Budapesti jégviszonyok a Dunán (1876-1950)

Elképzelhetetlenül távolinak tűnik az a korszak, amikor Budapesten minden második évben befagyott a Duna, és kevesebb mint 3% volt a valószínűsége a jégmentes teleknek. Pedig 1876-1950 között még ilyen jégviszonyok uralkodtak a Dunán. Lászlóffy Woldemár egyetlen szemléletes ábrába sürítette ezt az időszakot a Pécsi Márton által szerkesztett "Budapest Természeti Földrajza" c. kötetnek vízrajzi fejezetében. 

 Áll a Duna jege 1945-ben, vélhetően februári kép. (Fortepan #155524)

Elöljáróban érdemes áttekinteni a folyami jégképződés folyamatát. Jégképződés jellemzően akkor indul meg, ha a léghőmérséklet tartósan 0 °C alá süllyed. A nyílt vízfelületen a felszínen lehűlő víztömeg az áramlás turbulens mozgása miatt keveredik, sűrűsége miatt lesüllyed, ezért a jegesedés nem itt megy végbe. Hanem olyan helyeken, ahol az áramlás lassabb, a víz sekélyebb, esetleg a vízbe olyan tárgyak, létesítmények nyúlnak, melyek a víznél hidegebbek (hídláb, sarkanytú, vagy akár mellékágba dőlt fák). A parton képződő jég a folyó középvonala felé hízik, ahogy újabb részecskék fagynak hozzá. Ugyanez lejátszódhat a folyó fenekén, ahol a jég az üledékszemcsék felületén keletkezik, majd a kisebb fajsúlya miatt a felszínre emelkedik. A felszínre emelkedő, vagy a parti jégből leszakadó jégdarabokból úszó jégtáblák alakulnak ki, és ez az a pillanat, amikor a folyón megindul a jégzajlás (L. W. ábráján fehérrel ábrázolva).

A zajló jégtáblák formája hasonlatos a nagy vízililiom levelekhez. Kerekek, miközben a peremük valamivel magasabb, mint a középső részük. A magyarországi folyószabályozás egyik fő célja az volt, hogy ezek a fehér jégliliom-levelek gond nélkül levonulhassanak a folyón. Ugyanis a folyó természetes állapotában számos olyan hely volt, ahol fennakadhattak. Szigetcsúcsok, szűkületek, túlfejlett folyókanyarulatok igencsak kedveztek a fennakadásnak, ahol a feltorlódó és igen gyorsan összefagyó, feltorlódó jégtáblák mögött folyásirányban megindul felfelé a jég "beállása", azaz a Duna befagyása (L. W. ábráján feketével). Az összetorlódott jégtáblák miatt ez jellemzően egy durva, jégtörmelékkel borított felszín volt, csendes mellékágakat leszámítva a legkevésbé sem alkalmas mondjuk korcsolyázásra. Fontos elmondani, hogy a jeges árvizek nem akkor következtek be, amikor a zajló jég beállt, hanem, amikor a beállt jégre az olvadás idején "felülről" megérkezett a zajló jég és nem tudott továbbhaladni.

Lászlóffy Woldemár ábrája a Duna jegesedésének tartósságát ábrázolja Budapestnél 1876-1950 között telekre lebontva. Azaz az adott télen melyik nap jelentek meg a jégtáblák a Dunán, mikor állt be a Duna és mikor szűnt meg az adott jelenség. A téli hónapok harmadolva vannak, 10 naponként van az osztás, értelemszerűen novembertől márciusig, ugyanis októberben még nem, áprilisban már nem észleltek jeget a Dunán a vizsgált időszakban. Jobb oldalt láthatók a számszerűsített adatok; jégmentes Dunát mindössze kétszer (!!!) láthattak a fővárosiak, 1901/02, illetve 1947/48 telén. Ez a vizsgált időszak alig 2,7%-a. 

Ugyanezen időszak alatt 33 télen fagyott be a Duna (volt, hogy telente többször is), ami 44,6%-os értéknek felel meg. A leghosszabb befagyásos időszak a II. világháború elejére esett, 1938-1942 között öt egymást követő évben állt be a Duna. A második leghosszabb ilyen periódus négy tél volt 1893-1896 között. 1882-1886 között azonban öt télen keresztül csak zajló jeget jegyeztek fel, de befagyásról nem érkezett jelentés. 

A Duna jégviszonyai Budapestnél az 1876/77-1949/50 közötti teleken (Lászlóffy Woldemár)

Az ábráról gyakorlatilag minden lényeges statisztikai adat leolvasható. 

Legkorábban november 14-én jelent meg a jég a Dunán, az 1888-as évben, és március 25-én tűnt el legkésőbb, 1929-ben. Ugyanebből az évből jegyezték fel a legkésőbbi jégfelszakadást (március 19.), miközben a legkorábbi beállás december 11-én történt, 1879-ben. Ezek a legszélsőségesebb értékek. Az átlagos jégmegjelenés dátuma december 25., az eltűnés pedig február 15. A vizsgált időszakban a beállás jellemzően január 13-ra esett és egy hónap múlva, február 12-én már fel is szakadt. 1879-1880 telén a jeges időszak rekord hosszúságú ideig, 98 napon át tartott. Ugyanebben az évben volt a legtovább befagyva a budapesti Duna, 83 napon keresztül. Az átlagos időtartam ennek töredéke, jegesedés: 38 nap, beállás mindössze 13 nap volt.

Ez az adatsor már a múlté, belőle a Duna jelenlegi jégviszonyaira nem lehet következtetést levonni; a folyószabályozás és a melegedő éghajlat egyaránt felülírta. Éppen ezért szükséges lesz folytatni a táblázatot. Lászlóffy Woldemár ábrája ugyanis 74 évet ölel fel 1876-1950 között. 1950 óta pedig újabb 72 év telt el, azaz lassan itt az idő, hogy az új adatokat megvizsgálva összevessük az azóta eltelt változásokat; hogyan alakultak Budapest jégviszonyai 1950-2024 között? Ugyanis mindannyiunk percepciója az, hogy a jég egyre ritkább látvány a folyón telente, és teljes beállásra már csak a legidősebbek emlékezhetnek. 

Addig is a fenti táblázatnak találhatunk némi gyakorlati hasznot, pl. alaposan le lehet szűkíteni általa a fővárosi jeges dunás fényképek (kiemelten: Fortepan) készítési időpontját. 

Váci árvízi album 1876.

Vác városáról készült első fényképek, szám szerint hét darab, egy nevezetes vízrajzi eseményhez kapcsolódnak; az 1876-os jeges árvízhez. Jelenlegi ismereteink szerint ez volt az első dunai árvíz, amit Magyarországon fényképeken is megörökítettek. A Tragor Ignác Múzeum gyűjteményében található felvételek jelentőségét az sem csökkenti, hogy ezt az árvizet Budapesten és Esztergomban is dokumentálták fényképészek. 

A tartóssága miatt rendkívüli árvíz kilalakulásáról, lefolyásáról az "Esztergomi árvízi album 1876." című írásban már beszámoltunk, ezért most csak a váci eseményekre koncentrálunk. Az árvízi képek bemutatásán kívül szó lesz a váci árvízszintről is, ez utóbbi meghatározása annak ellenére sem egyszerű, hogy azt az árvíz után alig 7 évvel már térképen ábrázolták. 

A váci Tragor Ignác Múzeum leírása szerint a képek adományozás útján kerültek gyűjteménybe. A két adományozó neve fennmaradt, de a fényképészé nem. Feltételezhető, hogy Erdősy Rezső fényképész és birtokos készítette őket, aki ekkoriban Vác városában dolgozott, és arról volt nevezetes, hogy 1000 váci polgár portréját szerette volna elkészíteni egy megalapítandó múzeum javára. A sors fintora, hogy több váci árvízi fotó maradt fenn az utókor számára, mint portré.

A fényképek készítésének pontos időpontja nem ismert. Az jeges árvíz Vácott február 25-én tetőzött, majd márciusban egy újabb, kissé alacsonyabb, immár jégmentes árvíz érkezett. A fényképen látható jégtömbök alapján a képek nem a tetőzés időpontjában készültek, talán a tetőzés után közvetlenül. Ugyanis a belváros alatti dunaparti út járható, sőt egy kikötött hajó is felbukkan, amelyet egy jégzajlás aprófává aprított volna. A háztetőkön nem látunk havat, azonban a táj alaposan átázottnak tűnik, amely egyaránt származhat a Dunából, vagy közvetlenül csapadékból. Ebben a tekintetben nagyon hasonlítanak az Esztergomban készült képekhez.

Négy kép a mai Liszt Ferenc, vagy Ady Endre sétányon készült, az utolsó három kép pedig valószínűleg az elöntött Burgundia városrésztől délre található mélyfekvésű területen, vagy távolabb, a Gombás-patak völgyében. Az épületek nagy része ma már nem létezik, ezért a helyszínek beazonosítása sem egyszerű, de akadnak támpontok, mint például a Ferences templom tornya a második képen. Régi térképeken a mai uszoda területén házcsoportokat látunk, ennek támfalán található a nevezetes 1775-ös árvíztábla, melynek jelentőségéről még lesz szó alább. 

1876. február 25-én délután tetőzött a jeges árvíz Vácott. A szint meghatározása már akkor sem lehetett egyszerű, ugyanis a víz felszínén egymásra torlódott jégtáblák hatalmas torlasza állt. Ekkor a Margit-sziget felett egészen Vácig beállt a Duna jege. A feljebb lévő Szob és Nagymaros település, valamint szemben az egész Szentendrei-sziget víz alatt állt. Az időjárás hideg volt, éjszakánként fagyott és viharos szelet is feljegyeztek. A jégtorlasz hol megindult, hol megakadt, miközben a víz folyamatosan emelkedett a városban, elöntve a déli városrészt és a Gombás-patak völgyét egészen a vasúti hídig. Vízben állt a patakparti Lövőház is, melynek restaurálása a későbbiekben komoly pénzt emésztett föl. 

Emberi áldozatról nem érkezett tudósítás, talán éppen a lassan emelkedő vízszint miatt, azonban 25-én már 11 váci ház állt vízben, és néhány lakost, akik a parton álló deszkarakásokra menekültek, elsodort az ár. Voltak olyan szerencsétlenek is, akiket a jégtáblák elsodortak, sorsukról nem tudni. Pest felé kerülni kellett közúton, mert az út bizonyos szakaszai víz alá kerültek.

"Vác, 14 óra; A jég 13 óra 35 perckor megindult és sebesen halad. A veszély mindig nő. Vízállás 26 láb (824 cm). Több ember a jég által felrakott deszkarakások tetejéről lesodortatott. Még élnek. 14 óra 45 perc; A jég folyamatosan, de lassan úszik 2 óra 20 perc óta. 15 óra 5 perckor már azt jelentették, hogy a jég egy órai úszás után megállt. A víz ismét nő." 

"Vác, 14 óra 50 perc. A Polgármesteri Hivatal kéri, hogy azt a négy váci lakost, akik a jég megindulásakor egy jégtáblán voltak és azokat a jég magával vitte, amennyiben a jégtáblán Pestre érkeznének, mentsék meg." 

A jég végül 25-én megindult és levonult a főváros felé, azonban ekkor már állt a Gubacsi-zárás a Soroksári-Dunán, a víz arra nem talált lefolyást és az egész vízhozam a Budafoki-ágba szorult. Ráadásul Ercsinél a főágban még állt egy jégtorlasz. Erre zúdult rá a Vácról érkező jég, ami azzal fenyegetett, hogy hasonló visszaduzzasztást okoz, mint történt 1838-ban. Az érkező víztömeg azonban kitért bal kéz felé és a Csepel-szigetet letarolva a jeges-szennyes áradat belezúdult a Soroksári-Dunába, létrehozva hazánk legnagyobb vízmosását Szigetcsép mellett. Ez a szakadás mentette meg a fővárost a pusztulástól, ahol az előirányzott folyószabályozási munkálatokat csak részben sikerült elvégezni, mint például a folyóágak szűkítése Lágymányosnál, vagy a rakpartok kiépítése.

A tököli szakadás miatt Budapesten az 1876-as árvíz végül "csak" 867 centiméteren tetőzött a Vigadó téri vízmérce 0 pontja felett. Ez több mint másfél méterrel maradt el az 1838-as szinttől, de ami talán fontosabb, mindössze 3 centiméterrel haladta meg az 1775. évit, melynek, mint láttuk Vácott emléket állítottak a Duna partján. Azaz két árvíz gyakorlatilag ugyanazon a szinten tetőzött. 

Egy fontos különbséget mindenképpen meg kell említeni a két árvíz között, ez pedig a tartósság kérdése. 1838-ban az árvíz gyorsan érkezett és gyorsan le is vonult. Ezzel szemben 1876-ban (lásd: alábbi táblázat) láthatjuk, hogy a Duna Vácott február 22-én lépett ki a medréből és csak április 14-én, azaz majdnem két hónap múlva tért csak vissza. Ennél hosszab ideig tartott a dunai árvíz a Tisza-torkolat feletti szakaszon, ugyans a két folyón egyidőben vonult le az árvíz, aminek tartós visszaduzzasztó hatása volt. Azonban március elejétől az árvíz fő oka már már nem a jégdugó, hanem az olvadást kísérő hosszú esőzés volt. Később csak az 1965. évi árvíz tudta meghaladni ezt a tartóssági értéket, mint ahogy a Budapesten 1876. március 9-én tetőző jégmentes árvíz szintjét is csak ez az árvíz fogja felülmúlni.

Az 1876-os árvíz szintje és tartóssága Duna-menti településeken (forrás: Nagy László)

 

Kérdés, hogy mennyiben feleltethető meg a fővárosi adat a vácinak? Jégmentes árvíz esetén sem lenne telesen egyértelmű a kapcsolat, például a mederviszonyok (Vác mellől hiányzik pl. a Szentendrei-Dunán lefolyó vízhozam), vagy a két állomás közti távolság. Jeges árvíz esetén ez a megfeleltetés nem működik, ezért tartják nyilván a hidrológiában a jeges és jégmentes árvizeket. Mint láttuk, a Vácnál beállt jeget a Margit-sziget csúcsán feltorlódott jégdugó okozta, amely a leszívás miatt alacsonyabb vízállást eredményezett a Vigadó-térnél, a duzzasztás miatt pedig magasabbat Vácott. 

Az 1775-ös árvíztábla az uszoda támfalában.

A szint meghatározásában a képek sem segítenek, az azokon látható vízszint egészen biztosan elmarad a tetőzés szintjétől, amikor az egész parti sétány járhatatlan volt a feltorlódott jég és a kiáradt Duna miatt.  

Az 1838-as váci árvíztáblák kapcsán már volt szó arról az 1883-ra datált kataszteri térképről, amelyen egy rajzoló bejelölte mind az 1838. évi, mind pedig az 1876-os jeges árvíz hozzávetőleges tetőzési szintjét. Mai szintvonalas térképre, vagy abszolút értékre vetítve az 1838-as árvíz a 107,7 m.B.f. szintvonal alatt mindent elárasztott. Ha a Budapesten mért különbséget vesszük alapul, akkor az 1876-os árvíz kb. éppen meghaladta volna a 106 m.B.f. szintvonalat. Az 1883-as kataszteri térkép alapján azonban ez az érték, feltehetően a visszaduzzasztó hatás miatt magasabb lehetett fél méterrel, és a 106,5 m.B.f. abszolút értéken tetőzhetett a jeges árvíz. Ebben az esetben pontosabbnak kell feltételezni a berajzolt kék szaggatott vonalat, elsősorban az árvíz időbeli közelsége miatt. 

Az fenti táblázat konkrétan feltünteti a Vácnál mért árvíz relatív, azaz a vízmérce 0 pontjához viszonyított szintjét, ami 769 centiméter volt. Kérdés milyen szinten volt ekkoriban a vízmérce 0 pontja. Ha a mai értéket vesszük alapul, akkor a tetőzés szintje alatta marad a 106 méternek (98,12 m + 7,69 m =105,8 m). 

Váci árvizek elöntési vonalai és az 1775-ös árvíztábla pozíciója (forrás)

Vác északi részén az árvíz jelentéktelen károkat okozott, még a Buki-csárda épületét sem érte el. Kisvácon csak a legalacsonyabban fekvő parti házakba tört be az áradat. A tabáni sétány alsó házasorai vízben álltak egészen a Ferences rendházig. Elsősorban a meredek part miatt az elöntési vonal csak kissé távolodik el az 1838-as szinttől, ez a távolság azonban kitágul a Vártól délre a Gombás-patak völgyében. Ez azt eredményezte, hogy az 1876-as árvíz jóval kevesebb házat érintett a Burgundia területén, azonban ismét felhatolt egy azóta betemetett patakvölgyön a Csányi László körút nyomvonalán a Göbölös térig (kb. a Csányi L. körút 73-as számmal szemközt), keletről is megkerülve a várost. 

Vácról nem ismerünk 1876-os árvíztáblát, de Budapesten is talán csak egyetlen maradt fenn. Egy ilyen tábla esetleges in situ előbukkanása nagyban segítené a váci árvíz pontos szintjének meghatározását. 

Sittet a Dunába?

"A sitt nem szemét!" — ez a mondat nem egy erdőszélen, a rendőrnek magyarázkodó illegális hulladéklerakó szájából hangzott el, hanem még annak idején földrajz szakon, talán éppen ásvány- és kőzettan órán. Ez a mondat idéződött fel bennem a Morgó-patak torkolatánál, ahol a dunai, azaz pontosabban a pataki hordalék jelentős mennyiségben tartalmaz emberi eredetű anyagot. 

Téglából készült dunai kavicsok.

A "sitt nem szemét" kijelentés némiképpen magyarázatra szorul, hiszen a német "Schott" szóból származó szavunk eredetileg építkezési törmeléket jelent, de ebbe manapság már olyan dolgok is beletartoznak, mint a műanyag, a kőzetgyapot vagy éppen a törött napelemek. Az építési törmelékek részhalmaza az ún. inert hulladék, amire a fenti állítás vonatkozik. Ez a fajta építkezési törmelék nem oldódik vízben, nem ég el, nem oldódik ki belőle környezetre ártalmas anyag, nincsenek egészségre ártalmas gőzei, gázai. Tehát ha (kis mennyiségben) ilyenre bukkanunk a Duna medrében, nem kell rögtön a katasztrófavédelmet hívni. 

Lekerekített és koptatott üvegtörmelék.

Miféle építési törmelékek tartoznak ebbe az inert kategóriába? Ilyen anyag például a tetőcserép, a beton (térkő), a járólap, a csempe, a tégla és a tiszta üveg is. 

Az inert hulladékokat a fenti tulajdonságai miatt újra lehet hasznosítani. Pl. ledarálva mehet útalapba, feltöltésbe. Akár mehetne a Duna medrébe is (?).

Ellenállóbb csempe, de már ez is kerekedik a csúcsain.

A kérdés természetesen költői, mert inert hulladék azóta megy a Dunába, amióta emberi hulladék keletkezik a Duna partján. Hiszen gyakorlatilag ebbe a kategóriába tartozik a régészeti korok kerámialelete is. Ezek bemosódhatnak az erózió által érintett partszakaszokról, de belehordhatják patakok, vagy a csapadékvíz is. Aki bogarászott már mondjuk Nagymaroson a Magyar utca végénél található esővízcsatornánál, annak lehet fogalma a folyamatról, az ott talált cserépedények és porcelán-étkészlet törmelék alapján. Ennél valamivel "természetesebb" állapotok uralkodnak Kismaros és Verőce között, a Morgó-patak torkolatánál. A mostani bejegyzés teljes képanyaga a viszonylag alacsony vízállás idején előbukkanó hordalékkúpról származik. 

Színéről ismerszik meg az antropogén eredetű hordalék.

A patak által görgetett vulkanikus kőzet között meglapuló anyag nagy része a már felsorolt inert kategóriából származik, mivel a könnyebb szervesanyagot és műanyagot a víz könnyebben magával viszi. A patak sodrása, a Duna hullámzása, az anyag keménysége, valamint a vízben töltött idő befolyásolja, hogy a téglából, üvegből, stb. mennyi marad meg. Kellő idő alatt a legkeményebb üvegből is kavics válik, melyet aztán felapróz és egyre kisebb darabokra koptat a meder anyaga, megcáfolva Wass Albert gyakran idézett verssorait, miszerint a "A víz szalad, a kő marad, a kő marad" (Üzenet haza). Geológiai értelemben általában ennek az ellenkezője igaz.

Ha ember csinálja beton, ha a természet akkor konglomerátum.

A Morgó-patak hordalékkúpjának másik érdekessége, hogy az itt lerakott vulkanikus kavicsanyag igen könnyű és porózus. A külső erők nagyon gyorsan pusztítják, és ez a típusú kavicsanyag Vác alatt igencsak megritkul és kisebbségbe kerül a keményre cementált homokkő és kristályos mészkő kavicsok között. 

Természetes, vulkáni eredetű kavicsok

Visszakanyarodva az írás címéhez, korábban már volt szó arról, hogy a dunai kavicskotrás 1965-1990 között legalább 64 millió köbméter minusszal zárult. Arról nincsen adat, hogy mennyi volt a visszatáplálás, és annak mekkora része lehetett természetes eredetű és mennyi volt belőle a "sitt". A felsőbb szakaszokon épült duzzasztóművek miatt is kialakuló riasztó mértékű görgetett hordalék-hiány pótlására ezidáig nem született átfogó megoldás. Új-Zélandon volt egy természetvédelmi kezdeményezésnek álcázott marketingfogás, ahol a tengerparti strandok homokját próbálták ledarált sörösüvegekkel pótolni, de arról nem szólnak a hírek, hogy ez mennyire sikerült. A kérdés költői és hipotetikus: lehetne-e sittel pótolni a dunai hordalékmérleg minuszát? 

A Morgó-patak torkolata 2022. június 28-án.

A kérdést nem fogjuk megválaszolni, elsősorban kellő tapasztalat hiányában. Gondolkodni rajta, vitázni róla mindenesetre érdemes lehet. Tonnaszámra lerakott ablaküveget nyilván senki nem látna szívesen a parton. A másik véglet lehet például a lakott területen és hajózási útvonalon kívül eső mederben lerakott aprított beton, melyből a folyó ismét dunai kavicsot tudna koptatni magának. Ez az anyag nem is ütne el külalakban sem például a vöröses tégláktól, amely még a kevésbé ellenálló andezittufa kavicsokhoz képest is gyorsan aprózódik a Morgó-patak torkolatában. Ismerve azonban az építőipar kavics, sóder és homok nyersanyagigényét, a beton újrahasznosítását valószínűtlen, hogy a lassan dolgozó Dunára bíznák a közeljövőben. 

"Mindenki ment a partra, székekkel..." — adalékok az 1838-as jeges árvíz váci történetéhez

Lassan összegyűlnek az 1838-as váci árvíztáblák és kezd körvonalazódni a jeges ár levonulásának helyi története — elsősorban a második árvíztábla publikálását követő reakcióknak köszönhetően. Három pontban foglaljuk össze az újonnan napvilágra került információkat, melyek külön-külön korábban ismertek voltak, ha nem is túl széles körben.

Vác város Burgundia negyedének elöntési térképe,
 a helyben található (pirossal) és a feltételezett árvíztáblák (kékkel) helyének feltüntetsésével.

Alig egy hét telt el a második váci árvíztábla bemutatása óta, mely egy magánház kertjében várja, hogy újra helyére kerülhessen. Korábban még nem volt példa hasonlóra; hét nap alatt érkezett visszajelzés a Vác Város Levéltárától, a Tragor Ignác Múzeumtól és a Püspöki és Káptalani Levéltártól is. Annyi új és érdekes információ gyűlt össze, hogy szükségessé vált egy újabb cikk megírása az 1838-as jeges árvíz váci levonulásáról. 

A váci Remete étterembe átmentett árvíztábla

A Püspöki és Káptalani levéltárból egy rövid részletet kaptam, a Piarista Rendház úgynevezett Háztörténetéből (Historia Domus):

"Eszerint Vácott március 13.-án délelőtt volt a főbíróválasztás - tehát különösebb eseményre a lakosság nem készült. A sikeres választás után délben harangszó és ágyúzás mellett történt meg a Székesegyházban az új bíró és jegyzők eskütétele. Ezek a hangos rezgések valamilyen szinten nyilván hozzájárultak ahhoz, hogy 1/2 2 körül a jég lassan megindult, és 3 órakor már gond nélkül folyt az egész mederben a jeges víz. A látványosság megtekintésére mindenki ment a partra, székekkel... A víz a fentebbi területekről hozta magával a hajókat, csónakokat, szénát, épületfát, és közben emelkedett a szintje: a Duna-parti házakat ekkor kezdte elönteni. Eszerint tehát a víz addig csak a jég alatt tudott folyni; a többit visszatartotta a Vác feletti torlasz. Vesperás idején (azaz cca 5-6 óra tájban) a víz felszíne már lényegében tiszta volt, azonban a Hétkápolnánál már megfigyelték, hogy a még sodrott néhány jégtábla lassabban mozog, elkezd torlódni, és ebből következtettek egy lentebbi elakadásra. Este 8-ra már egy lábnyit emelkedett a vízszint, 10-kor pedig gyors emelkedés indult, mely tartott egész éjjel. Reggelre a vízszint meghaladott minden korábbi ismert vízállást, az 1775. évit is. A Ferences Konvent (azaz a Püspökvár) falában lévő táblán jelzett szinthez képest a vízállás a 3' 9'' magasságot érte el. A vízszint még délig emelkedett, majd megindult az apadás: 4-ig 2 hüvelyknyit apadt."

A leírás megerősíti azt az információt, hogy Vácott a jeges ár március 14-én reggel tetőzött, egy nappal az esztergomi után és egy nappal pest-budai előtt. A leírás konkrétnak tűnő adatot is tartalmaz az árvíz szintjével kapcsolatban. A Püspökvár kerítésfalában, a Dunaparton a mai napig megvan az az 1775. évi árvíztábla, amelyhez képest az 1838-as szint 117,5 centiméterrel magasabban volt. Ezzel csak annyi gond van, hogy az 1775-ös táblán nincsen szintjelző vonal. A tábla maga 45 centiméter magas és 60 centiméter széles, így közel fél méteres hiba is lehet a szint meghatározásában. Szerencsére az elöntési szint meghatározásának vannak ennél jóval egyszerűbb módjai is. 

A legegyszerűbb módszer megvizsgálni Vác rendezett tanácsú város 1883. évi bitrokvázlatát. Ezen nem csupán az alig 7 évvel korábban pusztító jegesár szintjét tüntették fel, hanem a 45 évvel korábbi rekord elöntést is. Kérdés, hogy ezt a szintet milyen módszerrel reprodukálták. 

1838. március 14-én reggel Vác várost nem egységesen pusztította az árvíz. Míg északon, Kisvác területén az ármentes teraszra épült házak jobbára megmenekültek. Kivételt képezhetett persze néhány Dunára rúgó telekvégi fészer, de a börtön felett lakó népesség viszonylag szerencsésen vészelte át a jégzajlást. A börtön és a vár között sűrűbben beépített belváros alsó házsorai már vízben álltak, de az árvízi elöntés sávja keskeny sávban, párhuzamosan futott a folyóval. Ez a párhuzamos a vár tövében végződött el, azazhogy váltott át egy másik párhuzamos vonalra, de ez már a Gombás-patak viszonylata volt. Nem véletlen, hogy éppen itt épült fel a vár, ahol a Duna és a Gombás-patak ártere két oldalról nyújtott védelmet. 

A domborzatból eredő okokból Vác déli része, a Burgundia szenvedte a legnagyobb károkat. A városban összedőlt 210 ház (az épületállomány kb. 15%-a) jelentős része erre a területre koncentrálódott. A Gombás-patak széles völgyét még a vasúti hídon túl is visszaduzzasztotta a Duna, de ami a legérdekesebb, az elöntési vonal kirajzolt egy korábbi mellékpatak völgyét, amely körülbelül a Csányi László körút (=Patak-sor) ívét követte "Luxemburgig", azaz majdnem a Rádi út vonaláig. A Gombás-pataktól délre váci lakóházak már nem álltak, de a városi Lőház figyelmet érdemel, ugyanis a feltételezések szerint ezen az 1948 körül lebontott épületen állhatott a "második" árvíztábla. A Lőház egy látogatott közösségi hely volt, amelyet lövészeken kívül a Duna árvizei is rendszeresen látogattak, komoly anyagi terhet róva a fenntartó lövészegyletre. Az épület történetét Fehér Tamás geológus dolgozta fel a Honismeret folyóiratban (A váci Lőház története, XLII., 2014/05).

Árvízi elöntési szintek Vác város 1883-as kataszteri térképén (forrás)

Fehér Tamás írt egy számunkra relevánsabb cikket is. Az "Árvíztáblák Vácon" a Váci Polgár 2012. májusi számában jelent meg, benne egy fényképpel a "harmadik" 1838-as váci árvíztábláról. A cikkre Zomborka Márta, a Tragor Ignác Múzeum munkatársa hívta fel fel a figyelmemet, amit ezúttal is köszönök. A harmadik árvíztábla ma is látható a Remete étterem pultjától jobbra, talán azért is mert éppen szemmagasságban van. Utóbira az a magyarázat, hogy az étterem korábbi tulajdonosa, Molnár Tibor mentette meg egy Fűz utca-Mária utca sarkán lebontott épület romjai közül. Aztán jobb híján beépítette a saját éttermébe, ahol—ha nem is az eredeti magasságban—sikerült az utókor számára megőrizni. 

Maximalista megoldásként az éttermi árvíztáblát könnyen be lehetne szintezni az eredeti pozícióban (amennyiben ez nem az étterem padlására vagy pincéjére esik). Összevetve az 1883-as árvízi elöntési vonalat a topográfiai térképek szintvonalaival, tengerszint feletti magasságban kifejezve a 107 és a 108-as m.B.f. vonal közé kerül, de közelebb van a 108-hoz. Fehér Tamás 107,7 méteres szintet adja meg, amit pontosabb mérés (pl. a Budapesti főúti tábla szintezése) híján elfogadhatunk.

A Remete étteremben található tábla felirata magyar nyelvű: Duna árja Marczius 15én 1838. A balra mutató újj egy polírozott vörösmárvány táblán húzott vonalra mutat. Figyelemreméltó a táblán szereplő dátum, hiszen március 15-én már Pest-Budán tetőzött az árvíz. Figyelmetlen volt a megrendelő? Esetleg a váci ház tulajdonosa Pest-Budán vásárolta a táblát és aztán csak legyintett az egy napnyi eltérésre? 

Az 1838-as jeges árvíz kb. 107,7 méteren tetőző szintje a Gombás-patak mentén, Vác déli részén.

Ezt valószínűleg sohasem tudjuk már meg. A három fennmaradt váci árvíztábla közül csak egyetlen található meg eredeti helyzetben (+az 1775-ös). Figyelemre méltó, hogy a három tábla közül az egyik nem ad meg dátumot, és a másik kettő közül is csak egy találja el a tetőzés valódi dátumát. Három tábla három különféle alakkal, rajtuk három különféle felirat szerepel, ami annak ellenére is különös, hogy a budapesti árvíztáblák sem olyan egységesek, mint amilyeneket Csillaghegyen tettek ki az 1945. februári árvíz után. Fehér Tamás gyűjtése után már csodaszámba menne, ha további 1838-as árvíztáblák kerülnek elő Vácról. Reméljük a számuk sem fog csökkenni.

Vácott előkerült a második 1838-as árvíztábla!

Vácott megduplázódott az ismert 1838-as árvíztáblák száma. Jó hír, hogy egyáltalán megvan, jó kezekben, aki ismeri a tábla értékét. Üröm az örömben, hogy egyhamar nem kerül vissza az eredeti helyére, ugyanis a házat, amelyen eredetileg állt 1989 után lebontották, és a telek azóta is üresen áll. 

Vácról egészen ezidáig egyetlen 1838-as köztéri árvíztábla volt ismert. Ez egy ház falán található a Budapesti főút 67. szám alatt kb. 135 centiméter magasságban. Érdekessége, hogy a felirata nem közölte a tetőzés konkrét időpontját (hónap, nap), csak az évszám található rajta. Vácott ismerünk még egy 1775-ös árvíztáblát az uszoda támfaláról, és vannak források arról, hogy az 1809-es árvíz szintjét is feljegyezték az eredetileg a révnél állt Nagyhídnál ill. a Ferences templom környékén, de ezek eltűntek azóta. 

A most megkerült árvíztábla is a Ferences templom közvetlen környezetében állt a Tímár utca-József Attila sétány sarkán álló házon, mely 1989-ben még látható volt egy légifotón. 1838-ban ezen a szakaszon még szélesebb volt a Duna, egészen a vár tövéig ért. Ezt a szakaszt a II. világháború után fokozatosan feltöltötték és parkosították. 

A lebontott ház, amelyről állítólag a tábla származik (1985, fentrol.hu)

Pontos időpontját nem ismerem a sarkon álló ház bontásának, sem annak körülményeit. Így azt is nehéz eldönteni, hogy a tábla csak a bontásnál tört el, vagy már korábban megsérült. Annyi biztos, hogy most két összeragasztott részből áll, miközben az ovális formájú árvíztábla jobb oldali része a hüvelykujj miatt fura alakú kéznél hiányos. A tábla felirata két okból különleges. Elsősorban a Wizár felirat tűnhet fel, ami nem egy korabeli légiközlekedési vállalat volt, hanem valószínűleg a helybéli német lakosság felé tett gesztus lehetett. A másik különlegesség a dátum, ami akár ki is zárhatná, hogy a tábla eredetileg más településről származott volna. Az esztergomi árvíztáblák ugyanis egy kivételével mind március 13-i tetőzést örökítenek meg, miközben Budapest területnén március 15-i vízállásra mutatnak a mutatóujjak. Tehát a két helyszín között félúton található Vácott tetőzhetett a Duna 14-én. Azonban Nagymarosról ismerünk árvíztáblát március 15-i dátummal, sőt az Esztergomon "túl" található dunamocsi tábla is március 14. és 15-i dátumot említ. 

A második váci árvíztábla alig néhány házzal került csak arrébb, jelenleg Szántó-Komáromi Péter Pál tulajdonban van, (aki hozzájárult, hogy névvel említsem). A Tímár utcai történelmi emlékházra jellemző, hogy a leszerelt árvíztábla pillanatnyilag az eredeti váci Nepomuki Szent János szobor háta mögött hever, amely korábban a révnél állt. Az árvíztábláról másolat készült egy 3D szkennelést követően, így akár egy szintezést követően vissza is kerülhetne az eredeti helyére, amennyiben az üres telken új ház épül és a tulajdonos pozitívan áll a kezdeményezéshez. Addig digitális formában mentjük el az utókor számára a magyarországi (Budapest, Esztergom és Szentendre városokon kívüli) 1838-as árvíztáblák közé.

A tábla történetében még rengeteg hézag tátong. Melyik oldalon állt a tábla? Az utcára nézett, vagy a Dunára, esetleg a kertben volt? Milyen magasságban volt? Ha a házat valóban 1989 után bontották el és a tábla csak ekkor került le róla, elképzelhető, hogy előkerülhetnek róla fotók, ami nagyban megkönnyítené a tábla visszahelyezését. Éppen ezért arra kérnénk olvasóinkat, ha bármi információval rendelkeznek erről, vagy más régi váci árvíztábláról küldjék el a blog címére!

Röviden a dunai folyóteraszokról

Nehezen megfogható téma a dunai, vagy más folyóteraszok kialakulása, hiszen időben meglehetősen elhúzódó, akár százezer éves periódusokról beszélünk, ráadásul az éghajlati ingadozások mellett a függőleges tektonikai mozgások is szerepet kaphatnak. Az egyszerűség kedvéért a három legérdekesebb ábrán keresztül vázoljuk a témát a geomorfológiában (eddig még) nem járatos olvasóinknak.

Folyóteraszok a Dunakanyarban (A Földgömb 2005 július)

Talán még bonyolultabbnak tűnhet a téma, ha valaki azt hallja, hogy a Duna folyóteraszára épült a Budai Várnegyed és folyóteraszon épült az Esztergomi Bazilika is. Hogyan, mikor és miért kerülhetett ilyen magasságba a Duna? A pontos válaszért vissza kell menni a nagyedidőszaki eljegesedésekig.

Hol máshol lehetne kezdeni ezt a témát, mint az alapoknál, azaz a dunakavicsnál. No nem a fogtörő édességnél, hanem annál az anyagnál, amely a dunai teraszok fő alkotója. Megtalálható a folyó medrében, a Dunán Paksig bezárólag, de előfordulhat akár 300 méteres magasságban a folyó 0 pontja felett, vagy akár fél kilométerrel a felszín alatt. A folyóterasz kutatás tudománya valahol ott kezdődhetett, amikor valaki feltette a kérdést, hogy mit keres a dunai kavics ebben a helyzetben?

Igazából a kavics nem is anyag, hanem egy szemcseméret-tartomány, melybe a legkülönfélébb hegységekből a legkülönfélébb ellenálló kőzetek tartoznak. Ebből épülnek fel a folyók medrét két oldalról a legkülönfélébb szélességben változó magasságban előforduló sík teraszok. A terasz maga is egy szemléletes elnevezés, hiszen általában remek kilátás nyílik róluk a folyó völgyére, már amennyiben a növényzet nem zavarja a kilátást. Ez a remek kilátás azonban eltörpül egy másik, fontosabb telepítő tényező mellett, ami lehetővé tette az emberi megtelepedést ezeken a térszíneken. A folyóteraszok ugyanis ármentesek, mindegyikük az ártéri szint felett helyezkedik el. 

Ez visszavezet minket az kiinduló kérdésünkhöz, hogyan kerülhet a Duna által felhalmozott üledék ármentes helyzetbe, majd pedig olyan magasságba mint a Budai Várhegy? A rövid válasz az, hogy a folyó szakaszjellegének változásai hozzák létre a folyóteraszokat. A Duna esetében is voltak olyan hosszú, akár több tízezer éves periódusok, amikor a vízhozam-hordalék arány az utóbbi felé tolódott el, és a folyó vize szinte elveszett a saját bőséges hordalékában. És vannak olyan rövidebb periódusok, amikor hirtelen megnőtt a vízhozam és a szállított hordalék aránya csökkent, a folyó középszakasz jelleget öltött és bevágódott a korábban lerakott hordalékába. Ezek a változások pedig korrelálnak a pleisztocén éghajlatváltozások periódusaival, amelyek nagyjából százezer évenként követték egymást. A kavicsanyag lerakódása jellemzően a hideg periódusban történt, majd az enyhüléssel párhuzamosan a folyó egy (terasz)szinttel mélyebbre vágódott. Aztán egy újabb lehűlés már ezen a szinten teregette szét a kavicsot és az újabb bevágódással ismét létrejött egy teraszszint. 

Pécsi Márton 1959-ben összesen hét teraszt számolt össze. Számozásuk kérdése azonban ma sem problémamentes. "Alulról kezdődik a számozás, a római I.-es számot a magasártér kapja. e fölött már ármentes teraszok következnek, de a II. számú teraszt idővel morfológiai szempontok miatt megkettőzték a fiatalabb II/a és az idősebb II/b teraszra. A legújabb kutatások már a III. teraszt is "a" és "b" szintre tagolják. A IV. sz. terasz kormeghatározása még lehetséges, ezen felül azonban a teraszok olyan mértékben lepusztultak, vagy eltemetődtek, hogy pontos kormeghatározásuk nem lehetséges. 

Folyóteraszok felkavicsolódásának és kivésésének korával (Gábris 2006, 2007)

A teraszképződés, ha pusztán csak klimatikus változások lennének egyirányú lenne, azaz a folyóvölgy csak mélyülne. Azonban a földkéreg a legritkább esetben van teljes nyugalomban, függőleges mozgásai hatással vannak a folyóteraszok kialakulására és pillanatnyi helyzetére is. Az alábbi ábra jól szemlélteti a folyó esésvonalával (kékkel) párhuzamosan kialakuló teraszszintek tektonikai eredetű torzulásait a magyarországi Duna-szakaszon. A Kisalföld és a Nagyalföld süllyedése azt eredményezte, hogy a Duna-teraszok eltemetett helyzetbe kerültek. Ezzel párhuzamosan a középhegységek emelkedése lokálisan eltérő ütemben, de megemelte a teraszok relatív szintjét. Igy fordulhat elő, hogy például a lilával és 4-es számmal jelölt középső pleisztocén végi III. sz terasz Nagymaros környékén 80 méterrel magasabban van a Duna 0 szintje fölött, miközben Mohácsnál közel kétszáz métert kell lefúrni, hogy e terasz kavicsanyagával találkozzunk. Tehát a folyóteraszok kutatása arra is választ adhat, hogy milyen átlagos ütemben emelkedtek ki középhegységeink a Duna Visegrádi áttörése óta, illetve milyen ütemben süllyedtek az Alföldjeink.

A dunai teraszzintek tengerszint feletti magassága (forrás: Pécsi Márton)

Ideális esetben—például egy tankönyvi ábrán—a folyóteraszok mindkét parton megtalálhatók, teljes hosszukban kísérik a folyót, különböző relatív magasságokban, ami lépcsőzetes megjelenést kölcsönöz a folyóvölgy keresztmetszetének. Ideális helyzet azonban nem létezik, ez különösen igaz a magyarországi Duna-szakaszra. A folyóteraszoknak ugyanis számos természetes ellenségük van, például az üledékfelhalmozódás és az erózió különféle formái. Életkorukból következően a legveszélyeztetettebb helyzetben a folyó legidősebb teraszai vannak. Ezek vannak a legkiemeltebb helyzetben és az eróziónak több ideje volt, hogy elpusztítsa őket. Már a terasszá válás után fenyegeti a folyó oldalazó eróziója, vagy felszabdalhatják a partokról érkező vízfolyások, és az ezek által hordott hordalék néha nehezen különíthető el a Duna hordalékától. Röviden összefoglalva minél idősebb egy folyóterasz, szakaszai annál nehezebben azonosíthatók, és annál nehezebb kialakulásuk korának meghatározása. A fiatalabb folyóteraszokra ennek ellenkezője igaz, hosszú szakaszon nyomozhatók, viszonylag felismerhetők és ebből kifolyólag koruk is pár ezer év bizonytalansággal, de ismert. Lásd alábbi ábra: 

Léteznek azonban olyan folyamatok is, melyek segítenek megőrizni a folyóteraszokat. Ilyen például a folyómederből kifújt homok vagy lösz, ami nemcsak eltemeti a folyóteraszokat, de segíthet meghatározni azok korát is. A lerakódott homok és a közéjük települt paleotalajok termolumineszcens koradatai felső értéket adhatnak a terasz kialakulási korának. A lösz és a futóhomok azonban viszonylag laza üledék, az erózió könnyen megbonthatja. Ennél keményebb üledékek is kialakulhatnak a folyók árterén. Budapesten viszonylag széles körben ismertek a hegylábak tövében, az ártéren, sőt a Duna medrében feltörő hévforrások. Ezek a folyó lokális erózióbázisán törnek a felszínre és szállítják magukkal a környező hegységek kőzetanyagából kioldott karbonátokat. A túltelített oldatokból a felszínre érve kiválik a mészkő, hivatalos nevén a travertínó. A mészkiválások mintegy páncélként védik a terasz kavicsanyagát a lepusztulástól. A források jellemzően gazdag élővilága lehetővé teszi a képződés környezeti rekonstrukcióját és ezáltal a kormeghatározásukat is. A budai várhegy édesvízi mészköve például tavi környezetben képződött, körülbelül 350 ezer és 420 ezer évvel ezelőtt. Mai helyzetébe az évi 0,11 mm átlagos kiemelkedési rátája jutatta. Északabbra, az Ezüst-hegy környékén gyorsabban emelkedett a térszín, az éves átlagos ráta elérhette az évi 0,3 millimétert.

Zárszóként érdemes volna szót ejteni a jövőbeli folyóterasz-képződés trendjeiről. Mivel a Duna jelentős szakaszán be van lépcsőzve, és vízerőművek módosítják a folyó esésviszonyait, ráadásul a folyószabályozás és kotrás radikálisan átalakította a folyó szakaszjellegét, ma már nem beszélhetünk természetes teraszképződésről. A folyó antropocén bevágódása a magyar szakaszon már elsősorban emberi, és nem éghajlati, vagy tektonikai okokra vezethető vissza. A szocialista rendszerben végzett folyami rablógazdálkodás során legalább 64 millió köbméter kavicsot termeltek ki, miközben a duzzasztóművek radikálisan lecsökkentették a hazánkba érkező hordalék utánpótlását. A napjainkban kialakuló új teraszt célszerű lesz majd "A" betűvel jelölni, utalva az egyértelmű emberi hatásra. Hacsak a tervezett magyarországi duzzasztóművek nem alakítják át drasztikusan a Duna szakaszjellegét

Rudolf Hess és Tildy Zoltán ásója

Sokat gondolkodtam, hogyan lehetne olyan szempontból írni a Duna-Tisza csatornáról, amiből még nem vizsgálták ezt a legalább három évszázados projektet. Adná magát, hogy a blog nevéből kiindulva a Duna legyen a középpontban, azaz annak az a szigete ahol a csatorna nyugati végpontja található, de aztán szembejött egy kép Sziléziából, ahol a Német Nemzetiszocialista Párt második embere, Rudolf Heß éppen lapátot vesz a kezébe.

Nem ritka, hogy egy fontos pozícióban lévő politikus szerszámot ragad a kezébe. Azonban abban biztosak lehetünk, hogy olyankor sohasem tenne ilyet, amikor nincsen kellő számú fényképésztől körülvéve. 1939. december 8-án, a német lapok fényképes beszámolója alapján a sziléziai Gleiwitz városkában a náci párt második embere elkezdte kiásni a Duna-Odera-csatornát, melyet aztán hadi-, politikai-, és egyéb foglyok ezrei folytatták. Megvalósulását tekintve párhuzamot lehet vonni a Duna-Tisza-csatornával, azonban Tildy Zoltán református lelkész (nem mellesleg köztársasági elnök) ásója talán még inkább hasonlóvá teszi ezt a két régóta tervezett, de kudarcba fulladt Duna-menti beruházást.

A középkor végén is felmerült már a Duna és a Balti-tenger összekapcsolása, ennek megvalósítására azonban csak a XX. században nyílt lehetőség. Habár korábban is előfordult olyan politikai helyzet, hogy a Duna és az Odera felső folyása egyazon uralkodó fennhatósága alá tartozott, az Osztrák–Magyar Monarchiában csak 1901-től számoltak a beruházás koncepciójának kidolgozásával. Kellő anyagi forrás és szándék hiányában a megvalósítás elhúzódott, majd az első világháború és az azt követő területi felosztások miatt meghiúsult. 1937-ben a csatorna tervezett nyomvonalának déli része Ausztriához, középső része Csehszlovákiához, északi része pedig Németországhoz tartozott. Két év múlva a politikai változások azt eredményezték, hogy az egész nyomvonal német fennhatóság alá került és az északkeleti szomszéd, Lengyelország is eltűnőben volt a térképekről az október 6-i kapituláció után. 

Ahhoz, hogy alig két hónap múlva Rudolf Heß Gliwiczében ásót ragadott azt feltételezte, hogy Németország már korábban eltervezte a csatorna megvalósítását, amikor a kijelölt nyomvonal még más államok fennhatósága alá tartozott. Ez a vonal Bécs-Lobautól északkeleti irányban keresztül vágta volna a Morva mezőt és Angern an der March falu mellett csatlakozott volna az akkoriban a szlovák–német határt képező Morva folyóhoz. A csatorna a Morva folyását követte volna Morvaországon keresztül Kroměříž-ig, majd Přerov-tól annak mellékfolyója, a Bečva mentén haladt tovább Hranicéig, ott pedig a Fekete-tenger és a Balti-tenger vízválasztó hátságát leküzdve ereszkedett tovább Ostrava, majd végül a lengyelországi Kędzierzyn-Koźle irányába már az Odera völgyében. 

A Duna-Odera csatorna tervezett nyomvonala. (forrás) 

1939-ben a sziléziai első "kapavágással" párhuzamosan a Bécs melletti Lobauban is volt egy ünnepélyes megnyitója a munkálatoknak. Sőt, a tulajdonképpeni "ásás" itt kezdődött meg, és egészen 1945 elejéig folyt, amelyhez egy 400-500 fős fogolytábor szolgáltatta az élőmunkaerőt Lobau ártéri részén. A Német Birodalom 700 millió márkát és hat évet szánt a projekt megvalósítására, azonban mire a Vörös Hadsereg Bécs alá ért a tervezett határidő évében, 1945 tavaszán alig hét kilométer készült el négy különálló szakaszon. Az egyes szakaszok határait dunai töltések, főútvonalak, illetve korábbi Duna-medrek képezték, és Groß Enzersdorftól keletre végződött el a pusztában.  

A csatona megvalósult nyomvonala Groß Enzersdorftól keletre (forrás: wikipédia)

A csatorna befejezésének terve az újjáalakuló Ausztriában is felvetődött, de végül a partját felparcellázták nyaralóházas telkek számára, nagyjából ugyanabban az időben, amikor Magyarországon ugyanez a folyamat zajlott le a Soroksári-Duna partján. Valahol ott, Dunaharaszti határában is, ahol Tildy Zoltán államfő a kamerák kereszttüzében, a kivezényelt lakosság tapsa közepette markába köpött, és nekilátott kiásni a Duna-Tisza-csatornát.

Tildy Zoltán és a nyél 1948. március 22. (forrás)

A Filmhíradó is beszámolt a nevezetes eseményről, ennek kikockázott képei illusztrálják a Duna és a Tisza összekötésének első lépését. (Most egy pillanatra tekintsünk el attól, hogy egy Duna-Tisza csatornát már sikerült felépíteni; Ferenc császár csatornáját 1802-ben adták át Monostorszeg és Bácsföldvár között.) Tildy Zoltán valahol a Haraszti-szigeten mélyítette ásóját a Duna-árterébe, talán éppen a Gubacsi-zárás következtében kialakuló Paradicsom-sziget környékén. 

A nevezetes "kapavágás" 1948. március 22. (forrás)

A Duna-Tisza-csatornának több nyomvonal-terve létezett, jellemzően minél rövidebb volt a nyomvonal annál nagyobb szintkülönbséget kellett volna leküzdeni a Kiskunság Dunából kifújt homokdombjain keresztül. Talán épp ezért egy köztes megoldás mellett határoztak, mely Dunaharasztitól délkeleti irányba, Kerekegyházáig tartott, onnan keletre fordulva Kecskeméttől északra elhaladva érte volna el a Tiszát Ókécske mellett. 32-33 méter szélesre tervezték, ami lehetővé tette volna, hogy 1000-1200 tonnás hajók is közlekedhettek volna rajta. 

A Duna-Tisza-csatorna tervezett nyomvonalai (forrás)

A terv bukása részben már az első kapavágásnál kódolva volt. A hároméves tervben csupán az első 25 kilométeres szakaszra volt fedezet, Gyónig. Az építkezés egyik célkitűzése a munkanélküliség megszüntetése volt, de a korabeli újságcikkek szerint ifjúsági szervezetek és külföldi brigádok is dolgoztak itt. Mai terminológiával ez önkéntes gyerekmunka és vendégmunkások alkalmazását jelenti. A mai szemmel elképesztő a Filmhíradóban látható középkori munkamódszer. Míg Rudolf Heß mögött láthattunk gépeket, itt talicskások hada végezte a munka java részét. Még csak világháború sem kellett hozzá, a munkálatok alig három hónap után leálltak, Tildy Zoltán alig négy hónap múlva már házi őrizetben volt, az ifjúsági szervezeteket pedig feloszlatták.

Partját, a Paradicsom-szigetnél található rövid szakasz kivételével nem parcellázták fel. A Duna-Tisza-csatorna hossza kb. 23 kilométer, Dabastól délre végződik el. Pillanatnyilag valamivel kevesebb esély van a projekt befejezésére, mint a Duna-Odera-csatorna megvalósulására. 

Források: 

• https://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=6687
• https://noe.orf.at/magazin/stories/3155759/
• https://de.wikipedia.org/wiki/Donau-Oder-Kanal
• https://adt.arcanum.com/hu/view/GazdasagiMernok_15_1891/
• https://adt.arcanum.com/hu/view/DunantuliNepszava_1948_03/

Tábla a Molnár-szigeten

A Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság a Soroksári Önkormányzat felkérésére egy tájékoztató táblát helyezett ki a Molnár-sziget északi csúcsára 2022 áprilisában. Az ábrák között felbukkan két ismerős ábra, és három fénykép amelyek eredetileg a Dunai Szigeten jelentek meg.

Mivel utoljára 10 és fél éve született a blogon helyszíni beszámoló a 2018-ban év dunai szigetének választott soroksári Molnár-szigetről, a majdnem kerek évforduló és a kihelyezett táblák miatt aktuálissá vált egy újabb látogatás. A táblák lefotózásán kívül arra a kérdésre is választ kellett találni, hogy az elmúlt egy évtized alatt mennyiben formálta át a szuburbanizáció a Molnár-szigetet, illetve milyen állapotban van mostanában a keskeny mellékág. 

Bőven volt idő gondolkodni ezeken a kérdéseken, ugyanis a táblát a lehető legtávolabbi pontra, a sziget északi csúcsánál helyezték ki.

Eredetileg a hipotézis az volt, hogy mindkét kérdésre bonyolult lesz válaszolni. Aztán a sziget körbejárása alatt megtett négy kilométeren mindösszesen egy épülő ház jött szembe. A Molnár-sziget mintha Csipkerózsika-álmát aludná. A sziget gerincét alkotó Molnár utca mentén még mindig a sufnituning nyaralók, veteményeskertek, üres telkek, gyümölcsösök, régi polgáribb nyaralók dominálnak. Új építésű, családias házakat elsősorban a Molnár-sziget északi csúcsán, valamint a Soroksári-Duna mentén találni. Ennek történelmi okai vannak, ezek olyan feltöltött területek, amit a község a Dunától hódított el és itt eleve ilyen házak épültek, míg a sziget magján a zártkertes beépítés volt jellemző, a veteményes és gyümölcsös telkeken felépített kicsiny lakokkal. 

A mellékág állapotáról megfelelő vízi jármű hiányában nem lehet számot adni. A Molnár-sziget keleti partját nem lehet machete hiányában végigjárni. A kertekből kiszökött bambusz, az elvadult cserjék és az aljnövényzet tömege olyan akadályokat képez a rendezett telkek parcellái között, mint a gátak a 400 méteres gátfutáson. A sziget déli és északi csúcsán kissé rendezettebb a helyzet, de ennek valószínűleg a természetvédők a lakóknál kevésbé örülnek, tekintve, hogy az egész Soroksári-Duna mellékágastul Natura 2000-es terület. Mint arról a kihelyezett táblák is tájékoztatnak. 

Mivel a nádas egyfajta átmenetet képez a szárazföld és a víz között, nem teljesen világos hol húzódik pontosan a Natura 2000-es terület határa a mellékág mentén. Soroksáron rendre felvetődik a mellékág "rendezésének" kérdése, ami alatt tulajdonképpen azt kell érteni, hogy "mikor kotorják már ki ezt a szennyes mocsarat?" A viszály forrása abban rejlik, hogy a lakók és a természetvédők két gyökeresen eltérő választ adnak a kérdésre. A mellékág mentén egyelőre a természetvédők állnak nyerésre, ezzel szemben a főág mentén a telektulajdonosok kiülős placcai hozzák a meccset döntetlenre. 

Kilátás a soroksári magaspartra a szigetről.

Behajtani tilos, kivéve madarak

A tábla számunkra fontosabb oldala.

A tábla másik oldala.

Néhol a fíling kedvéért meghagyták a nádat a lakók a Soroksári-ág mentén.

Családbarát folyó.

Nahát, csak nem a Molnár-szigeten lakik...?

Levelet kaptam lájf...

A Molnár-sziget (hegy)gerince.

Alkonyodik a Molnár-szigeti mellékág felett.

Jobb híján a felek akár ki is egyezhetnének ebben a döntetlenben.