A népszigeti Illik Viktorra nem igazán passzol a legenda kifejezés, nem fejezi ki eléggé kapcsolatát a Dunával, a tudását a Dunáról. A kalózkapitány-forma Illik Viktor egy intézmény volt Újpesten, és ez az intézmény a halálával atomjaira hullott szét, a dunai kapcsolat megszakadt és a fölhalmozott tudás elveszett. Pedig milyen jó lett volna kifaggatni a folyóról, halakról, receptekről, dunai történetekről, ehelyett nekünk kell a szétszóródott atomokat összegereblyézni a Népsziget alsó csúcsánál.
Illik Viktor fókuszpontja mindannak, amivel a Dunai Szigetek blog foglalkozik; az eltűnt dunai vendéglátóhelyek, az eltűnőben lévő dunai szigetek és azok az emberek, akik együtt éltek a folyóval, és akikről a "legendás" sorozatunk szól; szunyogszigeti
Hajnal Kolos, szürkőszigeti
Petrik Béla és sólyomszigeti
Rafás Máté, akiknek az életútjában több közös pontot is találni a Dunán kívül. A három említett dunai emberrel szemben Illik Viktor történetét, talán a fővárosi illetősége miatt, már többen megírták, jellemzően helytörténeti és vendéglátós-gasztronómiai szempontok szerint, ahol a Duna fel-felbukkant a háttérben, de nem kapott kiemelt jelentőséget, ezért ebben az írásban az eddig háttérben maradt részletek kapnak nagyobb súlyt.
Ha egy címeren kellene röviden összefoglalni Illik Viktor életét, leginkább egy botolófűz kerülne rá. Ha valaki esetleg nem tudná miről van szó, ez egy olyan fűzfa, amit rendszeresen megtépáznak a kosárfonók, lenyesegetik róla a friss, egyéves vesszőket, aztán a gömb formájúra csonkolt fa a következő évben új vesszőket hajt, és ez így megy tovább, amíg a fa bírja. Illik Viktort a kosárfonókhoz hasonlókan tépázta meg rendszeresen az élet, hol sebesülés, hol ipari katasztrófák, hol balesetek, hol egy rendszerváltás tett neki keresztbe, de mindig felállt a legnagyobb bajból is, miközben rendszeres társasági életet élt, valószínűleg ez nagyban szerepet játszott abban, hogy mindvégig a víz fölött tudta tartani magát.
Illik Viktorról több fényképről készült képeslap és újságcikk illusztráció maradt fenn, ahogy napbarnítottan, feltűrt ingujjal, szemén az első világháborús sérülés okozta kötéssel, kezében merőkanállal az általa vezetett vendéglőben, pontosabban halászcsárdában sürög-forog a bográcsok között. Ezek a képek élete derekán készültek, amikor egy rendkívül népszerű vendéglőt igazgatott az Újpest és Angyalföld által közösen birtokolt Népsziget (Angyalföldhöz tartozó) csúcsán. Élete kezdetéről keveset tudni, valószínűleg a Somogy vármegyei Barcson született 1891-ben, egy drávai halászcsaládban. Alig huszonegy évesen azzal került bele a hírekbe, hogy megszökött a katonaság elől, és hetvenkét társával együtt bujkált a sorozóbizottság elől [1]. Ennek ellenére az első világháborút nem sikerült kikerülnie, a kaposvári 44. "Albrecht-főherceg" gyalogezred második századában szolgált a keleti fronton szakaszvezetőként, majd őrvezetőként, ahol hősiességéért kitüntetést kapott [2]. Egy repeszsérülés miatt fél szemére megvakult, azóta viselte a fekete szemkötőjét, amely idővel védjegyévé vált, és végső soron lehetővé tette, hogy a háború után hadirokkantként megnyithassa a népszigeti vendéglőjét.
A népszigeti Illik-csárdát először 1929 márciusában említik a korabeli lapok, ám valószínűleg ekkor már évek óta működhetett a Szunyognak is nevezett szigeten. A hírekbe az éppen meginduló hajójárat kapcsán került bele először, ez a járat a Meder utca végét kötötte össze a Népsziget déli csúcsával, valahol ott, ahol ma a gyaloghíd található. Így a vendégeknek kilométerekkel kevesebbet kellett kerülniük a vasúti híd felé, ami nagyban megnövelte a váci úti villamos irányából érkező vendégforgalmat. Később motoros átkelőjárat indult az Újpesti hídtól is [3]. A hírekben fontosnak tartották megemlíteni, hogy a hajójárat megindításában szerepet játszott a háborús múlt, az engedélyek beszerzésében Csécsi Nagy Imre altábornagy segédkezett [4]. Illik Viktor hadirokkant múltja révén a vendéglátás mellett az újpesti társadalmi életben is szerepet vállalt, az újpesti hadirokkantak egyesületében alelnöki pozíciót töltött be [5]. Társadalmi érzékenységét bizonyítja, hogy a vendéglője alkalmazottai közé tudatosan keresett hadiárvákat, hadiözvegyeket havi 30-35 pengős fizetéssel, teljes ellátással és lakással [6].
Ekkoriban a halászlé egy pengőbe került, amit Illik Viktor maga főzött a saját, friss halaiból több bográcsban, a rossz nyelvek szerint a Duna vizéből [7] [8]. Ez az állítás bizonyára igaz lehetett, csak más értelemben, hiszen a népszigeti ivóvízkutak—mint ma is— a Duna vizét szűrték meg és szivattyúzták az ivóvízhálózatba. Az Illik csárda étlapja viszonylag rövid volt, lehetett kapni harcsából, kecsegéből és pontyból készült halászlét, rántott halat és hozzá túrós csuszát. A környék közbiztonságára és a tulajdonos eszességére is következtethetünk abból, hogy a tányérok és az evőeszközök az asztalokhoz voltak láncolva. A vendégkör elsősorban a környékbeli gyárak munkásai és városnegyedek kispolgári lakossága közül került ki.
Ebben a korban a vendéglőlátogatás nem magányos foglalatosság volt, kirándulócsoportok, munkásközösségek jellemzően közösen és nagy tömegben keresték fel Illik Viktor vendéglőjét. Rendkívüli esemény volt a vendéglő életében az Ilona-napot megelőző nap, amikor a tulajdonos feleségének, Veres Ilonkának névnapját ünnepelték. Régi szokás szerint környékbeli cigányok százait kompozták át a szigetre, akiknek muzsikaszó mellett 3 mázsa halat dolgoztak fel, a felnőttek halászlevet kaptak, kenyérrel és borral, a gyerekek pedig rántott halat. A prímások és öreg cigányok először verses köszöntőket mondtak Ilona asszony tiszteletére. Utána a cigányok zenekarokra osztva, együttesen rázendítettek azokra a szép magyar nótákra, amelyek kedvenc nótái az ünnepeltnek. Az óriási dáridó végeztével minden cigány kapott egy pontyot hazafelé [9] [10].
Több száz darab ponty szétosztogatása meglehetősen "illikviktoros" dolog volt, két okból is. Nehéz elképzelni a bogrács mellett álldogáló félszemű vendéglősről, de a főváros legnagyobb adófizetői közé tartozott, Alfa Romeo márkájú autóval járt halászni, jövedelme lakástulajdonosok, részvényesek, igazgatók bérével vetekedett; 1935-ben több mint 33 ezer pengő évi jövedelme volt emellett 172 ezer pengős vagyona [11], egy olyan korban, amikor azt énekelték "Havi kétszáz pengő fixszel ma az ember könnyen viccel." A másik ok az volt, hogy Illik Viktor nem csak vendéglős volt, de főhalászmester is a Dunán, aki az esztergomi Halászati Társulathoz tartozó esztergomi és helemba-szigeti Duna-szakaszon bérelt magának három halászterületet, a saját maga által fogott halat úszó bárkákban tárolta a Népsziget mellett, és azokat frissen szolgálta fel vendégeinek [12]. Sőt olyan is előfordult, hogy a kapcsolatainak köszönhetően váci halászok vittek neki kapitális harcsát, amit Vácott nem tudtak volna értékesíteni, de tudták, hogy az Illik-féle vendéglőben simán elfogy egy 44 kilós hal [13]. "A kis keszeg nem bírja el a nagy adót." - jelentette ki Illik Viktor 1933 nyarán, amikor a halászok adóját duplájára emelték, aki amellett, hogy "nagypályás" dunai halász volt és nagy tételben kereskedett hallal az újpesti "kis" halászok szervezetének érdekképviseletét is ellátta elnöki tisztségben [14].
 |
Az Illik-csárda a Népsziget helyszínrajzán (forrás)
|
Mai megfogalmazással élve Illik Viktor halkutató is volt, tudományos kutatómunkát is végzett. A Halélettani és Szennyvízvizsgáló Intézet felhívására a gödi halastavában pontyikrával kísérletezett és a tógazdasági nemespontyokat csillagfürttel etették, hogy kiderüljön minden esetben keserű lesz-e tőle a pontyok ikrája. A kísérlet negatív eredménnyel járt, a halikra élvezhetetlen lett, de a halak húsát és tejét ettől még fel lehetett használni halételekben [15]. Volt, hogy kísérleti búvárhalászaton vett részt a Duna Szigetközi szakaszán, ahol a halászok 10 méteres mélységben dolgoztak hálóikkal [16]. Népszigeti csárdája pedig gyakran szolgált halászati megbeszélések, összejövetelek és árverések színhelyéül. Ezen kívül a OMGE Mezőgazdasági Kiállításának létrehozásában is részt vett, ahol saját halait mutatta be nyíltvízi medencékben, ráadásul az Illik csárda hatvan fős személyzete felelt a vendéglátásért, és az eladott 15 ezer adag halászléért.
Hogy mekkora halmennyiséggel dolgozott Illik Viktor, arról két komoly incidens kapcsán alkothatunk képet az 1930-as végén, amikor nemcsak a teljes halállománya pusztult el, de a reputációja is jókora kárt szenvedett. 1935. július közepén egy szennyeződés következtében a népszigeti mellékágban több mint két tonna elő hala pusztult, amit egy erre a célra használt lyukacsos bárkában tárolt. Az ügyben polgári pert indított 2160+2000 pengő kártérítés megítéléséért az újpesti polgármester, dr. Semsey Aladár ellen, aki nem mellesleg a már említett újpesti hadirokkant szövetség díszelnöke is volt. Egy közeli, újpesti gyárból kiömlő olajos kátrány nem nemcsak az öböl halait mérgezte meg, de a vendéglő számára és eladásra tárolt jókora halmennyiséget is megfertőzte, és mielőtt még a mérgezést felfedezhették a vendégek egy része rosszul lett a felszolgált halászlétől, a kereskedők pedig visszaküldték a bűzös halakat. A kiömlő kátrány veszélyeztette Újpest ivóvízellátását is, ugyanis az "Ister" vízművek népszigeti kútjaiba is bekerülhetett, a vészhelyzet elhárításánál több száz ember dolgozott éjjel-nappal [17]. A Halélettani Intézet is vizsgálta az esetet, és egy helyszíni szemlén bebizonyosodott, hogy a holt Dunaág vizét az újpesti gyárak fertőzték meg, mert bűzös, kátrányos, bőr- és állati hulladékanyagokkal teli szennyvizüket beleengedték az öbölbe, amelynek zsilipjei Újpest város kezelésében állanak. Illik Viktor keresetéhez több más halász, strandtulajdonos, nyaralótulajdonos és a vízművek is csatlakozott [18]. A keresetet ugyanezen év decemberben elutasították, mert nem látszott igazoltnak Újpest város felelőssége.
 |
Illik Viktor és az elmaradhatatlan halászlé (forrás)
|
Alig négy évvel később megismétlődött a fentihez hasonló eset, az öbölben tárolt tízezer pengő értékű halállomány egésze egyetlen éjszaka alatt elpusztult. Ebben az esetben az elpusztult halak mennyiségét "vagonnyiként" írták le. A Halélettani Intézet és a Szennyvízkísérleti Állomás vizsgálata szerint ismét mérgezés történt, de ezúttal a Váci úti városi szennyvízhálózatból derítés nélkül beömlő kommunális szennyvíz okozta a halpusztulást. Ebben az esetben már bizonyított volt Újpest város felelőssége és 1941-ben Illik Viktor számára megítéltek 7800 pengő kártérítést, ami sovány vigasz volt, hiszen a sorozatos szennyezések miatt a vendéglőjének a hírneve is komoly csorbát szenvedett [19] [20].
Ezek a környezetszennyezések messze túlmutattak Illik Viktor személyén és a csárdáján, ugyanis a két újpesti halpusztulás a hibás Duna bal parti folyószabályozásának következménye volt. Már 1905-ben tervek születtek a Szentendrei-sziget alatti meder szűkítésére, ami komoly tiltakozásokat vont maga után, ugyanis a tervezett párhuzammű mögött pangó vízben kiülepedő hordalék fenyegette volna az újpesti ivóvízkutakat [21]. A tiltakozások nem vezettek eredményre, a döntést végül 1920-ban hozták meg, maga az ún. Trianoni-gát 1922-ben épült meg. A kőszórás következtében persze rövid idő alatt elszennyeződtek a balparti ivóvízkutak, és mellékesen a vízáramlás megszűnése miatt az újpesti gyárak szennyvize eztán már nem a főágba, hanem egy pangóvizes területre ömlött ki, a feliszapolódó Palotai-sziget mellett. Az elkeveredés elmaradása miatt a szennyeződés szinte teljes töménységében juthatott be a felső zsilipen a népszigeti öbölbe.
De nem csak ez az egy probléma volt a Trianoni-gáttal ekkoriban, indult egy másik érdekes per is, melyet Bogyay László nyugalmazott dunai hajóskapitány indított 1936-ban, mégpedig azért követelt 52 476 pengő kártérítést Újpest városától, mert az újpesti Duna-ág olyannyira eliszapolódott, hogy ellehetetlenítette az általa bérelt révátkelést. A probléma valós volt, a Megyeri csárdától Csillaghegyre induló révhajót kerülőre kényszerítette a T-sarkantyú, ami mögött rohamosan töltődött az öböl a megszűnő vízáramlás következtében. Ezt a túlzó kártérítést a bíróság ugyancsak elutasította, mert a Trianoni-gátat nem Újpest városa, hanem az állam építtette [22]. A korabeli cikkek rendszerint az Újpesti-Duna-ág problémájáról írnak, ami némi magyarázatot igényel, ugyanis ez a Duna-ág ma már nem létezik, helyén a probléma késői orvoslására létrehozott szennyvíztelep áll az eltüntetett Palotai-szigeten.
Illik Viktor élete során nem csak felperes, de alperes is volt, méghozzá a főváros egyik legnagyobb hajószerencsétlenségében. 1936. június 16-án, éjfél után hat perccel a BSzKRT villamosvezetőit, kalauzait és azok hozzátartozóit hazafelé szállító motoros komp felborult, és a kb. 45 utas közül tizenhárman az öböl vizébe vesztek. Annak ellenére, hogy a mulatozó, javarészt ittas társaság felelőtlen magatartásával magának idézte elő a katasztrófát, négy áldozat hozzátartozója kártérítési pert indított a "halálkomp" tulajdonosa, Illik Viktor ellen, és éveken át húzódó pereskedés után a bíróság a vendéglőst életjáradék fizetésére kötelezte [23].
 |
| Hajójárat a csárdába |
Illik Viktor élete 1945 után alapjaiban változhatott meg. Az új rendszerben magánszemély már nem üzemeltethetett vendéglátóhelyet, azokat államosították, és a halászati bérleményekből szövetkezetek alakultak. A nagypolgári életet élő vendéglős ennek ellenére az új rendszerben is a felszínen tudott maradni, feltehetően a szakértelmének és a társadalmi kapcsolatainak köszönhetően. Újpesten kapott állást, a Vác és Vidéke Halászati Szövetkezet piactéri elárusítóhelyét vezette, ahol a horgászok, szolgáltathatták be a fogott halat [24]. Ezen kívül elnöke volt az újpesti Május 1. halászati szövetkezetnek, és továbbra is főzhetett a szövetkezet új halászcsárdájában mint gondnok, az Árpád úton. Jóval ritkábban mint korábban, de továbbra is felbukkannak róla szóló hírek a sajtóban, sőt, 1957-ben az élete vége felé még egy riport is készült a „vénhalász“-ról a halászcsárdájában, ahogy a halászat múltjáról, a jelenéről és jövőjéről beszél:
[...] Mesél a halról, halászról, a halászéletről, ami után mindig visszavágyik, aki egyszer belekóstolt. — Szegény a dunai halász, mint a templom egere, reshetne ugyan többet, de ha a gyárba menne dolgozni, de ezt nem tűri el a természete. Megszokta már az eső mossa, szétszárítja állapotot. Ha el is indul szerencsét próbálni a városba, visszahozza a szíve. Nemcsak őt, még a fiát, unokáját is. Nem pótolja a négy fal, meg az a pár száz forint, amivel többet keres, a vizet, a Dunát. Visszajön, aztán húzza a hálót, ahogy az apja, nagyapja, így aztán, ha nehezen is, de megél. Amíg hal van a vízben, nem éhezik a család. Mert a halászasszony nem szívesen megy el dolgozni. Ha van földjük, azt művelik a gyerekekkel, ha meg nincs — és így vannak a legtöbben—, hát segít húzni a hálót, viszi a piacra a halat. Nem is látni sehol annyi rongyos nadrágot, agyonfoltozott inget egy rakáson, mint itt a csárdában egy-egy taggyűlésen. Munkából jönnek, sietnek tovább, minek ide nagy „felhajtás“, maguk között vannak. De egy-egy jó fogás után, amikor naponta 200—300 forint üti a markukat, vásárolnak, felöltöznek, hadd irigyelje a halászt a szárazföldi népség. Majdnem családonként szétszórva élnek a Dunapartján Újpesttől fel a határig. Aztán, ha itt a halászati idény, motorosokra ülnek mert mégiscsak megváltozott az élet — és hajrá, fel a kék vízen. Háromnégy ember összeáll egy bokorba és fogják a pontyot, kecsegét, márnát és azt a vizát, amit az ügyetlen paksiak eleresztettek. Kis háló, nagy háló, egyformán nehéz azt húzni. Hát még ha éjjel kell kimenni a vízre. Mert átkozott természete van a halnak. Világos nappal, ha tiszta a víz, úgy megismeri a hálót, mint a kutya a sintért. Éjjel, mikor minden csendes, felvonulnak a halászok. Világosodik, mire megtelnek a csónakok. Aztán válogatják, osztályozzák a halakat. A csónak fenekén hathétkilós harcsa fekszik. Vakarja a szegény halász fejét nagy kínjában. Visszadobja a folyóba? Kisebb a súlya, mint a megengedett, de olyan izmos, szép jószág. Ember legyen a talpán, aki ellenáll a csábításnak, főleg ha maga van az elhagyott parton ezzel az ingerlő állattal. Hej halászok, halászok, ezám a probléma! Kora reggel indul az asszony a piacra a hallal, a férfiember meg visszaballag a tanyára, egyék valamit — ha hagytak a patkányok—s aztán hanyattveti magát és alszik napestig. — Nemcsak a férfiak, asszony is van, aki törlő ruha helyett hálóra adta a fejét. Nem volt legény a családban, beállt utánpótlásnak a lány. Erős, izmos asszonyok. Jaj a férjnek, ha lecserdítenek egy pofont. — És a gyerekek? — Nem vágynak azok el, meg nem is lesz okuk. Befizetik a szövetkezet részét, ahogy az öregeiktől látták, aztán élik a maguk önálló, szabad életét, hogy apjuktól, nagyapjuktól látták? No azért nem egészen úgy. Én sem azon a rozzant bárkán járom a vizet, amivel ötvenegynehány évvel azelőtt. Az unokák? Azok már valami lökhajtásos csudával fogják kergetni az árva dunai halakat [25].
 |
Az Illik-csárda helye a mai viszonyokhoz igazítva (forrás)
|
Aki manapság szeretné megtalálni Illik Viktor vendéglőjét a Népszigeten, komoly gondban lenne, annak ellenére, hogy a helyiségről számos fénykép, képeslap készült. Kiindulási pontként ezek sajnos nem használhatók, ugyanis sem a vendéglőből, sem az épületekből, sem pedig a fákból nem maradt viszonyítási pont. Létezik azonban néhány jó támpont, két világháború közötti Népsziget térképeken, ahol a vendéglő konkrétan be van jelölve, sőt a bérlemény területét is megadták: 236 négyszögöl, azaz nagyjából 850 négyzetméter. A képek alapján olybá tűnhet, hogy a sziget nagy-dunai oldalán állt, ahonnan jó rálátás nyílt a vízről a fényképészek számára. Csakhogy az összes térkép szerint az Illik csárda döngölt padlós kerthelyisége és a víz fölé ácsolt terasza az öböl partjára nyílt, pont a Meder utca végével átellenben. Ha így tekintünk a képeslapokra, nyilvánvalóvá valik, hogy ezek nem csónakból, hanem a szemközti partról készülhettek. Egy villanyfényes esti képeslapon ugyanis a lemenő nap utolsó fényei a csárda mögött derengenek át a fák lombja között. Ezen a helyen, a meder utcai híd és a népszigeti út végén álló ivókút közötti területen ma csak egy ártéri erdő aljnövényzetben megbúvó épületek alapjai láthatók, a csárda mulandó, fából, földből készült felépítményeinek már nyoma sincs. Hogy mikor tűnt el, nem tudni, elpusztulhatott a háborúban, vagy árvíz következtében is. Annyi biztos, hogy erről a partszakaszról örökre elillant a halászlé illata, elült a muzsikaszó, és a szabadba kiránduló tömeg zsongása is.
----------------------------
Felhasznált irodalom:
[1] Somogyvármegye, Megszöktek a katonaság elől. 1912-08-31 / 196. szám
[2] Somogyi Hirlap, A 44-esek aranykönyve. Kitüntetett hőseink. 1915-01-27 / 21. szám
[3] Újpesti strandélet a Tungi előtt
[4] Sportélet, Ahol a sport új generációját nevelik... 1929-03-28 / 9. szám
[5] Palota-Ujpest, Az újpesti hadirokkantatközgyűlése 1932-04-30 / 18. szám
[6] Budapesti Hírlap, hirdetés 1929-04-26 / 94. szám
[7] Az Est, hirdetés 1931-02-28 / 48. szám
[8] Kitzinger Szonja: Aki a Duna vizéből főzte a halászlevet. Magyar Konyha
[9] Magyarország, Négyszáz cigány Ilona napi köszöntője három mázsa halból készült halászlével 1938-08-18 / 185. szám
[10] A Mai Nap, Hatszáz cigány szerenádja a Népszigeten 1939-08-19 / 188. szám
[11] Ujság, Budapest nagy adófizetői 1935-08-04 / 176. szám
[12] Solymos Ede: Halászélet a Duna magyarországi szakaszain 407—430. p. Ethnographia 70. évfolyam (1959)
[13] Váci Hirlap, Félmázsás harcsát fogtak 1933-02-26 / 16. szám
[14] Friss Ujság, Szomorú a dunai halászok és horgászok sorsa 1933-06-27 / 143. szám
[15] Halászat Halászat, A pontyikra keserűségéről. 1942-08-15 / 8. szám
[16] Búvár, A magyar búvárhalász 1939-03-01 / 3. szám
[17] Pesti Napló, Halak gyilkos veszedelme az újpesti Dunaágban 1935-08-04 / 176. szám
[18] Friss Ujság, Perlavina Újpest ellen a fertőzött Dunaág miatt 1935-09-22 / 216. szám
[19] A Mai Nap, Tízezer pengő értékű hal pusztult el a Dunába bocsátott szennyvíztől 1939-05-20 / 114. szám
[20] Esti Ujság, A dunai italait megmérgezése miatt eljárás indult Újpest városa ellen 1940-02-01 / 26. szám
[21] Dunai Szigetek: Egy megkésett evezőspálya terv a Trianoni-gát tövében
[22] Pesti Napló Pert indítottak Újpest ellen, mert a Kis-Dunában nem folyik a víz 1936-03-01 / 51. szám
[23] Magyar Hirlap, Tömegszerencsétlenség Újpestnél a Dunán 1936-06-16 / 136. szám
[24] Magyar Horgász, Közös halbeszolgáltatás 1952. január-március / 1-3. szám
[25] Pest Megyei Hirlap, Mesél a vén halász 1957-06-04 / 29. szám
.JPG)
