Weißenkirchen sokkal jobban néz ki egy dunai szigettel

Weißenkirchen in der Wachau (wikipédia)

A kezdőkép bal alsó sarkában lévő szótlan szigetről van szó, a Wachau utolsó, dürnsteini kanyarulata felett, Weißenkirchennél, ahol a domború, jobb parton meglehetősen nagy, és számos szigettel találkozni, a bal part azonban Melkig jobbára szigetmentes volt. Ez a pillanatnyilag is nevenincs szigetecske nem sokat beszél a saját múltjáról, nem találni meg régi térképeken, régi légifelvételeken vagy régi képeslapokon, sőt van olyan új Wachau turistatérkép ahonnan lemaradt, csak egy Google Timelapse visszapörgetés nyújt némi támpontot, ahol a sziget helyén egészen 1995-ig nyílt Duna medret látni, és csak ebben az évben jelenik meg egy kis földdarab a folyóban.  

Egy 1985-ben feladott légifényképből készült képeslapon viszont már egy korábbi állapotban is tanulmányozható; felbukkan mint zátony, egy kisebb medertágulatban, amit a folyószabályozás már megpróbált felszámolni, hiszen annak ellenére, hogy a folyó hegyek között folyik és kevés lehetősége van kanyarogni, itt a Duna még jóval keskenyebb a magyar szakaszhoz képest, ezért szükséges volt itt is szűkíteni a medret a hajózás érdekében. Épült egy párhuzammű a szomszédos Joching település alatt, a folyóban végződő kőszórás végén limány alakult ki, ami kedvezett a hordalék kiülepedésének. A hordaléktömeg egyre hízott a mederben, és harminc-negyven évvel ezelőtt felszínre bukkant és a növényzet megtelepedésével egy új, 160 méter hosszú és 30 méter széles, fél hektárnyi sziget született Weißenkirchenben, megszépítve, változatosabbá téve az itteni Duna-partot.

Felbukkan a kavicszátony 1985-ben.

Wachau az osztrák Duna egyik olyan szakasza a kettőből, amit nem sikerült belépcsőzni duzzasztóművekkel, így a folyószabályozási művekre szükség van. A már említett párhuzamművön kívül a bal parton sűrű fogazatként épültek ki sarkantyúk is, összeszorítva a folyó medrét úgy, hogy a sziget alsó csúcsa is egy ilyen kőszóráshoz tapad hozzá. A Duna itt megőrizte az eredeti esését, ami azzal jár, hogy a hordalékviszonyok sajátossága miatt a weißenkircheni sziget fő tömege óriási kavicsokból áll, és ez a mederanyag kisvíznél igencsak látványos alapot képez, magyarországi szemnek az ökölnyi darabok igen szokatlannak tűnhetnek. Ez nem homok, ez nem sóder, egy részük nem is kavics, hanem görgeteg, azaz a 6,4 centiméteres mérettartományon felül helyezkedik el, amit csak a legerősebb vízmozgás tud elszállítani. Erre a masszív kavicságyra finomabb szemcsés üledék telepedett, amelyben a növényzet szárba tudott szökkenni.

Wachau, kavicssivatag, némi folyóval és a reggel fényeivel

Kavicsgörgeteg, méretaránynak használt objektívsapkával

A weißenkircheni sziget alsó, északi csúcsa.

Sarkantyú zárja le a sziget mellékágát kisvíznél

Pataktorkolat a sziget alsó csúcsánál

A weißenkircheni sziget felső csúcsa

A görgetegeken kívül más nyoma is van a víz erejének, ami kapcsolódik a tavaly szeptemberi Borisz-árvízhez, így ez a bejegyzés tekinthető egy sorozat harmadik epizódjának, ahol már az előbbi részekben volt szó az ártéri hordalékfelhalmozódásról és a fákra mászott szénaszörnyekről. Ezen a weißenkircheni szigeten a Borisz ugyancsak alaposan otthagyta a nyomát, leglátványosabb formában a főági oldalon.

A 2024. szeptemberi árvíz víznyomása, amihez társult a szállított uszadék romboló hatása alaposan megtépázta a sziget fáit; leszakadt ágak, megcsonkított, megdőlt fák, lehorzsolt kéreg és kimosott gyökérzet emlékeztet arra, hogy a folyó ha akar szigeteket épít, ha pedig éppen ahhoz támad kedve porig rombolja őket. 

És ez így van rendben.

Utószó: nem, a Wachau-t nem érte utol a világvége, a bejegyzéshez felhasznált fotók még a vegetációs időszak előtt, 2025. március 5-én, délelőtt készültek.

Hat hullám, avagy a leghosszabb dunai árvíz története

1965. Galambok és emberek. (#262229 Fortepan/Gyulai Gaál Krisztián)

Éppen hatvan éve, még bőven az árvízi védekezés kellős közepén, amikor még az sem látszódott, mikor lesz vége, már tudta mindenki, hogy az 1965. tavaszi-nyári árvíz minden szempontból rendkívüli lesz. A "nagy dunai árvíz". Mohácson és Dunaszekcsőn mind a mai napig ez a legmagasabb vízszinttel tetőző jégmentes árvíz, tartósságát tekintve sem azelőtt azóta nem nem volt ehhez fogható hosszúságú árvíz, Budapestnél március 27-én rendelték el az árvízvédelmi készültséget, amit csak száz nappal később, július 5-én szüntettek meg, és a tartósság következtében a levonuló vízhozam is sokszorosa volt a korábbiaknak. Nem véletlenül született annyi publikáció, már az árvíz levonulásának az évében, ahol a szocialista hatalmi ágak összefogásától a nemzetközi összefogáson át az okozott károk bemutatásán keresztül részletesen tárgyalták. E bejegyzésben a rendkívüli hidrológiai és meteorológiai eseményeket mutatjuk be.

A Nagy-Hadi-sziget Belgrád előtt, a Száva összefolyásánál (#105873 Fortepan/Hunyady József)

V.b Ami nem egy általános iskolai osztály neve ebben az esetben, hanem egy légköri jelenségé, ami igen gyakran bukkan fel dunai árvizek hátterében. A meteorológiai jelenséget részletesen megírtuk az osztrák Duna-szakasz legnagyobb árvizét bemutató írásban, és ugyanez a jelenség okozta a 2024. szeptemberi Borisz-árvizet is. 1954 után alig 11 évvel megismétlődött ugyanez a római ötös/bé időjárási helyzet, csakhogy sokkal nagyobb és elhúzódóbb mértékben. 

1964. őszén egy száraz októberre egy viszonylag csapadékos időszak köszöntött be a Duna Pozsony feletti vízgyűjtőjén. Novemberre egy közepes dunai árvíz alakult ki, a csapadéknak abból a részéből, ami a hóhatár alatt hullott. Ez az átlagosnak számító csapadék a hegyvidéki térségben a hóhatár felett elraktározódott, és már a következő árvizet készítette elő. 1965. februárban és márciusban a hómennyiség folyamatosan halmozódott, és március végére az elhúzódó, szokatlanul hideg időjárás és az elmaradó időszakos felmelegedések miatt a hóban tárolt vízmennyiség fél méterrel haladta meg a sokéves átlagot. Egy március végén érkező felmelegedés 1000 méteres magasságig elolvasztatta a havat, és ezzel egy időben kezdődő kiterjedt esőzések jelentősen felduzzasztották a Felső-Dunát, aminek következtében Budapest felett március 27-én elrendelik az árvízvédelmi készültséget. A március végi, hóolvadásból és csapadékból táplálkozó első árhullám április 4-én tetőzött Budapesten 651 centiméterrel. 

1. ábra A Duna 6+1 árhulláma 1964-1965-ben Regensburg és Mohács között
(forrás: Dunai Árvíz 1965)

Az április elején beköszöntő melegebb időjárását egy újabb hűvös, csapadékos periódus követte, az ebből táplálkozó, április 10-én kialakult második árhullám három nap múlva tetőzött Budapesten, 1,4 méterrel az első hullám szintje alatt. Április 15–23 között egy újabb földközi-tengeri eredetű csapadékzóna érte el a Keleti-Alpok keleti előterét, ez az V.b időjárási esemény rendkívül nagyarányú csapadékhullást eredményezett Stájerországtól Alsó-Ausztrián keresztül egészen Dél-Lengyelországig. A csapadék már erősen telített talajra hullott, ezért nem tudván elszivárogni, egyből lefolyt. A hideg következtében a hóhatár felett eközben tovább hízott a hótakaró, 3000 méter felett helyenként az 5 méteres vastagságot is elérte. Ez a csapadékesemény rendkívül súlyos károkat okozott Ausztriában, de a Keleti-Alpok Magyarország felé tartó folyói, a Rába, Répce, az Ikva és a Lajta is kiléptek a medrükből, és a minden korábbit meghaladó vízszintek több helyütt átszakították az árvízvédelmi töltéseket, például Sávár alatt a Rába, Répcelakon a Répce, Mosonmagyaróvárnál pedig a Lajta kiöntése okozott komoly károkat. A dunántúli mellékfolyók levonuló áradása aztán találkozott a Duna harmadik árhullámával, visszaduzzasztva azokat még jóval a torkolati szakasz fölött is. Ez a hullám április 27-én tetőzött a magyar fővárosban, 616 centiméterrel.

Árvíz Budapesten 1965-ben, ismeretlen dátum. (#31497 Fortepan/Pálinkás Zsolt)

A megpróbáltatásoknak koránt sem volt még vége, májusban továbbra is kitartott a hűvös és csapadékos időjárás, Ausztriában e hónapban összesen 15–25 csapadékos napot jegyeztek fel. Május 4–11. között újabb csapadékzóna érte el a Duna nyugati vízgyűjtőjét, és a hóhatár felhúzódása elindította a Duna negyedik árhullámát, ez 699 centiméterrel tetőzött május 16-án Budapesten. Május 18–20 között az újabb rendkívüli csapadékhullás egybeesett az Alpokban bekövetkezett felmelegedéssel, melynek révén a magasabb régiókban eddig felhalmozódott, hóban tárolt csapadék teljesen elolvadt és lefolyt. Az ötödik árhullám május 26-án tetőzött Budapesten 733 centiméterrel, és Mohácson már csak 34 centiméterrel maradt el a korábbi 1954-es rekordszinttől. 

2. ábra A Duna középvízhozamainak és a hatodik árhullám hozamának összehasonlító ábrája
Passau és a Dráva-torok között (forrás: Dunai Árvíz 1965)

Május végén egy újabb csapadékesemény következtében megindult a hatodik árhullám a Felső-Dunán, majd néhány szárazabb június eleji nap után 6-án kezdődő újabb heves esőzés (június 8–11 között az Inn völgyében négy nap alatt 120 mm csapadék hullott) útnak indította a hetedik árhullámot. Ezek időbeli közelségük miatt Magyarországra érve egymásra futottak, a hetedik hullám Dunaremeténél utolérte a hatodikat. A helyzet akkor vált kritikussá, amikor a június 13–14-én Nyugat-Szlovákiában hullott rendkívüli mennyiségű csapadék felduzzasztotta a balparti Moravát és Vágot. A csehszlovákiai árvíz nagyságát mutatja, hogy a Vágon másodpercenként lefolyt 1500 köbméternyi víz jóval nagyobb volt, mint amennyi kisvizes időszakban lefolyik a Dunán Budapestnél, ráadásul ez rendkívül kedvezőtlen helyzetben emelte meg a Duna vízszintjét. Gönyűnél ekkor a Duna vízszintje már jelentősen meghaladta az addigi legmagasabb vízállást. A hatodik árhullám Budapesten 845 centiméterrel tetőzött, június 18-án. Lehetett volna ennél magasabb is a tetőzés, ha június 15-én és 18-án nem szakad át a töltés két helyen, Patnál (Zsitvatő) és Csicsónál (Csilizköz) a csehszlovák szakaszon. 

3. ábra a csehszlovákiai töltésszakadások során elöntött terület nagysága
(forrás: Dunai Árvíz 1965)

Az első töltésszakadás altalajtörés miatt következett be Pat mellett, amikor az átázott töltés már nem bírta megtartani a főágban emelkedő vízmennyiséget. 1965. június 15-én délelőtt fél kilenckor következett be a töltésszakadás, és hamarosan nyolcvan méter széles, hat méter mély résen ömlött ki a Duna az ártérre, kezdetben másodpercenként 600 köbméter hozammal, ami idővel csökkent a mögöttes 10 ezer hektárnyi terület töltődése miatt. Csicsónál két nappal később, június 17-én délelőtt 11 óra körül buzgárok jelentkeztek, és az ezeken átáramló víz gyorsan alámosta a töltést, a töltés koronája beszakadt és az átzúduló 1400 m3/sec (v.ö. fentebb a Vág vízhozamával) vízhozam 12 mély gödröt mosott ki és elárasztotta az egész Alsó-Csallóközt. Patnál június 24-ig volt átfolyás, de Csicsónál még július 8-án is ömlött a Duna a csallóközi ártérre. A töltésszakadások, és a kiömlő jelentős, kb. 775 millió köbméternyi vízmennyiség csökkentette a Budapestre érkező árhullám magasságát, egyben az árhullám tartósságát is (lásd 4. ábra).  

4. ábra A töltésszakadások miatt az árhullám gyorsabban vonult le. (forrás: Dunai Árvíz 1965)

Töltésszakadás a magyar szakaszon nem volt, ennek ellenére számos helyen szivárgó vizek fakadtak, a felgyűlt talajvíz is megjelenhetett városias területeken is. Különösen nehéz volt a helyzet a Szentendrei- és a Mohácsi-szigeten. Jugoszláviában ezzel szemben hat töltésszakadás volt, ezek azonban nem befolyásolták a magyarországi helyzetet. Július és augusztus hónapokban a további csapadékos periódusok rendkívüli módon elnyújtották az árvíz levonulását, Budapesten csak július végén süllyedt 500 cm alá a vízállás, Mohácson, ahol az 1965-ös árvíz a mai napig a rekordszintet jelenti, még augusztusban is 700 cm feletti vízállásokat mértek. 

Árvíz Budapesten 1965-ben, ismeretlen dátum (#273032 Fortepan/Schermann Ákos)

Összefoglalásként elmondható, hogy a hidrológia történetében a Dunán soha korábban nem tapasztalt tartósságú 1965-ös árvíz során a pozsonyi szelvényben március-június között összesen lefolyt 50 köbkilométernyi vízmennyiség ötöde származott hóból, 4/5-e pedig csapadékból. Pozsony felett ugyanebben az időszakban több hullámban lehullott csapadék összege 725 mm volt. 

A levonuló árvíz után elöntve maradt területek július 8-án a Táti-öblözetben (forrás)

Magyarországon 1965-ig a mértékadó árvízszint (MÁSZ) jellemzően az 1954-es jégmentes árvíz volt, egy déli szakasz kivételével. Dunaújváros és Dombori között ennél korábbi, 1940-es, 1897-es szintek jelölték a legmagasabb vízállásokat. Az 1965-ös árvíz mind tartósságában, mind a vízállások tekintetében meghaladta a korábbiakat, és Dunaszekcső és Mohács térségében a mai napig ez a legnagyobb jégmentes vízállás. Gönyűtől lefelé az 1965-ös hatodik hullám lett az új MÁSZ, és maradt egészen 2002-ig, miközben az 1926-os árvizet is meghaladta tartósság tekintetében. Ez a tartósság különösen veszélyes volt a töltések állékonysága miatt, hiszen minél tovább ázik egy töltés, annál nagyobb a szakadás veszélye. 

Nem véletlenül készültek fényképek tízezrei a töltésen dolgozó, az esőben ázó tízezernyi munkásokról katonákról, diákokról, ezek a fekete-fehér fényképek a mai napig meghatározzák az 1965-os nagy dunai árvízről alkotott képünket. 

Korábbi írásaink az 1965-ös árvízről:

• Árvíz 1965
• Árvízvédelem a szentek árnyékában - Az 1965-ös árvíz képei Vácott
• Dunában zokogó majom - Az 1965-ös esztergomi árvíz képei

Regensburgi böngésző

IN ENGLISH

Hans Georg Bahre regensburgi rajzoló és vésnök már négyszáz évvel ezelőtt németes precizitással megalkotta a monumentális, "Abriß (Anschicht) der Stadt Regensburg östlich und westlich der Steinernen Brücke" című dunás böngészőt, amely olyan részletességgel, pontossággal és hitelességgel mutatja be milyen is volt az élet a Duna politikailag és gazdaságilag egyik legjelentősebb városában, a XVII. században, hogy a regensburgi várostörténeti munkák azóta is gyakran merítenek belőle illusztrációkat. Egyúttal fontos hidrológiai forrás, hiszen a Duna végig az alsó keretét adja a képnek, sőt, régen eltűnt dunai szigetek is felbukkannak rajta. 

1.

Hans Georg Bahre (1586-1646) tudtán kívül ötvözte Rotraut Suzanne Berner és Richard Scarry böngészőit, amennyiben nézőpontunk szerint, az évszakos böngészőkhöz hasonlóan a külvárosok felől haladunk a belváros felé, és a Tesz-Vesz városhoz hasonlóan vesszük sorra a város lakóit mesterségek szerint. Az most igazából mindegy, hogy ki élt előbb, ki kinek a munkásságát ismerhette, de a gyermekkönyvek szerzőihez hasonlóan Bahre alapos munkát végzett, olyan alaposat, hogyha az egész művének hátterét szeretnénk megvilágítani, abból nem egy blogbejegyzés, hanem egy tudományos alapossággal megírt helytörténeti munka lenne. Ugyanis Regensburg a fénykorában Közép-Európa egyik legnagyobb, legnépesebb és legjelentősebb városa volt, a Szent Római Birodalom központja, fontos dunai átkelőhely, ahol nem révészek pepecseltek a kompjaikra felnyomorgó szekerekkel, hanem egy masszív kőhíd ívelt át a folyó ágain, jelentős kereskedelmi forgalmat összpontosítva a Dunával két kilométeren határos szabad birodalmi városba. 

A kép célja nem a gyermekek szórakoztatása volt, hanem Regensburg gazdagságának, nagyságának, jelentőségének reprezentálása, s ezt praktikus okokból célszerű volt a város fő kereskedelmi ütőerére a Dunára felvázolni, ahol az áruforgalom zöme zajlott. A Tesz-vesz városhoz hasonlóan ezen a képen is könnyű tájékozódni, ennek pedig két oka van; a nevezetes épületeket, pl. templomokat, tornyokat, gazdasági épületeket felirattal látták el, a második ok prózai, a nevezetes épületek többsége napjainkban is megtalálható Regensburgban. Egyúttal fontos történeti forrás az azóta eltűnt épületekről, mint például a Kőhíd két elbontott tornyáról.

A monumentális jelző nem túlzás a művel kapcsolatban, a rajz paraméterei lenyűgözőek, hossza 8 méter, szélessége azonban csak negyven centiméter, azaz a formátuma hasonló az ókori papirusztekercsekhez. Két négy méteres részre van osztva, a középpont a híres Kőhíd, ahol a kép kissé meg is törik. A 8 méter hosszú képet a Wikipédián 18 különálló képre bontották, ami rontja ugyan az élvezhetőségét, de mindenképpen kezelhetőbbé teszi azok számára, akik nem tudnak személyesen bemenni érte a Bajor Állami Könyvtárba, Münchenben. Ebben az írásban nem szerepel a 18. kép, ugyanis a Regensburgtól több kilométerre található Prüfening és a Naab torkolata már elnagyolt módon szerepel, nem szerepel például a Mariaorter Wöhrd sem, és stílusában kissé elüt a többi résztől.

Regensburg dunai oldalának egyik különlegessége a város védelmi és gazdasági érdekeinek ütközése. Már Castra Regina 175-ben felépült római erődje is egyik oldalával a Dunára támaszkodott, a téglalap alaprajzú legiótábor északi (rövidebb) fala a Regen torkolatával szemközt hozzávetőlegesen 450 méteres hosszúságú volt, amihez két oldalt erődítés nélküli külvárosok csatlakoztak. Ezen a dunai falon észak felé állt egy hatalmas kapu, a Porta Praetoria, melynek egy emeletnyi magasságban fennmaradt romjai Regensburg legjelentősebb római látványosságai közé tartozik. A kaputornyokon és a saroktornyokon kívül több kisebb torony tagolta a tábor falait. A római uralom megszűnése után, ha volt is hiátus a népesség kontinuitásában, az erőd fennmaradó falai között már a VI. században bajor törzsek telepedtek meg, és hamarosan újra fontos hatalmi központtá vált. 920-ban Bajorország első hercege Arnulf kibővítette a város falait, körülkerítve a nyugati külvárost is a mai Eiserner Steg gyalogoshídig. Ezzel a dunai fal 700 méter hosszúságúra bővült. Újabb négy évszázad múlva újabb erődfal-bővítés vált szükségessé, Európa egyik legnépesebb városában ekkor már körülbelül 40 ezer ember élt. Az arnulfi falak tövében keleten és nyugaton is újabb elővárosok épültek, 1320-ban ezeket csatolták a régi városmaghoz. Ezzel már két kilométeres hosszúságban követte a Dunát Regensburg 15 toronnyal tagolt fala, a távolság azonban legfeljebb pár tíz méter volt, ahol a védelem és a gazdaság érdekei ütköztek, ugyanis az összes dunai áruforgalmat a városfalak tövében kellett lebonyolítani, és viszonylag nagyszámú kapun és átjárón keresztül bejuttatni a városfalon belülre. Sőt, a városfalon látunk olyan tornyot is (Kräncherturm), amit a gazdaság szolgálatába állítottak és egy daruszerkezetet építettek a tetejére. 

Bahre városképén Regensburg városfalai előtt végig kiépített rakpartokat látunk, cölöpökkel és gerendákkal alkalmassá téve a gazdasági tevékenység számára. Ezen a szűkös területen hat fontosabb árucikk elkülönülő rakpartját figyelhetünk meg, ezek városrész, vagy utcanév formájában a mai napig fennmaradtak, annak ellenére, hogy Regensburg városfalait 1856-ban kevés kivételtől eltekintve lebontották. Közös jellemzőjük, hogy a Kőhídtól nyugatra elterülő városrészhez tartoztak. A termékek közül a só hatása volt a legjelentősebb a városképre, a Kőhíd mellett felépülő hatalmas, új Sóraktár mellett a túloldalon ott találjuk a régi, nem sokkal kisebb épületet is. Nyugat felé sorban következik a húsosok rakpartja, akik a Fleischtor-on keresztül jutottak be a városba, következtek a halászok kunyhói, mellette ott találjuk a borosok Weinlände rakpartját, akik a Weintor-on keresztül juthattak be falon belüli borpiachoz (Am Weinmarkt) ezt a részt a mai napig így hívják. Nyugat felé következett a vasasok és a faárusok rakpartja (Holzlände), a vasárut az Amberg környéki bányákból és olvasztókból hajón szállították, míg fában viszonylag bővelkedett a város környéke is, de a parti rakodás oka főleg az volt, hogy a rönkfát is egyszerűbb volt a Dunán úsztatni Regensburgba. Kavicsokon kagylóként csüngő ipart látunk a Kőhíd keleti pillérein, de ettől keletre is megfigyelhetünk gazdasági tevékenységet, a fennmaradt Keleti kapu előterében, a városfal tövében egy dunai vízenergiáját hasznosító lőpormalmot ábrázolnak. 

Mielőtt rátérnénk a Dunára, érdemes megfigyelni a képet benépesítő figurákat, akik között egyaránt találni férfiakat és nőket, valamint a társadalmi rendek minden képviselőjét. Modern böngészőkhöz hasonlóan állatokat is felfedezhetünk, találni itt vadon élőket és háziállatokat egyaránt. A szerző, Hans Georg Bahre még saját magát is ábrázolta társai körében a 17. ábrán, H.G.B. monogrammal. Van ahol halász sétálgat a kutyájával, horgászok üldögélnek a parton, kereskedők alkudoznak a rakparton, rakodómunkások roskadoznak teli puttonyuk alatt, lovasok vontatnak hajókat az árral szemben vagy éppen asszonyok mossák a ruhát a téglavető mellett, bóklászó kacsák és egyéb szárnyasok társaságában. Figyelemre méltó a növényzet is, bár a város maga jobbára fátlan, a külterületen felbukkannak kosárfonók által visszanyesett vízparti botolófüzek, de nagyon érdekes, hogy hagyták, hogy nagyobb fák nőhessenek a Kőhíd pilléreinek alvízi részein. 

Mivel a Kőhíd adta a város gazdasági jelentőségét, nem véletlen, hogy kiemelt szerepet kap Regensburg büszkesége Bahre látképén. Mivel a híd képe az évszázadok alatt sokat változott, jóval egyszerűbb, sőt, puritánabb lett, megszűnt rajta ez a barokkos nyüzsgés. 1809-ben háborús károk miatt lebontották az északi, stadtamhofi Fekete-tornyot, a két város határát jelző középső tornyot jeges árvíz rombolta le az 1780-as években. 1630-ban még megvolt mindkettő teljes pompájában. A hídnak két eltérő arculatot adott a téli Duna, és annak a pusztító jeges árvizei. A híd pilléreinek nyugati részén hatalmas kőtömbök szolgáltak jégtörőként, felaprítva a hídnak támadó jégtömböket. Ez rendkívül fontos volt a híd védelme szempontjából., ugyanis az 1130-as évek építészeti lehetőségei miatt a híd boltíveinek áteresztő képessége viszonylag korlátozott volt, még nyári időszakban is visszaduzzasztotta a Dunát, a vízszínesést pedig a déli oldalra telepített fa barakkok vízkerekei hasznosították, ezeket ma már ugyancsak hiába keresnénk, ahogy ma már fákat sem hagynának hídpilléren nőni. A hídról, csakúgy mint ma, szárnyhíd vezetett az Oberer Wöhrd nevű szigetre.

Ha volt felső sziget, kellett lennie egy alsónak is, erre egy fahíd (Die Hülzern Prucken) vezetett, melyet a Kőhídtól keletre építettek fel. A Fahíd élettartamát jelentősen növelték a Kőhíd jégtörői, az összetört jégtáblák valószínűleg kevesebb kárt okoztak benne és nem kellett minden jeges árvíz után újjáépíteni a pilléreit. Maradva az regensburgi anyagneveknél, az 1784 februárjában elpusztult fahíd helyére 1863-ban új építettek, amit nemes egyszerűséggel vashídnak neveztek el (Eiserne Brücke). 1630-ban a két híd között egy körülbelül 300 méter hosszú vízkormányzási művet látunk a Dunában, fakazettákból felépítve, kövekkel teleszórva, hogy az elzárt területen a hajósok könnyebben ki tudjanak kötni.

Bahre képén a blog szempontjából a legfontosabb részlet az első két képen látható. A két nagy, ma is létező Wöhrd mellett szerepel egy azóta eltűnt sziget is, a Bruder Wöhrd Regensburg keleti elővárosában. Az első két képen két különálló sziget látható, neve csak az egyiknek van. A kiszáradt és élővizes medreket, a felettük átívelő hidat hihetetlen részletességgel dokumentálták kacsákkal, bokrokkal partvédőművekkel együtt. E sziget helyzetét ma már nem lehet rekonstruálni, ahogy a rajta álló Szent Miklós templomot sem, melynek szerzeteseiről a sziget feltehetően a nevét kapta. 

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

12.

13.

14.

15.

16.

17.

A szelvények elhelyezkedése Regensburg korabeli térképén.

Így nézhetett ki tehát a Duna egy rövid szelete négy évszázaddal ezelőtt, így éltek a partján az emberek, és a képeket böngészve az ember arra gondol, bárcsak minden Duna-parti városról létezne egy hasonló!

A képek nagy felbontásban a Wikipédián: https://commons.wikimedia.org/wiki/Category:Abri%C3%9F_der_Stadt_Regensburg_%281630%29?uselang=de

A Kacsa-sziget ellaposodó buckái

Történetét tekintve a pócsmegyeri Kacsa-sziget a viszonylag jól feldolgozott dunai szigetek közé tartozik, azonban a szemünk láttára feltöltődő holtág múltjában volt egy elvarratlan szál, még 2012-ben spekuláltunk azon, hogy vajon egy elhagyott BMX pálya buckáit láthatjuk a mederben, esetleg valami más áll a különös felszínformák kialakulása hátterében. 12 és fél év elteltével a buckák már koránt sem olyan markánsak, és a Fentről.hu-ra azóta feltöltött légifotók lehetővé tették az utolsó szál elvarrását, ami egyben arra is magyarázatot ad, miért van még egyáltalán vízborítás a holtágban, kisvíznél.

Nem lehet eleget hangoztatni, hiszen olyan ritkán ismert dolgok ezek, a pócsmegyeri Kacsa-sziget földrajzi név a helyi szájhagyomány alapján Karinthy Ferenctől származik, legalábbis Karinthy Frigyes író fia nevezi így először 1965-ben. A sziget történetével több írásban foglalkoztunk már, többnyire az eltűnés felé vezető út "miértjét" és a "hogyanját" tárgyaltuk, azonban ezeket megelőzően rácsodálkoztunk arra is, milyen érdekes, óriásteknősbékahát-szerű képződmények találhatók a holtág északi, azaz felső részén. Megvan ennek már egy évtizede is, sőt, egy és egy negyed évtizede, egészen pontosan. Ez normál esetben nem nagy idő egy dunai sziget életében a Gönyű-Paks szakaszon, hiszen vannak itt több ezer, illetve tízezer éves szigetek is. Azonban akik régóta olvassák a blogot, tudhatják, hogy már egy ideje nem beszélhetünk a szigetek szempontjából normalitásról, a folyószabályozás és a kavicsbányászat rendkívüli módon befolyásolta a Szentendrei-Duna ág szigetvilágát, többnek az eltűnése is az emberi tevékenységhez kapcsolható. 

Korábbi írásaink a pócsmegyeri Kacsa-szigetről:

• 2011. november. "Piros mint a kármin" - Utolsó pillantás a Kacsa-szigetre 
• 2012. október. A Kacsa-sziget rejtélyes buckái
• 2020. november. Csillagrombolók Karinthyékkal szemben 
• 2020. december. Haldokló Kacsa 

Most is az emberi hatásról lesz főként szó, valahol ott vesszük fel a fonalat, ahol 12 és fél éve elhagytuk, illetve azt a szálat is folytatjuk, amit csak három hónapja kissé északabbra, a Szentpéter-szigeteknél hagytunk el. 

2025. május 3-án, szombaton délelőtt, 141 centiméteres lassan apadó budapesti vízállásnál a Kacsa-sziget holtágának északi része száraz volt. Az északi rész tulajdonképpen két különálló mederszakaszra osztható, az északi csillagrombolótól a part felé vezető, valószínűleg egy ivóvízcsövet rejtő gáttól északra lévő erdőre, illetve a buckás alsó részre, ami azt jelenti, hogy a feltöltődés miatt a szigetet felülről nézve a parttal egybefüggő erdőség borítja, benne egy tószerű medermaradvánnyal. A buckák ma is megvannak, de mintha laposabbnak tűnnének, mint tizenkét és fél évvel ezelőtt. Ennek a legkézenfekvőbb oka valószínűleg az, hogy nem vízből bukkannak ki, mint a legutóbbi látogatáskor, amikor is Budapestnél valamivel magasabb, 172 centiméteres vízállást mértek, hanem szárazon állnak, és csak a legmélyebb gödrökben maradt némi itatónyi víz. 

Hogy jobban megértsük az utóbbi években lezajlott folyamatokat fontos leszögezni, hogy mindkét látogatás hasonló vízrajzi helyzetben történt. Mindkét esetben körülbelül 210-200 centiméteres budapesti vízállásról apadt napokon keresztül le a víz az adott szintekre. 2012-ben még ilyen helyzetben bőségesen volt víz, amiből a teknőchátak kidomborulhattak, most meg alig volt némi víz, a teknőchátak alacsony gerincek mentén egymáshoz kapcsolódtak. Valószínűleg zajlott némi feltöltődés, a mélyedésekbe egyre több hordalék gyűlt föl, kiszorítva a víz helyét, de az alig 30 centiméteres vízálláskülönbség nem indokolna ilyen drasztikus különbséget a két állapot között. 

A halmok így kevésbé látszódnak markánsnak, leginkább a rajtuk azóta felnövő keserűfüvek magasítják meg, bár néhány helyen fás szárú növények is megtelepedtek a buckákon. Közöttük nem a Duna csordogál, hanem az itt élő állatok tapostak ki maguknak egy keskeny csapást. 

A holtág déli részén egy nagyobb, egybefüggő víztest bújik meg az ártéri erdő ölelésében, csakúgy mint legutóbb. Különös belegondolni, hogy tulajdonképpen egy kavicsbányatavat látunk. Tőle délre nőtt fel a legfiatalabb ártéri erdő, lassan elzárva a holtág alsó torkolatát is, de már csak a bányászat felhagyása után. 

Légifotók alapján a mellékág mai arculatát kialakító emberi beavatkozás (ipari és kisipari bányászat) valamikor 1970 és 1990 között ment végbe, két ütemben.

1969. október 15-én egy egységes, bár kiszáradt sóderes medret látunk kisvizes időszakban (Budapest 110 cm) a pócsmegyeri oldalon, ahol a Kacsa-sziget növényzete éppen a csillagrombolót ostromolja dél felől, ahonnan csővezeték halad a parti árvízvédelmi töltés felé. A fehérre száradt mellékágban sehol sem sötétlik gödörben rekedt víz. 

Fehérre száradt meder 1969. október 15. (fentrol.hu)

Következő képen alaposan megváltozott a látvány, 1984. március 28-án (Budapest, 178 cm) a holtág alsó harmadát alaposan kikotorták, két részmedencében látunk vizet, de feljebb, a kőgát felé is mintha lenne egy kisebb gödör az árnyékok alapján. Keréknyomok vezetnek a gödörtől észak felé, a falu irányába, de az ivóvízkútnál a főág mentén is van néhány, elképzelhető, hogy ezen a partszakaszon is zajlott némi maszek kitermelés. A déli, nagyobb gödör mérete alapján arra lehet következtetni, itt (még az is lehet, hogy legális) nagyüzemi kitermelés zajlott, de egy-két éve már leállhattak vele, hiszen az alsó szakaszt egy természetes áramlási csatorna szeli ketté. Azonban ahogy haladunk az időben a jelen felé, úgy fordult illegalitásba a sóderkitermelés. 

A déli bányagödör 1984. március 28. (fentrol.hu)

Valamikor 1990 Környékén, de mindenképpen 1984 után jöttek létre a Kacsa-sziget buckái, a vízzel elárasztott formák alapján egészen biztos, hogy nem természetes úton. 1990. október 16-án (Budapest 160 cm) egy hamisszínes felvételen látjuk a sziget terjeszkedését, miközben a holtágban a lakosság a maga kavicsigényeit elégítette ki meglehetősen ad hoc módon, ahol éppen helyet találtak ástak egy gödröt és pakolták is az értékes építőanyagot az utánfutóra. Mindenesetre ez a látvány egy minden tervszerűséget nélkülöző, maszek kitermelés emlékét őrzi. 1990 után is zajlott ez a munka, néhány újabb gödröt mélyítettek közvetlenül a kőgáttól délre. Aztán három dolog történt, 1) a felnövekvő ártéri erdő lezárta a bejutást a területre, ahol egyre inkább szerves anyagban gazdag iszapos üledék rakódott a sóderra 2) megtiltották a folyó kavicsbányászati célú, ipari kotrását 3) létre jött a Duna Ipoly Nemzeti Park, melynek ugyan a Kacsa-sziget nem része, de több más környékbeli dunai sziget igen. 

A maszek meló 1990. október 16. (fentrol.hu)

Röviden összefoglalva tehát ezt a szálat is sikerült elvarrni, és bár a Kacsa-sziget egy újabb emberi beavatkozás nélkül valószínűleg soha nem lesz újra dunai sziget, a Szentpéteri-szigetekhez hasonlóan a természet itt, Pócsmegyernél is maga vette kézbe a bányászat utáni rekultivációs munkát, amit a maga komótos módján el is fog végezni. 

Domariba Fatelep

Ha valakinek esetleg az az őrült ötlete támadna, hogy elindul az újpesti Palotai-sziget alsó csúcsától déli irányban, hogy egy csendes, lakatlan, lepusztult ipartelepektől mentes dunai partszakaszt keressen, összesen harminchat kilométert kell gyalogolnia, keresztül Budapesten, Soroksáron, Dunaharasztin és Taksonyon, egészen a dunavarsányi Domariba-sziget északi részéig, ahol egy sorompó mellett elhaladva az elhaló motorcsónakzúgás mellett végre csak fák és madárfütty legyen társasága a Pilisi Parkerdő fatelepén.

Majosházi szigetbejáró

A fatelep kifejezés talán túlzás, de a parkerdő is az, csak éppen a másik megközelítésből. Tény, hogy a Majosháza és Dunavarsány által közösen birtokolt sziget arculatát régóta és jelentős mértékben az ipari jellegű erdészet határozza meg, ahol nem búzát vagy kukoricát, hanem különféle fafajokat termelnek, gondoznak, majd aratnak le, jellemzően a kevésbé esztétikus, de annál hatékonyabb tarvágás formájában. Hiába "halak otthona" a Domariba nevének tükörfordítása, az erdészet a legkorábbi idők óta jelen van a szigeten, már 1850-ben, a Soroksári-Duna lezárása előtt, újsághirdetésekben tájékoztatták a lakosságot a ráckevei császári és királyi uradalom által szervezett lábon álló szálfa vásárokról. 

Nyiladék viszonylag természetes erdőrészek között

A szigetfejlődés aktív szakaszában keletkezett árok nyomvonala

Erdőirtás a folyóparton

Tarvágás a Domariba közepén található őrház romjai közelében

A fában rendkívül szegény vidéken a Domaribához hasonló erdőterületek nagy becsben álltak, innen látták el a környéket az építkezéshez, asztalosmunkához, hordókészítéshez, kocsikészítéshez, stb. szükséges faanyaggal, de ezekből az erdőkből fedezte a lakosság a tűzifaszükségletét is, a levágott gallyakat rőzseként értékesítették. 

Mivel a Domariba meglehetősen keskeny sziget, a magasfeszültségű vezetékek alatt meghagyott nyiladékokon keresztül egyik partjáról átlátni a másikra, a vízjáték sem okoz problémát, így az erdőművelés egészen a folyópartokig terjeszkedhet, meglehetősen keskeny sávra szorítva össze a partmenti természetes galériaerdőket. Ráadásul ezekben lépten-nyomon megjelennek a telepített fák, a mellékág partján például egy valószínűleg korábbi ültetvényből származó, túlélő platánfákkal és diófákkal is találkozni. 

Úgy kell elképzelni ezt a Domabriba-szántóföldet, hogy a különféle parcellákon különféle növényfajokat termesztenek, és mivel nem egynyári növényekről beszélünk, a különféle parcellákon különféle életkorban járó terményeket figyelhetünk meg. Vannak mérnöki pontossággal kialakított vetemények, ahol az akácfák sűrű sorokban nőnek egymás mellett, várva arra, hogy kiegyeljék őket, máshol egymástól szabályos távolságra ültetett, szálfaegyenes nyárfák közelítik a vágásra érett méretet. Egyes parcellákat tavaly learattak, a keréknyomokat, felgyújtott gallyak hamuját éppenhogy elkezdték elegyengetni a külső erők. Vannak olyan részek, ahol az erdő úgy néz ki, mintha természetes lenne, a tölgyes, juharos erdőrészek szinte természetes, keményfás ligeterdő külalakot öltenek, különösen szembeötlő a lombkorona szép záródása, a cserjeszint félhomálya, de az ilyen területeken is van erdőművelés, a vágásérett példányokat egyenként, szálaló favágással termelik ki. 

Volt az erdőművelésnek a tudomány, például a talajtan és hidrológia számára is pozitív hozadéka, az Agrártudományi Közleményekben rendszeresen írtak a szigetről (más tudományos folyóiratokban sajnos nem szerepelt a Domariba), vizsgálták a meszes öntéstalaj rétegződéseit, ásványos összetételét, a talajvíz szintjét, a korábbi szinteket jelölő glejes nyomokat. 

A holtág nyílt vízfelülete

Galériaerdő-boltozat a holtág felett

Vöröses avarszőnyeg a sekély vízben

Az egész szakaszra jellemző vízi holtfák.

Nádas a főág mentén

A sziget morfológiájáról, fejlődéséről még nem írt senki, vélhatően ennek az a racionális oka, hogy (durván általánosítva) folyószabályozás ide-vagy-oda a Domariba-szigettel nem sok minden történt az elmúlt negyed évezred alatt. Kicsit növekedett a területe, elsősorban a mellékág rovására, de a formája, pozíciója nem, ennek talán az lehetett az oka, hogy a Soroksári-Duna középső szakaszán sem az alsó szakaszra jellemző duzzasztás, sem a felső szakaszra jellemző leszívás nem érvényesült itt, azaz 1873 óta nagyjából minden maradt a régiben, a vízállás a középvízhez igazodva "merevedett meg" a feszített víztükrű Soroksári-Dunán.

Még a mellékágban is maradt némi összefüggő víztükör, hol mélyebb, hol sekélyebb, vízinövényes szakaszok váltakoznak, ahol a vízbe dőlt fákon különféle hüllők, kétéltűek, madarak napozhattak az április végi verőfényben. Szépségét tekintve ez az ág vetekszik a Somlyó-szigetével és az ottani reflxiókkal. A mellékág feliszapolódását, lefűződését főként az állandó emberi jelenlét megjelenése gyorsította fel. Már az erdészetnek is szüksége volt szigeti bejárókra hidakra, melyeken keresztül a faanyagot el lehetett szállítani, de a bejárók építése a sziget északi parcellázása idején gyorsult fel, amikor a vadnyugat betelepüléséhez hasonló, de viszonylag jól dokumentált folyamatok indultak meg az 1970-es évek elején. Korabeli újságcikkek és légifelvételek alapján rekonstruálható, hogy sok más dunaparti és szigeti üdülőtelephez képest itt jobb esetben fél-legális vagy illegális megoldások történtek. 

1971-ben az állami erdészet engedélyezett egy üdülőtelep létesítését a Hírlapkiadó Vállalat dolgozói számára, akik jellemzően nem újságírók voltak, hanem a hírlapkiadást végző adminisztratív munkát végző emberek, akik pénzügyekkel, terjesztéssel, kiadással, hirdetésszervezéssel, technikai dolgokkal foglalkoztak. Azonban nem csak vállalati üdülő létesült, hanem a szomszédságában további harminchárom nyaralóépület, melyre az erdészet ugyan rábólintott, valamint egy járási vezető beosztású tisztviselő szóban engedélyezett, de hivatalos engedélyük nem volt az építkezésre. Ennek ellenére az ingatlanok fennmaradhattak, sőt bírságot sem kellett fizetniük. A Domariba teljes parcellázása Majosháza község szorgalmazta ugyan, de a megyei tanács elutasította. 1973-ban a Magyar Közlönyben az állam Parkerdővé alakította a sziget be nem épített részét, így a további építkezések egyszer s mindenkorra lekerültek a napirendről. A beköltözők azonban önszorgalomból töltéseket építettek a kisebbik Duna-ágon keresztül az ingatlanjaikhoz, ekezet később elbontották a víz poshadása miatt, és két hidat építettek az északi csúcsnál kellő nagyságú áteresszel. 

Dunavarsányi szigetbejáró, a korlátnál található átfolyóval

Ennek ellenére a sziget két csúcsa megközelíthetetlen, délen egy magántelek kerítése zárja le, melyet a kiságon keresztül vezettek, az északi részen pedig mind a part, mind pedig a szigetcsúcs be van épülve. A Domariba-sziget többi része azonban kényelmesen bejárható, az erdészeti utakon kívül a parti ösvény is vezet a Soroksári-Duna mentén, ahol számos stég sorakozik, különféle állapotban és valószínűleg különféle jogállásban a legálistól illegálisig bezárólag.