észak felé tartó utazók előtt.

Azonban van néhány jel arra vonatkozóan, hogy nem ez volt az egyetlen fontos út, melyet a Duna ezen a szakaszon elmosott a történelem során.

A Dunában elvesző töltés nyomvonala 1778-ban. (forrás)

A limes út (ripa út)

Mohács városától északra legalább két XVIII. századi térkép jelöl egy sáncot, vagy töltést (a kezdőképen: Alte Verschanzung). Ez a töltés látszólag a semmibe vezet, az egykori téglagyár felett érte el a Dunát majd váratlanul elvégződött. Hacsak nem szándékosan építették így, nem tévedhetünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy a keleti része a Duna martalékává vált. Viszonylag pontatlanok a XVIII. századi térképek a területről—különösen az I. kat. felmérés—, de úgy tűnik a töltés iránya szinte pontosan egyezik a mohácsi Kossuth Lajos út (korábban: a sváb telepesekről elnevezett Német utca) vonalával. A mohácsi Kossuth Lajos út nyomvonala pedig megegyezik az Eszék felé haladó út nyomvonalával, eltekintve a törökdombi enyhe megtöréstől. 

Elképzelhető, hogy ez a sánc a középkori, vagy oszmán-kori Mohács védműveihez tartozott? Nem valószínű. Márpedig a már fent ismertetett ok miatt; ekkoriban Mohács nem terjedt ki ilyen messzire nyugatra. Palánkját a Dunából táplált vizesárok övezte, ez a török erőd valahol a mai révállomás közelében lehetett. Körülötte külvárosok terültek el, vallási és etnikai alapon elkülönülve, de a település nyugati széle is legalább fél kilométernyire volt a sáncoktól. 

Hacsak azóta nem semmisült meg teljesen a beépítések miatt, valószínűleg csak régészeti módszerekkel lehetne feltárni ezt a sáncot. Ennek hiányában feltételezhetjük, hogy ez a sánc nem lehetett más, mint a Lugiót (Dunaszekcső) Altinummal (Kölked-Várdomb) összekötő ókori római katonai út egy szakasza. Melynek tekintélyes részét jóval a budai országút pusztulása előtt ugyancsak elmoshatta a Mohács feletti Duna kanyarulat, keletebbi fekvéséből adódóan.

Az elmosott középkori és a római út feltételezett nyomvonala. 

Sík terepen a rómaiak nem sokat teketóriáztak; a lehető legrövidebb, nyílegyenes nyomvonalon, ármentes térszínen építették meg az utakat, azaz nem lett volna értelme a mohácsi vasútállomás asztallap simaságú területén beiktatni egy töréspontot. Ha a Dunán keresztül meghosszabbítjuk a Törökdombtól induló szakaszt, az ugyancsak az 56-os útba kötött volna be valahol a Csele-patak felett. Ez a nyílegyenes nyomvonal hipotézis csupán, futását befolyásolhatta az ókori Csele-patak valamivel hosszabb síkvidéki szakasza, ahol a korabeli torkolat közelében egy felette átívelő római híd (talán egy őrtoronnyal megerősítve) okozhatott törést északkeletibb irányba. Ezt csak egy módon lehetne igazolni, ha esetleg sikerülne megtalálni Bár környékén az 56-os útról délnyugat (azaz a Duna felé) felé letérő, egykori limes út rövidke maradványait.


Konklúzió

• A Mohács és a Csele-patak torkolata közötti középkori út 1823 augusztusában mosódott alá. Amennyiben feltételezzük, hogy az ókor vége óta kisebb vízhozam vonult le a Mohácsi-Dunán, mint a Baracskai-ágban, a nyugati part alámosódásának üteme az 1820-as, Báta feletti gyűrűsháji átvágás után rendkívüli mértékben felgyorsulhatott. (Fontos hozzátenni, hogy a  korabeli térképek szerint a Mohácsi-ág főág volt már a beavatkozás időpontjában.) A partbiztosítás megépüléséig, évtizedeken keresztül akadálytalanul pusztulhatott a homorú partél, de ebből az ütemből nem lehet következtetést levonni a korábbi partpusztulás ütemére. 

• Amennyiben a Mohács feletti XVIII. századi térképeken ábrázolt sánc valóban a limes út maradványa, és abból kiindulva, hogy a rómaiak nem mocsaras ártéren, fokok között építették a stratégiai fontosságú katonai utakat, feltételezhetjük, hogy a Duna folyamatosan az ármentes II/a terasz löszös-homokos anyagát pusztította, megakadályozva ezzel a jobbparti ártéri szintek létrejöttét. 

• Ha a Duna már az ókori limesutat is elmosta, feltételezhető, hogy a Mohács és a Csele-patak mai torkolata közötti sodorvonala mindvégig a nyugati part tövében haladt, az ókor vége óta folyamatosan elszállítva a partomlással belekerülő hordalékot és minden egyebet. Ez a hordalék Mohács alatt ülepedett ki jelentős mennyiségű anyagot szolgáltatva a  szigetképződéshez.

• Az elmosódás hatására a Csele-patak síkvidéki szakasza kilométerekkel is megrövidülhetett, de arra vonatkozóan, hogy ez az elmosódott szakasz milyen jellegű (ártéren elmocsarasodott, malmok által elmocsarasított, ill. a maihoz hasonló torkolat) volt csak közvetett bizonyítékok állnak rendelkezésre. Ezek alapján leginkább az feltételezhető, hogy torkolati szakasza a maihoz hasonló jelleggel bírt.

• A limesút feltételezett elmosódása után a középkori budai országút már egy ugyanolyan áthelyezett szakasz lehetett, mint napjainkban a Mohácsot észak felé elhagyó Budapesti út. Pusztulásának ideje bizonytalan és mivel a területet teljes egészében felülírta a Duna kanyarulatfejlődése, ez nem is valószínű, hogy valaha kiderül.