Füstbe ment tervek a kisváci Buki-szigeten

Vácott a Buki-sziget a nyugalom szigete. Ha néhanapján ki is vágják az óriási nyárfákat a sziget ligetes jellege nem változik, és az itt található Vízmű helyi védettség alatt álló létesítménye is inkább a sziget elzártságát erősíti. Ez a közel idilli állapot annál értékesebbnek fog tűnni, ha az ember rászánja az időt és utánaolvas mi mindent terveztek erre a dunai szigetre 1909-1971 között. Mostani írásunkban a sziget láthatatlan ipartörténetének járunk utána. 

A váci vízmű épülete és töltése a Buki-szigeten (forrás)

A Buki-sziget Vác parthoz kapcsolt négy és fél szigetének egyike. Nem könnyű észrevenni annak ellenére, hogy a Szob-Budapest kerékpárút elhalad mellette. Valahol ott kezdődik, ahol a DCM kikötő mellett felkanyarodik az út és áthalad a Felső-Gombás (más néven Czigány)-patak hídján. A folyószabályozásnak és a vízműnek köszönhetően két tó jelzi egykori medrét. Korábban több néven is ismerték, olyannyira, hogy korábban ennek a témának külön bejegyzést kellett szentelni. 

Vác, Buki-tó (fénykép: Horváth Ferenc)

A Buki-sziget a XIX. század végéig Vác külterületének számított, nem kapcsolódott a parthoz, megközelíthetetlensége miatt a természet burjánzott rajta. Ez azonban nem hasonlítható a mai burjánzáshoz, jóval kevesebb erdő boríthatta, talán kaszálóként hasznosította a két tulajdonos, északnyugaton a váci irgalmas rend, délkeleti csúcsán pedig Vác rendezett tanácsú városa (1883). 

A Buki-sziget 1883-ban az 1838. és 1876. évi LNV szintvonalakkal. (maps.hungaricana.hu)

A sűrű ártéri erdők hiányára utalhat az is, hogy a Buki adottságait felismervén elsőként a váci rendezvényszervezők vették birtokba a szigetet. 1880. júliusában az uszodába járó hölgyek mulatoztak itt hajnali kettőig holdvilág alatt, 1893-ban az épülő új városi kórház céljára rendeztek mulatságot, kiszolgáló épületekkel, parasztmenyecskének öltözött pincérekkel, mutatványosokkal, versenyekkel és tűzijátékkal. A sziget fesztivál hangulatáról így írt a sajtó:

"Érdekes volt, hogy mire a menet a városból a Büki szigetre ért, az összes erömüvész urak annyira becsiptek, hogy a publikum inkább rajtuk, mint a mutatványaikon mulatott, A birkózót úgy vágta földhöz egy váci kaptafacsináló, hogy csak úgy nyekkent, a kötéltáncos meg lefordult a kötélröl a Dunaágba, de szerencsésen kihozták a vizböl. Még a rakéták is eláztak, mert semmiképpen sem akartak elsülni." - Budapesti Hírlap, 1893. augusztus 8. / 217. szám

A rendezvényen a korabeli források szerint 6000-en vettek részt, harmaduk a fővárosból érkezett gőzhajón. Ez a rengeteg ember csak egy nyílt, ártéri erdőktől legalább részben mentes területen férhetett csak el. 

Buki-sziget 1929.

1909-ben éri el a város terjeszkedése a Buki-szigetet és ekkoriban kezd a város arról gondolkodni, hogyan hasznosítsák magát a szigetet és a mellékágat. Az első ötletről novemberben számol be a kereskedelemügyi miniszter, aki keskenyvágányú gőzüzemű ipari vasút előmunkálatait engedélyezi Vác állomástól egyrészt Kosd területén keresztül a naszályi kőbányához, leágazással a Buki-sziget mellé tervezett rakodóhoz. A rakodó ugyan fél évszázaddal később megépül (várjuk ki), de a vasút sohasem. Pontos nyomvonala nem ismert, a rakodó vélhetően a Pogányvár és a Czigány-patak torkolata között épült volna meg. 

Alig egy hónappal később újabb elképzelés lát napvilágot a sziget hasznosításával kapcsolatban. 1909 decemberében a váci közgyűlés előtt Váczi Hübschl Kálmán városi mérnök ismertette tervét a városi vízmű létesítéséről. Már lelőttük a poént; ez a terv megvalósult, de a létesítmény szintezése és megvalósítása rávilágít a Duna korabeli viszonyaira is. 

Mivel Vác környéke szegény forrásokban, ellenben egy jelentős vízfolyás határolja nyugatról, a város vízellátását ésszerűnek tűnt a Dunából fedezni. 1911 őszén három próbakutat létesítettek a Buki-sziget északi részén, annak érdekében, hogy fény derüljön mekkora vízmennyiségre számíthatnak innen. A bakteriológiai és ásványtani vizsgálatokat ekkorra már elvégezték; a víz keménységét leszámítva az egyetlen komoly probléma a mangán- és vastartalom volt, viszonylag sekély kavicsréteggel tetézve, amely a legkisebb vízállás alatt alig két méterrel elvégződött. Az ivóvizet biztosító kavicsréteg a főági oldal felől a part felé fokozatosan elvékonyodott ezért a kutakat a lehető legközelebb ásták meg a Dunához. 

Összesen 21 víznyerő kutat terveztek a szigetre, amelyet vas és mangántalanítás után pumpáltak volna a városi hálózatba a mellékág alatt fúrt, egy darabban kiöntött csővezetéken keresztül. Fejenként napi 140 literes kapacitással számoltak, amely számolt a népesség jövőbeni növekedésével. A város által készített tervekhez 1914-ben a Belügyminisztérium a következő, a cikk szempontjából fontos észrevételeket fűzte:

• A kutak köré legalább két méter magas töltés kellene, hogy az árvizek ne zavarhassák meg a város vízellátását. 
• Ne a meder alatt, inkább egy töltésben vezessék a csővezetéket, hiszen ez olcsóbb és a folyószabályozók is jól járnának, valamint téli kikötőt is lehetne létesíteni a lezárt mellékágban. 

Vác városa megfogadta a tanácsokat, bár legalább két árvíz nem volt tekintettel a feltöltésre. 

Vác városi vízműve a Buki-szigeten (1987. évi állapot)

1914-ben tehát már javában zajlott a városi vízmű előkészítése, amikor Vác városa egy újabb buki-szigeti beruházásra mondott igent. Történt, hogy a Hadügyminisztérium éppen telephelyet keresett Magyarországon a frissen létrehozott 2. sz. (az 1. számú éppen a Duna mellett állomásozott, Bécs felett, Korneuburgban) vasúti és távíró ezred számára. 1914. januárját mutatta a naptár, amikor a váci képviselőtestület rendkívüli ülésen úgy döntött, hogy a helyszíni szemle után ingyen felajánlja a laktanya számára a Buki-sziget nagy (feltehetően déli) részét. 

Mivel maga a sziget ehhez kicsi lett volna az építkezések kiterjedtek volna a kisváci partra is, ahol 230 holdas gyakorlóteret alakítottak volna ki. Itt épült volna fel három egyenként háromemeletes, 90 méter hosszú kaszárnya. Közöttük egyemeletes pavilonok álltak volna, helyet biztosítva az ezred iskolájának és különféle hivataloknak. Vác városa a terület átengedésén kívül vállalta, hogy tiszti villanegyedet és csapatkórházat is felhúz saját költségén. Külön vasúti megállót is kapott volna a katonaság, ahonnan szárnyvonal ágazott volna ki a lőszer és egyéb raktárakhoz. A Buki-szigetet vashíddal kapcsolták volna a parthoz, a sziget árvízszint magasságát meghaladó feltöltéséről azonban nem szóltak a hírek. 1914. június 1-én már zajlottak az előkészítő munkálatok, amikor nemsokára kitört az első világháború. Ami a tervezőasztalon hagyta a nagyszabású elképzeléseket, melynek révén Kisvác északi része Hajmáskérhez hasonló arculatot kaphatott volna.  

1917-ben, azaz a "Nagy Háború" harmadik évében különös cikk jelent meg a Váci Hírlapban. Vác mint áramfejlesztő központ, írta: Bakos József. Ekkor már valószínűleg végleg elúszni látszott a laktanya terve, így a közgondolkodás új funkció után nézett. Bakos cikke inkább hasonlít egy szépirodalmi műhöz, mint műszaki leíráshoz, amelyben a szerző kézen fogva vezeti a Buki-sziget felett magasodó szőlőhegyre a nyájas olvasót, hogy együtt tekintsenek alá a leendő áramfejlesztő telep színhelyére. 

"Felvezetlek arra a szőlőhegyre, amely pár év előtt B. Kurdi Andrásé volt. Jer fel a szőlőhegy legmagasabb pontjára s fordulj arccal a Duna felé. Azután tekints a Büki sziget alsó végétől a Gombkötő sziget felső végéig. Valamint a Büki csárdától fel a Gombkötői sziget felső végével egy irányban az innenső oldalon. Ez a tér az, amelyen ezelőtt elképzeltem, azután beleéltem magam, ma pedig hitem és meggyőződésem, hogy itt kell és itt fog létesülni a váci áramfejlesztő központ." 

Bakos elsüllyesztett pontonhajóra tervezett turbinái egy kezdetleges vízerőműre emlékeztetnek, amely a Buki-sziget felső részén állt volna az áramfejlesztésnek helyt adó épületekkel együtt. A cél érdekében végzett mederkotrás anyagából összekötötte volna a Kompkötő-szigetet a Buki-szigettel. Az anyag további részéből feltöltés készült volna, hogy az árvizek oldalról ne kerülhessenek be a duzzasztott szakaszra. Jégtörő gondoskodott volna a berendezés sértetlenségéről télidőben, amely a Kompkötő-sziget felső csúcsánál épült volna. Az alsó kifolyásnál kapott volna helyet a már korábban ide álmodott téli kikötő. Feltételezhetjük, hogy az áramfejlesztő telep tervét nem csak a hadi események hiúsították meg. 

No de térjünk vissza az egyetlen megvalósult tervhez, a vízműhöz!

A világháború nemcsak a vasúti és távíróezred építkezését akasztotta meg, de a vízműét is. Csak 1927-re jutott olyan állapotba a gazdaság, hogy folytatódhatott a kivitelezés. Május és szeptember között az eleinte tervezett 21 helyett csak 15 kutat ástak ki egymástól 10 méterre. Ebben az évben épült meg a szigetet a parthoz kapcsoló, 100 méter hosszú töltés is. Koronaszintjét a váci vízmérce akkori nullpontjához képest (99,03 méter az Adria szintje felett) +7,5 méterben állapították meg. 6 méter széles töltéskoronáján egy utat vezettek keresztül a sziget feltöltött középső részére. 

Eredetileg a Buki-sziget legmagasabb szintje 5,35 méterrel magasodott a 0 pont fölé. A legnagyobb árvizek elborították, 1928-as állapot szerint az LNV 0+6,6 méter volt. Ezért szükség volt a vízmű területének megemelésére. Összesen 2,15 méter feltöltés került a mellékág kikotort anyagából egy 65*70 méteres területen, ahol a vízmű épületei is helyet kaptak a szivattyúteleppel, a mangán- és vastalanító berendezéssel és a szolgálati lakással együtt. A kutakat 1928-ban helyezték végül üzembe. 

A DCM ideiglenesnek tervezett rakodója az egykori Füzes-sziget helyén épült fel

Vác legnagyobb II. világháború utáni beruházása a Dunai  Cement és Mészmű volt. A gyár évi sok százezer tonnás anyagigény kiszolgálására egy rakodót terveztek építeni a Buki-sziget mellékágába. Vízi úton érkezett volna a kohósalak és a fűtőolaj, és itt rakodták volna be a cementet és a mészkövet. 

Ugyan a DCM csak 1963 óta működik, de a hozzá tartozó kikötő munkálatai korábban megkezdődtek. 1951-ben már készen álltak a tervek és egy évre rá már meg is kotorták a Buki-sziget mellékágát. Azonban pénzügyi nehézségek léptek fel és 1953-ban leállították az építkezést. 1959-1960-ban egy olcsóbb megoldás mellett döntöttek és az új, ideiglenes rakodót a Buki-sziget alsó csúcsánál építették meg, a parthoz kapcsolt Füzes (Czigány)-zátonyon (1681,4 fkm). A később felépítendő állandó kikötő összeköttetésben lett volna az ideiglenessel, csakhogy az sohasem épült meg. 

A Buki-sziget mellékágába tervezett rakodó 340 méter hosszú lett volna, a fenékszint 3 méterrel lett volna az LKV szint alatt. Így 1000 tonnás uszályok is ki tudtak volna kötni. A Buki-szigetet 107,2 méter magasságba töltötték volna fel, itt egy hajójavító műhely kapott volna helyet. 

Annak ellenére, hogy 1971-ben még mindig az Adriai-tengerhez viszonyították a magasságokat a vízműnél leírtakhoz képest némiképpen változtak a szelvény vízrajzi paraméterei. 

A kikötő szelvényében a „0” vízszint a 98,96 m.A.f-i szinten volt. 

• LKV 99,01 m.A.f.
• KÖV (1931/40) 101,34 m.A.f.
• LNV 105,86 m.A.f.
• LNV (jeges) 106,65 m.A.f.

Az 1965. VI. 17-i árvízszint az eddigi LNV-t 36 cm-rel meghaladta, így az új LNV 106,22 m.A.f. szintre változott. Ez az árvíz mellesleg—fittyet hányva a Buki-szigeti feltöltésre—elöntötte a szifonvezeték alagútját, kikapcsolva a vízművet Vác vízellátásából. 

Két részből állt volna a rakodó, a keresztgát melletti felső részen rakodták volna be a cementet, alatta pedig a kohósalak kirakodása zajlott volna. A cement csővezetéken érkezett volna a rakodóhoz, míg a kohósalakot kötélpálya vitte volna a DCM gyárba. Ha megvalósul ez a terv, a Buki-sziget inkább a Népsziget gyártelepeihez hasonlított volna, nem a mai csendes környékhez.

A Buki-sziget mellékágába tervezett DCM rakodó helyszínrajza

Miután a DCM rakodó terve meghiúsult a parti területet az úttörők vették birtokba. Miután az úttörők is elvonultak a területen lakópark épült. Végül, nem maradt el a Buki-holtág hasznosítása sem, a terület ma horgászparadicsom. Aki ma errefelé jár nem is gondolná, mennyi füstbe ment terv árán maradt viszonylag természetközeli hely a kisváci Buki-sziget. 

Ajánlott és felhasznált irodalom: 

• https://dunaiszigetek.blogspot.com/search/label/Buki-sziget
• http://www.vac.hu/vedettertekeink/2004/buki_vizmu_5.3.pdf
• Vasuti és Közlekedési Közlöny, 40. évf. (1909) 1909-11-19 / 134. szám
• Pesti Hírlap, 1909. december (31. évfolyam, 297-309. szám) 1909-12-19 / 300. szám
• Városok Lapja, 1911 (6. évfolyam, 1-52. szám) 1911-10-14 / 41. szám
• Városok Lapja, 1912 (7. évfolyam, 1-52. szám) 1912-02-17 / 7. szám
• Pesti Napló, 1914. január (65. évfolyam, 1-27. szám) 1914-01-30 / 26. szám
• Pesti Hírlap, 1914. május 1-15. (36. évfolyam, 103-114. szám) 1914-05-15 / 114. szám
• Honi Ipar, 1914 (15. évfolyam, 1-24. szám) 1914-06-01 / 11. szám
• Városok Lapja, 1928 (23. évfolyam, 1-25. szám) 1928-09-01 / 18-19. szám
• Vízügyi Közlemények, LXIX. évfolyam 1987. évi 3. füzet László Ferenc, Dr. Homonnay Andrásné és Zimonyi Márta: A Folyószabályozás, illetve az ipari kotrás hatása a partiszűrésű vízbeszerzésre.
• Hidrológiai Közlöny 1930 (10. évfolyam) Andor Károly: A váci vízművek
• Kertai Ede: Magyarország nagyobb vízépítési műtárgyai. Folyami kikötők (OVH, Budapest, 1971) Dunai Cement- és Mészmű (DCM) Kikötő 

Patak a Városliget alatt

A Városligeti-tó a Vajdahunyad várával. (Fortepan 76655, Erky-Nagy Tibor)

Pesten ma már csak a talajvíz-anomáliák árulkodnak arról, hogy a Rákos-patak mellett létezett egy másik vízfolyás is, amely hol felbukkant, hol eltűnt a térképekről. Később a város fejlődése maga alá temette és híre sem maradt egy lapos, kibetonozott tavat leszámítva. 

Mivel a Városligeti-pataknak több dunai vonatkozása van, érdemes egy külön bejegyzést szentelni neki, mivel tudtommal még egyetlen konkrét írás sem született róla.. 

A Duna balpartján, a főváros általánosságban Pestnek hívott részén több nagyobb patak ömlik a Dunába, például a Szilas-patak Káposztásmegyeren, vagy a Gyáli-patak Soroksáron. A történelmi, azaz 1950 előtti Pest területén azonban csak kettő volt; A Rákos- és a Városligeti-patak. Ez a két patak párhuzamos volt; egyaránt délkelet-északnyugati folyásiránnyal rendelkezett, sőt, a Városligeti-patak a Rákos-patak mellékvize volt. Hogy egészen pontosan hol volt a dunai torkolatuk? Ez egy jó kérdés, a tájtörténész vissza is kérdezhetne, hogy mikor? 

A már említett délkelet-északnyugati irányultság Budapest környékén ismerős lehet sokak számára, ezt a tektonikailag előrejelzett irányt követi a Pilis vonulata, a Göd és Dunakeszi között található völgyek, az Ördögárok és a többi. A Városligeti-patak esetében is elképzelhető, hogy ez az irányultság tektonikai okokra vezethető vissza, hiszen a Duna Budapesten a pleisztocén során ugyancsak délkelet, azaz Szeged irányában folyt, mígnem egy újabb tektonikai süllyedés valamikor a holocénban, azaz az elmúlt 12 ezer évben el nem térítette a folyót déli irányba. A pleisztocén korú folyómedrek ismerete már csak azért is fontos, mert a Városligeti-patak egy olyan térszínen folyt, amely körülbelül 120 ezer évvel ezelőtt alakulhatott ki. Ezt a térszínt, amelyet a földrajz a "II/b terasz" néven ismeri, a Duna hordaléka építette fel valamikor az utolsó előtti, riss eljegesedés idején. Később a Duna medre mélyebbre vágódott és a II/b terasz ármentes térszínné vált, legkésőbb az utolsó (würm) eljegesedés idejére. Elképzelhető tehát, hogy a Városligeti-patak egy korábbi pleisztiocén Duna-meder nyomvonalát örökölte meg, ahol a vízáramlás iránya a Duna-völgy mélyülése miatt az ellenkező irányba fordult.

Budapest ősvízrajzi képe a Városligeti-patakkal, az újpleisztocén végétől a szabályozásokig.
Összeállította: Góczán László
1. Holocén medrek 2. A XIX. század elejéig létező mocsarak
3. A XIX. század elejéig létező tavak 4. a jelenkori ártér határa

A II/a terasz kialakulása idején a Városligeti-patak valahol a Hungária körút-Kerepesi út kereszteződésében érhette el a Dunát. Miután ez a terasz is ármentessé vált az utolsó jégkorszak után a patak ezt a szárazulatot is bitrokba vette, immár a Városliget mai területéig. Ugyanitt, vagy kissé északabbra lehetett a Rákos-patak torkolata is. A jelenkorhoz közeledve a Rákos- és a Városligeti-patak egyesült vize olyan újabb elhagyott Duna-medreket vett birtokba, mint például a jól ismert Rákos-árok, amely a Nagykörút vonalán kerülte meg keletről Pest városát. Szerencsére A Rákos-árok még időben száradt ki ahhoz, hogy térképeken ábrázolhassák.

Horusitzky Henrik: Budapest dunabalparti részének talajvize és altalajának geológiai vázlata
Hidrológiai Közlöny 1935 (15. évfolyam) 

A földtörténeti áttekintés után vizsgáljuk meg merre kanyargott a Városligeti-patak, illetve hol maradt még némi nyoma a felszínen!

Óriási hibába esnénk, ha az egykori Városligeti-patakot a mai Rákos-patak alapján próbáljuk meg elképzelni. Hiszen ez alapján még a régi Rákos-patakról sem alkothatunk képet. Először is a Városligeti-patak vízgyűjtő területe jóval kisebb a Rákos-patakénál, így a vízhozama is jócskán elmaradt tőle. Nem is biztos, hogy patakként írhatjuk le, a Városligeti-patak elnevezés az utókor műve, valószínűleg olyasvalakitől kapta, aki patakként sohasem láthatta.

Érdekes módon a legkorábbi, XVIII. századi pesti térképek nem ábrázolják a Városligeti-patakot. A Városliget történetével foglalkozó írások is inkább homokdombok között megbúvó mocsárról számolnak be, melynek partján ökröket legeltettek. Ez a lapos, mocsaras völgy jellemezte leginkább a Városligeti-patakot, legalábbis addig az ideig, amíg a város terjeszkedése el nem érte. Forrása valahol a Kúttó-dűlőben lehetett, a Kőbánya-Kispest megállóhoz közeli Richter gyógyszergyár környékén. Tőle északkeletre magasodott az ugyancsak egykori dunai terasz, a kőbányai Óhegy a maga 148 méteres magasságával. Innen a Vaspálya úttal párhuzamosan tartott észak-északnyugati irányba, keresztül a posványos, széles völgy nevét megőrző Laposdűlőn, majd a már említett Hungária-Kerepesi út kereszteződésében fordult a Városliget felé. 

  

Lóversenytér a későbbi Népstadion helyén, nagyverseny előtti parádé.
Háttérben a Magyar Állami Földtani Intézet látszik. 1912. Fortepan 86058/Schmidt Albin

A lóversenytér (Rennbahn) a III. katonai felmérésen, 1880 körül. 

Egykori medre ott rejtőzik a Népstadion alatt, és ugyanez a medre még a felszínen volt, amikor a főváros nagyközönsége még lóversenypályaként látogatta. Horusitzky Henrik 1935-ben leírta, hogy a patak medrét a környékbeliek szemétlerakóként hasznosították. Korabeli térképek tanúsága szerint a lóversenytér közepén a meder tóvá szélesedett. Itt, a Népstadion környékén torkollott bele néhány kisebb vízfolyás a Herminamezőről és a Törökőr-dűlőről, valamint a köztemető felől "egy igénytelen kis erecske". A sportpályákat a Thököly utat keresztezve hagyta el és a Cházár András (korábban Bálint, majd Szent Domonkos) utca középvonalában érte el a Városligetet.

A Városligeti-patak Bálint utcai szakasza (maps.hungaricana.hu)

Az Ajtósi Dürer sort átlépve a Nagyjátszótéren csordogált keresztül, elhaladt a "Kertem" mellett, majd a Napozóréten egy kis öblözetet alkotott, egy kisebb szigettel, nyugat felé fordulva ömlött bele a Városligeti-tóba, amely a völgy egyik szélesebb és laposabb térszíne lehetett, ahol a szárazabb időszakokban is megmaradhatott a mocsaras pangó víz. Több ilyen része is volt a Városligeti-pataknak, emlékükről a fúrásokból előbukkanó tőzeges talaj árulkodik. Annak ellenére, hogy ez a tó maradt meg egyes egyedül a Városligeti-patakból, emberi alkotás, a mocsaras terület megtisztításával jött létre. Több szigetet is kialakítottak rajta, talán a legnevezetesebb az, amelyen a Vajdahunyadvára áll. Kifolyása a tó északnyugati csúcsánál volt. Valahol itt találkozhatott még természetes állapotában a Rákos-patakkal. Ez az állatkerti rész (Pálmaház, Nagy-tó) volt a Duna természetes árterületének keleti pereme, ahová a folyó utoljára az 1838-as jeges árvíz idején öntött ki.

A Városligeti-patak ligeti szakaszának sorsát az 1896-os Ezredéves Országos Kiállítás pecsételte meg, amikor az Ajtósi Dürer sor és a Városligeti-tó közé eső patakmedret az építkezések miatt feltöltötték. A feltöltés miatt a Városligeti-tó elvesztette a meglévő csekélyke vízutánpótlását. Ennek kiküszöbölésére 1894-1896 a Rákos-patak Szőnyi úti kereszteződésénél felépült egy vízkivételi mű, amely csatornahálózaton keresztül szállította a friss vizet a tóba. Ez az állapot 1971-ig tartott, ekkor készült el a Kisföldalatti meghosszabbítása. Az új nyomvonal földmunkái során a csatornát megszüntették, a tó vízutánpótlását azóta sem sikerüll megnyugtatóan rendezni. A Rákos-patak díszes "torkolata" ma is megcsodálható a vajdahunyadvári Jáki kápolna mögött (47.516254, 19.083642). 

A Városliget 1869-ben (maps.hungaricana.hu)

Mint láttuk, a Városligeti-patak a Rákos-patakkal egyesülve haladt eleinte dél, majd a város terjeszkedésével nyugati irányba. Később a Rákos-patak új medret alakított ki természetes módon a Vizafogó utcai új torkolata felé, a Városligeti patak pedig elveszett az egykori Duna-ágak mocsaras szövevényében. Ahogy a város terjeszkedett észak felé, és megépült a Vác-Budapest vasútvonal, a mocsaras terület rendezése elkerülhetetlenné vált. A Városligeti-patak mesterséges mederbe került; árokként vagy csatornaként, az utcák vonalát követve jutott el a Dunához. 1870-1880 körül ez a torkolati szakasz a következő módon alakult: A vasutat keresztezve a Lőportárdűlőn éles szögben befordult a Szabolcs utcába, még a Dózsa György úti kereszteződés előtt átvágott a XIII. ker. Rendőrkapitányság telkén, éles szögben keresztezte a Dózsa György utat, a metrómegállótól délre a Tisza utcánál vágott át a Váci út alatt, majd a Dráva utca végén torkollott a Dunába.

Ezt a szakaszt valamikor a XX. század fordulóján betemethették, ezután a Városligeti-patakot többé már nem ábrázolták Budapest térképeken. 

A Városligeti-patak torkolati szakasza 1870-ben (maps.hungaricana.hu)

A terjeszkedő Budapest felülírta a több száz ezer év alatt kialakult domborzatot, az árteret, árkokat, mocsarakat betemették, a homokdombokat elhordták. Ennek a tereprendezésnek esett áldozatul a felszínen a Városligeti-patak lassú folyású, helyenként mocsaras medre, de a feltöltések alatt a talajvíz jobbára a régi útját járja a Duna irányába. 

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• Horusitzky Henrik: Budapest Székesfőváros hidrológiai viszonyairól. Hidrológiai Közlöny 1921 (1. évfolyam) Értekezések és rövid közlemények.
• Horusitzky Henrik: Budapest Székesfőváros hidrogeológiai viszonyai. Hidrológiai Közlöny 1932 (12. évfolyam) 
• http://www.varosligetpark.hu/wp-content/uploads/2017/04/varosliget_torteneti_kronologia.pdf
• Magyarság, 1925. október (6. évfolyam, 220-246. szám) 1925-10-03 / 222. szám

Egy korszak lezárul

Egyben egy új el is kezdődik. 

A legutóbbi évzáró bejegyzésben már szó volt róla, hogy sok minden megváltozott 2009. augusztusa óta. Miközben a léc egyre magasabbra került a blog szempontjából, az írásra és bejárásra fordítható idő ezzel párhuzamosan csökkent. Főleg ez az időhiány az oka annak, hogy 2020-ban már egyáltalán nem valószínű, hogy hetente olvashatnak új bejegyzést az ide látogatók. Természetesen nem lehet kizárni, hogy újabb szerzők csatlakoznak és helyreáll a korábbi bőség, de egyedül ezt már egészen biztosan nem tudom garantálni. 

A másik ok örömtelibb. A legutóbbi kedvezményes Arcanum Plus előfizetést megragadva jöttem rá, hogy mindaz amit eddig a blogon írtam a szigetekről jobbára csak a felszínt karcolta. A feltáruló hatalmas adatmennyiség miatt valószínűleg egy bejegyzés megírása sokkal több időt vesz majd igénybe. Tehát a színvonal reményeim szerint marad ott ahol volt, legfeljebb ritkábban készülnek el újabb írások. Az is elképzelhető, hogy lesznek majd rövidebb írások is, egy-egy apró szegmensre fókuszálva. 

A Dunai Szigetek blog története egészen biztosan folytatódik, remélhetőleg még sokáig.

Szávoszt-Vass Dániel

Hol járunk? — Az ismeretlen kerthelyiség

Régen volt már "Hol járunk?" rejtvény a blogon, de szerencsére ma négy, ismeretlen helyszínen készült, 1927 körüli fénykép esett be a Dunai Szigetek postaládájába. Olvasóink segítségével talán sikerül megfejteni, hol készülhettek az alábbi képek! 

1. kép. Az ismeretlen kerthelység.

A helyes választ még én sem tudom, de néhány támpont alapján nem tűnik lehetetlennek a feladvány, főképp azoknak, akik a Fortepan ismeretlen képeinek beazonosításán már dolgoztak korábban. Bár ezek a képek nincsenek ott fenn. Ezek a képek — még így beazonosítatlanul is — egy letűnt kor dunai hangulatát idézik fel a vízisportolás aranykorából, amikor nyaranta tömegek eveztek, strandoltak a Dunán. 

2. kép. Uszadékfa és a domb.

Nézzük mit lehet megállapítani róluk első ránézésre: 

• A képek nem feltétlenül készültek egy helyen, de a második és harmadik kép egészen biztosan ugyanott készült.
• Az első képen egy csárda, vagy vendéglő kerthelysége látszódik, amiből ma már sajnos nem sok maradt, de 1927-ben még szép számmal fordultak elő. 
• A szemközti parton ártéri erdő látható, azaz a csárda nem lehet a váci révcsárda. 
• A folyó szélessége miatt kizárhatjuk a Szentendrei- és a Soroksári-Dunát.
• Segítséget nyújthat az árnyékok elhelyezkedése, bár nem tudni, hogy délelőtt, délben, délután készültek.

3. kép. A hajó és a domb.

• A második és harmadik képen, a túlparton egy fátlan domb található.
• A domb mögött nem látunk hegyeket, tehát bizonytalan, hogy a Szentendrei-szigetre néhol jellemző szakaszt látjuk a jobb partról.
• Látunk hegyet ellenben a negyedik képen, amely kissé kilóg a sorból, a sok evezősön kívül a mederben látható félsziget (félzátony) valamint a meredek part miatt is. 
• Látható egy magányos épület is a túlsó parton a zátonyon álló férfiak fejénél.

4. kép. Az evezősök.

A kép beküldője szerint budapesti, vagy budapest környéki helyszínekről lehet szó. Akárhol is készültek a képek, egészen biztos, hogy a dunai táj alaposan megváltozott az eltelt közel 100 év alatt, de a rekonstruálás közel sem lehetetlen. 

Koponyazátony

Koponyazátony (2018. november 16. 12:32 kép: Kaszás Gergő) 

Különlegesen szép drónos képeket osztott meg Kaszás Gergő az idei és tavaly őszi kisvizekről. Közülük is a legérdekesebb kép mintha egy ősi hüllő kopnyáját ábrázolta volna. Akár rejtvény is lehetett volna, hogy hol készült a felvétel, de bizonyára kevesen találták volna ki, mert ez a kőszórás nem is Magyarországon található. Ez a Süttői-szigetnél, de már a balparton, azaz Szlovákiában épült íves párhuzammű egy része, amely a süttői part felé tereli a hajózóutat. Ez a kép nem csak a formája lehet érdekes, de annak kialakulása miatt is. Mostani bejegyzésünkben ezt vizsgáljuk meg. 

Dunamocs alatt a partról indul a kőszórás, majd egy megszakítással, ahol a kisebbik ág némi vizet kap a főágból folytatódik egészen a Süttői-szigetdéli oldaláig. Legalább száz éve létezik és zárja el részben a folyó egyik ágát. A párhuzamművet egy keresztgát kapcsolta a parthoz egészen közelmúltig. 2006-2010 között ezt a mellékág-elzáró keresztgátat átvágták. A kitermelt terméskövet nem vitték messzire, két oldalt gúlában halmozták fel, így alakult ki ez a két különös párhuzamos kőszórás a koponya szemgödre mellett. 

Fél évszázaddal korábban (Fentrol.hu 1969. november 12.)

Mind a párhuzammű megépítése, mind pedig a keresztgát megbontása alaposan átalakította a Duna hordalékviszonyait. A szlovák oldali mellékág alaposan feliszapolódott, de a főági oldalon is jelentkezett zátonyképződés. Idővel a párhuzamművön rés támadt, egy ilyen hézagon utat találó áramlás alakította ki a koponya szemüregének gödrét. Kialakult egy további "gödör" is, egy jóval nagyobb üst, feltehetően a kersztgát megbontása révén. A kép bal oldalán jól látható, hogyan "szívja le" a megnövekedett vízhozam a párhuzammű előterében leülepedett hordalékot. Kisvíz idején ez különösen látványos jelenség, amely azt mutatja, hogy a Duna medre, ha emberi hatásra is, de állandóan változik. 

Néprajz a Duna mentén

Amikor megjelent a hivatalos sajtóközlemény arról, hogy a Néprajzi Múzeumban befejeződött egy másfél évtizedes képdigitalizációs projekt, amelynek révén a már meglévő 37 634 fénykép és egyéb kép mellé további 35 ezer kerül került fel hamarosan a múzeum online böngészhető adattárba az első dolgom az volt, hogy a keresőmezőkbe begépeltem, hogy "Duna".

Dunai szellemek.
Aranymosó férfiak választó vályúval a kezükben állnak a Duna-parton. 1903. Forrás: Néprajzi Múzeum

Ha címre keresünk a már fenn lévő képek közül 103 találatot kapunk, ha tartalomra 49-et, ha pedig a készítés helyére, akkor 349-et. Ez viszonylag kevés, de ha esetleg konkrét dunaparti településekre keresünk további, száz évnél is idősebb ismeretlen képek bukkanhatnak elő a folyóról. Hogy miért fontos ez? 

Fát szállító hajó a Ráckevei-Dunán, Erzsébetfalvánál. Forrás: Néprajzi Múzeum

A blog kőkora óta velünk tartó olvasóink tudhatják, hogy a Dunai Szigetek a teljesen civil Fortepan, az állami Fentrol.hu rendszeres felhasználója és lépten nyomon elmondjuk mindenkinek, hogy az ilyen kezdeményezések miért elképzelhetetlenül fontosak nem csak a Duna szigetei, de a közös múltunk feltárása miatt is. Ugyanez vonatkozik a mapire.eu és a hungaricana.hu gyűjteményekre is. Ebbe a sorba illeszkedhetne a Néprajzi Múzeum gyűjteménye, de ők inkább úgy döntöttek, hogy az MTI útját követik.

Ami nem vezet sehová.

Halász háza előtt a kisoroszi Dunaparton kiterített száradó húzóháló 1952. Forrás: Néprajzi Múzeum

Pedig a néprajzi képgyűjtemény olyan arcát mutatja meg a Dunának, és az országnak, ahogy még sohasem láttuk. Még én sem. Eszembe sem jutott például, hogy mondjuk a dunai halászokról írjak, ahogy Pentelén szárítják a hálójukat az '50-es években a Szalki-szigettel áttellenben. Most, hogy eszembe jutott se tudnám ugyanis mivel illusztrálni, mert 1, a már fenn lévő képek többsége közepén egy jókora vízjel van, amit el lehet ugyan távolítani, de jobb lenne, ha nem kéne. 2, ha el is távolítjuk a vízjelet a képek olyan használhatatlanul pixelesek, mint ahogy az a fenti, kisoroszi képen látható. Szerencsére a Néprajzi Múzeum már nem követi ezt az eljárást, sőt visszamanőleg is igyekeznek kigyomlálni ezeket. 

Az elsüllyedt Orsova, pontatlan, 1982-es dátummal (1970-ben elárasztotta a Vaskapu erőmű). Forrás: Néprajzi Múzeum

A másik probélma az, hogy ha beírom a keresőbe, hogy "Duna" akkor feljönnek olyan képek is, mint a Csongrád megyei Kiskundorozsma (Duna-Tisza köze) és Hajdunánás. Utóbbi pedig már a tiszán is túl van. Szerencsére az olyan képek, mint az alábbi az elárasztás előtti Orsováról, sok mindenért kárpótolnak. 

Szerb ortodox vízszentelés a Dunán, Budapesten. 1906. Forrás: Néprajzi Múzeum

Mindenképpen örömteli, hogy, a Néprajzi Múzeum saját sajtóközleménye szerint, a 2019 január óta felkerülő képek már nem tartalmaznak vízjelet. Sajnos egyelőre ezek a képek vannak kisebbségben. A múzeum által őrzött fényképek természetesen felhasználhatók, erről a honlapon lehet többet megtudni: https://www.neprajz.hu/gyujtemenyek/reprodukcios-szolgaltatasok.html.

Ez egy szenzációs kordokumentum-gyűjtemény, szeretettel várjuk az újabb fényképek feltöltését!

Kapcsolódó cikkek:

http://gyujtemeny.neprajz.hu/neprajz.start.php

https://neprajz.hu/hirek/2020/digit_boom.html

https://index.hu/kultur/2020/02/05/rengeteg_magyar_neprajzi_fotot_digitalizaltak/

https://neprajz.hu/gyujtemenyek/etnologiai-archivum/fenykeptar/fenykepgyujtemeny2.html

Tipik az "Old Man River" partján

2019. január 28-án, az Andrássy úton található Írók boltjában különös könyvet mutattak be. A Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum által kiadott, közel 300 oldalas, nagyméretű "Indiánok a Duna Partján" c. kötet több szempontból is fontos kiadvány. Annak ellenére, hogy tartalma egy mondatban összefoglalható — felnőtt emberek indiánosdit játszanak  nyaranta a Duna partján — sokkal többről van itt szó. Sőt annyi mindenről, hogy a címben is szereplő Duna is csak egy, de fontos, mellékszála a történetnek, amely színpadot és hátteret nyújtott 70 éven keresztül kisebb nagyobb megszakításokkal zajló nyári táborozásoknak. 

Az Indiánok a Duna partján egyszerre kalandregény, művészettörténeti, néprajzi, életrajzi könyv egy orientalista, indológus tudósról, és társairól, akikkel megélte fiatalkori olvasmányait. A szerteágazó ismeretanyag a bevezető mellett 9 tanulmányból épül fel. Megismerkedhetünk az európai indiánkép átalakulásával; az első találkozást utáni negatív benyomásoktól egészen az Karl May írásaiból ismert eszményi indiánképig. A két világháború közötti időszakban ez az eszmény vált uralkodóvá, a legigazibb sportembert jelentette, akit jellemzett a bajtársiasság, lovagiasság, emberség, egyfajta nemes igénytelenség, testgyakorlás, szépérzék és a természettel összhangban élt élet. 

Baktay Ervin, a későbbi India-kutató tizenhat éves korában látogatott el először a Vadnyugatra. Nem kellett sokat utaznia, ugyanis a Buffallo Bill és utazó társulata elhozta azt 3 vasúti szerelvénnyel Magyarországra. Budapesten kívül olyan vidéki városokban is felléptek, mint Békéscsaba vagy Szentes. A maga korában párját ritkító látványosság egy életre elcsavarta az ekkor még Gottesmann-nak nevezett Ervin fejét. Magát a látogatást a könyv második tanulmánya mutatja be. 

Egy további tanulmány az indián romantikával közel egy időben Magyarországra begyűrűző cserkészmozgalmat mutatja be. Amerikában indultak el azok a cserkészmozgalmak, ahol a tagok indián életmódot folytattak, majd ez lassan átszivárgott Európába is. E mellett mindenképpen meg kell említeni egy másik hazai mozgalom felfutását; ez pedig a dunai vízisport kultúra a csónakházakkal, élettel teli révcsárdákkal, zátonyon bronzbarnára sülő napozó csodabogarakkal. Mindezt ötvözték a dunai indiánok. 

Ahelyett, hogy szóról szóra leírnám mi áll a könyvben (bár nem lenne butaság, hiszen, amikor a könyvbemutató után 2 nappal megvettem a kiadványt az írók boltjában már elfogyott és a Hopp Ferenc Múzeumban is csak egyetlen példány maradt) lássuk mit is tanulhatunk a dunai szigetek fejlődéséről egy indiános könyvből! 

Baktay 1924-ben alapította meg Loaferstownt, azt az arizonai kisvárost, ahol még lexikont is kiadtak.  Ez a virtuális városka eleinte ott állt, ahol a vadnyugati ruhákba öltözött tagok éppen össze tudtak gyűlni, hol egy műteremben, hol egy tag lakásán. A dunai indián törzs megalapítására azonban Baktay első Indiai útja után, 1931-ben kerülhetett sor, amikor is elhatározták, hogy a gyűléseiket kiviszik a természetbe, távol az emberektől, ahol maguk közt lehetnek.

Először Zebegényben, az "Old Man River" partján ütöttek tábort, de a zavartalan nyarlás nem jött össze, ugyanis a helyiek gyakran felkeresték a "bolond pestieket". 1933-ban csendesebb helyet kerestek és találtak; Nógrádverőcével szemben a Verőczei-, vagy más néven Szunyog-szigeten. A táborlakók leírásából és elbeszéléséből kitűnik, hogy az 1930-as években a dunai szigetek egyáltalán nem úgy néztek ki mint manapság. Ott, ahol ma feliszapolódott mellékágakat találunk még élő folyóágakban lehetett fürödni, kenuzni és szomjat oltani. Ezeket az ágakat még nem zárták el kőszórással, így a bejutás sem volt egyszerű. A szigeteket nem áthatolhatatlan ártéri erdő borította, hanem rétekkel, legelőkkel megszakított facsoportok. Ahol a dunai indiánok a saját kezük munkáját dicsérő tipiket felállíthatták. Egy ilyen tábor egész nyáron fennállt, legfeljebb a  résztvevők cserélődtek a szabadságuk időtartama alapján. 

Nógrádverőcén azonban élénk vízisportélet zajlott, gyakran átjártak a helyiek csónakkal a szigetre, ezért az indiánok újra felkerekedtek nyugalmasabb szigetet keresve. 1935-től a törzset a Kismarosi-szigeten találjuk. A sziget közepén hatalmas tisztás állt, fákkal körülölelve, a mellékág még nem volt elzárva, így a helyiek látogatására sem kellett számítani. 1937-ben azonban megszűnt az idilli helyzet, megépült a mellékágban a zárás és e helybéli parasztok bejutottak a szigetre. Az indiánok tisztását beültették kukoricával, a mellékág eliszaposodott ezért hamarosan új helyszín után kellett nézniük. 

1940-ben a váci püspökség gazdasági igazgatója felajánlotta, hogy költözzenek a váci Kompkötő-szigetre, amely ekkoriban még a Duna kellős közepén állt. Ez a sziget akkoriban is viszonylag erdősült volt, nagyobb rét nélkül, ezért itt a tipiket egy vonalban kellett felállítani. Érdekesség, hogy a Kompkötő-szigeti táborozás másokat is megihletett; itt játszódott például a "Mi történt a Kompkötő-szigeten?" c. ifjúsági regény is. A következő évben a püspökség a maradék szabadon álló területet is beültette fákkal. A helyhiány és a világháború eseményei miatt a Nógrádverőcére visszaköltöző tábor 1943-ban megszűnt. 

A világháború után 1948-ban gyűltek össze ismét az indiánok újra a Kismarosi-szigeten, ahol 1949-ben a nyári árvíz szinte a teljes szigetet elborította. Szárazon csupán egy néhány négyzetméteres terület maradt, amin a táborozóknak meg kellett osztozniuk az életben maradt kisemlősökkel és bogarakkal. 1951-ben a Kismarosi-szigetből kanadai nyár faültetvényt létesítettek, a táborozás ismét ellehetetlenült. 

A következő és egyben utolsó táborhely a Verőczei- és Kompkötő-szigetek között található Kőgeszteri-szigeten alakult meg, ahol még fennmaradt a természetközeli állapot. Ekkorra a Duna vize már ihatatlanná szennyeződött, az indiánok kénytelenek voltak vízműves kutatkból ivóvizet vételezni. Baktay Ervin 1954-ben táborozott utoljára az indiánokkal. 

A könyvben külön fejezetet szenteltek az indián tábor mindennapi életének, és további fejezet foglalkozik a törzs által létrehozott anyagi kultúrával. A tábor megszűnése után a sátrak, ruhák, fejdíszek, használati tárgyak tömkelege eredetileg Kisorosziban kapott helyet, de onnan a helybéliek érdektelensége miatt 2013-ban Baktay Ervin szülővárosába, Dunaharasztiba került a gyűjtemény és ott látogatható mind a mai napig.

74 év a Dunán nagy idő. A könyvből kirajzolódik az indián táborokkal egy időben lezajlott folyószabályozás és annak minden következménye. Azok, akik minden évben heteket, hónapokat töltöttek el a folyóval saját szemükkel láthatták, hogyan változik a táj, hogyan változik a szigetek hasznosítása. Keresztgátak épültek, erdő nőtt fel olyan Duna medrekben, ahol az indiánok annak idején Magyarország első kenujával evezhettek. Viszonylag gyorsan átalakult az egész dunai táj. 

A tábornak végül 2003-ban a Vízművek adta meg a kegyelemdöfést; lezárták az "illetéktelenek" elől a Kőgeszteri-szigetet, a Szentendrei-sziget oly sok más részéhez hasonlóan. A dunai indiánok legutolsó táborhelye 2005-ig a Kisoroszival szemközti, táborozásra amúgy alkalmatlan Dunaparton állt. Ez után a törzs tagjai már csak olyan alkalmakkor gyűltek össze, mint a Baktay Ervin indián könyvének bemutatója.

Az Indiánok a Duna Partján c. kötet méltó lezárása és összefoglalása a Baktay Ervin által útjára indított társaság emlékének. Nálam már meg is van a helye a Winnetou mellett a polcon (természetesen nem a Szinnai-féle verzió mellett).

Kapcsolódó cikkek:

https://dunaiszigetek.blogspot.com/2014/05/az-india-kutato-indian-tabora-kismaroson.html
https://mandiner.hu/cikk/20200130_indianok_a_duna_partjan
https://www.magyarmuzeumok.hu/cikk/muveszetrol-konyvek-kozott-indianok-a-duna-partjan-baktay-ervin-indian-konyve

Gyerünk a Pokolba!

Vác az egyik legszebb, ha nem a legszebb dunai panorámával rendelkező magyar város. Kár, hogy a Duna fölé magasodó sikátorok mögött emelkedő templomtornyokat koronázó dombvidék legjobb, több száz éves kilátóját 2005-ben lebontották. 

Pokolfürdő vendéglője 1935. (Fortepan 62240 A R)

Ha valaki teljes képet szeretne kapni Vácról át kell lépnie a város közigazgatási határait és kompon Tahitótfaluba kell mennie. Ma már be kell érnie a parton való bámészkodással, de régebben ezt kulturált körülmények között egy fröccs, ill. sülthús társaságában is megtehette. Ugyanis itt, a Duna túloldalán állt a Pokol Csárda, vagy régebbi nevén a váci révcsárda, amelynek teraszáról a vendég beláthatta az egész kanyarulatot, amelynek homorú oldalán színpadként magasodik a barokk műemlékeiről híres város. 

Wirtschaftshaus und überfuhr (W.H.) 1778.

A Dunai Szigetek blog indulása óta kitüntetett figyelem jut a dunai révcsárdáknak. Azaz leginkább a hűlt helyüknek, ugyanis ezek az hossz és keresztirányú dunai forgalomra telepített épületek kihalófélben vannak. Sajnos 2005 óta a Pokol csárda is nem más, mint egy kihalt példánya ennek az épület-fajnak. Ugyancsak kitüntetett figyelmet kapott a Pokol-csárda közvetlen környezete, hidrológiai és régészeti szempontból is. Itt állt a középkori Vácréve falu, nem messze innen található a parton heverő tegulákról felismerhető Bolhavár, innen északra, a nadrágszíj-parcellák alatt lapul a török-korban elpusztult Torda falu, amely település nevét egy közeli sziget őrizte meg. Volt szó a Révész-sziget nevének változásairól, és ez a téma vissza is vezet minket a Pokol-csárda név eredetéhez. 

A Pokol csárda épülete és a révátkelés új lehajtója 1961 május 25-én. (fentrol.hu)

Gánti Tibor "Eltűnő szigetek" c. könyvéből ismerjük a csárda névadásának egyetlen történetét. E szerint valamikor az 1880-as években az addig egyszerűen váci révcsárdának nevezett vendéglátóipari egységnél egy lampionos felvonulás idézte meg Kháron, az alvilág révészének útját a pokolba. A résztvevők a váci oldalon található Buki-szigetnél szálltak csónakba és a rakétákkal, lámpásokkal megvilágított éjszakai égbolt alatt eveztek át a csárdához. A busójáráshoz hasonlítható átkelés olyannyira sikeres volt, hogy nem csak a csárda, de a felette található szigetre is átragadt a "Pokol" mint újdonsült földrajzi név. Amit jó nagy betűkkel fel is festettek a csárda alatti támfalra. 

Különösen pikánsnak tűnhet ez a név tekintve, hogy a túlsó parton magasodott a dunai panorámával rendelkező váci püspöki palota. Gánti Tibor érdekes története szerint az 1940-es években különösen bántotta a püspök szemét ez a látvány, de a vendéglő bérlője nem volt hajlandó megszabadulni az ismert márkanévtől, ezért halványan lemeszelte a pokol feliratot, így az el is tűnt meg nem is. 

A váci püspökség más módon is kapcsolódott a csárdához. Egyes források szerint a rév és a csárda 1700 óta a püspökség tulajdonában volt, 1713-tól kezdődően pedig a város bérelte. A bérleti szerződést három évente újították meg. E forrás szerint a révcsárda legalább 320 éves lenne idén, de elképzelhető, hogy már korábban is fennállt.  Más források szerint az egykori révcsárda a Zichy család tulajdonában volt a XVIII. században, amit ugyancsak a város vett bérbe és adott tovább alhaszonbérlőknek. Ez a két állítás természetesen nem zárja ki egymást. 

A csárda épülete közvetlenül a révátkelő tahitótfalusi oldalától délre helyezkedett el. A komp éppen a csárdánál tette ki az utasokat. Ha folyamkilométer alapján szeretnénk betájolni, akkor az 1679-es táblát kell felkutatni. Ez a terület alapvetően dunai ártér volt, a nagyobb árvizek, ugyanúgy mint a szomjas és éhes vendégek, rendszeresen tiszteletüket tették az épületben. Talán csak a régi tulajdonos, vagy a bontást végzők tudnák megmondani, hogy milyen építőanyagból álltak a falai, de egészen biztos, hogy nem vályogtéglából épült, hiszen azt akár egyetlen jeges árvíz romba dönthette volna, de arról, hogy valaha összedőlt volna az épület nem találtam feljegyzést. 

1963. BAUER SÁNDOR Fortepan 109863

Héjjas Pál és Horváth M. Ferenc: Régi képeslapok - Old postcards - Alte Ansichtskarten, c munkájában így ír a váci fejlesztésekről az amúgy Tahitótfaluhoz tartozó területen: 

A csárdát, a hozzá tartozó 20 kat. hold területtel együtt 1903-ban vásárolta meg a város Éles Gusztáv budapesti lakos örököseitől. 1904-ben verandát, tekepavilont és 2 tekepályát építettek, továbbá voltak itt teniszpályák és tornaeszközök is. A Váci Sportegyesület kérésére még ugyanebben az évben területet jelöltek ki labdarúgópályának, mivel „az ifjúságnak a testgyakorlatban és a testedző játékban gyakorlása valóságos közérdek." 1922-ben fürdőzésre alkalmas területet jelöltek ki. A háború előtti nagyobb beruházásként 1938-ban lelátót építettek a sportpályához.

A sportpályáról remek képek találhatók a Fortepanon, ahol éppen a budapesti német birodalmi iskola sportrendezvénye zajlik. 

Kilátás a Barátok templomára 1963. BAUER SÁNDOR Fortepan112726

"Gyerünk a Pokolba!" szólt a váciak mondása. Egyszerre élvezhették a kellemes időtöltést, és a remek kilátást a városukra. A csárda mellett egy hat holdas erdő terült el, amely megfogta a nyugati és északnyugati szeleket. Az 1900-as évek elejétől több idegenforgalmi beruházás is zajlott a területen, melyek egy ma arra járó számára teljesen elképzelhetetlenek, hiszen közülük már minden az enyészeté lett.  

"Vác szórakozó-, és nyaralócentruma a Duna túlpartján lévő Pokol-sziget volt. Rendszeres kishajó-forgalom kötötte össze a két partot. A Fürge nevű csavargőzös, illetve a komp hétvégenként váciak sokaságát szállította át a szigetre. Itt lehetett strandolni, a vendéglőkben étkezni, sportolni, vagy futballmeccsen szurkolni a kedvenc csapatnak. Voltak, akik a homokos fövenyű strandra készüllek, míg mások csak sétálni, tekézni vágytak. A strandfürdő mellett panzió, weekend-telep és csárda is várta a vendégeket.
A csárdánál rendezett nyári mulatságok népünnepély-jellegűek voltak. A zene és a tánc mellett különféle játékokkal, versenyekkel, tombolával gazdagították a műsort a rendezők. 1890 augusztusában a Pokolban tartottak népünnepélyt a váciak. Kishajókon jutottak át a túlsó partra, ahol már hangos cigányzene várta az érkezőket. A sátrakban — vendéglősök helyett — váci leányok kínálták a különböző finomságokat, köztük az ízletes váci borókai. A program színes volt, körhinta mellett különféle versenyeken - rúdmászás, hengerlejtés, evezős verseny, úszóverseny - is összemérhették ügyességüket a vendégek. A legizgalmasabb természetesen a szépségverseny volt. Az estet tánc — táncverseny — és tűzijáték zárta. " 

Csukovits Anita - Forró Katalin szerk.: Duna. Az ember és a folyó 2008.

Étlap 1934-ből. (forrás)

"Az épület déli oldalán hatalmas uj födött tánczterem áll, s az előtte elterülő kerthelyiségben van két födött kuglizó, a dunaparton pedig egy díszes kilátó pavilion. A Pokol csárda előtt, közvetlenül a Duna partján fekvő és kőfallal ellátott magas teraszról, mely a forró nyári napokon már a korai délutáni óráktól kezdve árnyas és hűvös, festői látvány nyúlik az ősrégi püspöki városra, a Mátra végső nyúlványaira, Nógrád és Hontmegyék messze kéklő hegyeire s fejedelmi folyónkra. A csavargőzös minden fél órában szállítja az utasokat s a MÁV budapest-marcheggi vonalán közlekedő vonatok menetrendjéhez is alkalmazkodik. Minthogy a kikötő éppen a Pokol csárda mellett áll, azt az utas közönség el nem kerülheti. E mellett, minthogy a kisduna mellől 30 percznyi kényelmes séta után elérhető a Pokol csárda, a szent-endrei sziget nyaralói számtalanszor felkeresik a Pokol kényelmes helyiségeit, hogy az onnan nyíló felséges kilátásban gyönyörködjenek, s a tiszta és pormentes levegőt élvezzék. A fővárosi, váczi közönségnek, a szigetrészi nyaralóknak legkedveltebb kiránduló helye a Pokol csárda, mely azonban télen, ha a Dunát hatalmas jégpánczél borítja, szintén keresett hely." 

Váci Hírlap 1912-02-04 / 10. szám

A Pokol csárda dunai homlokzata a lebontás előtti években (forrás)

CSÁRDA, CSÁRDA, POKOLCSARDA!

Csárda, csárda, Pokolcsárda,

Ki keresztelt ily furcsára?

De mit kérdem, hiszen értem:

Csalfa volt egy kis lány régen,

Poklot érzett itt utána

A gazdája, bús gazdája...

Csárda, csárda, Pokolcsárda!

Csárda, csárda, Pokolcsárda,

Beléd jöttem én is máma,

De ha nem is iszom itten,

Pokol éget úgyis itt benn .

S a szívemnek e poklára

Kárba vesz a borod, kárba,

Csárda, csárda, Pokolcsárda!

Csárda, csárda, Pokolcsárda,

Minden csárda a világba !

Azzá tette egy kis angyal,

Ki szebb, mint a kelő hajnal,

Csak a hűség nem barátja,

így maradtunk árvaságra,

Csárda, csárda, Pokolcsárda !

Csárda, csárda, Pokolcsárda,

Mit kacsintgatsz a Dunára ?

Te is bele kívánkozol ?

Ott vár a másik pokol!

A pokolnak nincs határú

Se itt, se a másvilágba,

Csárda, csárda, Pokolcsárda!

Szepessy László.

Az új "csárda" torzója 2010-ben. 

A második világháború után a csárda második fénykorát élte. Annak ellenére, hogy strandja a Révész- (Rabok-, Pokol)-sziget lezárása miatt eliszaposodott helyt adott nemzetközi főzőversenynek és ha igaz a városi legenda maga Nyikita Hruscsov is tiszteletét tette itt egy ebéd erejéig, amikor 1964 áprilisában a Rákóczi kirándulóhajó kikötött Vácott. 

Jó lett volna leírni végszóként, hogy "Még megmenthető lenne a Pokol-csárda!", de ez ma már elképzelhetetlen. Több mint három évszázadon keresztül szolgálta az itt átkelőket, révészeket, hajóvontatókat, a strandolókat, kirándulókat, nyaralókat, váciakat, tótfalusiakat, vagy a messze földről érkezőket. 2005-ben bontották el, legalábbis egy 2004-es googleearth felvételen még látszódik. Ma a helyén egy üres, emeletes épület áll. A rév sem áll meg már mellette, a folyószabályozás feliszapolta a híres strandját, a sportpályát és az úttörőtábort benőtte a dzsumbuj. Ha ember vetődik is erre már nem a panorámában gyönyörködik, hanem inkább menekülne mielőbb erről a gyászos helyről, ahol már nincs semmi, ami marasztalná a dunai vándorokat. 

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• https://vacikocsmak.cafeblog.hu/2015/03/16/pokol-csarda-bezart-etterem/
• http://www.tahitotfalu.hu/portal/pdf/ujsag/18-01.pdf
• http://www.dunakanyar.hu/hirek_14849_Vacnal-atadasra-kerult-a-Bodor-Major-Hajoallomas.html
• http://www.chemoton.com/images/pdf/GantiTiborEletmu_18.pdf

Kommentben várjuk olvasóink emlékeit a "Pokolról", egészen biztos, hogy sokan emlékeznek még az itt töltött időkre!